Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 15. szám
Azon a napon, mikor Czernin volt külügyminiszter az osztrák urak házában újra felkínálta a monarchia közvetítői szerepét Németország és az entente közt és visszaemlékezett azokra az időkre, mikor Ausztria-Magyarországot Párizsból és Londonból bizonyos jóakaratú protekcióval kezelték, mert abban reménykedtek, hogy elszakíthatják Németországtól és különbékét köthetnek vele: azon a napon az angol kabinetben fontos változások estek. Lord Robert Cecil addigi blokádminiszter és külügyi al-államtitkár megvált a blokádminiszteri tárcától és a külügyi vice-államtitkári munkakört vállalta Balfournak mellérendelt szerepkörben. Ennek a változásnak igazi okait és jelentőségét még nem ismerjük. Reuter-jelentés szerint maga Balfour kívánta, hogy Cecil ezentúl a külügyi politika vezetésében nagyobb részt vegyen. Tény, hogy Cecil volt az, aki a múltban a legsűrűbben protezsálta a monarchiát és ha ma Czernin arról beszél, hogy ezt a jóakaratot csak felette rövidlátó férfiak ítélhették kedvező tünetnek, ő azonban sohasem tartozott ezek közé: akkor az emlékezete némileg cserbenhagyta. Mert akkortájt Czernin még hasonló jóakarattal felelgetett a Fremdenblattban Cecil invitálására. Azt is mondja Czernin, hogy az entente csak azóta tűzte napirendre a monarchia nemzetiségeinek fellázítását, amióta tapasztalnia lehetett, hogy Ausztria-Magyarország képtelen felóniára és Németország érdekeiért, csakúgy mint a saját érdekeiért, végigfogja harcolni védelmi háborúját. Ha így is van, Czernint az entente-diplomáciának még ez a frontváltoztatása sem térítette el attól a régi stratégiai koncepciójától, hogy Németország és az entente között a monarchia a leghivatottabb a békeközvetítői szerep betöltésére. Emlékezhetünk delegációs beszédére, melyben Wilsont egyenesen felhívta, üljenek össze eszmecserére s kíséreljék meg ketten a Németország és az entente közötti vitás pontok kiegyenlítését. Most pedig felveti azt az ötletet, hogy az entente és a központi hatalmak csoportja valamelyik semleges államnak átnyújthatnák írásos békejavaslataikat s a semleges faktor azután összehasonlítás útján képet alkothatna magának arról, lehetséges-e az áthidalás vagy sem. E taktikai tanácsát azonban megint csak azzal vezeti be, hogy a békeközvetítői szerepre Anglia és Németország között a monarchia egyenesen predesztinálva van.
Itt azonban máris némi ellentmondás lappang Czernin koncepciójában. Mert ha igaz az, hogy az entente szemében a monarchia csak addig nem volt főellenség (tavaly ilyentájt Cecil használata ezt a szót és hogy még kedvezőbb hangulatot teremtsen Bécsben, hozzátette, hogy a monarchia nemzetiségeinek felszabadítását nem köti bizonyos formához), ha tehát igaz az, hogy az entente csak addig mutatkozott kíméletesnek Ausztria-Magyarország irányában, míg ettől a monarchia és Németország eltávolodását remélhette -, hogyan lehetne alkalmas ugyanez a monarchia a békeközvetítő szerepére Németország és az entente közt, ha az entente-nak most már azt kell látnia, hogy a két központi hatalom nemcsak a béke asztaláig marad együtt, de azon túl egy hosszú lejáratú szerződésben még ki is mélyíti szövetséges viszonyát? S ha igaz az, hogy az entente-nak most már komoly törekvése a monarchia feldarabolása, akkor hogyan lehetne alkalmas a békeközvetítésre egy feldarabolásra szánt hatalom, amely éppen nem a saját testét akarja odadobni koncul osztozkodásra, sőt teljes integritásához ragaszkodik?
Czernin tehát, úgy látszik, mégsem hihet annyira a monarchia feldarabolására irányuló entente-terv komolyságában, ha a monarchiát a közvetítésre még ma is predesztináltnak látja. S különösen nem hihet abban, hogy az entente a monarchia szlávjainak felszabadítását komolyan akarja s hogy velük szemben a békeasztalnál angazsálva érezheti magát. Mert akkor nem állítaná fel programul annak az eddigi osztrák belpolitikának teljes elejtését, amely a szlávokkal kesztyűs kézzel bánt s nem kívánná, hogy Ausztria belpolitikája ezentúl ugyanabban a tiszta német irányban haladjon, mint a monarchia külpolitikája. Ahhoz ugyanis, hogy a monarchia valóban betölthesse békeközvetítői misszióját, Czernin szerint mindenek előtt az szükséges, hogy Németországban feltétlen bizalmat keltsen a maga jóhiszeműsége iránt, hogy tehát hosszú időre lekösse magát a német szövetség mellett és hogy épp ezért keményen végezzen az osztrák szlávoknak azzal az entente-os politikájával, amely Németországot joggal hangolta eddig bizalmatlanságra a monarchia szövetségi hűsége iránt. Holott a "Los von Deutschland"-politika érvényesítése nemcsak komiszság lenne részünkről. "Hiszen komiszság úgyis elég történt már a világhistóriában, de ha emellett ostoba is volt az a komiszság..."
És itt következik a Czernin-féle közvetítői gondolat második belső ellentmondása. A volt külügyminiszter ugyanis egy lélegzetre arról is beszél, hogy ha már sikerült Németország teljes bizalmát kiérdemelnünk, akkor viszont Németországon a sor, hogy teljes nyíltsággal fizessen s mi is feltétlenül megbízhassunk benne. Más szóval tudnunk kell, mik a német hadicélok s remélnünk, hogy a hadicélok ma is végesvégig defenzív jellegűek, mert ha nem azok volnának... Ausztria népei sohasem értenék meg, hogy miért kell egy idegen állam hódító céljáért tovább háborúskodniuk s ez a tudat súlyos következményekkel járhatna, a szövetség fennmaradását is veszélyeztethetné. De hiszen Czernin egy pillarezdüléssel előbb még azt magyarázta, hogy miért lenne a monarchia részéről a Németországgal való szakítás nemcsak komisz cselekedet, hanem ostoba is. Ostoba azért, mert az entente számára Németországtól elváltan csak akkor lehetnénk hasznosak, ha Németország és a Balkán közé állnánk és a szigorú semlegesség kötelességeihez híven megakadályoznánk a Balkán nyersanyag- és csapat-forgalmát Németországgal! Amire viszont Németország válasza az lenne, hogy hadat üzenne nekünk s így egyik háborúnkat másikkal cserélnénk fel, magyarán: cseberből-vederbe jutnánk. Ezért volna ostoba is a felóniánk. És ezért lehetetlen Németországgal szakítanunk.
De ha meg kellene győződnünk arról, hogy Németországnak valóban hódító céljai vannak? Hiszen Ausztria népeiről az a véleménye Czerninnek, hogy nem tudnák megérteni, miért kell egy idegen állam hódító céljaiért tovább háborúskodniuk! Ha Németországnak valóban hódító céljai lennének, ez a tény a szövetség fennmaradását is veszélyeztethetné! Ő mondá. Akkor tehát már jogunk volna az elválásra s érdekeink is különbékére sarkallnának? S akkor ez már nem volna se nem komiszság, se nem ostobaság?
Komiszság talán többé már nem, de ostobaság még mindig. Mert Czernin ott nem fűzi tovább a gondolatot, ahol elválásunkat ostobaságnak minősíti. Nem mondja meg, mért lenne ostobaság, ha az entente helyébe Németországot kapnánk új ellenségül.
Hiszen ha csak ennyiről lenne szó, Czernin nem is tudná bebizonyítani ostobaságunkat. Mert vajon elég erősnek tartaná-e Németországot arra, hogy az entente-tal harcoljon tovább, mialatt hátában Ausztria-Magyarország is ellenségei sorába lép? Kétségkívül nem. A Czernin gondolatmenetének tehát csak az lehet az elhallgatott folytatása, hogy mihelyt Németország kénytelen lenne hadat üzenni a monarchiának, rögtön és minden közvetítés nélkül rálépne az entente-tal való megértés és megegyezés útjára. S mihelyt rekompenzációt remélhetne a monarchia területéből, Nyugat felé is megtalálhatná számadását s talán még Elzász-Lotaringiáról is cseveghetne. A monarchia minden esetre kitenné magát annak a halálos veszedelemnek, hogy Németország és az entente kezet foghatnának ellene s akkor aztán közös erővel már egészen komolyan hozzáláthatnának Ausztria-Magyarország feldarabolásához.
Ezt hallgatja el Czernin. És ezért nem logikus a Czernin gondolatmenete a monarchia békeközvetítő hivatásáról. A közvetítő szerep azt parancsolná, hogy Németország esetleges hódító céljaival szembeszegezzük a magunk akaratát s ha Németország a szép szóra nem hajlanék, akár búcsút is mondjunk neki. Csakhogy akkor Németország gyorsan kiegyezhetne ellenségeivel - új ellensége bőrére. És csak akkor tűnne ki, hogy komiszak talán nem voltunk, de ostobák igen. Hiszen Oroszország sem volt komisz, mert nem bírta tovább a háborút és Breszt-Litovszkba ment.
Ehelyett nincs más út mint becsületesnek és okosnak maradni: meghúzni magunkat Németország árnyékában s nem lépni fel közvetítői ötletekkel, míg csak Németország erre egyenesen fel nem szólít. Annak, hogy a béke koncertjén a magunk tehetségéből játsszuk a prímet, már régen elhegedültek.