Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 15. szám

Boross László: Marczali Henrik: Világpolitika és világgazdaság

Marczali Henrik egyetemi tanár elismert történettudós. A magyar történet szenvtelen krónikása -, egyike azoknak, kik Magyarország hozzátapadását a német-római birodalom szférájához feltartóztathatatlan ténynek tartják és ezt a meggyőződésüket nem bonyolítják zavaros fenntartásokkal. A világpolitikai tájékozottságát honorálja gyakran a sajtó is. Nekem ezek közül az erények közül nem egy ellen határozott averzióm van, azt a szenvtelenséget, melytől Marczalinak, ha nem is művészi, de mondain előadása származik, az inspiráció ellenszerének tartom. Mégis elfogulatlanul olvastam Marczali könyvét, aminek bizonysága, hogy végig is olvastam bár nem szokásom azokat a könyveket végigolvasni, melyeknek az első tíz lapja untat. Elismerem, hogy az objektivitásomat nem is bántam meg. Marczali könyvének nem az első tíz lapja a legkülönb. Sőt! Egy értékes megállapítás is kap perspektívát a Marczali könyvének második részében. És föltétlenül érdemes vállalkozás, ha egy elismert történettudós irányítást akar nyújtani a közönségnek a világháborúban. A legaktuálisabb vállalkozás! Ezt célozza Marczali könyve: "Világpolitikai és Világgazdaság" - erre vall a könyv dicséretesen korlátozott terjedelme is. Behatóan fogom ismertetni ezt a művet - mely ehhez jó alappal szolgál -, mert terméketlen dolog, ha csak az egyforma gondolkodásúak állnak szóba egymással, ellenben csak értelmetlen hangzavar, ha a különböző gondolkozásúak egymás füle mellett kiabálnak a levegőbe.

Marczali legelőbb lelkiismeretesen felveti a kérdést, hogy lehet-e tanulni és mit - a történelemből? - De tévesen állapítja meg - ami talán fogalmazási hibának tulajdonítható -, hogy a történeti fejlődés törvényét nem lehet megállapítani, mert hogy a történelemben oly eseményekkel, állapotokkal és személyekkel van dolgunk, melyek soha vissza nem térnek. Hát nem lehet-e meghúzni az összekötő irányvonalakat a megtörtént események között? És ha girbe-görbe is ez a vonal, de meg lehet tudni, hogy minden elgörbülésnek mi volt az oka. Marczali maga is kiemeli a történelmi okok és okozatok következetességét és a történelem egységét, ezért is tulajdonítom a téves tételét csak fogalmazási hibának.

Az első részben elmondja Marczali a történelmet - főleg azok számára, kik nem tudják a történelmet, de tudni akarják belőle éppen azt, amit más művelt emberek is tudnak. Tehát rekapituláció. Marczali elmondja, hogy a perzsa birodalmat megelőző világbirodalmak szinte csak azért voltak, hogy a perzsa világbirodalom létrejöhessen. Herodotos érdeme az, hogy a perzsák és görögök harcában nemcsak meglátta, de fel is fogta a Kelet és Nyugat közötti ellentét az egyeduralom és a szabadság összecsapását. De a küzdelem első felvonásában tulajdonképpen a Kelet győzött, mert Nagy Sándor a perzsa birodalom meghódítása után, maga is elkeletiesedett. Aztán leírja Marczali, hogy milyen rusztikus erények tették a római birodalmat naggyá. Két római világbirodalom volt, a politikai és később az egyházi. (Ez a dolog kissé bonyolultabb volt -, aminek a leszögezése nem fölösleges.) A középkori római birodalomnak a súlypontja eltolódott idővel az Itáliától északra eső Német Középeurópára. Az eltolódásnak egy másik, keletről nyugatnak húzódó iránya magával hozta, hogy a harmadik déleurópai sziget, Spanyolország is alkosson világbirodalmat. Ennek a súlypontja később eltolódott a tőle északra eső Franciaországba. (Valóban így tolódtak-e a súlypontok?) Az eltolódott súlypontok között támadt a Habsburgok és Bourbonok versengése a hegemóniáért - mely küzdelemben mindinkább más hatalmak is részt vettek -, miközben vigyázni kezdtek arra, hogy az egyensúly köztük fel ne boruljon. De igazi világbirodalommá csak kettejük lehetett. Anglia, melynek kedvezett a súlypont áramlása észak felé, és Oroszország. (Szóval Oroszország világhatalom volt. Erre Marczali még világosan emlékszik.) De mégse helyes Tönnies tétele, mely megállapítja, hogy két folyamat húzódik végig a történelmen: az áradás keletről nyugat felé és a másik - délről észak irányában. Ellene mond e tételnek Oroszország világbirodalma, - és még inkább Poroszország előnyomulása. Bismarck kiolvasta már a Jóni szigetek elajándékozásából, hogy Anglia hanyatlóban van. Németország felülkerekedését nem magyarázza meg Ritter tétele sem, mely szerint a világ nagy folyamok mellett kezdődött, aztán földközi tengerivé, aztán óceánikussá lett. Tekintetbe kell venni a világgazdaságot is. - Így Marczali. -

Vajon nem hiszi-e Marczali, hogy amennyiben Tönnies tétele hamis -, hát hamis, eltekintve is Orosz- és Poroszországtól. Van bizonyos fizikai törvény a terjeszkedésről és áradásról a légüres tér, illetőleg a kisebb ellenállás irányában, ez megmagyaráz mindent, amiről ezen a helyen szó van, ehhez nem kell semmit se hozzátenni, mert akkor az észrevételek helyességét kárba veszejtené a fogalmazások helytelensége. Az idézett fizikai törvény a mai Németország hatalmát is megmagyarázza. De még vele se léphetünk fel oly fölényesen, mint Marczali a kabala-tételeivel. Hogy milyen mesterkéltek lehetnek általában Marczali áttekintései, erre vonatkozólag felhozok egy példát - Marcaliból:

A Habsburgok és a Bourbonok versengése bizonyos ideig szerencsével járt Franciaország számára, mely odáig ért, hogy a 30 éves háború alatt már meg akarták választani a francia királyt német-római császárrá. Az európai egyensúly védelmére kelt koalíció aztán kiszorította ugyan XIV. Lajost Németországból, de mégis átengedte Spanyolországot a Bourbonoknak -, megijedvén a Habsburgok erőgyarapodásától, mikor a török Magyarországból kiszorult. Csakhogy a hét éves háború alatt Anglia elvette úgy a franciák, mint a spanyolok legfőbb gyarmatait, és ezeket és velük a tengeri uralmat megtudta védeni az amerikai szabadságharc alatt is egy francia-spanyol-németalföldi szövetség ellen. Közben erősödtek a Habsburgok a pragmatika szankció által -, hasonlóképpen Porosz- és Oroszország is. "De Franciaország, a maga jogos nemzeti büszkeségében még nem adta fel a játékot, csak új eszközökkel folytatta a régi politikát." "úgy tüntetni fel a francia forradalmat, mint amely egyszerűen a szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos jelszavainak tüzén gyulladt volna ki, csak fél igazság. A másik fele az, hogy az a nemzet gyökeres felforgatása által visszaszerezhetni remélte elveszett pozícióját."

Hát íme, a teljes igazság a francia forradalomról! Nyargalva e megvesztegető spekuláció nyomába -, Marczali, úgy látszik, megfeledkezett Herodotos érdemeiről és a Kelet és Nyugat alapvető ellentétéről. Miért nem kereste inkább ennek a nyomát a további történelemben? Milyen megvesztegető is a játék a dialektikával és mennyire kárpótol az igazságért! Egyébként Marczali jól ismeri a felvilágosodott abszolutizmus korát. Az egyes nemzetek és államokat nem látja elég élesen, nem ismeri fel Ausztria és Poroszország eredetének a messze kiható jelentőségét, a franciák tőke-gazdagságát a takarékosságuknak tulajdonítja és nem veszi észre az összefüggését a francia népesedési pangással és francia forradalom imperialista csődjével. Egyáltalában nem érdeklődik az iránt hogy mi lett abból az európai szabadságszeretetből, melynek felfogásáért dicséri Herodotost - holott ezt a római császárság elég feltűnő -, bár félvezetésre is alkalmas - még ma is tartó válságokba sodorta. Marczalinál az általános történelem leírásában nyomát látni néha Delbrück tanításának a harcmodorok hatásáról a világtörténelmi fordulatokra. De ha elmondja Marczali, hogy a görög falanx fölényben volt a könnyű perzsa hadak fölött, a mozgékony római légiók viszont a görög falanx fölött: akkor elmondásra szorul a csapatvezetés fejődése is a perzsáktól a rómaiakig, különben kételkedni lehet abban, hogy a falanx és a légiók csakugyan döntő szerepet játszottak-e. Érdekesebb és értékesebb az, amit Marczali elmond az áttérésről az állandó állami hadseregekre. Vagy talán csak azért preferálom ezt, mert megerősíti azt a felfogásomat, hogy a modern értelemben vett hadtörténelem, illetőleg a hadtörténelem stratégiai korszaka, mely a taktikai korszakra következett - Nagy Frigyessel kezdődik. Olyan fegyverként - a világháborúban -, mely a világpolitikai fordulatok Delbrück-féle okozóira hasonlít -, tekintetbe jönne a búvárhajó, melynek egyébként érdekes története van.

Ezután "tekintetbe veszi" Marczali a világgazdaságot. Könyvének ez a második része a legjobb, és mindegy, akárhogy jutott el ide. Marczali elmondja, hogy általában mások a kereskedő és mások a hódító népek -, mert jobban végzi a dolgát az, aki más feladatot nem tűz maga elé. Ezt fejezi ki a munkamegosztás törvénye is. Fordulat állt be azzal, hogy az angol kereskedelem biztonságát szolgáló hajóhad - világbirodalmat alapított. Hozzájárult ehhez, hogy akkor a tengeri utak jelentősége a szárazföldiekét felülmúlta. De napjainkban a szárazföldi utak emelkedő jelentősége új fordulatra vezet - és ebből támadt az angol-német verseny.

Ez a megállapítás lényeget érint. Meg kell jegyeznem ugyan, hogy Németországnak már előbb kellett túlnyomó kontinentális hatalommal bírnia, mielőtt a kontinentális utakat hatalmi körébe vonhatta volna. Tehát a szárazföldi utak fellendülése nem oka -, hanem csak járuléka Németország előtérbe nyomulásának. Elsősorban nem is annyira világgazdaság, mint stratégiai előnyöket jelent. A virágháború kitöréséhez nem volt szükség a német-angol versenyre is, a német-angol versenyhez pedig nem volt szükség a Bagdad-vasútra is -, persze az emberek előrelátók és a világháború sommás keresetébe a német-francia rivalitás és a csatlakozó keleti rivalitások mellé belekerült már a német-angol verseny, a flottaverseny mellé a Bagdad-vasút kérdése is. Ezek a nagyobb perspektívájú kérdések.

De Marczali maga is mondja és igazolja egy "empirikus" és "egy nemzetgazdasági" példával, hogy a politika előbb jön, mint a gazdaság. Megvan ugyan Németországnak a politikai hatalma is egy kontinentális világbirodalom alapításához. Ami naggyá tette a középkorban Németországot, ami nevelte főleg Poroszországot és Ausztriát: a szabad terjeszkedés a keleti határon, az teszi most is. Már nyilvánvalóvá lett, hogy nem állhatja ennek útját az orosz mumus. De kérdés, hogy vajon a politika még új világbirodalmak felé halad-e Marczali maga hangsúlyozza, hogy a XVII. század óta az egyensúly eszméje vezérli a politikát. Különös jelentőséget nyer ez abban a folyamatban, melyet Marczali a herodotosi kiinduló pontja óta szem elől téveszt. És mióta megnyílt az egész világ a forgalom számára, el lehet utazni mindenhova hadsereg nélkül, mire valók most még világbirodalmak?

Ezt persze nem a történelem kérdezi, melyet Marczali bemutat. Sőt Marczali nagy szerepet vár Északamerikától is, melynek nyilván kedvez az áradás keletről nyugat felé, az óceánikus fekvés, de leginkább az, hogy az európai kontinens elintézetlen számlái még kevésbé zavarták a fejlődését mint Angliáét. Megfogadta eddig Washington tanácsát, hogy ne avatkozzék bele sose az európai nemzetek vitáiba -, Monroe pedig meggátolta, hogy Európa kiterjessze foglalásait Amerikában. Hozzáteszem ehhez, hogy a még keletebbre és ugyancsak óceánikusan fekvő Japán nehezen előzheti meg az Uniót, mert Anglia és Kína sakkban tartják. De vajon külön kell-e választani Északamerikát Angliától? Hisz önálló kultúrája sincs, ami ugyan az antik római világbirodalomnak se volt és ami viszont Északamerikának még lehet. De az európai egyensúly politikáját Anglia vezeti, és ennek a táborához csatlakozott az Unió. A pacifista Unió áll és bukik ezzel. Maczalinak gyanús, hogy az Unió előbb lett gazdaggá, mielőtt világbirodalmat alapított volna. Ez a történelemben nem szokás.

Erre összefoglalja Marczali a végső eredményeket. Nagyobb távlatból nézve - szerinte - háború és kereskedelem egyre megy. Hódítások mindig lesznek, amíg erőkülönbségek lesznek. De visszatérek az egyensúlypolitikára. Ez, abban a folyamatban, melyet Marczali Herodotos óta szem elől téveszt, alkalmassá fejlődik arra, hogy az erőkülönbségeket kiegyenlítse a nemzetközi politika rendszerével, mely az erőkülönbségek kiegyenlítését belpolitikai úton is támogatná - és meggátolná legalább az erőszakos hódításokat.

Marczali azzal fejezi be könyvét, hogy figyelmeztet Széchenyi tanítására. Széchenyi tanítása mindenesetre aktuális -, még pedig azért, mert még nem tanultunk eleget tőle. Marczali azzal vigasztal bennünket, hogy a történelemnek még nincs vége. Hát reméljük a legjobbat!

A magyar történetből Marczali kiemeli Magyarország spontán csatlakozását a Nyugathoz, amivel a Nyugat keleti védbástyájává lett. A magyar történet legdicsőbb lapjai közé tartozik, hogy Szt. László már térített és telepített is -, úgymint a besenyőket és a kunokat. A Hunyadiak védték a Nyugatot az ozmán ellen. Folytatták a művet a pragmatika szankció és a kiegyezés. Feltűnik ebben a beállításban, hogy milyen ködös értelemben szerepel itt a Nyugat -, mintha mi, a csatlakozottak, csak nagyon messziről nézhetnők.

Marczali történeti műveltsége kétségtelen. Ilyesmi nélkül csak a filozófia és az élettan magyarázhat jövőt. Fait accompli nélkül pedig a történet területén a filozófia és az élettan is csak irányítással szolgálhat a történeti szemlélet számára.