Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 16. szám · / · Réti Ödön: Erkölcstelen kis történet
Az Andrássy úton a Sápadt Grófné megállított egy szemközt jövő bérkocsit, felült, Bite Gancit maga mellé intette és elrobogtak. Az így megfogyatkozott társaság most mintha vidámabban haladt volna tovább, átvágtak az Andrássy úton, befordultak a Podmaniczky utcába, ahol csakhamar célhoz is értek. Egy kis kocsma előtt álltak meg. Az utcai gázlámpa jóakaratúlag rávilágított egy kis címtáblára, kicsordult sörös pohárra, sósperecre, tormás virslire, alatta: Tumó László vendéglője.
Ez volt az Ópium kávéház. Zajjal, otthoniasan rontottak be és ürmöst rendeltek. Tumó délelőttönként aktot szokott állni a Mesteriskolában, óráját hetven krajcárjával. Ismert nevű birkózó volt még csak nemrég, míg egy vidéki városban, este a cirkuszban az egyik Czája, állati nyers erejével kegyetlenül le nem gyűrte. Ez volt az utolsó mérkőzése. Haza jött Budapestre, ezt a kis kocsmát nyitotta s azóta az erejében megcsúfolt atléta gyógyíthatatlan fájdalmával szívében, méltóságteljes komolysággal szolgálta ki vendégeit, kik leginkább a fiatalabb művészek sorából kerültek ki. Ópium kávéháznak Tuskó nevezte el ezt a kis fészket, hogy "valami színe legyen" és ez a fülbemászó elnevezés gyorsan elterjedt, exotikus élvezetekre vágyódó idegeneket is becsalt, Tuskó és a bennfentesek ravasz örömére.
- Ürmösöket kérünk kedves Tumó mester - szavalt Zsiráf - csupán az ürmös hiányzik még, hogy a hetedik égben legyünk az asztal alatt. Ürmösöket, ürmösöket -, beszélt, tántorgott, mint aki alaposan elázott. Színjózan volt.
- Jövel ürmös, jövel... még csak az illatod hallik ide s ehol ni, lábaim máris inognak-binognak...
A szakadatlan nevetésbe belefáradva, csendben fogyasztották el az italt. S utána is hallgattak jó ideig.
Julcsa néni bóbiskolt. Olíva mandulát szedett elő a zsebéből és rágicsált. Hajashi egy esti lapot talált, összeráncolt homlokkal böngészett benne, majd hangosan olvasni kezdett: Udvari tanácsos bankigazgató... kóbor cigányok garázdálkodása... - feszült figyelemmel hallgatták. Egyszerre megszólalt Válófélia kesergő hangon, váratlanul:
- Úgy lógok a levegőben, mint a Mahomed koporsója... hát élet ez?
Hajashi bosszúsan pillantott fel rá s tovább akart olvasni, de Válófélia zokogni kezdett.
Zoé átölelte és megcsókolta.
- Lesz ez még jobban is Féliám.
Bibi is zokogni kezdett. A férfiak összenéztek s erőltetett gúnnyal kacagtak. Julcsa néni felijedt.
Figyelt. Nem tudta, sírást hall vagy nevetést? Sírni, nevetni kezdett. - Na de ilyet - szólt, aztán lehajolt a két karjára s tovább aludt. Válófélia még mindig sírt. Zoé széles, színpadias gesztussal simogatta a haját, a karját.
- Ne sírj kicsikém, óh mivel vigasztaljalak - Zsiráfra pillantott. - Énekeljek? Akarod? Válóféliám?...
Csőrffy felugrott s a hegedűje után nyúlt. Lelkendezve szólt.
- A Doina Oltuluit - Zoé!
A leány hálás pillantással jutalmazta.
Hatalmas, varázslatosan zengő, érzéki mezzoszopránja édes mámorral öntötte el a szíveket. Magukról megfeledkezve lélegzetüket visszafojtva hallgatták. Julcsa néni is felébredt. Szemeit dörzsölgetve szégyenlősen nézett körül, mintha mindenki csak őt vigyázta volna, majd mikor Zoé befejezte énekét, vaskos tenyereivel dühösen tapsolt.
Fizettek, kezet fogtak Tumóval, Julcsa nénit haza vitték, aztán lassanként le-le töredezett közülük egy-egy pár s elszéledtek.
Csőrffy az Eötvös utcába fordult be Olíviával.
- Boldog nászéjszakát - kiáltott utánuk Bibi -, mintha egy fecske kiáltott volna a fészekbe kicsinyei után -, de Csőrffynek megremegett tőle a szíve s erősen s boldogan szorította melléhez Olíva meleg karját.
- Olíva... drága kis hercegnőm... - Lehajolt s rászorította ajkát a lány kezére.
- Milyen kedves ember maga - szólt a lány. - Ez az az utca? Hányas szám?
- Hat
- Hat? Bevihet maga oda engem? A házmester nem fog szemtelenkedni?
- Csak az kellene -, felelt Csőrffy zordonon, de magában aggodalommal gondolt a házmester sunyi, durva, borotválatlan képére. Előkészítette a kapupénzt. A dupláját. Húsz krajcárt, aztán még tíz krajcárt és még tíz krajcárt kapart hozzá. Becsengettek. A házmester megolvasta a pénzt, bólintott, eltipegett, ők pedig végig kopogtak az ódon ház hosszú udvarán, a nyirkos, dohos kövezeten, az utolsó ajtóig. Csőrffy gyertyát gyújtott.
- Milyen kicsi szoba - szólt Olíva - nincs villamos lámpa, sem gáz?
Csőrffy átölelte a derekát.
- Semmi. Se gáz, se villany... semmi, csak boldogság, csak áhítat, csak ámulás a szívemben és érthetetlenség...
- Azt elhiszem - felelt Olíva ásítva - maga is jól beivott. Tudja, hogy az az ürmös kutyaerős volt, úgy a lábamba szaladt...
Gyorsan levetkezett, belebújt Csőrffy ágyába, meghimbálta magát, nyújtózkodott.
- Tudja - szólt - aludtam már ennél különb ágyban is.
- Nem méltó az én hercegnőmhöz, való igaz, de majd, majd... lesz nekem, lesz nekünk mennyezetes ágyunk diófából faragva, selyem párnák, misztikus világítás, minden artisztikus, minden harmonikus, szép, nagyszerű, mint te szép magad.
Megfogta a lány kezét. - Olíva... - de ő már aludt. Harag és elkeseredés fogta el. Szerette volna megrázni, a fülébe kiáltani: Olíva, Olíva... hát illik ez? Fogta a gyertyát s az arcába világított. Olívának megrebbent a szemhéja s tovább aludt.
Csőrffy sokáig nézte. Gyönyörködni akarok benne csupán -, mentegetőzött maga előtt. Komolynak s idősebbnek látszott most a lány, egy hajfürt, mint egy fekete festékkel húzott ecsetvonás végigszaladt a homlokán, a szemén, az állán, kacskaringós hullámokat rajzolt a nyakába s különös mód két részre osztotta az arcát.
- Aludj kis hercegnőm... drága szép kis tolvajom - suttogta Csőrffy búsan. Ledobta magát a pamlagra, mely recsegett, nyikorgott s elnyelte a sóhajtásait.
Hajnaltájban felriadt: mintha sikoltást hallott volna... sötét volt, hirtelenében nem tudta, hol fekszik, merre ajtó, ablak... míg tájékozódni próbált, újra felhangzott a sikoltás. Felugrott. Reszkető kézzel meggyújtotta a gyertyát.
Olíva tébolyszerű rémülettel nézett maga elé. Közelebb hajolt hozzá.
- Borzasztó! - szólt a lány, remegett s a fogai összeverődtek. Mereven, idegenül nézett az ifjúra.
- Borzasztó... csak most tudom, hol vagyok, szörnyűt álmodtam -, megrázkódott s a fejéhez kapott.
Csőrffy leült az ágya szélére s megfogta a kezét.
- Rosszat álmodott az én kis hercegnőm?
Olíva körülnézett a szobácskában.
- Milyen jó, hogy itt vagyok... Szép kis hercegnő... mondja, a hercegnőket is úgy verik agyon, mint a kutyát?
Csőrffy megdöbbenve nézett reá.
- Milyen jó, hogy itt vagyok - ismételte meg Olíva -, itt magánál... Valami nagyon rosszat álmodtam. - Bágyadtan mosolygott. - Milyen jó, hogy maga itt van mellettem, magának olyan jó szeme van... magától nem tudnék félni... majd meglátja... nem bánja meg... hogy tetszem magának. Maga is nekem... ni, maga ruhástól aludt, szegény! - Átölelte a fiatal ember nyakát és magához vonta.
Déltájban keltek fel. Csőrffy Julcsa nénihez szeretett volna menni ebédre, de Olíva hallani sem akart erről. Elborult arccal tiltakozott.
- Soha, akkor lássam őket, mikor a hátam közepét. Nem szívelhetem őket. Mit gondol most rólam? Nohát igenis... ők ott voltak, mikor engem pofon ütöttek. Gyűlölöm őket.
Elsápadt, ádáz harag villogott a szemeiben, a keze ökölbe szorult.
- Azt hiszi az a szamár, hogy holnap munkába állok nála... inkább... sápadt grófné... jó vicc... fütyülök!
Most bonyolult s terjengős mesébe fogott annak a bebizonyítására, hogy avval a pénz-históriával tulajdonképpen csak meg akarta bosszantani az asszonyát...
Végre abban állapodtak meg, hogy Tumóhoz mennek ebédelni. Kart karba öltve mentek, úgy is jöttek visszafelé, összebújva, mint egy fiatal házaspár. Olíva megelégedetten fütyörészett az utcán. Egy kis leány megállt s szembe bámult vele. Ezen hangosan, boldogan nevettek. Bibi jutott eszébe, dicsérni kezdte: milyen helyes, kedves kis teremtés, Bite Ganci szép fiú, kár hogy... A Zsiráf nagyszerű ember... Hajashi... mind, mind! Megcsípte Csőrffy karját.
- Az a Zoé úgy énekel mint egy tündér az operában. Nem szerelmes belé? Igazán? A román nők veszedelmesek, megbabonázzák a férfiakat, méreg van a szemükben. Na, na!...
Mikor haza értek, megállt az ajtó előtt s érdeklődve olvasta az oda kiszegezett névjegyet: Kapolcsi Kapolcsy István. Ez maga? - Büszkén felvetette a fejét. - Hisz akkor maga nemes ember. Tessék!... Akkor én most mi vagyok?
Csőrffy mosolygott. Olíva elpirult s hirtelen felfortyanva, izgatottan kiáltott fel: mit nevet? Most mondja meg, mit gondol rólam?
Csőrffy az ölébe vonta, megsimogatta, aztán mutató ujját, mintha rajzolna, végig vezette az arcán.
- Ez a homlok a legszebb homlok. Piktorok, szobrászok irigykedve nézik és irigy az egész világ és én megcsókolom és édes íze van ajkamnak... két szemöldök, merész ívű fekete szárnyak, ezen repülnek a gondolatok. Két bársonyos út ez és az én ujjam jobbra sétál rajta, balra sétál rajta és az ujjam hegyébe az egész szívem belefér...
Gyöngyház hómezőben fekete két gyémánt, élő briliánsok... a lélek szellemei laknak itt benn: tündérek, varázslók, boszorkányok és én meg fogom ismerni és szeretni fogom őket, tündéreket, boszorkányokat egyaránt, mert az én Olívám szemei ezek... szebbek, mint egy holdfényes velencei éj...
Olíva megkapta a karját.
- Volt már Velencében? Milyen az? Beszéljen róla! Ne, ne, ne beszéljen... vigyen el engem oda édes és én úgy fogom magát szeretni, óh hogy pukkadnának a lányok, vigyen el édes, vigyen el - s míg összetett kezekkel kért, rimánkodott, trópusi izzó ígéretek lángoltak a szemeiben.
- Elmegyünk! - jelentette ki Csőrffy egyszerűen, gondolkozás nélkül. - Elmegyünk, ha az én kis hercegnőm úgy kívánja.
- Mikor? - sürgette Olíva. - Ez lesz a mi nászutunk.
- Legközelebb.
E percben komolyan hitte, hogy elmegy Olívával Velencébe, ha össze tud szedni annyi pénzt... Hirtelen számot vetett anyagi állapotával.
Tizenkét forint a rajzlecke. Húsz forint a hegedűóra az ideges kis fiúnál. Azelőtt tíz, most húsz. Titokban tanul a gyermek anyja is, a férje előtt titkolja... magas csontos asszony, nagy orrú... milyen szerencse, hogy fel nem mondta ezt a leckét... az asszony a különös nézésével, a sóhajtásaival, a csodálatos szorgalmával, akarásával... szerelmes belé ez az asszony? Nagy, horgas orrú asszony... fázott tőle, félt... talán ha kicsi, finom lenne az orra... húsz forint meg tizenkettő, az harminckettő. Pinkert úrnál, a Nagymező utcai festékkereskedőnél havonta átlag tizenöt forint. Harminckettő meg tizenöt az negyvenhét. Ebből lakás tizenhat forint, koszt tizennyolc, ruhára, festékre, apróságokra... pénzt kell szerezni akárhonnét... Akárhonnét! Keres még egy leckét, Pinkert úrnak drágábban dolgozik ezután, lefesti Olívát, a Műcsarnokba küldi, megnyeri vele az arcképdíjat,... ír haza, nagyobb összeget kér az anyjától, soha nem kért ezideig... mit bánja a pipaembert, a mostoha apját... S maga előtt látott egy kövér embert, a pocakján aranylánc, arca, tömpe orra véreres, pipa a szájában, ömlik a füst... pipaember... egy kicsi asszony áll mellette, finom, filigrán, szelíd, ha szól, ha mozdul, mintha bocsánatot kérne, a hangja csendes, halk... hevesen megdobogott a szíve... édes kicsi kis mamám...
- Min gondolkozik? - szólt Olíva.
Csőrffy nem felelt rögtön. - Az utazásunkra gondoltam -, szólt kedvetlenül. A lány a nyakába borult.
- Drágám! De oda ruha is kell, sok minden...
- Természetesen - felelt Csőrffy -, szép ruhák kellenek, cipő, ékszerek, hogy méltók legyenek egymáshoz az ifjú Olíva és az öreg Velence.
Olívának rendkívül tetszett ez a hasonlat. Csőrffy belemelegedett, lelkesülten kezdett beszélni a gyönyörűségekről ami ott reájuk vár, a természeti és művészeti szépségekről s elragadtatva kiáltott fel:
- viszontlátlak benneteket: Tizian, Veronese, Tintoretto... Canova...
Olíva ásított.
- Ismerősei ezek? Remélem fiatalok és csinosak?
- Édes! - nevetett Csőrffy s megcsókolta a lány kezét -, öregek, de magára más élvezetek várnak.
Meghajolt. - Intsek talán egy gondolásnak? Persze. Tessék beszállni hercegnő - így lesz s gondolánk vígan siklik, repül a vízen, a fénycsillámos tengeren...
Este, mikor lefeküdtek, még mindig Velencéről folyt a szó. - Nagyszerű lesz - mondta Olíva - jó volna, ha Velencéről álmodnék az éjjel.
Elhallgatott.
- Kapolcsy úr - szólt aztán komoly hangon - ha álmomban kiáltoznék, keltsen fel... Tudja, szinte félek elaludni... oltsa el kérem a gyertyát... Tegnap azt álmodom, hogy az apám agyon akar verni...
Sóhajtott.
- Sokszor álmodom ezt. Azóta van ez, hogy az apám agyon akart verni. Egy éjszaka. Egy szombat este... Miért, nem tudom. Részeg volt. Én nem adtam rá okot. Olyan voltam, mint egy angyal. Tizenhárom éves. Elkezdi: te dög, te kis cafka s fogta a fejszét, hogy megöl. Darabokra zúzom a fejedet... egyre ezt, hogy a fejemet darabokra zúzza... Miért? Hétköznap ritkán, szombaton mindig. Persze nem hagytam magamat, elfutottam. Talán olyan bolond vagyok, hogy odatartom neki a fejemet. De előbb-utóbb végez velem, azt tudom. Na, nem mintha valami nagyon bánnám. Füttyentek az egész világra... mi van nekem belőle? Füttyentek! De miért a fejemet? Öljön meg, vágjon belém egy kést... csak a fejemet ne... ezért kiáltozok álmomba... Mikor eldugtam előle a fejszét, kalapácsot kerített elő, hogy evvel... Megkérdeztem tőle: miért? miért?
Vállat vont. Szombaton este már nem mertem otthon maradni... Tizenhárom éves voltam. Mint egy angyal... isten bizony. Mi oka volt? Semmi! Na jó, hát legyen oka... Egyetlen gyerek vagyok, tudja, azért szeret így engem... én vagyok a papa kedvence...
Reggel, mikor Kapolcsy felébredt, Olíva már teljesen felöltözve távozni készült. Csodálkozva nézett rá.
- Munkába megyek. Félnyolcra ott kell lennem.
Kapolcsy sértődötten, szomorúan szólt hozzá:
- Maga elment volna szó nélkül?
- Nagyszerű - felelt a lány - hisz csak a Kígyótérre megyek a Silberschmiednéhez, a maguk nagyszerű sápadt grófnéjához... tudja - folytatta zavarral, mely szelídebbé tette hangját - nem akarom, hogy azok a lányok Isten tudja mit gondoljanak.
Megállapodtak, hogy egy órakor az Ópiumban találkoznak.
Olíva a találkára nem ment el, Kapolcsy három óra után ment haza. Lesújtva. Bizonyosan nem engedték - mentegette őt magában - sok dolga volt. Mennyire bántja őt is? Majd bocsánatot kér... Minek ez?... Úgyis tudtam, hogy nem a maga hibájából történt...
Íróeszközt vett elő. Levelet ír az anyjának. Négyszáz korona kell, legalább is. Milyen ürüggyel kérjen ennyi pénzt?
Egyik levélpapírost a másik után tépte el. Végre ennél maradt: "Becsületbeli adósságom van... Eddig hallgattam, pénzt eddig soha nem kértem, de most..."
Pénzre van szüksége, ezt tudta és minél hamarabb. Olívát csak így tarthatja meg. Elviszi Velencébe, ruhát vesz neki, ékszert, ajándékot. Pár szóval befejezte a levelet és sietett, hogy postára adja. Útközben virágot vásárolt. Hét órakor várni fogja Olívát a varroda előtt. Öt óra volt. Kiment a Duna partra. Bonneok, pesztrák ültek a padokon, gyermeksereg ficánkolt előttük. Leült közéjük.
- Nézd, mekkora orra van - szólalt meg az egyik lány rögtön. Nevettek.
Kapolcsy gyakran hallott efféle megjegyzést, de úgy vélte, soha nem okozott neki olyan fájdalmat, mint most. Tudást, tehetséget, mindent, amit értékesnek hitt magában odaadott volna e percben, cserébe egy jól formált arcért. Olívát látta maga előtt. Mily szép... s ő? Nem szereti. Kétségtelen. Másokhoz hasonlítja. Oly sok szép férfi van a világon. Mást szeret. Bizonyos. Hogy nézett rá reggel... hidegen, unottan, mintha nem ismerték volna egymást. Elment volna szó nélkül... S ki tudja, délben miért nem jött? Hol volt? Kivel találkozott... Sírni szeretett volna. Szégyellte és átkozta a gyengeségét. Mit akart, mit vár attól a leánytól?
Az övé volt. Mit kíván még? A legtöbb férfi nem is akar egyebet és ez a józanság... Tartós viszonyt?... Szerelmet? Ostobaság!
Elhatározta, hogy nem várja meg a varroda előtt és ha este eljön hozzá, hidegen fogadja s mindenképpen tudtára adja, hogy csak futó kalandról lehet szó.
Egy propeller közelgett a Dunán s idétlenül bőgött, tarajos zöld hullámok táncolták körül... őrült vágy fogta el, hogy odarohanjon és a habok közé vesse magát. Hét óra előtt felugrott s elment a Kígyótérre. Egy kirakat előtt megállt s várakozott. Pont hétkor kitódultak a lányok a varrodából, fiatal, idősebb, szőke, barna, de Olíva nem volt köztük...
Pár nap múlva - szombat este volt - az ágyában találta, mikor haza ment. Elfordult. Ne vegye észre a lány az örömet, melytől reszket.
- Nem is kérdi, hol voltam? - szólalt meg Olíva nyugodt hangon, melyben nyoma sem volt a mentegetőzésnek. Kapolcsy Hallgatott.
- Először elmentem a varrodába, tudja, akkor reggel.
Kapolcsynak hirtelen a fejébe zúdult a vére. Nyersen felkiáltott.
- Nem igaz! Nem volt ott!
- Ott voltam - felelt vissza Olíva -, felmentem a lépcsőn, megfogtam a kilincset s akkor... ne mentem be. Gondoltam: minek? Elmentem sétálni a Duna partra, ott találkoztam egy barátnőmmel s kimentem vele Erzsébetfalvára. Ő ott lakik. Nem engedett el. Akartam magának írni... És maga? Nem feledt el? Mit gondolt, hova tűntem?
Kacér mosoly játszadozott az ajkán.
- Semmit sem gondoltam. Ha jön, jó, ha nem, úgyis jó. Ezt gondoltam.
- Haragszik?
- Én? Miért?
Olíva megigazította a takaróját s kezeit összekulcsolta a feje alatt. - Kapolcsy úr kérem - szólt engesztelő hangon -, ha rosszat álmodom, keltsen fel... De csak úgy, ha nem haragszik. Ha nem haragszik, jöjjön ide egy pillanatra és simogassa meg az arcomat, mint a múltkor... emlékszik, akkor milyen jól aludtam?
Kapolcsy nem felelt. Átölelte s a fejét oly erősen szorította a melléhez, hogy a lány felsikoltott. Ezen aztán mind a ketten nevettek.
Másnap hozzá fogott Olíva arcképéhez. Nehéz feladat volt. A kis földszintes udvari szoba egyetlen ablakán gyéren szűrődött be a világosság, körül kétemeletes fal, melynek piszkos sárga reflexe megfeküdte a levegőt és lehetetlenné torzított minden színt. Ehhez járult az is, hogy Olíva arckifejezése gyakran változott. Fiúsan pajkos volt, vagy asszonyos lágyság ömlött el vonásain, máskor gyermekded ártatlanság.
Kapolcsy ez utóbbit választotta. Szemérmetesnek, könnyen pirulónak, szentnek szerette volna Olívát s ilyennek akarta megfesteni. Minden tudását, szeretetét bele vitte munkájába, de a kép nem lett Olíva arcképe. Kapolcsy látta ezt s a gyötrelmet, melyet e fölött érzett, csak növelték Olíva megjegyzései.
- Ez ki ez? Én? No már azt kikérem magamnak. Ilyen mamlasz vagyok én?... Kötőtűt nyelt ez a dáma... ni, hisz ez a Prunyik Böske, aki varrótűket szeretett enni...
Máskor ártatlan arccal megszólalt:
- Kapolcsy úr kérem, ugye ez a fancsali feszület?... Nem is tudtam, hogy az én arcom csokoládéból van. Kinyújtotta nyelvét, ahogy csak tudta s nyalogatta ajkát, arcát.
Kapolcsyban felvillant ezekben a pillanatokban, hogy milyen bölcs dolog lenne a vásznat darabokra hasítani, a leánynak ajtót mutatni, visszatérni a régi élethez, a fiúkhoz, Julcsa nénihez, de e helyett a hiúságán és művészi önérzetén ejtett sebek fájdalmát mosolygó arca mögé temette.
- Értse meg Olíva, a kép még nincs készen, ez még csak vázlat, ez még csak aláfestés, ez még nem az igazi, várjunk, türelem kis hercegnőm... - és festett és gyötrődött tovább. Végre is azonban elé kellett állnia az igazsággal. Készen a festmény, az ülések befejeződtek.
Olíva összecsapta a kezeit.
- Kész? Ez? Különben hála Istennek. Csakhogy... Inkább ülnék Illaván ugyanennyi esztendeig... No de most aztán vigye és adja el.
- Ez is volt a szándékom - felelt csüggedten Kapolcsy s felvilágosította Olívát, hogy ez nem is akart arckép lenni, hanem tanulmányfej akart lenni s mint ilyen, Pinkert úrnál biztosan vevőre talál.
Megérkezett a válasz hazulról. Annyi pénzt nem küldhetnek, írta a mostohaapja. Hosszasan értekezett a szárazságról, takarmányhiányról, sertésvészről s végül kijelentette, hogy ezúttal kivételesen és egyszer s mindenkorra harminc fontot küld.
- Pipaember - morogta Kapolcsy - pipaember.
Olíva az orrát fintorgatta. - Harminc bükk... nesze neked Velence. Egy fogamra is kevés. Úgy látszik - mondta aztán kicsinylőleg -, maga még kérni sem tud. Mért nem írta, hogy öngyilkos lesz, ha nem kapja meg a pénzt. Van egy unokatestvérem a 39-eseknél, ez minduntalan ír haza, hogy eltörött a puskája, húsz forintba kerül az összeforrasztása, különben öngyilkos lesz. Az öregek eszük nélkül küldik a húsz bükkösöket.
Kapolcsy mosolygott.
- Édes kis csirkefogóm!
- Engem nem is fizettek volna ki aprópénzzel - tüzelt Olíva -, különben harminc forint... az is jobb a semminél... harminc forintból...
Elhallgatott, komoly, bánatos arcot vágott. Kapolcsy azt hitte: belát a lelkébe, Velence fáj neki...
- Hagyjon engem a maga ostoba Velencéjével - tört ki hirtelen haraggal Olíva -, úgyis tudtam előre, hogy nem lesz belőle semmi.
Kapolcsy sóhajtott s elővette hegedűjét. A hegedű megértette őt. A hangok rezgő hullámai szárnyukra emelték s az ábrándok boldog országába vitték. Ezüstös patak csobogott, virágos réten munkások daloltak, erdőszélen zörrenve nyílt ki egy ablak, mintha szeme volna egy kis háznak, benéz s szelíd, kedves nézés tűz vissza szemébe... Egy leányka... madonnai arccal s ő ott áll mellette, fekete bársonykabátban, megszépült arccal s gyönyörködik benne... különös hangok... különös színek... olajszínek... Olíva... - s a hegedű sírt, zokogott.
Olíva duzzogott s vörösre dörzsölte szemeit.
- Milyen jókedve van magának.
- Nekem?
- Igen, magának. Vagy talán én muzsikálok a nagy jókedvemben?
- Miért olyan bánatos az én kis hercegnőm?
Olívának felragyogott a szeme.
- Szeretnék valamit mondani. Ha nem haragszik... Egy fehér ruhára volna szükségem.
- Tehát ez?... - gondolta Kapolcsy - elég lesz harminc forint?
- Édes, édes - kacagott Olíva - mintha csak ki lett volna számítva -, és megcsókolta Kapolcsy orra hegyét.
Olíva arcképére "Tanulmányfej, ára 500 korona" nem akadt vevő. Az ötszáz koronát négyszázra, később háromszázra, végül kétszázra javították. Szerencsére Pinkert úr nem volt fukar a megrendelésekkel. Most is két festményre volt szüksége. Az egyik: jókedvű fiakkeres, rezes orrú, a kalapja félre legyen csapva, daloljon vagy fütyüljön... Pinkert úr maga szokta meghatározni a mozdulatot, a ruhát, a színeket. A másik képnek egy oroszlánfejet kellett ábrázolnia. Az oroszlán ordítson vagy ásítson és mennél ijesztőbb legyen. Pinkert úr megszokásból "ehhez is beállt" - mint a művészek szokták mondani - ajkát lebiggyesztette, hosszúra növesztett gyér haját felcsúszott homlokára borzolta s tőle telhetőleg utánozta az oroszlán bősz kifejezését. Ebből is, meg a másikból négy-négy példányt rendelt, darabját tizenöt forintjával.
Kapolcsy most gyakran vitte Olívát színházba, kirándulásokra s főleg a Városligetbe, ahova ő legjobban szeretett menni. Cirkuszba jártak, csónakáztak a tavon s újra meg újra megcsodálták az ötlábú borjút, az óriást, a törpét, a szakállas asszonyt. Egyik napon az állatkertbe mentek. Az oroszlánok előtt Kapolcsyban megszólalt a művész lelkiismerete. Elővette vázlatkönyvét és rajzolni kezdett. Mikor munkájáról feltekintett, nem találta maga mellett Olívát. És nem találta sehol. Egyedül ment haza. Olíva nem volt otthon. Kimondhatatlan aggodalommal várakozott. Szerencsétlenség érte a lányt... elmegy a rendőrségre... felkeresi a szüleit...
- Milyen ostoba vagyok - vigasztalta magát - ki tudja hol mulat?
Fáradtan, összetörve feküdt le és sírt.
Harmadnapra jött vissza Olíva. Frissen, vidáman.
- Csakhogy végre megtaláljuk egymást! Hova lett maga? Mennyit kerestem... találkoztam a barátnőmmel - tudja, aki Erzsébetfalván lakik. Nincs valami harapnivaló? Mondok valami újságot. Kérőm van. - Kacagott.
Kapolcsy nem szólt egyetlen szót sem. Olíva folytatta:
- Fess, szőke gyerek, csipkeboltot fogunk nyitni a Király utcában. Borzasztó szerelmes. Tegnap este megkérte a kezemet. Együtt voltunk Budán, a Márvány Menyasszonyban, ő, meg a barátnőm, ő a barátnőm unokatestvére. A túlsó asztalnál urak ültek, finom urak, fiatalok, volt közöttük egy báró is. Be voltak szeszelve alaposan. Egyre oda pislogtak az asztalunkhoz. Én persze ugrattam őket. Nagyszerű volt, forgott a szemem, mint a bicikli-kerék. A Gyurcsit - tudja Gyurinak hívják a vőlegényemet -, mondom a Gyurcsit ette a méreg. Egyszerre az egyik, a legszemtelenebb, a báró, rám néz és odaszól: jöjjön ide kicsike... Gyurcsi erre felkap egy butéliát, tudja, butéliás bort ittunk, finom neszmélyit, fogja s odavágja. Volt nagy felfordulás. Na Olíva, gondoltam, most megmutathatod, mit tudsz. Felugrottam én is. No, mert gondolhatja, én sem szaladok meg, ha egy pár pofont kell kiosztani. Csak nem hagyom cserbe a gavalléromat... a vőlegényemet... nem igaz? No, de nem lett semmi. Odajön hozzánk a főúr és azt mondja, hogy ugyebár fizetni akarunk. Hát fizettünk. Végre is mi csak ketten, ők meg heten, nyolcan...
Kapolcsynak a szívébe tépett minden szó. Szerette ezt a leányt. Nélküle nem volt gondolata, benne lüktetett a vérében, minden érzésében. Kétségbeesett gyönyörrel dédelgette szívében gyengéd, finom vonalú nyúlánk alakját, kreol ovál arcát, kacér mozdulatait, üde hangját, a vakmerőségét, arcátlanságát.
- Tehát ketten voltak? - csak ennyit szólt.
- Persze, hogy csak ketten... ketten, ketten... úgy lehet mondani ketten, mert a barátnőm nyápic egy lány, gyáva, annyi, mintha ott sem lett volna.
Reggel, mikor Olíva leszállt az ágyról, elszédült.
- Mi ez? - kiáltott ijedten - Szent Isten, szédülök.
Elsápadt s majdnem sírva fakadt.
- Beteg vagyok... úgy érzem, nagyon beteg leszek. Haza megyek. Meglátogatom az anyámat.
Most említette első ízben az anyját. A szédülése gyorsan elmúlt, de a szokott jókedve nem tért vissza.
Később megismételte: - Megyek az anyámhoz, délre itthon leszek.
Kapolcsy sóhajtozva vett elő egy Pinkert képet, bele akart temetkezni a munkába, semmire sem akart gondolni, semmivel nem törődni. Erőltetett buzgalommal kezdett festeni, de csakhamar dühösen csapta le az ecsetet... Visszajön délben? Kérője van? Lehet... Hirtelen az az eszméje támadt, hogy gyorsan más lakást keres s majd ha Olíva visszajön, üresen találja a fészket. Elkeseredetten nevetett. Kisietett az utcára. De már az első cédulánál: Csinosan bútorozott szoba kiadó - fanyar képet vágott, a poloskákra gondolt s a rideg, kíváncsi, ellenséges indulatú emberekre, akik a cédulák mögött a szerencsétlen áldozatra lesnek. Megborzongott.
- Csőrffy úr - hangzott e pillanatban a háta mögött.
- Julcsa néni! - Elpirult. Milyen hálátlanság - gondolta magában -, mindenről megfeledkeztem, mindenkiről... Olíva miatt. - Szórakozottan felelt Julcsa néni kérdéseire.
- "Kiskávé nyolc krajcár, nagy kávé tizenkét krajcár." - Bűnbánó szívvel olvasta. Hónapok óta nem járt erre.
Julcsa néni hamar megbékült. - Nem, nem, dehogy is haragszik... Mári is bekukkant.
Hogy megszépült ez a lány - gondolta Kapolcsy -, Julcsa néni is megszépült. Egyéb nem változott. A mennyezet a régi, a falak is... ni, ez új! Egy leány egy hosszú orron furulyáz... Olíva... kitűnő! Egy-két vonás csupán és mennyi élet. Az orr: ez ő... a lábai táncra állnak. Két sor írás a rajz alatt:
Ez a kis lány fújja, fújja furulyáját,
Táncoltatja ihaj, a kedves babáját.
- Jó ez a rajz - mondta Julcsa néninek s a fejét vakarta.
Julcsa néni özönével zúdította rá a kérdéseket... - Jól, köszöni szépen, jól... kedves, hű, takarékos... főzni nem tud, varrodába nem jár... otthon reggeliznek, ebédelni össze-vissza... igen, boldogok nagyon...
- Ez a fő - mondta Julcsa néni s megígértette, hogy ezután gyakran eljönnek.
Olíva aznap nem jött vissza. - Majd szombaton - gondolta Kapolcsy - szombaton, mikor a fejszét érzi a feje fölött, akkor jó leszek neki... Megborzadt s majd az eszét vesztette attól a gondolattól, hogy Olívát véres fejjel holtan látja.
Kora reggel berontott Olíva. Dúlt arccal, sápadtan, kisírt szemekkel. Eléje állt.
- Maga gazember, maga nagy orrú gazember! Amilyen nagy az orra, olyan nagy gazember, gazember!...
Kapolcsy nem hitt a fülének, megdöbbenve, tétován állt, feltette szemüvegét, mélyen szemébe nézett a lánynak... gazember, gazember - hullott rá... nézte merőn a csillogó szemüvegen keresztül, tekintete lecsúszott a lány nyakára... egy mozgó pontot látott ott, amint a lány beszélt... gazember... keresztül hasított a fején, a mellén... nézte azt a pontot s acéllá válni érezte karjaiban az izmokat s szívében az elhatározást, hogy azt a mozgást a nyak puhaságán... megállítja... pontosan ott, azon a helyen...
Olíva megrettenve hátrált, karjai ernyedten estek oldalára, meghunyászkodva, lebillent fejjel zokogni kezdett.
- Most már tudom, hogy mi a bajom... az Isten verje meg... gyerekem lesz...
Kapolcsy arca a dermedt haragból, a fojtani kész akarásból, csodamódra lágy viaszként átváltozott: kissé meghökkent, lesütött szemű, szelíd kis ösztönös ember arcává. Maga elé nézett - a lányra nem mert nézni -, eddig nem ismert, nem sejtett érzés suhant át a szívén. Szerette volna Olívát a szívéhez szorítani, a kezeit csókolni alázatos szívvel... kis hercegnőm, drága kis hercegnőm... a lány gyűlölettel nézett rá vissza.
- Olíva...
Megfogta a kezét.
- Engedjen el! - kiáltott rá a lány s elrántotta magát. - Hozzám ne nyúljon! Vége. Ha én ezt sejtem... Na! Az Isten verje meg. Mindent. Az egész világot. Most már mehetek férjhez. Készen vagyok. Inkább vert volna agyon az apám.
Elgondolkozva, komoran nézett maga elé, aztán keménye felvetette a fejét.
- Most aztán tartson el! De azt előre is megmondom, koplalni nem akarok, sem rongyokban járni.
Kapolcsy örült, hogy szavát végre a lány szavába öltheti.
- Természetesen. Tudom mi a kötelességem.
Saját hangja fásan, idegenül hangzott a fülébe. "Tudom, mi a kötelességem." Ő mondta ezt? Mintha idegenek súgták volna, mintha egy lapról olvasta volna le...
Feleségül veszem... tizenhárom éves voltam... mint egy angyal,... Istenem, milyen lelketlen ez a lány... - repültek, keresztezték egymást agyában a gondolatok. Zsiráf jutott eszébe: ha ő itt volna, ha beszélhetne vele, elmondaná neki mi történt, mindent... tanácsát kérné... talán Julcsa nénitől is nem, csak Zsiráftól. Zsiráf okos... nézd kérlek kedves barátom... ne nevess ki... Ne nevess ki Zsiráf! Nektek is lehet és tudod: Zoé más volna... Neki lelke van. Ő boldog lenne. De ez... ez... ez... Olíva... nézd... utál engem. Istenem, milyen szívtelen... sírni tudnék... sírni. Pedig boldog vagyok... Boldog, ha kinevetsz is... Gyermekem lesz. Komolyan gondold meg... hallod Zsiráf: gyermekem lesz.
Ha Olíva e percben egy jó szót szól nyájas arccal vagy oda megy hozzá és megsimogatja arcát, Kapolcsy leborul előtte s a lábait csókolja.
Napokig alig beszéltek egymáshoz. Olíva a pamlagon heverészve detektív regényeket olvasott vagy Kruspérnénál a lakásadó asszonynál időzött, akivel összebarátkozott.
Dacos elkeseredése eltűnt s Kapolcsyt ez már boldoggá tette, kettőzött szorgalommal gyártotta a Pinkert-féle képeket, gondolván a harmadikra, aki eljövend, álmokat szőtt, miközben rózsás testű amorettek szárnya suhintását érezte homlokán és szívén.
Nem látott mást, mint a saját gondolatait s ezek gyakran zenébe voltak ékesen öltözve. Félálomban élt, nem volt gyanús előtte ami körülötte történt: Olíva nagy barátkozása Kruspérnéval, a titkolódzások, a hirtelen elhallgatás, ha váratlanul közéjük toppant, nem volt gyanús a leány feltűnő gyors kedélyváltozása sem. Csak akkor csillant meg előtte... mikor Olívát görcsökben fetrengve maga előtt látta... Kruspérnét halálos ijedtségben, kezeit tördelve... ne féljen, semmi... elmúlik... s vizet nyeletett vele... tejet, forró feketét, borogatást a gyomrára, a fejére...
- Meghalok... Istenem... az Isten verje meg... nem, nem akarok orvost... Kapolcsy úr... nem... csak a gyomrom... borzasztó...
Akkor gyulladt fel az agyában...
Kruspérnéhoz ment - uzsonnázni megyek -, így mondta, aztán vissza jött, ő festett ezalatt s rágondolt s szerette... vissza jött, a pamlagra ült, csend volt, különös volt ez a csend, feléje fordul... mi ez? Remeg, vonaglik, a körmeivel tépi a pamlagot, szájszéleit harapdálja, sápadt... vissza emlékszik: így látta, mikor rápillantott... Olíva, Olíva... fáj valamit... mi, mi történt? Beteg vagy? Édes drágám, kedvesem...
- Csak orvost ne... jaj... az Isten büntesse meg... óh... megmérgezett...
- Kicsoda? Mi... mit beszélsz?...
Már nem emlékezett tisztán, kérdezte ezt valóban? Olíva az öklét harapta, belemélyedtek a fogai, vérzett...
- Disznó... kutya... megmérgezett... Kruspérné...
Kruspérné? Akkor gyulladt fel az agyában. Állt. A szemüvegét törülgette... a kalapját kereste, hol van?... a szíve dobogott s egyszerre ott találta magát Kruspérné előtt az ő lakásában, a dohos levegőben... arcképes album az asztal közepén, az ágy fölött Ferencz József olajnyomatú képe...
- Mit csinált maga... avval a lánnyal?
- Én?
Fésülködött, egy töredezett fogú sárga fésű volt a kezében, két rövid, vékony, nevetséges hajfonat libegett elöl a mellén...
- Maga! Maga!
És hogy erőlködött, hogy azt a két hajtincset meg ne ragadja, hogy a földre ne rántsa, meg ne tapossa...
- Én?
- Maga, maga!
Az asszony jött vele kimeredt szemmel, engedelmesen - én... én... a kisasszony - s ott benn a kezeit tördelte... - Ne féljen... semmi... elmúlik... s vizet nyeletett vele, tejet, forró fekete kávét...
Olíva később hányt. Sápadt volt. Ijesztő a barna bőrűek sápadtsága. Megkönnyebbült. S akkor mindjárt fel is ült.
- Na! - szólt s a két kezét a két térdére rakta. Görbe háttal ült ott s az ablak felé nézett...
- Csak legalább használna.
... Ekkor értette meg, hogy tulajdonképpen mi történt.
Aztán igyekezett lelkére beszélni a lánynak, ijesztő történeteket mesélt neki hasonló esetekről, megfenyegette, mindezekre Olíva kétes mosollyal felelt. De mikor egy arany karkötőt ígért és vett neki, kezet adott, hogy ilyet többé soha nem tesz.
Ettől kezdve anyagi gondok gyötörték. A karkötő egy havi keresetét emésztette fel. S éppen most érte egy kellemetlen meglepetés is, felmondták a zeneleckét. Mikor órára ment, helyét már elfoglalva találta. Egy csinos, üdearcú, nagyon fiatal ember ült az ő szokott helyén. Tanítványa, a nagy orrú asszony, aki titokban tanult, egy előre elkészített borítékot adott a kezébe.
- A leckepénzt elsejéig... sajnálom... de semmire nem haladtunk. - S egy lesajnáló pillantást vetett rá.
Ez havi húsz forint hiányt jelentett. Kapolcsy most elhatározta, hogy megfesti azt a képet, mely már régóta foglalkoztatta: egy erdő belsejét, melyben faunok, nimfák, szatírok élnek, rejtve profán szemektől, boldogan. Annyit és oly sokszor gondolt e témára, hogy a megfestendő képen minden fát, bokrot, virágot, indát tisztán és plasztikusan maga előtt látott, faunok, szatírok ismerősként üdvözölték, magukhoz méltónak elismerték, barátságukba fogadták. A nimfák, tündérek pedig lopva a szemébe kacsintott és a hegedűjére kacsintottak, kérték szemmel, kedves beszéddel...
Ilyenkor előrántotta a hegedűjét és játszott "nekik", húzta mosolyogva, szemét lehunyva... s táncra perdültek, csodás, fantasztikus táncra... édes kacagás... érzéki elbődülések... egy-egy faun magasra szökell... egy parányi fehér ujjacska integet, őt hívja, hívogatja... s oda rohan, repül... hej, ez a tánc az igazi tánc... Meglátja magát egy tavacska tükrében... kecskelábai vannak, szőrös, mezítelen az egész teste... milyen szégyen, milyen gyönyörűség...
És a végén, álmodozásaiba belefáradva, nagyokat sóhajtott... Ha vagyonom volna, ha a művészetnek élhetnék, ha nem kellene a mindennapi kenyérért küzdeni...
Elhatározta, hogy ezután drágábban fizetteti meg munkáját Pinkerttel. A derék sváb nem tudott szólni a méltatlankodástól, csak a fejét rázta és e percben csodálatosan hasonlított a bősz oroszlánhoz, melyből immár a nyolcadik példány várt vevőre a kirakatban. Nagy nehezen beleegyezett végre, hogy tizenöt forint helyett aztán harmincöt koronát fizessen és annak bizonyítására, hogy nem tart haragot, egy újabb képet is rendelt. Egy polgárt, kövéret, aki félig kiivott sörös poharából egy egeret húz ki a farkánál fogva. Egyelőre hat példányban.
Olíva arcképe még nem kelt el. Pinkert ajánlatára "Tanulmányfej" helyett a "Kreol nő" elnevezést adták neki, később "Cserkeszlány" lett. De mindez nem használt. Zsiráf ajánlatára most Kapolcsy beküldte a "Tizenhármasok" művészcsoport tárlatára.
Olíva legtöbb idejét Kruspérnénál töltötte, aki nap-nap után kártyát vetett neki. Kivetette, hogy Olívára szerelemmel gondol egy katonatiszt, több civil, köztük egy báró, aki levelet fog írni. De különösen egy férfi gondol állandó halálos szerelemmel a házra, szomorú, féltékeny, szőke és házasságra gondol szüntelen. Egy utcát mutat a kártya, mintha a Király utca volna, egy bolt is áll, sok drága, finom csipke, egy szőke ifjú rőffel mér belőle. Egy fiatal szép barna lány áll mellette, de nem közel, inkább messze... egy akadály van köztük, egy nagy orrú ember és ehol ni: egy gólya...
Olíva ilyenkor sírásig elérzékenyült s öklével fenyegetődzve átkozta Kapolcsyt -, aki a festőállvány előtt görnyedt vagy leckeórák után futkosott.
Így múltak el hónapok és egy hajnalon megszületett a gyermek, egy barnabőrű kis fiú, aki sírt és enni kért, mint minden újszülött. Láttára Kapolcsy nem tudott magához térni a csodálkozástól. A gyereksírás a szívét tépte, önvádat érzett s a jövőtől való félelmet. Kétségbe esik, ha Kruspérné nincsen mellette. Ez az asszony, akit lelketlen gonosznak hitt, éjjel-nappal ott sürgött-forgott körülöttük, etette s mindennel ellátta a kicsikét, az anyát, ki egykedvűen feküdt az ágyában, éhségről vagy álmosságról panaszkodott, a gyermekről egyáltalán nem vett tudomást. Csak akkor vidult fel, ha Kruspérné fésülte, cicomázta. Kapolcsy egy ilyen pillanatot felhasználva elébe tartotta a gyermeket. Olíva hisztériásan kiáltott fel:
- Vigye innen, vigye, utálom!
Kruspérné mentegette. Látott ő már ilyet. Majd, ha erőre kap, egyszerre ki lesz cserélve, majd szereti akkor, hogy már jobban nem is lehet.
Pár nap elteltével Kapolcsy, amint benyitott a szobába, Olívát a gyermek fölé hajolva találta, mélyen elgondolkodva. Jöttére összerezzent és ijedten nézett fel, de már a következő pillanatban rámosolygott a gyermekre és megcirógatta.
- Kruspérnénak igaza volt - gondolta Kapolcsy s boldogan csókolgatta a leány kezeit.
- Kis hercegnőm...
Szíve ujjongásig megtelt örömmel, szerette volna boldogságát az egész világnak kikiáltani s most űzte a vágy, hogy Julcsa nénivel, a fiúkkal - az ő kis világával legalább - tudassa végre a nevezetes családi eseményt.
Julcsa néni összecsapta kezeit, arca egyetlen nagy mosollyá változott s e mosolyból mint egy napsütötte nyári felhőből eső szitált, könnyek peregtek.
- Fiú... Istenem... de ilyet!
Átölelte Kapolcsyt és cuppanós csókokat nyomott az arcára.
- Hát ezért nem jöttek felénk... el sem tudtuk képzelni...
- Ezért -, felelt Kapolcsy, akit bántott a lelkiismeret.
Jöttek a fiúk is, egyenként szállingózva: Tuskó, Hajashi, Zsiráf, Bite. Összenéztek és nevettek, a fejüket rázták és bizonyos tisztelettel néztek barátjukra.
- Ki hitte volna? No ez derék dolog. Lefőztél bennünket. Fiú? Remélem, nem az apjára ütött? Még nem hegedül? Most mit fest? Ecsetbe vagy olajba? Melyek a kedvenc színei?...
Tuskó néhány vonással egy pólyásbabát rajzolt a falra, hosszú orrot rajzolt neki és aláírta: Ifjú Csőrffy Pityu.
Julcsa néni sört hozatott, ittak a jó hírre, a gyermek egészségére, a közeli viszontlátásra, mindenre. Vidám hangulatban búcsúztak egymástól.
Kapolcsy nagy lépésekkel sietett hazafelé, szíve zúgott a boldogságtól, amint közeledett otthonához.
- Mi ez? - kérdezte magától megdöbbenéssel, mikor az udvaron végighaladva, szobájuk elé ért. Este volt, mindenütt égett, csupán az ő ablakok állt sötétben, mint egy komor, behunyt szemű ember. Haragra lobbant. Benyitott.
- Olíva! - Senki nem felelt. - Bizonyosan Kruspérnénál vannak - gondolta. Lámpát gyújtott s körülnézett. Kínzó nyugtalanság vett rajt erőt. A bölcső - Kruspérné ajándéka - üresen állt. Ruhadarabok feküdtek a földön szerteszéjjel, hegedűje az ágyra dobva. Miként kerül ez ide? Hol a tokja? Lépéseket hallott, hátrafordult, Kruspérné állt az ajtóban. A kezében egy csomag.
Kapolcsy fellélegzett.
- Ott benn vannak?
Hangjából kiérzett a neheztelés.
- Kicsoda? Nálam?
Csodálkozva nézett körül:
- Hol vannak?
Szívük mélyéig megdöbbenve, kérdőleg néztek egymásra.
- Én benn jártam a városban - szólt Kruspérné tűnődve, halkan - egy kis apróságot vettem -, meglóbálta a csomagot, az asztalra tette s gondolkozva, fejét rázva, bontogatni kezdte.
Kapolcsy egy szék hátára támaszkodva, lehajtott fővel állt és nézte.
Egy főkötő, az öklére ráhúzva mutatta Kapolcsynak. Aztán szalagok és egy bádog csergető került elő.
- Ej ez a lány, hogy nem tud békén maradni - szólt és megcsörgette a csergetőt. Megtapogatta a bölcsőt, az ágyat, sóhajtott s lehajolt a földre, hogy felszedje az elhajigált ruhákat.
- Istenem, szólt - ez a kicsike inge.
Félénk szemekkel egymásra pillantottak.
- Talán haza vitte... vagy lelencházba adta - mondta Kruspérné szomorúan, bizonytalan hangon. - Majd utána járok én.
Most hirtelen az ablak felé fordultak mind a ketten. Még meglátták Olíva ellibenő kalapját.
- Hála Istennek - sóhajtott fel Kruspérné.
Fáradtan húzta be maga után az ajtót Olíva s mély lélegzetet véve, az ajtófélfához támaszkodott.
Kapolcsy oda rohant s megragadta karját. Olíva felszisszent. - Ne szorítsa úgy a karomat?
- De édes, hova vitte? - szólt Kruspérné.
Olíva Kruspérné felé fordult.
- Tudja Kruspérné... elvittem haza a mamához, jobb dolga van ott neki...
Kruspérné haragosan vállat vont.
- Na, itt is elfért volna! Milyen kár - folytatta ellágyulva -, mégis... az úrfi úgy szereti... és én... Milyen szép főkötőt hoztam neki, rózsaszín meg kék pántlikát, meg ezt itt ni... - csergetett...
Olíva megrázkódott. Egy ijedt odapillantás súrolta Kapolcsy arcát, a bölcsőt, a csergetőt...
- Vadállat - szólalt meg Kapolcsy rekedt hangon - vadállat, lelketlen... visszahozza ide, még ma, ma, azonnal!...
Kruspérné kisurrant.
- Megtehetem! - felelt Olíva kurtán.
- Indulhatunk! - siettette Kapolcsy.
- Indulhatunk - ismételte a lány -, ha úgy tetszik, ha olyan sietős. Én fáradt vagyok, gyönge vagyok még, gondolhatja. A mamánál jó helyen van, a nagymama úgy örült neki, úgy szerette, rosszul esnék neki, ha legalább egy éjjelre nem hagynánk nála... majd reggel aztán...
- Nem! - kiáltott Kapolcsy izgatottan, mert ellanyhulni érezte bátorságát és elhatározását.
- Jól van - szólt Olíva - mehetünk. Keze már a kilincsen volt. Elengedte. Visszafordult s lehanyatlott egy székre.
- Nem bírok.
- Akkor egyedül megyek.
- Menjen... Kapolcsy úr... várjon, várjon!... Nem a mamánál van. A barátnőmnél van Erzsébetfalván.
Kapolcsy hátra fordult. Elképedés, borzalom, düh vibrált az arcán. Összeszorított öklökkel, körmeit a tenyerébe vájva ment a lány felé. Bántó, idegen hang szakadt ki a torkából.
- Olíva...
Láz égette, nyelve mint egy cserépdarab, fogai összeverődtek.
- Olíva! - Leborult a lány elé, fejét az ölébe hajtotta és sírt. Egész teste remegett a sírásról. - Hozd vissza... szeretem... a mi gyermekünk... kérlek, könyörgöm alázatosan... kis Olívám, kis hercegnőm... mindent megteszek, amit kívánsz, elviszlek Velencébe, esküszöm, mindent amit parancsolsz... sokat keresek, sok pénzt... ölök érte, ha másképp nem...
Elhomályosodott szemmel, vonagló arccal, hüvelykujja körmét rágva hajolt föléje Olíva:
- Ne sírjon, ne legyen gyerek, ott van a barátnőmnél Erzsébetfalván. Reggel elhozom. Visszahozom. Elmegyünk érte mind a ketten.
- Igaz ez?
- Igaz. Holnap, kora reggel.
Kapolcsy megtörve, bágyadtan mondta utána:
- Holnap, kora reggel.
- Mihelyt a villamosok járnak - toldotta meg a lány.
- Látod Olíva - szólt Kapolcsy most már nyugodtabban - a szomszéd játékot hozott neki. - Felvette a csergetőt és csergetett vele.
- Majd holnap - szólt Olíva -, álmos vagyok.
Kapolcsy az ágyra pillantott.
- Hol a hegedűm tokja?
Olíva megtántorodott.
- Szédülök - szólt -, hogy elszédültem. Gyönge vagyok.
Megmagyarázhatatlan borzalom futotta át Kapolcsy szívét.
- Hol a hegedűm tokja? - ismételte, szemét a lányra függesztve.
- A tok?
- Az, igen!
- Én, nem tudom.
- Mikor elmentem, a polcra tettem, rendben volt.
- A polcra?
- Igen, oda. A polcra tettem s mikor haza jöttem, a hegedűmet itt találtam az ágyon.
- Az ágyon?
- Láthatja.
- Látom, mit nézzek rajta. Az ágyon van.
- Én a polcra tettem tokostól együtt.
- Ha oda tette, vegye el onnan.
- Olíva!
- Hagyjon nekem békét!
Nem szóltak többet egymáshoz. Olíva lefeküdt az ágyba, Kapolcsy a pamlagra, a megszokott helyére. Olíva hamar elaludt, de az ő szemét kerülte az álom.
- Milyen szerencsétlenség, milyen szomorúság - mondta magában és csodálkozott, mennyire fáj a szíve a gyermek után. Gondolatban felszállt egy villamosra, mely Ezsébetfalvára indult. Nagyokat zökkenve, meg-megállva, lassan haladt előre a kocsi, tétovázva, mintha az utat keresné... Valamikor járt már ott. Homályosan emlékezett egy nap égette poros utcára, barátságtalan házakra, jobbra-balra épülőfélben lévő házak, vörös port táncoltatott a szél, üres telkek, melyeknek alacsony deszkakerítésén porfedte bogáncs kandikált ki. Sivár, szomorú... merre van az a ház? Nem éhes a gyermek? Nem sír? Nem érzi, hogy elszakították az apjától?... Milyen lelketlen ez a lány... Olíva... Gróza Erzsébet... A szívébe nyilallott: a lelencházba vitte... kitette az utcára... S látta a gyermeket egy sötét kapualjban, keserves, panaszos sírást hallott, nyögdécselést...
Felült s hallgatódzott.
Olíva nyugtalanul forgott ágyában, zilálva, nyöszörögve szedte a lélegzetet. Kapolcsy felugrott s gyertyát gyújtott. Fájdalmas, hörgésszerű sikoltás tört fel Olívia melléből. Kapolcsy testén jeges borzongás futott végig. Kábultan állt az ágy előtt s hirtelen úgy érezte, időtlen idők óta nézi így a lányt, a sikoltás kővé dermedve a szívében lakik, sötét, iszapos áradat fogja körül a szobát, bánattól, rettegéstől, sikoltástól forr, örvénylik, torzfejek bukdácsolnak, fuldokolnak benne...
Szíve zubogva vert. - Álom ez? - töprengett. - Az első este ez... Ma volt a Julcsa nap. Karöltve jöttek haza. Besurrantak... sikoltást hallott... szegény - s nézte elmélyedve az alvó leány fekete haját, mely rendetlen hullámokban barázdálta át a sápadt, lesoványodott arcot - az apára gondolt, aki halálra keresi... álom ez? A gyertya sercegve lobogott a kezében. Miért, miért?. S szívében fagyni érezte a vért s egyszerre tisztán látónak, ébernek, idegenül okosnak érezte az elméjét...
- Borzasztó - mondta. Mind a két kezével átkulcsolta a gyertyatartót s imádkozott, kért, könyörgött,... hogy ne úgy legyen, hogy álom legyen minden, melyből jóra ébred...
Reggel, mikor Olíva kipihent, egykedvű arcát látta, amint öltözködik, magát a tükör előtt cicomázza, haját süti, megnyugodott kissé. Kruspérné behozta a reggelijüket, kávét süteménnyel. Olíva lassan, szinte megfontoltan evett, kávé után konyakot vett elő s töltött két pohárkába.
Kapolcsy nem nyúlt hozzá, türelmetlenül járt fel és alá a szobában. Olíva nagy gonddal illesztette fejére a kalapját.
- Nem iszik? - szólt.
kapolcsy elutasítólag biccentett.
- Akkor én - mondta Olíva s a pohárka után nyúlt. Lépések kongtak az ablak alatt. Kopogás hallatszott az ajtón s nyomban egy tagbaszakadt, vállas ember nyitott be kémlelő szemekkel. Az ajkán csúnya mély forradás, mintha evvel is nézett volna. Utána egy másik, szintén zömök vállas férfi, ünnepélyes arccal. Ez egy hegedű tokot tartott a kezében...
Csörrenés, zaj, recsegés. Olíva vad iramban kiugrott az ablakon. A forradásos arcú az ablakon keresztül utána vetette magát.
- Fogják meg... kongott, dübörgött a kövezet, zagyva, bántó hangoktól riadozott az álmos udvar.
Egy percig tartott.
Elhomályosodó szemmel, mozdulatlanul egy helyben figyelt, várt Kapolcsy.
Az ünnepélyes arcú bezárta az ajtót, a kulcsot zsebébe tette, becsukta az ablakot is, aztán megszólalt.
- Kapolcsy István?
Kapolcsy biccentett.
- Titkos rendőr vagyok - mondta az ünnepélyes arcú, mosolygott s magasabbra emelte a tokot.
- Ismeri?
- Az enyém.
Két szem most, mint két élő szikra belefúródott Kapolcsy szemébe s az ünnepélyes arcú felnyitotta a tokot.
Kapolcsy hang nélkül végig vágódott a padlón... Arra eszmélt, hogy a pamlagon fekszik, egy embert látott maga előtt sötétbarna ruhában, az arcán valami különös ünnepiesség... részvét?...
Szúró fájdalmat érzett a fején oda kapott. Meleg nedvesség szivárgott a haja közül a halántékára. Megnézte az ujját. Piros vér... most már tudta, mi történt vele, zsebkendőjét rászorította a sebre, felült, fáradtsággal sikerült ez csak... A hegedűtok már nincs a rendőr kezében... az asztalon van... elfordult. Két könnycsepp gördült végig az arcán.
...Aztán a kihallgatások a rendőrségnél. A kérdések! Mennyi kérdés! Vakok, rosszak az emberek... én? Hogy én tudtam volna erről? Mily dőreség... gonoszság... A fiam volt...
És végre, mikor elengedték, az utca, ahova lépett, a rendőrség háza, ahonnét kijött, az emberek az utcán, a kocsirobogás, villamosok csengetése: idegen, rossz, bár messze, messze van.
Az udvar sötét zugaiba lábdobogás, üldözés zaja bújt meg. A kis szoba: idegen, hideg...
Bútorok, festék, ecsetek, a Pinkert-képek: idegen... Kezébe vette a hegedűjét. A szeme megcsillant. Ujját végighúzta a búrotorok: mintha egy sóhaj suhant volna át a szobán...
A bölcsőhöz ment. Felhajtotta a takarót. A bádog csergető feküdt benne. Nézte. A fiúcska megmarkolta volna apró ujjaival... Hidegek a kis kezek. Hideg a rózsás, lágy test. A hegedűtokba beszorítva. A tok fedelének belső oldalán egy rajzszeggel odaerősített névjegy: Kapolcsi Kapolcsy István. S úszott a Dunán.
Tétovázott: írjon-e a fiúknak, talán Zsiráfnak, vagy haza az anyjának?
Állt az asztal előtt, ujjaival dobolt rajta, aztán kihúzta a fiókját, egy forgópisztolyt vett elő, a mellére szorította s meghúzta a ravaszt.
*
A macskaképű Mári kosarában, melyet duzzogva cipelt a karján, tej, kávé, kuglóf és egy egész mákos kalács volt. Julcsa néni annál vidámabban haladt mellette a babos ruhájában, mely karjain és csípőjén jobban megfeszült, mint legutóbb, mikor benne láttuk. Hatalmas lépésekkel gyorsan ment az Eötvös utca felé, a keresztelőről beszélt, a gyermekruháról, melyet varrni fog, a rántott csirkéről, túrós rétesről, melyet a keresztelőre süt.
A hatos számú házban egy leány, aki mosogató vizet öntött a csatornába, megmutatta, melyik Kapolcsy szobája.
Később ez a lány segített nekik Kapolcsyt ágyba fektetni. Orvosért is ez szaladt. A padlón tenyérnyi vérfolt. Mikor Kapolcsy fenn feküdt az ágyon, felnyitotta szemét.
- Istenem - de ilyet - suttogta Julcsa néni. Keményen tartotta magát. Márinak meg-megroggyantak a térdei, halotthalvány volt s úgy nézett a betegre, mint Krisztusra. Edényt és padlóruhát keresett, hogy felmossa a vért.
Kruspérné jött. Betegen a fáradtságtól. Kora reggel óta járta a várost. A gyermeket kereste.
Az orvos feltétlen nyugalmat ajánlott. Végigmustrálta a három nőt, szemébe nézett Márinak.
- Ez a leány marad a betegnél. Senki más - jelentette ki kurtán.
Mári elkapta a kezét és megcsókolta.
Félnégy lehetett most délután. Julcsa néni a kapuban találkozott Zsiráffal, Zoéval.
Az utcán végig sietett egy rikkancs: Egy leány megölte a gyermekét... Az est!...
Egy robogó kocsi állt meg. Tuskó ugrott ki belőle, utána Bite Ganci.
Öten voltak most már, az utca kíváncsi népe gyülekezni kezdett körülöttük.
- Menjünk az Ópiumba.
- Mindennek én vagyok az oka - kesergett az egész úton Julcsa néni - ha akkor este... ej... ej...
Hajashit ott találták az Ópiumban egy üveg bor mellett búsulva. Többet ivott a kelleténél, nem bírta a bort, nem értette meg rögtön, mi történt.
- Csőrffy!? - kiáltott - tegyétek bolonddá az öregapátokat!
Julcsa néni ráborult az asztalra s zokogni kezdett.
- Nagy színésznő magas kedve Julcsa néni, Jászai Mari magához képest kismiska.
Most Tuskó egy estilapot tolt elé. Belepillantott, elsápadt, gondolkozott egy darabig, aztán Tumóra nézett s egy üveg bort kért.
- Ma nem iszunk többet - szólt Zsiráf erélyesen. - Ide hallgass! Ide hallgassatok.
Összebújtak s tanácskoztak...
- Én lenyíratom a hajamat - szólt Hajashi -, kopaszra, nullásgéppel s átadom neki egy zacskóban. Mindig unszolt, vágassam le a sörényemet.
- Nem - szólt Zsiráf -, ez semmi, csak tartsd meg a hajadat. El fogsz menni Féliához, kibékülsz vele, reá bírod, menjen el veled Csőrffyhez s eljátsszátok a menyasszony-vőlegényt.
- Félia ebbe nem fog beleegyezni - mondta Zoé.
- De nem ám! - szólt Tuskó, Bite egyszerre.
Hajashi a sörényébe taszította ujjait:
- Ezen könnyű segíteni. Feleségül veszem.
Megszorongatták a kezét.
- Evvel is rendben vagyunk tehát - szólt Zsiráf. - Eriggy Zoé fiam: megkezdheted, addig mi felhajszoljuk a nőket.
Most oda lépett eléje Tumó s megragadta kezét.
- Bocsánat... Zsiráf úr... nem is tudom az igazi nevét... bocsánat... - hangja remegett az izgalomtól. - Én sem akarok elmaradni... kérem... van itt még erő, vér... fölösleges sok vér... úgy gondoltam, hogy én sem maradhatok el... az én vérem tiszta, jó atléta vér, én ebből szívesen adok egy decit, egy litert, amennyi csak kell...
Tumó nem tágított, míg Zsiráf becsületszavát nem adta, ha szükség lenne rá, csakis az ő véréből ömlesztenének át Kapolcsy ereibe.
*
Zoé oly csendesen nyitott ajtót, hogy Mári csak akkor vette észre, mikor mellette állt.
Kapolcsy hálás mosollyal köszönte. Zoé óvatosan leült az ágy szélére.
- Miért tetted ezt, te rossz gyerek?
Kapolcsy elgondolkozva hosszasan nézett a szemébe.
- Miért tetted ezt? - ismételte meg a leány. - Gyászba akartál öltöztetni bennünket. Ezt nem érdemeltük meg tőled. Szerencsére nem sikerült meggondolatlan terved, az orvos azt mondja - az elébb találkoztam vele az utcán -, sérülésed nem súlyos, nyugodt lehetek, de bátran elfekhetsz egy-két hetet. "Nyugodt lehetek" - így mondta és nem sejtette mit ajándékozott nekem e két szóval... Én utánad haltam volna... kimondtam... bűn ez? Ha bűn - bocsáss meg -, te is bűnös vagy... sokszor mondtad, miért is tetted ezt? - szeretlek Zoé és a hangomat dicsérted és mint nagy, nagy művésznővel, úgy bántál velem... Szeretlek Zoé... nem kellett volna ezt mondanod. Elhittem. És boldog voltam akkor. Bár Zsiráf előtt mondtad és mindenki előtt, nyílt színen. Bár tudtam, hogy szavaid csak szeretet nyújtottak felém. Nem szerelmet... Bűn ez? Bűn amit beszélek?... Szerelem, én éreztelek valaki iránt, aki nem látott a szívembe, aki csak a művészetemet szerette bennem, kinek pedig én a művészetemen kívül szívesen odaadtam volna, egyetlen kérő szavára... a szerelmemet s szerelmemben a testemet, a keblemet, a hajamat, az ajkamat... egyetlen kérő szavadra fiam és tudod, ha akarod, ha meggyógyulsz, ha vigyázol magadra, ha erős leszel akkor... akkor én gyönge leszek...
Egy férfi erőssége, egy nő gyöngesége, találkoznak egymással. Mit jelent ez? Megmondjam? Ez a boldogságot jelenti. Az elkésett, gyönyörű boldogságot.
Közelebb hajolt Kapolcsyhoz s hangja még suttogóbbra vált.
- Te mindig tetszettél nekem. Engedd, hogy ezt a szemedbe mondjam. Az érdekes arcod, a jóságos szemeid, a szerénységed... túlságosan szerény volt Csőrffykém... Aki minden tekintetben annyira kiváló, művészlélek, akit az Isten úgy megáldott, festő vagy, zenész vagy, jó a szíved, kevés olyan ember van az egész világon, mint te vagy. Az én számomra nincs is több... Bűn ez?
Ha hegedűdet megszólaltatod... evvel bűvöltél meg engemet... De én nemcsak a művészetedet szerettem... nem...
Gyengéden simogatta Kapolcsy haját.
Halkan kopogott valaki az ajtón. Tuskó jött Bibivel. Tuskó egy antik bronzfigurát hozott - Kapolcsy sokszor nézte nála áhítattal. Bibi rengeteg virágot. Találtak egy öblös cserépvázát s míg Bibi ügyes kézzel a virágokat rendezgette, Tuskó összefont karokkal, némán nézte barátját...
Pár perccel később Bite Ganci lépett be. Művészileg illusztrált könyveket hozott. A Sápadt Grófné élővirágot küldött, tokaji bort, édességeket. Egy névjegyen, melyen kilencágú korona alatt ez állt: "Sápadt Grófnő", kimentette magát, jobbulást kívánva.
Hajashi Válóféliával karöltve állt a beteg ágya elé.
Kapolcsy ámulva nézett az ifjúra, aztán hangosan nevetett. Felszisszent. Az ajkán egy vércsepp jelent meg.
- Ki ez a kopasz ember? - szólt Válóféliához - te vagy az Hajashi?
- Csitt! Hajashi nincs már többé. Ami belőle megmaradt, azt íme átadom neked.
Belső zsebéből egy papírzacskót húzott elő és lemondó arcot vágva, siránkozó hangon folytatta.
- Fogadd ezt emlékül attól, akit valamikor Hajashinak neveztek az emberek. Hajash nincs többé. Hajashi bőrébe egy filiszter bújt. És Válófélia sincs már többé. A "Váló", mint tudod, régen lekopott róla, a Félia pedig egy filiszter jobbik fele lesz... Csőrffykém: mi összeházasodunk.
Kapolcsy komolyan intett a fejével
- Szeressétek egymást ti két gyerek. Félia... majd szeresd, ha gyermeked lesz...
Most jött Zsiráf s utána mindjárt Julcsa néni.
- Szervusz Csőrffy - kiáltott már az ajtóból élénken Zsiráf - hallom, kipróbáltad a revolveredet. A te dolgod. Ha neked ez tetszik... most legalább fekhetsz pár hétig. Nem irigyellek. Így van ez, ha valaki híres ember lesz, még híresebb akar lenni... Mit bámulsz? Nem láttál még eleven Zsiráfot?
Hátra fordult.
- Nem szóltatok? Talán féltetek, hogy megárt neki a nagy öröm, a dicsőség... Bolond szerencséd van mondhatom. Hogy egy ilyen kitsch, mint a Cserkeszlány nyerje meg az ezer koronás arcképdíjat. Különben gratulálok. Láttam már ennél jobb arcképet is.
Kapolcsy sápadtabb lett egy árnyalattal. Alig észrevehető mozdulattal magához intette Zsiráfot és halkan, hogy más ne hallja, a fülébe súgta:
- Elfogták?
Zsiráf nem játszotta az értelmetlent.
- Nem.
- Igaz ez?
- Feleljetek ti - fordult Zsiráf a többiekhez - elfogták Olívát vagy nem?
- Nem Csőrffy... nem... nem... volt a felelet.
Hajashi az esti lapot, melyet Tumónál zsebre tett, most elővette s olvasni kezdte:
- Villámgyorsan futott a lány az őt üldöző rendőr elől az Eötvös utca egy átjáró házába, mely a Kemnitzer utcába vezet. Egérutat nyert, a körúton felugrott egy zsúfolt villamosra s azóta nyoma veszett
- Istenem, istenem - sopánkodott Julcsa néni.
Kapolcsy felsóhajtott.
- Valamit akarok nektek mondani. Csekélység. Én egy kicsit meghalok... Hallgassatok!... Köszönöm nektek... oly szépen hazudtatok... köszönöm Zoé. Oly szép a hazugság, százszorta szebb az igazságnál. Én is hazudtam mindig önmagamnak s csak akkor voltam boldog. Undok szörnyeteg a valóság. Hazudni, hazudni! Hazugság, ábrándok: sokat köszönhetek nektek...
Vérbuborék gördült le a szája szélén.
- Ábrándokban éltem, túl nagyok voltak a szárnyaim, könnyű a testem, nem álltam a földön, fejem a felhőkben, mint egy kis léggömb a ligetben, szél ide, szél oda himbálta. Fantáziával, érzelgősséggel volt megtöltve e ballon, elöl egy nagy orr, belül fantázia... Nem illetünk egymáshoz, én meg ez az orr. Gyönge voltam hozzá. Egy Cyrano de Bergerac kellett volna ehhez az orrhoz...
Egy láthatatlan É húron e pillanatban üveghangok csendültek meg: Bibi szólalt meg, élénken, meggyőződéssel.
- Ugyan Csőrffykém, hogy hasonlíthatod az orrocskádat annak az embernek az ormányához?
- Csitt... Bibi...
Mért hallgassak? Hallgassatok ti! Tudom mit beszélek. Mikor a Betét-osztályon voltam, a lányok már messziről kiabálták: már megint hozza a pénzeket a nagy orrú moszjő Berzser... ez volt aztán az orr, rettenetes!
- Drága Bibi - szólt Kapolcsy, szeretettel pihentetve tekintetét a leány finom kis arcán, lelkes szemein - bár a másvilágon is lennének ilyen édes libuskák... Zsiráf, tegyetek majd a számba egy obulust, egy erszény pénzt is a lábaimhoz. Nemes ember vagyok, ne mondhassa senki az Elysiumban, jöttment koldus ez a nagy orrú piktor. Tegyetek a fiam szájába is egy obulust, ne találjon kifogást a vén Charon. Kevés helyet foglalt el... oly cseppség, szegény elfér egy hegedűtokban, kis tömzsi gyerek, az első dolgom az volt, mikor megszületett, megnéztem milyen az orra? Kis tömpe orr volt, szép kicsi orr, kedves kicsi orr, fitos volt, szavamra és én még fitosabbra csókoltam... Mi az Bibi? Csak nem sírsz? Ej, mire való ez? Megszomorítasz. Egy vadállat volt a gyermekem anyja... Nem sírsz? Persze hogy nem. Tücsök ciripel... este van. Mári fiam nyisson ablakot, nincs levegő... Köszönöm... Szénaillatot hoz a szellő, mintha otthon lennék Zalában... Julcsa néni, ha haza megy Zalába, ha átmegy a Zala hídon... "Lassan hajts..." gondoljon rám akkor Julcsa néni, hogy én már akkor túl leszek a nagy vizeken, mondja meg az anyámnak, a kezét csókoltatom...
- Hallgass Csőrffykém, kimerít a beszéd - esdekelt Zoé.
Kapolcsy a fejét rázta. Fel akart emelkedni. Apró piros gyöngyök peregtek le ajka szegletéből a párnára. Fáradtan hanyatlott vissza. Behunyta szemeit. Csend volt. De pihenése nem sokáig tartott, keze, mely a takarón nyugodott, hevesen megrándult, arca fájdalmasan megvonaglott, felnézett.
- Miről is beszéltem? Álmodtam - szólt különösen elváltozott hangon -, az Elysiumban voltam... ciprusok vannak és lila virágok... a fiam térdig gázolt bennük... s egyszerre csak oda jön ő... hogy bocsássak meg neki...
Félénken, szégyenlősen nézett körül.
- Mit gondolsz Zsiráf?
Zsiráf torkában akadozott a szó.
- Bocsáss meg neki Csőrffykém.
- Úgy gondolod? Igazad lehet... ki tudja, miféle benső parancsnak engedett... én láttam akkor éjjel... sikoltott... szép volt... haja mint az ében, szépen proporcionált teste... szemei... bőre mint az olajba fürdött topáz... Hány óra van? Hét? Szentisten, Julcsa néni, mi van az üzlettel? Gyorsan, szaladjon haza Mári... bezárták? Miért? Miattam? Mire való ez?... Majd jön valaki éhesen... valami kis varrólány... Zoé... jöjj közelébb. Énekeld el a Doina Oltuluit nekem... szeretem... oly szomorú, mintha én volnék a szomorúság benne. Ne nevessetek ki, amilyen voltam, olyan maradtam. Nem sok ideig már. Érzem, ballagok csendesen... A hegedűm a tied Zoé... mikor először énekelted e dalt, jöttek a felhőim, szárnyukra emeltek s felvittek a bércekre, a havasokra, hol madárszó sem sérti a csendet... dalodban ott láttam lábaim alatt a sziklák között a pásztort, ki elvesztett juhait keresi, kesereg... Most én vagyok ez a pásztor és keresem, keresem, hiába keresem elvesztett báránykáimat...
Lehunyta szemeit, Zoé felállt, keresztet vetett és énekelni kezdett.
Soha nem énekelt ily szépen. Kapolcsy átszellemült arccal hallgatta, míg el nem hangzottak az utolsó, halk akkordok is, az esthomályba s a szívekbe olvadva...
Néma csendben kinyílt az ajtó - egy idegen arc nézett be avval a bizonytalan pillantással, melyről leolvasható a gondolat, nem-e tévesztette el az ajtót? Egy másodpercig tartott csak ez a tétovázás. Belépett és sem jobbra, sem balra nem tekintve, egyenesen a beteghez ment, rápillantott, megtapintotta ütőerét s csak most biccentett hidegen, szigorú arccal, alig észrevehetően a társaság felé s oly hangon, melyről senki nem tudta, gúny vagy szemrehányás, megszólalt:
- Koncert? Zsúr? Rokonság?
Feddő tekintettel nézett Márira, aki zavartan tépdeste köténye szélét, látszott rajta, nagyon szeretne mondani valamit, de ideje sem volt erre, mert a szigorú arcú úr már tovább beszélt hideg fölénnyel:
- Én feltétlen nyugalmat rendeltem a betegnek... meg akarják rövidíteni...
Halk zúgás morajlott át a szobán: - aaaa...
- Furcsa népség - mormogta az orvos bosszúsan, aztán harckészen szembefordult velük.
- Intelligens emberek maguk?
Feleltképpen újra s most erősebben hangzott fel a zúgás.
Csőrffy két tenyerére támaszkodva felült s végső erejét megfeszítve, mosolyogva, hirtelen tompuló, egyre gyengülő hangon, lelkesen velük zúgta: - aaaa...