Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 16. szám
Egy kiadóvállalat [*] nemrég felszólított Kant könyvecskéjének: az Örök Békének, lefordítására.
Eleinte nem akartam vállalni. Én nem vagyok jogász. Nem vagyok jártas, hála Istennek, a politikában, a tudományos etikában, sajnos, szintén csak kevéssé. Kant műve pedig ezekbe vág. S rendkívül nehéz mű. S formai - irodalmi - érdeke semmi sincs.
Mégis elfogadtam a megbízást. Mert az az érzésem, hogy a mai időkben senkinek sincs joga, semmiféle okból, semmi ürügy alatt, kitérni a legterhesebb feladat elől sem - amelyre csak egyáltalán képes -, ha avval a békegondolatnak csak a legcsekélyebb szolgálatot is teheti.
Ezt a feladatot pedig ilyennek gondolom.
Kétségtelen, hogy Kant könyvét nagyon kevesen fogják olvasni: mert nemcsak intelligenciát, hanem némi filozofikus észedzettséget is megkíván. De meggyőződésem, hogy a béke nagy gondolata nem tehet addig komoly haladást, míg éppen az
Maga a Kant nevének varázsa fontos itt. Mert a meggyőződés dolgaiban az érzelmi mozzanatok nem lényegtelenek, s ilyen a presztízs is. S egy olyan jogos presztízs, amilyen a Kanté, ügyünket hatalmasan támogathatja. Amiben ez a nagy és kiválóan józan gondolkodó egész komolyságával hinni tudott: az mégsem lehet csupa utópia és naivság. "Azoknak" - mondja egy egykorú kritikus - "akik ilyen trivális kifogásokat emelnek, meg kellene gondolniuk, hogy Kant legalább is oly okos ember volt, mint ők - és mégis megírta ezt a könyvet."
*
Munkám célja tehát nem annyira filozófiai vagy filológiai, mint inkább agitatív.
Ez a cél határozta meg a fordításban követett elveket is.
A helyes fordítást mindig úgy képzeltem, hogy az az írónak minden stílusbeli és gondolkodásbeli sajátságát visszaadja. Kant fordítása tehát kellene hogy híven kövesse a nagy filozófus hosszadalmas, a végletekig bonyolított csűrt-csavart mondatszerkezeteit: bármennyire rossz stílus volna ez a magyarban, bármennyire rossz stílus már a németben is. Ezek nélkül Kant szinte nem Kant többé.
Sőt nemcsak filológikus, hanem filozófiai szempontból is kívánatos a mondaszerkezetek pontos követése. A gondolat más reliefet kap az alárendelések sokszorosan összefonódó hálója közt, rejtett és bonyolult összefüggései jobban kiemelkednek a fő-, mellék- és közbevetett mondatok ezerféle viszonyában, mint egymás mellé állított, egyforma értékű tételekben. S aztán a stíl ráveti visszfényét a gondolatra: a gondolat színe is más lesz, ha a stíl színe más.
Mindezt nagyon jól tudom. S először ezek szerint az elvek szerint is fordítottam le az Örök Békét.
De aztán beláttam, hogy evvel nem érném el célomat. Kant valóban rossz stilista. Ügyetlen, sőt hanyag. Könyve szükségtelenül, és a benne kifejezett gondolatokhoz képest aránytalanul nehéz és homályos. Mondataiba úgy belebonyolódik, hogy azok kibogozása az olvasónak nagyobb fáradtságot okoz, mint maguknak a gondolatoknak megértése. Kevesen vennék maguknak ezt a fáradtságot a szakembereken kívül: azok pedig úgyis az eredetiben olvassák el Kantot.
Én a szélesebb intelligenciára óhajtottam hatni. Nekem nem is Kant volt a fontos, hanem a békegondolat, amit Kant kifejez. Elhatároztam tehát, hogy ezt a gondolatot világosabb és egyszerűbb nyelvre fordítom le, hogy mintegy szerzője stílusának terhelő körülményei nélkül önmagában hasson. [*] E célból felapróztam a hosszú mondatokat, szétszedtem a gondolatot, molekuláira, hogy azok külön észrevehetők és átgondolhatók legyenek, és aztán maguktól olvadjanak össze az olvasóban. Mintha egy régi modern képet valaki pointillista stílusban másolna... Micsoda munka volt! s a végén nem sikerült. A rossz stílus megmaradt rossz stílus, a hosszú mondatok minden szétdarabolás után is hosszúak. De hisz nem irodalomról van itt szó, a gondolat a fontos. Ha azt kissé érthetőbbé tette ez a munkám: jó és nem sajnálom.
*
Persze azért így sem lesz ez valami könnyű könyv. Maguk a gondolatok sem könnyűek mindig. Pedig ha a stílusban, célom érdekében, a legnagyobb szabadságot is vettem magamnak: ugyanezen cél érdekében kötelességemmé tettem a
A fődologban úgyis megegyezik. Ez a fődolog:
Kant, mint minden művében, itt is kitűnő kritikus. Találó és kíméletlen kézzel tapint reá a politika gyakorlatban levő elveinek belső ellentmondásaira, s a nagy bűnökre és veszélyekre, melyekbe az ily elvek szerinti politika a világot dönti. Gúnyja és logikája nem kevésbé merész és véglegesen destruktív itt, mint a metafizika terén.
És mégis, meg tudja mutatni minden rettenetességek és erkölcstelenségek között az erkölcsi fogalom kikerülhetetlenségét, és valóságos kényszerét. Mert olyan ez, mint a logika kényszere, mely minden tévedések közepett is fennáll, hogy a tévedéseket előbb-utóbb mégis tarthatatlanokká tegye és az igazság felé visszavezessen. Így teszi tarthatatlanná az erkölcsi fogalom kikerülhetetlensége, nyílt megtagadásának lehetetlensége a jelenlegi politika elveit. Belső ellentmondásba dőlnek azok, mely lassanként alapjukat és lehetőségüket ássa alá. Természetes aztán, hogy az ily politika végső konzekvenciája olyan destrukció, mely az ellenséges értékekkel együtt megsemmisíti egyúttal mindazt, ami
*
Ebből a kelepcéből a logikus kivezető volna: az erkölcs uralmának a politikára való kiterjeszkedése. Vagyis: ha a bennünk levő erkölcs, mely az államokban és kormányokban szerveket teremtett magának az
Csakugyan ez az analógia - a természeti állapotból a törvényes állapotba lépés analógiája - az, amelyet Kant a probléma megvilágítására felhasznál - s ez az analógia az, melyet nem lehet eléggé szemük elé tartani azoknak, akik az örök béke gondolatát, mint lehetetlen utópiát, le szokták mosolyogni. A természeti állapotból a törvényesbe való átlépés az egyesekre nézve tagadhatatlanul megtörtént, és akkor mért ne történhetnék meg ugyanez az államokra nézve is? Sőt minden logika amellett szól, hogy ennek, a megtett első lépés után, az erkölcsi öntudat mindenesetre nagyobb fejlettsége korában, és a tűrhető élet érdekében való szükségességnek legalább is ugyanolyan erejű nyomása alatt, még sokkal könnyebb lehetősége legyen, mint az első lépésnek volt.
Így mutatja meg Kant a békegondolat logikai szükségessége után annak
Ekkor a probléma így áll fel: "az emberiség vak erőit, ösztöneit és érdekeit lehet-e egymással úgy ellensúlyozni, hogy összhatásukban mégis az erkölcs elvei szerint történő folyamat képét adják?"
Minthogy ezek a vak erők és érdekek egymással sokszorosan ellentétesek, könnyű belátni, hogy az ellensúlyozás feladata nem megoldhatatlan. Sőt bizonyos hogy a történelemben minden jó politikának tulajdonképpeni műve ennek az ellensúlyozásnak legalább részleges megvalósítása volt, ha csak kis területen és megközelítőleg is. Így pl. egyik fő eszméje volt ez a mi Széchenyinknek, amit Arany híres Széchenyi-ódájában ekként fejezett ki:
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé!
*
Kant azonban nem elégszik meg avval, hogy ennek a megoldásnak gyakorlati
Ezen a ponton a feladat történetfilozófiai feladattá válik.
Van-e az emberiség fejlődésének valami iránya, amelyben megnyugodhatunk, van-e valami haladás, valami evolúció a történelemben -vagy pedig csak vak erők iránytalan játéka az egész?
Kant belátja, hogy erre a kérdésre két, különböző és egyformán szükséges felelet létezik. Mert más az elméleti és más a gyakorlati ész - és mindenkinek mást kell felelnie.
Ez az a pont, ahol az örök békéről szóló kis könyvecske a filozófus nagy rendszerével összefügg.
Az elméleti észnek gondosan ki kell zárni minden vonatozást az akarathoz. A gyakorlati szintézis éppen az akarat törvényeinek a világra való vonatkoztatásában áll. Amint az elméleti világnézetnek nem szabad ellentétben lenni a logika törvényeivel: éppúgy nem szabad ellentétben lenni a gyakorlati világnézetnek az akarat törvényeivel, azokkal a törvényekkel, amelyek mellett az emberi cselekvésnek konzisztens, mindenkire érvényes elvei egyedül lehetségesek. Más szóval a gyakorlati világnézetnek nem szabad ellentétben lenni a következő maximával, melynek szükségessége éppoly
"Cselekedj mindig úgy, hogy cselekvésed elve általános, mindenkire érvényes törvénnyé lehessen!" - Más szóval: Cselekedj erkölcsösen!
Könnyen elgondolható ezek után, miben fog különbözni a gyakorlati világnézet felelete kérdésünkre az elméletiétől.
Az elmélet nem láthat a világban egyebet mint okok és hatások láncolatát. Megbocsáthatatlan vakmerőség volna tőle, ezen a láncolaton túlugrani akarni, s magának az
Egészen másként áll a dolog a gyakorlati világnézet szempontjából.
Konzisztens és erkölcsös emberi cselekvés és élet csak úgy képzelhető, ha nem állunk a "minden mindegy" világnézetének alapján - ha valahogy ösztönösen mégis
Ez tehát a gyakorlati észnek egy
Hogyan ellenkezhetik így az elmélet világnézete a gyakorlatéval?
Tulajdonképpen nem is ellenkezik. Mert hisz olyan dolgokról van itt szó, amelyeket az elmélet
*
Két (gyakorlati) fogalmat kell itt különösen kiemelnünk, amelyeknek az örök béke szempontjából a legnagyobb fontosságuk van: a
Egyszerű nyelvre lefordítva ugyanaz, amit Kant itt a filozófia nyelvén elmond, talán így hangzanék:
Azt, hogy a békegondolat utópisztikus és kivihetetlen, az emberi ész matematikai bizonyossággal belátni nem képes. Mert láttuk hogy ily ítélet - mely a fejlődés
Mert a békegondolat megvalósulásának legnagyobb akadálya az, hogy mindeddig az emberiség tömege nem
A második a kötelesség fogalma. Ezen a fogalmon alapul Kant egész erkölcsi gondolkodása: ebben ő teljesen német. Ami egyszer kötelesség, az nem lehet khiméra! sőt az egész gyakorlati életben a kötelesség az egyetlen szilárd pont, amelyhez a többi mérhető. Láttuk, hogy a kötelesség a
Ha pedig ez így áll, akkor elég a következő tételt bebizonyítani:
"A természet mechanizmusát minden tehetségünk szerint úgy irányítani, ahogy az a békegondolat megvalósulását legjobban és leghamarabb elősegítheti:
és rögtön erejét veszti az az ellenvetés, mely szerint a békegondolat a jogéletben gyenge érvényű gondolat. A kötelesség mindennél erősebb érvényű. "Nem az a kérdés itt többé" - mondja Kant egy másik művében - "vajon az örök béke lehetséges-e (mint gondoljuk) - vagy nem lehetséges. Úgy
*
Hogy pedig ez valóban kötelesség, sőt mindennél előbbre való kötelesség: az az emberi jogokra való utalással könnyen bebizonyítható. Érdekes, hogy ennek bizonyítására Kant az embereknek nem annyira az élethez és a boldogsághoz, mint inkább a szabadsághoz és függetlenséghez való jogát használja fel. Ez megfelel egyrészt az erkölcsi gondolkodó nagy szigorúságának, mely az életet és boldogságot semmibe veszi ott, ahol a kötelességről van szó. De másrészt kitűnő kitérés egy kínálkozó ellenvetés elől, melyet sokszor szoktak hangoztatni, bár ritkán őszintén.
Ez az ellenvetés az, hogy: nem az élet vagy boldogság a legnagyobb érték az ember számára.
Meg lehet hogy ez igaz. De hogyan képzelhetünk olyan értéket, amely
Ez nem annyit jelent, hogy az ember ne áldozza fel életét, mindenét egy magasabb célért De ez az áldozat csak akkor méltó az emberhez, hogy ha teljesen önként történik: különben nem áldozat, hanem veszteség és nyilvánvaló megsértése az ember jogának. Mert az embernek első és szinte definíció-szerű joga az, hogy embernek tekintsék s ez nyilván e függetlenséget feltételezi: máskülönben, Kant szavaival, "puszta eszközökként használtatnak és elhasználtatnak".
Eszerint állandó hadsereg tartása már alapelvében jogtalan valami.
S ha egyrészt így az embernek feltétlen joga van mindazon szabadságra és lehetőségekre, amelyeket csak az élet és a béke adhat: másrészt
*
A háború tehát egy jogi képtelenség, úgy az egyén, mint az államok szempontjából. Megszüntetésére minden lehetőt megtenni erkölcsi kötelesség.
Megjegyezzük azonban itt zárójel között Kant gondolkodásának nagy elfogulatlanságát. Az ő jogfogalma nem tisztán eszköz az egyén erkölcsi védelmére a közösség követelései ellen: sőt ellenkezőleg, Kant inkább az állam szempontjából indul ki és összeütközés esetén az állam pártjára áll. Az egyéneknek ugyanis éppoly kevéssé engedi meg, hogy önmaguk vegyenek maguknak igazságot álalmuk vagy kormányuk túlkapásaival szemben, mint ahogy az államoknak nem engedi az önbíráskodást más államok felett, melyeknek hatalma sérti őket.
Más szóval: a forradalmat éppúgy elítéli, mint a háborút.
Ezzel szemben természetes kötelessége az államnak - mely a valóságban mindig tökéletlen -
Ha azonban minden forradalmi indítás s a néptől jövő nyomás erre nézve jogtalan: mi adhat a reprezentáció képviselőinek állandó indítékot és irányt e folytonos javításhoz? Mert hiszen világos, hogy ő tőlük maguktól, akiket a meglevő hatalom őrzése és kezelése elsősorban konzervatív tevékenységre utal, ez az indítás és ötlet nem várható.
Kant feleletének lényege mai nyelven: megadhatja a sajtó. Megadhatják a jogtudósok és filozófusok könyvei.
Nyilvánvaló, hogy az indítás csak kívülről jöhet, s ha kívülről, csak a nyilvános szó vehikulumán. Ezért ennek a vehikulumnak szabadságát biztosítani az állam legmélyebben fekvő kötelességeinek egyike. Tulajdonképpen úgy tűnik fel, mintha e nyilvános szavak legilletékesebbjeit, a tudomány és filozófia szavait, az államnak tanácsába kellene vonnia. De a tudósok és filozófusok nem ülhetnek az állam kormányán, mert evvel a tudomány elfogulatlansága volna veszélyeztetve.
Ezekkel szemben tehát semmi egyéb kötelessége nincs az államnak mint hogy szavukat meghallgassa. Nem kell és nem is ehet törvénnyé tenni azt, hogy helyes tanácsukat el is fogadja. Nehéz eldönteni, hogy mi helyes: de eldönti maga az élet és az idő. Mert az igazság - hacsak egyszer nyilvánosan kimondani engedik - automatikusan érvényesül.
A sajtószabadság tehát a forradalmat - e jogon kívüli eszközt - teljesen nélkülözhetővé teszi.
(De hogy áll a dolog ott, ahol nincs sajtószabadság?)
*
Kant fogalmazásában a sajtószabadság kötelező volta az örök béke titkos cikke. Kant egész műve ugyanis formájában nem egyéb, mint egy filozofikus törvénytervezet: összeállítása, indokolásaikkal együtt, azoknak törvényeknek és hallgatólagos megállapodásoknak, amelyek nélkül az örök béke el nem képzelhető.
És pedig: vannak először is
Mindezek, amennyiben törvényerővel bírnak, szigorúan nyilvánosak. Kant azonban számol hallgatólagos megállapodások hasznosságával is ott, ahol az államok bizonyos vállalt kötelezettségeknek nyilvános bevallását méltóságukon alulinak ítélnék.
Egyáltalában a filozófus az egész könyvön keresztül pontosan szem előtt tartja a lehetőségeket az emberi természet önzéseinek és hiúságainak ismerete alapján. Nem elégszik meg a kötelezettségeknek akadémikus kijelölésével, hanem kijelöli
Tulajdonképpen egy ilyen engedmény - a tényeknek tett engedmény - határozza meg Kant felfogásában a békegondolat megvalósításának
Az államoktól az absztrakt erkölcs alapján meg lehetne kívánni, hogy - éppúgy mint az egyes emberek tették valaha - feladják törvénytelen szabadságukat és maguk fölé döntő és bíráskodó szerveket állítsanak. De Kant jól látja, hogy ez végeredményében a földkerekség összes népeinek egyetlen államba való tömörülését jelenti, amelynek központi hatalma mellett a jelenlegi államkeretek hamarosan kisebb-nagyobb önkormányzatokká süllyednének alá.
Mindaddig amíg a mai nemzetiségi ideológiák fennállnak, csakugyan nehezen képzelhető, hogy a nemzetek képviselői államaik különállásának ilyetén feladásába belemenjenek. Kant a leghatározottabban rosszallja ezt: de a ténnyel számol. Ezért a megoldás formájául nem is az államoknak egy ilyen központi szervek által történő eggyé olvasztását, hanem azoknak szabad szövetkezését: a föderalizmust ajánlja.
*
Ezt a kompromisszumos megoldást nem gondoljuk kielégítőnek. Mellőzhetetlennek hisszük a baj pszichológiai gyökereit megszüntetni, s nem látjuk be, mért volna ez lehetetlen? Hisz tudjuk, hogy az ideológiák maguk is halandók, s h egyszer a Gondolat szabadon ragyoghat reájuk, lassan, de biztosan eloszlanak. Ki él ma már a vallásháborúk ideológiájában?
Meg kell azonban gondolni, hogy a feladat, melyet Kant itt maga elé tűzött, csak ennyi volt: Megmutatni a békegondolat megvalósulásának lehetőségét és módját a mai szellemi és erkölcsi feltételek mellett, tehát a
Ezért ennek az ideológiának bírálatába Kant nem is bocsátkozik, habár egyáltalában nem csinál titkot belőle, hogy az a legsúlyosabban elítéli.
Különben is Kant ebben a művében úgy jelenik meg, mint az emberiség fölényes tanítómestere. Hibáinkat megrója és megérti egyszerre, s egy magasabb ész és erkölcsiség szempontjából ajánl reájuk gyógyító eszközöket. Nemes humanitás lengi át minden gondolatát: és mégis egy
Az ember,
Mégis, ezek a formulák és levezetések oly szigorúságot adnak, melynek, éppen ennyi érzés hátterében, megvan a maga súlya szépsége és hatása. Az érzésekkel szemen fölényes maradhat a hitetlen intelligencia. Az igazság személytelen hangja előtt meg kell hajolnia.
Az emberszeretet ijedten és túlordítva, elhallgat. De a Jogot nem lehet túlordítani: sem a Logikát megfélemlíteni.
Itt pedig, mondja Kant, nem philantrhropiáról van szó. Jogról van szó, kötelességekről és lehetőségekről - s a Logika beszél.
[*]
[*]