Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 16. szám
Sikolt a rigó repeső füttye a domb közt:
"A tavasz, a tavasz, a tavasz már másé, már másé, már másé."
Illatos hajkoronájuk díszében ragyogván
Jönnek a mások.
Érted-e?... delet dobbanó szívvel megállni kék kikeletben
Érted-e?... mást szóllít már szállván a tavaszi szél.
Lobbanó fürttel az orgonabokrok nem érted
Ontják a vérük.
Nem sorsodat rejti a rügy már, zsendülő lombon
Nem néked kell általtörnöd vérző ajakkal
Nem néked fonódik új kéjek töviskoszorúja!
Nem téged hívnak.
Te állj meg, te állj meg, te állj meg - sohase mozdulj.
Arany nyaradért fizess meg minden tavasszal!
Keskeny a nyár pallója s hídja a délnek
Ingó szivárvány.
Állj meg keményen, mint őskori templomi szűzek,
Szent serleget hordva hűvös márványkarokkal.
Ha sűrű ürömmé erjed nedve örömnek
Meg ne inogjál.
S ha néha tűzpiros alkony pillangó szárnya
Illó olajjá sepri a serleged színét
Te állj meg - sohase fussál dalos sikollyal
Neki az éjnek.
Megtudtad ez a tiéd, a kéjeid kertje.
S mert kerted van, nem lehet kerted az egész világ.
Áldott elérés ára érett megállás
Nincsen tovább már. -
Mint őskori templomok lánya alázatos márvány karokkal
Hordozzad szíved, s számodra szíved az egész világ.
Keskeny a nyár pallója, de vezet végtelen véghez.
Keskeny a sorsod, de rajta Istenek járnak.
Állj meg, ne mozdulj.
.........
A tavasz, a tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé.