Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 15. szám
Tegnap délután történt.
Vagy ma délután?
Nem tudom. Emlékezetem mintha egy végnélküli, álmatlan éjszaka vaksötétén nyúlna át, nem érzek időt, tért, arcom a tükörben idegen arc.
Tegnap délután?... ma délután... történt? nem lehet, hisz szobámban vagyok... igen! ez az én szobám!... s ha megtörtént volna, börtönben ülnék már, vagy az utcán kergetnének, rendőrök, végtelen tömeg hátam mögött, s jobbról, balról, elölről ütne, zúzna, botokkal, kővel arcomba vágna minden ember s én lihegve szaladok... nem!
Nem fogom fel ésszel! igaz?...... megtörtént?...... megtörtént?...
Egy... kettő... három... éjjeli három órát kondult a harang, ...sietnem kell... tavasz van, korán virrad... szürkületig el kell készülnöm az írással a részletes, pontos írással!
Mily furcsa elgondolnom, hogy már nem látom meg a felkelő napot.
Vajon?
*
Nyugodt vagyok, teljesen nyugodt. Ezt az utolsó munkámat lelkiismeretesen fogom elvégezni.
Hol kezdjem?
Életem érdektelen, rendes sorsú s története most nem fontos. Csak annyit jegyzek meg, hogy teljes életemben józan gondolkodású voltam, megfontolt, gyermekkoromban nem pajkosabb, mint más gyerek, iskolában jó tanuló, bár csínytől, pajkosságtól nem riadtam vissza. Igaz, hogy soha sem én voltam az, aki a tréfákat kieszelte, de szívesen vettem, ha pajtásaim részvételemet kívánták.
Rendszerető vagyok, kissé lassú mozgású, lassú gondolkozású is, néha szórakozott, szeretem a jó olvasmányt s a természetet. Barátaimat mindig hívtam sétára, kirándulásra, de soha nem jöttek s így én is kénytelen voltam a városban, kávéházban lebzselni.
Ámbátor hisz egyedül is mehettem volna! Vajon miért nem mentem soha?
Az ügyvédi pályára készülök... készültem...
Soha nem hittem magamat okosabbnak, mint amilyen vagyok, láttam tisztán hogy mit tudok, mit nem s bíztam abban, hogy amit elvállalok, el is végzem. Jól ismertem magam és...
Vajon jól ismertem-e magamat? Egyhangúan teltek a napok s hirtelen... vérfolt... Rendes, józan voltam... gyilkos vagyok. Gyilkos! Gyilkos! Ha kiordítanám az ablakon?
Nyugalom, csak nyugalom. Nem késik a megtorlás. Még két óra van hátra.
Halott embertől nem vehetik zokon, ha dicsekszik: kérlelhetetlenül becsületes voltam. Soha senkinek nem hazudtam. Nem ismerek még olyan becsületes embert, mint amilyen én voltam. S ez most végtelenül megnyugtat. Ebben a tekintetben nekem soha senki szemrehányást nem tehetett.
Érdemes volt-e? nem tudom! Sorsom irányított s nem ennen akaratom. S ha én voltam az, aki megtette, ami... tegnap... történt, nem csak álarc volt-e egész eddigi életem? S ami történt, rettenetes bosszúja csak öntudatlan visszafojtott, meggyötört, agyonnyomorított természetemnek? gyilkos természetemnek? kegyetlen istenítélete ösztöneimnek?
Mindvégig becsületes voltam, igaz! de miért, de minek? Nem emberi hatalom az élet, istenek játéka az, vagy pokol röheje, minek hát kontárkodni rajta? Megáll az emberi ész és szájtátva bámulja önmagát, mint ahogy most tükörképemet bámulom: az az arc az én arcom?
De nincs erőm a végzetre bízni magam, már késő... már késő... első kakaskukorékolásra... vége.
Nyugalom!
Nem voltam kicsapongó természetű, mulatóhelyekre ritkán jártam, csak ha barátaim hívtak. Jól mulattam velük mindig, s ezt elsősorban annak tulajdonítom, hogy nagyon szerettek a nők. Igen! ebben nagy szerencsém volt mindig. Hízelgek magamnak evvel s ez a tudat talán az egyetlen, amely most, halálom előtt jóleső mosolyra késztet, s az egyedüli emlék is egyúttal, amelyet "boldogságom" emlékének nevezhetnék.
S egyben átka is lőn életemnek.
De vajon szabad-e kizárólag magamat okolnom... azért,... ami történt?
A nők elkényeztettek, de... mindvégig becsületes maradtam ebben a tekintetben is, soha nem vétettem egyikük ellen se, csak...
Csak tegnap!
De a tagnapnak nincs folytatása, leszakad a híd, reggelre már nem akad majd senki, aki felelősségre vonhatna.
Gyáva vagyok, belátom, de nincs erőm változtatni a sorson, megváltozni magam is.
Egy évvel ezelőtt történt, nyáron. Kis, tán tizenhat éves lánnyal sétálgattam, erdőt jártunk, szüleihez kísértem haza. Keveset beszéltem, csacskának hittem a kis nőt, egyébre gondoltam. Rég ismertem már, szemem megszokta.
Véletlenül rája tévedt pillantásom. "Be szép lány", gondoltam meglepődve. Egyedül voltunk az erdőben. Átfogtam derekát, nevettem: no, most megszöktetlek Kató. Tűzhullám futotta át véremet.
Felém fordította mélyre pirult arcát, szemében könnycsepp csillámlott. Majd gyors mozdulattal átkarolta nyakamat, kifeslett bimbó borult karjaimba: "Szerelek, imádlak", suttogta őrülten, magához szorítva.
A meglepetés boldogsága árasztott el. Lerántottam a fűre, simogattam, csókoltam, ruháját gombolgattam. teste megreszketett, boldog mosollyal ölelt mindjobban magához. Felszakította blúzát, magára húzta fejemet. Forró, nehéz lélegzete őrjítően csapott arcomba.
"Nem szabad, nem szabad", sivította át fejemet ekkor hirtelen a tiltó gondolat.
Kibontakoztam öleléséből. Csodálkozva nézett rám. Átfogott, nem eresztett. Összeszedtem minden akaraterőmet, felkeltem s elindultam. Fülemben még visszahangzik fájdalmas kiáltása: Lajos... édes szívem... Lajos... Lajos...
S ilyen becsületesnek, korrektnek maradtam meg mindvégig.
Máskor egy barátom szeretője kínálta fel magát. Szép volt nagyon, meg is áhítottam, de végül is győzött bennem a tisztességtudás s visszautasítottam, dacolva a veszéllyel, hogy buta tacskónak néz. Potifárné volt az asszony, bosszút állt rajtam. De egy szóval sem árultam el akkor sem, mikor barátom idegen emberek jelenlétében súlyosan megsértett, s kiálltam párbajra, sebet is kaptam, de nem árultam el.
Régente, ha ezekre visszagondoltam, büszke megelégedés érzése fogta el szívemet, derék ember vagyok, gondoltam, megérdemlem a jó életet... de most! tudja Isten!... most fanyar a szám. Életem alkonyát járom, a sarkon már vár a halál, mire volt jó ez a komédia?
S félve írom le, amit most érzek: hazugság volt éltem. Amit szépnek ítéltem, most rútnak látom, követendőnek, amit rossznak hittem, látom éltem, torz arcfintorításnak minden "nemes" tettem. Cirkuszi tojástánc volt, míg végre most saját vérembe gázoltam.
De vajon lehetett volna-e másképp is? bírtam volna-e erővel?
Nem hiszem. Csüggedés vesz erőt rajtam. Ha tudtam volna is a módját jobb életnek, a hogyanját sose találtam volna meg.
De mire való ez? Még két óra és...
És mi sem bizonyítja jobban, hogy más úton haladni nem lettem volna képes, mint az, hogy most nem tudom magam rászánni, az életre. Pedig még most se volna késő! De ha... a tegnapra gondolok.
Nem... nem, nem tudok.
S ezért talán úgy volt a legjobb, ahogy volt.
Mi a fenének ez a sopánkodás, leesett állal való bámulása elrontott életemnek, mikor két óra múlva már megyek a pokolba. Vége. Punktum.
Sietnem kell, térjünk a tárgyra.
Csak azt akarom még megjegyezni, hogy most, ahogy az előbbieket írtam, szinte félelem fogott el a lopva jött gondolatra: hátha még megmásítom szándékomat?
S ez a félelem tagadja életre való jogomat, bizonyítja a legerősebben élhetetlenségemet.
Vagy ez is csak egy utolsó próbálkozása leleplezett, elűzött régi komédiás bohócságomnak?
De hisz nem utolsó, mert az utolsó... a lövés lesz, a pont.
Elűzött komédiás!... ez se igaz, mert két óra múlva visszatér... pisztollyal kezében.
De hátha mégse tér vissza mert lelepleztem, szégyenében örökre elbujdosik... akkor szabad vagyok,... élek!
Vajon?
Elég volt... elég volt e zavarból tiszta... csak a halál!
Sietnem kell, rövid az időm.
Elza!
Megismertem két hónappal ezelőtt, egy májusvégi vasárnap estén. Néhány barátommal kirándultunk a hegyekbe, szabad ég alatt töltöttük az egész napot. Igen jól éreztem magam, reggel frissen megborotválkoztam, világosszürke vadonatúj ruhát öltöttem, a ruha kitűnően illett, az utcán kedvtelve, kívánkozva néztek a nők, kis kocsmában jó ebédet ettünk, jó bort hozzá, társaságom kellemes volt, mászkáltunk, szaladtunk, daloltunk, szóval igen jól éreztem magam. Csak az bosszantott kissé, hogy új szalmakalapomat valahol elhagytam.
Az este minden részletére pontosan emlékszem.
Hazafelémenet előresiettem, gondolva, hogy a kiskocsmában meglelem a kalapot. Az út fordult egyet, barátaim egészen elmaradtak, már a hangjukat se hallottam. Abban állapodtunk meg, hogy a villamos végállomásnál találkozunk, ott várjuk meg egymást.
Siettem, hűvös szél lobogtatta hajamat. Emlékszem, valami furcsa érzés motoszkált véremben, szívem vágyakkal teli, nagyon különös este volt az. A forró nap átizzasztotta testem, valahogy igen tisztának éreztem magamat, sokra képesnek, tele erővel, ifjúsággal, azt hiszem hangosan nevettem s folyton mondogattam magamban: hisz én okos vagyok, nagyon okos vagyok. Igen különös este volt az.
A lélegző csendet hirtelen halk asszonyi sikoly, majd hangos kacagás, szaladó lábak dobbanása szakította meg. Húsz-harminc lépésre előttem jobbra kanyarodott az út, enyhe domb zárta el a tekintet elől, onnét hallatszott a zaj. Megálltam, vártam. A kanyarulatnál egyszerre viharos futásban befordult egy asszony, hangos kacagással, kezében lobogtatva kalapját. Mint a szél, oly sebesen közelgett, már lihegését is hallottam.
Máig se tudom, mi lelt akkor, micsoda bolond nóta?
Az út igen keskeny volt, balkézről töltés vezetett el mellette, jobb kézről mély árok húzódott. Keresztbe ugortam kitárt karral.
A szaladó asszony egyenesen karjaimba omlott, a vékony blúzon és szoknyán keresztül megéreztem rám borult, forró testét. Biztosan tudom, hogy egy pillanatra átölelt, magához szorított s ennek nem a futás lendülete volt egyedüli oka. Megöleltem, de azután rögtön eleresztettem.
"Jaj" lihegte s kibontakozott karjaimból. Keze kezemben maradt. Szőke haja kócos, ámuló szemmel nézett rám, nyitott piros ajkai közül kivillámlott fehér gyöngyfoga.
Ó be emlékszem minden egyes mozdulatára.
Mindez egy pillanat alatt történt.
Végre észre tértünk, eleresztette kezemet, elfordította arcát. Épp idejében. A kanyarulatnál egy fiatal lány jelent meg. Akkor vettem csak észre, hogy vállunk összeér s ezért kissé félrehajoltam. Még egyszer arcába néztem s megállapítottam, hogy idegen, még sose láttam.
De már hozzánk ért a fiatal lány, ránk csodálkozva. A kanyarulatnál néhány férfi s nő jelent meg, s hogy bennünket megláttak, hangos beszélgetésük egyszerre megszakadt.
Egy pillanatra megzavarodtam, elpirultam. Fogalmam sem volt, hogy fogok ebből a kényes helyzetből kikászálódni. Féltettem az asszonyt, szégyelltem magam, botránytól is féltem. Már három-négy pillanat is eltelt azóta, hogy a fiatal lány hozzánk ért s még mindig hallgattunk. Az asszony hangos lihegéssel leplezte zavarát.
Végre anélkül, hogy rám nézett volna, megfogta kezemet: "jöjjön Lajos, hadd mutassam be. képzeld Ilus, ahogy itt befordultam majd feldöntöttem ezt a szegény embert... régi ismerősöm... négy-öt éve Siófokon ismertük meg egymást... Németéket ismered... Német Julit... tudod a Lili sógornőjét, az mutatta be... hiszen különben te is ismered" fordult egy idősebb őrhöz, aki mint később kisült, férje volt, s akit még sohasem láttam.
"No mit bámul Lajos!"
Tényleg leesett állal bámultam rá. Honnét tudja nevemet, s azt, hogy Siófokon voltam, hisz még soha nem láttam. Gyorsan sorra bemutatkoztam, azután tovább mentünk, hármasban előre középen az asszony, jobbján a fiatal lány.
S máig se tudom, hogy tényleg ismert-e már akkor, vagy csak véletlenül találta el nevemet és siófoki nyaralásomat. Sokszor faggattam azóta, de nem bírtam belőle kiokosodni. Hol ráhagyta, hogy véletlen volt, hol meg váltig erősködött, hogy tényleg ismertük már egymást s én csak elfeledkeztem róla. S annyi érvvel bizonygatta igazát, hogy a végén magam is elhittem.
Pedig most már tudom, hogy akkor láttuk egymást először... Habár! Németéket tényleg ismerem s egy időben nyaraltunk Siófokon.
Nem! még most se tudom, hol az igazság! S már nem is fogom megtudni.
Pedig akkor Siófokon kis társasággal voltam mindig, idegenekkel alig érintkeztünk, s ha tényleg megismerkedtünk, lehetetlennek tartom, hogy elfeledkeztem volna róla, mert hiszen jó memóriám van... Viszont igaz hogy egyszer, valami ünnepély alkalmával sok emberrel ismerkedtem meg, talán akkor?
Gyorsan mentünk mi hárman, nemsokára messze mögöttünk maradtak a többiek.
Megírtam már, hogy akkor este valahogy különösen fiatalnak, erővel teljesnek, okosnak, szépnek éreztem magam. Viharosan udvaroltam mindkettőjüknek, de az asszony megérezte, hogy csak neki szól. Szellemes voltam, találékony, elragadó s tudatában a kiváltott jó hatásnak. Elza mosolyogva hallgatott, keze, válla néha hozzám ért. Ettől meg teljesen megbolondultam
Barátaimmal találkoztunk. Az egyik rám kiáltott: no hékás, megvan a ka..."
De hogy Elzámat, ezt a gyönyörű asszonyt meglátta, elakadt. Büszkén rájuk mosolyogtam, búcsút intve nekik.
Még az este enyém lett Elza.
Most már tudom, ha akkor nem, hát soha! Bolond tavaszi szél fújdogált, belerészegedtünk, a sötét fák zúgása vérünkbe muzsikált.
Ha akkor nem sikerül, másnap - most már tudom -, hiába próbálkoztam volna. Rendes, józan ésszel és - hisz most már bevallhatom -, eléggé közönséges, mindennapi tehetségemmel, szokott udvarlási módszeremmel -, ezt az asszonyt soha nem bírtam volna meghódítani.
S ő ezt már másnap tudta.
S éreztette velem, hogy tudja.
Mint a kutya, amely veréstől fél, úgy éreztem magam mindig ha... ágyon kívül voltunk. Meghunyászkodva, szelíden, magamba fojtott dühvel követtem mindenhová, fullasztó gyűlöletet érezve, amiért - hisz ezt is bevallhatom már,
De érzéseimet ily tisztán csak most tudom megkülönböztetni, néven nevezni, csak most értem meg magam is őket, az elmúlt két hónap folyamán csak állandó, magamnak is érthetetlen ingerültség fogott el, ha Elzával voltam.
S e gyűlöletem jogos volt! Miért éreztette velem mindig, hogy ő különb nálam?
Nem igaz! Nem igaz! Gyávaság... halott emberre fogni a hibát.
De miért is tette? hiúságból? vagy mert szégyellte magát... amiért leereszkedett hozzám s hogy önmagával szemben igazolja magát, azért éreztette tán velem állandóan...
Gyűlölöm!
Nincs rá jogom! Meghalt. S én is meghalok. Egy óra múlva! Isten segíts!
S az ágyban... az ágyban egyenrangúak voltunk.
Mert miért nem hagyott el, ha különbnek gondolta magát nálam? hisz módjában volt, miért nem tette?
Mert mégis szeretett! Kellettem neki, úgy bizony! kevés egy öreg férj!
S engem gyötörve, bosszulta meg, amiért még megismerkedésünk estéjén gyöngeségét kihasználva, a magamévá tettem, amiért akkor - több értéket sejttetve bennem, mint amennyit később talált -, öntudatlanul bár, de hite szerint álnokul
S bosszút állt rajtam, két hónapig tartó bosszút.
De hiszen akkor megérdemelte... a halált?
Ámbár... ki tudja? bosszúja talán nem is volt tudott bosszú... csak önkénytelen vágya, testi vágya... s arról ki tehet?
Mert igaz!... hogy felsőbbségét állandóan éreztem, de hogy ő vajon tudatosan éreztette-e velem azt nem tudom.
Két hónapig gyötört engem, de vajon tudatában volt-e annak, hogy gyötör?
Jelenlétében állandó félelmet éreztem, s minden, amit hozzámenet szavakban, gondolatokban kifundáltam ha színe elé kerültem, nevetségesnek, félszegnek, butának tűnt fel.
Akkor éjjel az erdőben, mire a társasághoz visszakerültünk - a lány valamilyen okból már előbb magunkra hagyott -, azonnal elbúcsúztam s hazamentem.
Annak az éjnek gyönyörű emléke rövid boldogságom egyetlen emléke.
S már másnap kezdődött a kálváriajárás.
Délután meglátogattam. Félénken - magam sem tudom miért? - léptem a szobába. Asztal mellett ült, rám mosolygott.
Valami megmagyarázhatatlan aggodalom szállta meg lelkemet. Talán már akkor megéreztem, hogy csalódni fog bennem.
Melléje ültem, áradozó köszönetet zengtem. De ami még soha sem történt meg velem -, éreztem, hogy köznapi bókjaim laposak, mondataim értelemnélküliek s üres szavaim hatástalanul szertepufognak. Elza csodálkozó pillantására rémülten állapítottam meg magamban, hogy viselkedésem fölötte kellemetlen hatást váltott ki belőle.
Lehajtott fejjel, mindjobban belezavarodva, akadozva beszéltem.
Felálltam a tükör elé mentem, s félrecsúszott kravátlimat gondosan megigazítottam, köhécseléssel leplezve zavaromat. Végre erőt vettem magamon s szemébe néztem.
Most már értem, hogy miért pirult el vérvörösre az arca.
Akkor félremagyaráztam s gyöngéden keze után nyúltam. De ő idegesen elhárította.
"Megbolondult", mondta haragosan s felállt. A nyitott ablakhoz ment s szótlanul kikönyökölt.
Kényelmetlenül feszengtem helyemen. "Miért fordít hátat, mit komédiázik?" gondoltam ingerülten s már akkor elfogott az a bizonyos érzés, az elnyomott, de lázadásra gyáva rabszolga vak dühe.
Felkeltem, az ablakhoz léptem, átkaroltam derekát.
Villámgyors mozdulattal ellökött magától, dühtől elváltozott arccal lépett hátra.
"Takarodjék... menjen hátrább... meglátnak" lihegte.
Visszasompolyogtam helyemre. Elza szótlanul járt fel és alá. Értelmetlenül bámultam rá. Heves vágy vett erőt rajtam, hogy felálljak s rákiáltsak: "de hát megbolondultál, mi bajod van, mit affektálsz te ringyó, már elfelejtetted, hogy tegnap mi történt?"
De nem mertem.
Végre abbahagyta a járkálást, elém állt. Mosolyt erőltetett arcára s lesütött szemmel szakadozottan mondta:
"Kérem, menjen most el... ideges vagyok... fáj a fejem... majd máskor találkozunk... majd írok magának."
"Mi baja az istenért Elzus?"
"Semmi... semmi... hát nem látja, hogy fáj a fejem... ne nevezzen Elzusnak... útálom, ha így szólítanak... menjen már el kérem majd írok magának... holnap."
Felálltam röviden, sértődötten meghajoltam s indultam kifelé. Elza vizsgálva, hosszan rám nézett, azután gyorsan megfordult s be sem várva, hogy az ajtót elérjem, egy másik ajtón elhagyta a szobát.
Három napig hiába vártam levelét. Nyugtalan bosszúság emésztett, vágyódtam is utána. Negyednap nem tűrtem tovább, délután elmentem hozzá. A kapuban találkoztunk.
Összerezzent, elpirult amikor megpillantott.
"Kérem kísérjen el", mondta s gyorsan kifordult a kapun.
Szívdobogva követtem. Megint elfogott az a megmagyarázhatatlan félelem mely már a múltkor is nyugtalanított, s egyszersmind ez oktalan félelmen való bosszúság s ingerültség. Elhatároztam, hogy egy szót sem fogok szólni, kezdje meg ő a beszélgetést, ha kedve tartja. Komoran, hallgatva lépdeltem mellette.
Népes utcában jártunk, feltűnő hallgatásom úgy látszik idegesítette. Többször kérdőn rám nézett, úgy tettem mintha nem venném észre. Végre halkan megszólalt: "miért hallgat olyan nagyon, mi baja van?"
Nem feleltem. Ösztönszerűleg megéreztem, hogy jobban teszem, ha hallgatok.
"Kérem, hát szóljon már valamit, az emberek már megnéznek, amiért ilyen dühös arccal kísér."
Konokul tovább hallgattam. Kis idő múlva újra megszólalt, kényszeredetten nevetve:
"Még azt hiszik, hogy a férjem s összevesztünk, azért hallgatunk. Miért durcáskodik? Nem értem magát."
Hallgattam. Kedvem kerekedett ugyan, hogy megmondjam, hogy nem durcáskodom, hanem azért hallgatok, mert megsértett, nagyon is megsértett, de türtőztettem magam. Csak hadd beszéljen ő! Kérjen bocsánatot, amiért megsértett.
"Kérem szóljon már! Tán azért haragszik, mert a múltkor kissé ideges voltam, nem tehettem róla, fájt a fejem. Higgye el nem készakarva történt... vagy valami más baja van? mondja meg... Lajos!"
Nem feleltem. Féltem, hogy valami butaságot találok mondani s ismét elkedvetlenítem.
"Lajos, szeretnék magával délután találkozni, itt az utcán nem beszélhetünk kedvünk szerint,... meghallhatják... most nem is érek rá...
Megemeltem a kalapot, meghajoltam.
"De hát ne menjen még", mondta s rám nézett csodálkozva, "hiszen még nem tudom, hogy hol fogunk találkozni."
"Hol parancsolja?"
"No csak hogy megszólalt, négy órakor várjon a hídnál... hogy onnét hova visz, az már a maga gondja... úgy-e Lajos? Pontosan ott legyen."
"Kezét csókolom."
Megfordultam s gyorsan elmentem.
Meg voltam magammal elégedve. "Helyesen tettem, hogy nem beszéltem", gondoltam magamban.
Így kezdődött a kálvária.
Két hónapig... hallgattam. Ha megszólaltam, beszélgetésbe kezdtem, véleményt mondtam, félbeszakított: ne papolj öcsi!
"Ne papolj öcsi!" hangzott fülembe két álló hónapig.
"Ne papolj öcsi!" visszhangzik a szoba s irtózatos düh fog el.
Nyugalom! Már nem hallom többé!
"Ne papolj öcsi!" nyeltem egyet s lerántottam az ágyba.
De hát tűrnöm kellett-e ezt? Állat vagyok? Minek nézett engem?
Nyugalom! Most már mindegy!
Sietnem kell, már szürkül az ég.
Aznap délután négytől-ötig vártam rá a hídnál. Szégyen és düh marcangolt. Százszor is elindultam, hogy nem várok tovább... s megint visszatértem. Közben minduntalan megeredt az eső.
Öt órára kitisztult az ég. Akkor már határozottan tudtam, hogy nem jön. De nem mertem elmozdulni helyemről. Fogcsikorgatva szaladgáltam fel és alá. S ki tudja még meddig vártam volna ha...
Karöltve férjével jött a hídon, lassan, kényelmesen. Rám mosolygott.
"Szervusz öcsém", kiáltott rám a férj és kezet nyújtott." "No mi bajod van, mit bámulsz."
Megembereltem magam s köszöntem. A düh majd szétrepesztette koponyámat. Minden vér fejembe szállt.
"Megzavartuk, úgy látszik vár valakit... tán találka?" fordult Elza mosolyogva férjéhez: "Kérem, ne zavartassa magát, tisztességtudó asszony vagyok,nem fogom elárulni... tyűh be piros az ábrázatja, hát annyira szerelmes? vagy tán dühös, hogy megzavartuk? Kérem árulja el nekem hogy már mióta vár, abból én megtudom ám hogy tényleg szerelmes-e."
Nem tudtam felelni, motyogtam valamit s hangtalan nevetésre húztam számat.
"Velünk tartasz öcsém?" kiáltott rám a férj és megveregette vállamat.
"Dehogy", szólt Elza, "hát nem látod, hogy vár... valakit, te öreg szamár! No! mulasson jól... jól mulasson!... majd ha legközelebb találkozunk, kikérdezem ám, hogy tényleg jól mulatott-e", s búcsúra nyújtotta kezét.
Szótlanul meghajoltam és elmentem. Néhány lépés után azonban visszafordultam és utánuk figyeltem.
Elza hangosan nevetve mesélt valamit az urának.
aznap álmatlanul töltöttem az éjjelt.
Két nappal rá találkoztam vele az utcán. Egy kapuból jövet toppant elém, majd összeütköztünk. Kezet nyújtott s mintha mi sem történt volna, elkezdett csevegni. Nem tudtam mihez fogni, tanácstalanul, hülyén hallgatva mentem mellette.
"Délután négykor várjon a hídnál", búcsúzott el tőlem s feleletet sem várva, befordult egy üzletbe.
Sóbálvánnyá meredve néztem utána. "Megőrült ez az asszony? Mi szándéka velem? Mit komédiázik?"
S kegyetlenül átkoztam gyáva butaságomat, amiért láttára nem fordultam el rögtön s nem mentem el.
"Bolonddá tart? De hiszen az is vagyok! Mintha legjobb rendjén volna szénája, úgy beszélt velem s én mukkanni sem mertem, egy szóval sem hánytam szemére sértő magaviseletét. Hisz kutyába se vesz! De jaj neki, ha ma délután nem jön pontosan!!
Pontosan négy órára megérkezett.
Fehér ruhában jött, gyönyörű szép volt. Keserű haragom eloszlott láttára. Öntelt büszkeséggel mosolyogtam a járókelőkre.
Egy darabig nyugodtan beszélgettünk, közömbös dolgokról.
A város végén szobát béreltem volt kettőnk részére, kis kerti villában. Magányos ház az, lakatlan, erdő szélén áll, terebélyes fák mögé rejtőzve.
Magányos ház! ott fekszik meztelen holtan a padlón.
Nyugalom!
Nem szóltam még róla Elzának, meglepetésnek szántam. Épp azon gondolkodtam, hogy kocsiban vagy gyalog menjünk-e el, világos nappal volt még, nagyon óvatosnak kellett lennem, mikor Elza váratlanul búcsúra nyújtotta kezét.
"Mi az, mit akar?" dadogtam.
"Búcsúzom, nem látja?" felelte. "egy barátnémat látogatom meg s már megérkeztem. Viszontlátásra!"
S avval befordult a kapuba, amely előtt álltunk.
Mint a bolond úgy bámultam utána.
"Te rongy, te rongy", sziszegtem. Utánavetettem magam, de már későre. Nem láttam sehol.
Összeszorítottam fogamat, nyugodalmat parancsolva magamra.
"Türelem, türelem, ma nem menekülsz előlem."
Kocsit hívtam, a kapu elé hajtattam ajtaját nyitva hagyva. Magam fel és alá járkáltam, mindenre elszánva. Iszonyatos düh feszítette testem, marokra hajlította kezem, verejték lepte el homlokomat. Elhatároztam, ha nem hajlik a jó szóra, karjánál fogom meg s berántom a kocsiba. De... s ha beledöglenék, nem menekül ma előlem.
Órákig járkáltam, a kocsis közben elaludt a bakon. Nem néztem az órát, nem gondolkodtam, csak lépéseimet számláltam. Ezerig... kétezerig... tízezerig... s aztán újra elölről. Fejem belefájdult, szemem sajgott, s mivel állandóan mereven a földet néztem, keringett velem a világ. Időközönként,hogy el ne essek, a házfalnak kellett támaszkodnom.
Lassanként beesteledett, a csillagok feltűntek az égen. A sötétség kedvezett tervemnek, két-három vékonyan pislákoló gázlámpa világította csak az utcát. Felfrissültem, ugrásra készen vártam.
Lépések zaja... most fordul ki a kapuból... de nincs egyedül.
Erre nem számítottam. Még két hölgy kísérte. Nem tudtam mitévő legyek. A kocsiba ültem s lassan utánuk hajtattam. A két hölgy folyton kísérte. Egyik hátrafordult s a kocsira nézett. Ekkor jutott csak eszembe, hogy... az ablakon át valószínűleg meglátott. S haza kísérteti magát. Hiába vártam tehát!
Kifizettem a kocsit s mellettük elmenve, eléjük kerültem. Lassan mentem, gondosan ügyelve arra, hogy csak két-három lépés válasszon el tőle, s így minden szavukat hallhassam. Beszélgetésükből megtudtam hogy rosszullétről panaszkodott s azért kérte meg a hölgyeket, kísérjék őt haza. Úgy vettem észre, hogy szántszándékkal mondja hangosan, hogy én is meghallhassam.
Időközönként fellobbant bennem a düh s alig bírtam magam visszatartani, hogy hátra ne forduljak s a nyakánál fogva ráncigáljam elő. Ajkamba haraptam, ha elképzeltem tátottszájú, sikoltozó arcát s testem összerándult a gondolatra: lerántom kalapját, marokra fogva szaggatom dús, szőke haját, belemarkolok rángatózó párnás, kemény testébe, halálra rémülve mered rám világoskék szeme... jaj!
Már csak néhány percnyi út választott el lakásától. Ingerültségem egyre fokozódott. Hangosan lépdeltem előttük, meg-megállva, hogy majd belém szaladtak, majd megfordultam s hogy elhaladtak mellettem az egyik nekem idegen hölgynek merően arcába bámultam.
A sarkon megálltak, búcsúzkodtak.
"Mi ez?" villant fel bennem az öröm. Egy kocsi hajtott el mellettem, megállítottam, beleültem az ajtókilincset kezemben tartva.
Nem törődtem már semmivel. Elza elvált a többiektől, befordult a sarkon.
Vajon azért tette-e, mert botránytól félt, vagy ki akart engesztelni? Sose tudtam meg.
Kereszteznie kellett az úttestet, ha haza akart jutni.
"Álljon a járda mellé, keresztbe", ordítottam rekedten a kocsisra.
Körülnéztem, nem volt a közelben senki.
Kilöktem az ajtót. Fehér árnyék közelgett: Elza, ki akart térni. Messzire kihajoltam, karját értem, magamhoz rántottam; majd elesett.
"Nem eresztem el" sziszegtem, "nem eresztem". Ujjaim belevájódtak húsába. Az utca túlsó feléről valaki közelgett.
"Nem eresztem". Halkan felsikoltott. Teljes erőmből közelebb húztam.
"Botrány, botrány", vicsorogtam arcába. Még egy rántás és a kocsiban volt.
"Hajtson, amilyen gyorsan csak tud", ordítottam a kocsisra.
Este tizenegy órára ért haza.
Ez volt férfiúi természetem utolsó, lázadó fellobbanása. Utána: néma, magába süllyedt tespedtség, a halál.
A halál, a halál, a háromszoros halál.
Nincs erőm elmondani mind a gyötrelmes percek történetét, amelyeket átéltem.
Mint húsomba vert mély szög, úgy fáj az írott szó borzalma.
De meg kell lenni: olcsó bűnhődés a halál.
Harmadnap már a villában vártam. Tág mezőre nyílik az ablak, ablak alatt a széles ágy. Hanyatt fekve arcunkba mosolygott az ég. Szomorú fűzfa levele könnyezik be a szobába. Ha szeles volt az idő, a remegő ágak zörrenve csapódtak a csukott ablakhoz.
"Ki az?", kiáltotta Elza.
"A férjed", dörmögtem mély hangon. Szájamra tette kezét: csitt, ne papolj öcsi!
"Ne papolj öcsi", megszületett a szó.
Háromszor gyilkolva leli most gyászos végét.
Estefelé, úgy hét óra tájban haza akartam kísérni. Különben is egyfelé vezetett utunk, egymás szomszédságában laktunk. Óvatosságból elhatároztam ugyan, hogy nem kísérem hazáig...
De már alig tíz perc után el kellett búcsúznom.
Életem eddigi lefolyásáról beszéltem volt neki, vágyaimról, reményeimről, terveimről. De úgy látszik untattam. Szórakozottan nézett maga elé, homlokát összeráncolva idegesen babrált kis táskájával. Nem figyelt rám. Ha kérdeztem, egyáltalán nem felelt vagy csak hümmögött.
Elkedvetlenítettem. Összeharapta száját, ajka felett kis görbe ránc mélyült.
Megint elfogott az a megmagyarázhatatlan, ingerült félelem. Beszédem dadogássá szakadt, nem mertem ránézni, lehajtott fejjel lépkedtem mellette. Kezem önkénytelen kezéhez ért, erre gyorsan visszarántotta.
Bókoltam, szépségét dicsértem akadozva, szerelmemet bizonyítgattam. De hangom elhalón reszketett, dadogtam,ujjaimat ropogtattam zavaromban.
És, amit máig sem értek, hazugságnak, ügyefogyott hazugságnak éreztem vallomásomat. Égető pír lepte el arcomat,
Megint elfogott a vágy, hogy szitkozódva, mosdatlan szavakat köpködve, letépjem róla a ruhát és marokra fogva meztelenül levágjam a földre.
Egészen elhallgattam. Ránéztem, unott arccal bámult maga elé.
Dühöm újra felforrt. "De miért? miért" sikoltott fel bensőm rémülten", "hiszen ez szégyen, gyalázat."
"Szeretem... Elza" nyöszörögtem kényszeredetten a földre nézve.
"Jó, jó! Viszontlátásra. Tovább már nem kísérhet."
"De... de mikor látom?"
"Majd találkozunk!" Gyorsan, szinte futva menekült.
Lassan haladtam mögötte, szemmel követve, gyönyörű, karcsú alakját.
"Miért beszéltem már megint", jajdultam fel kétségbeesve. "Ha vele vagy, fogd be a szádat, hékás! Mi köze neki a te életedhez, mit érdekli jövőd, terveid? Hallgass és...
Nem érzed, hogy untatod? Hülye fecsegésed szétpattanó buborék.
Nem érzed, hogy okosabb, százszor különb nálad? te jól öltözködő ifjonc! illemtudó pipogya gavallér, hogy a lába vizéhez sem érsz... hát fogd be a szádat és gyerünk!...
Dadogó butaságod tudatában gyáva is vagy... tehát fogd be a szádat"...
Négy-öt napig hiába vártam délutánonként a villában. Féltékeny düh és sértett hiúság láza emésztett.
Másnap délelőtt találkoztam vele az utcán. Fejemet elöntötte a vér, összeharaptam számat. Merően ránéztem.
Délután megint elmentem a villába. Megszokott sétámmá vált ez már. Csüggedten, fáradtan hevertem a díványon.
Elza is jött!
Kisírt szemmel, halványan.
Forgott velem a világ. Nem értettem semmit. Épp ma jött el! épp ma? mikor azt hittem, hogy már soha nem jön el s hogy délelőtt véglegesen szakítottunk egymással, hogy most már vége a komédiának, egyszersmindenkorra vége! Tán valami szerencsétlenség érte!
Meg akartam kérdezni... de még se! Szótlanul mértem végig.
Rám vetette magát, hevesen kebléhez szorítva fejemet.
"Utállak", sziszegte.
Akkor nem értettem, hogy mit mondott! Most már tudom.
Boldogan öleltem át. Végig simogattam combját, teste megvonaglott.
Véresre karmolt, harapott aznap délután.
"Miért sírtál édes kincsem, mi baj volt Elzus?" faggattam.
"Semmi... semmi... ne kérdezz már annyit."
"De oly szívesen segítenék rajtad, miért nem mondod hát el... keservedet... hidd el Elzus! tudok rajtad segíteni... mondd el hát!"
"Ne... nepapolj öcsi!"
Magamhoz rántottam, fuldoklott ölelésem alatt.
Nem beszéltünk többet. Felöltözködött, az ajtónál megállt, kérdően rám nézve.
"Nem kísérem el."
"Helyes! Viszontlátásra!"
Azontúl szinte naponként találkoztunk a villában. Leragadt nyelvvel, egymásra szorított ajkakkal indultam neki az útnak. Alig beszélgettünk.
Arcszíne mind sápadtabbá vált, le is soványodott. Sokszor érkezett kisírt szemekkel. Okát nem tudtam, nem értettem, de nem is érdeklődtem iránta.
"Fogd be a szádat hékás!"
Egy este társaságban találkoztunk véletlenül. Vacsoránál melléje kerültem. Ránéztem, kinyitottam a számat, rekedtség szorította össze torkomat. Hiába erőlködtem, egy hang se hallatszott. Az egész vacsorát némán ettem végig, senkivel se beszélve, lehajtott fejjel. Elza feltűnő buzgósággal, élénk jókedvvel mulatott másik szomszédjával, egy öreg úrral. Egyszer se szólt hozzám egész vacsora alatt.
A háziasszony megütközve figyelt bennünket. Hogy egyszer rája vetődött pillantásom, láttam, amint szomszédjával összesúgva, felénk intett.
Verejték ült ki homlokomra, félelem szorongatta szívemet. El innét, el!
Vacsora végével elrohantam mellőle. Csoportokba verődött a társaság. Az egyik csoportban egy ismerős fiatal lányt pillantottam meg, ahhoz csatlakoztam szapora beszédbe fogva.
A háziasszony egy képet mutatott, arról beszéltem fennhangon, bár nem értek képekhez. Mind több és több ember elegyedett társaságunkba.
Hirtelen megpillantottam Elzát. Felém tartott. Összeszedtem magam, hogy el ne akadjak s remegő hangon folytattam a mondatot.
Mire elém ért, megállt egy pillanatra. Hangosan, hogy mindenki meghallhassa, felém szólt: "nem ért maga ahhoz, szép fiú!"
Legyezőjével intett s tovább ment.
Nem emlékszem már, hogy utána mi történt.
Későn kerültem haza. Untam életemet, fásult voltam, nem törődtem semmivel. Bár egészséges voltam, ágyban maradtam egy hétig. Elza naponként írta, hogy vár a villában. Nem törődtem vele. Egykedvűen olvastam minden fenyegetését, legszívesebben vettem volna, ha beváltja őket és agyonlő. Nem törődtem már semmivel.
Egy délután - inkább csak unalomból - ismét elmentem a villába. Elza már várt. Láthatólag megcsúnyult, nagyon lesoványodott.
Szemrehányásokon kezdte. Sarkon fordultam és az ajtónak indultam. Elém vetette magát. Nem engedett el.
Ismét naponként találkoztunk.
Minden perc, amit együtt töltöttünk, irtózatos kínt jelentett számomra. De nem volt erőm véglegesen szakítani vele. Ha egy délután nem mentem el, már este hordárral küldte az üzenetet, hogy másnap okvetlenül elvár s én kiújult vággyal szívemben siettem a találkára.
Egyszer megtörtént, hogy három napig én vártam rá hiába. Bár elmaradását nem fájlaltam túlságosan, fokozódó dühös ingerültséggel lestem a viszontlátás pillanatát. Hiúságomat sértette mód felett, hogy értesítést se küldvén, háromszor is hiába váratott meg.
Negyednap eljött kisírt szemekkel, halványabban még, mint rendesen.
"Nem tudok nélküled meglenni", zokogta s indulatosan magához ölelt.
Aznap este történt, hogy...
Vendéglőben vacsoráztam. Elza tudott róla.
Alig, hogy leültem, megjelent férjével, karöltve. Asztalomhoz ültek.
Igen jó kedvük volt. Sokat kérdezett, beszédre bátorított, nagyokat kacagott, rózsássá hevült arca, friss, huncut mosolya szinte elfeledtette vele, hogy máskor semmibe se veszi, amit mondok, keserű némaságba kényszerült nyelvem megoldódzott, beszédes lettem, tréfás-hevesen udvaroltam.
"Talán vége van... mindenkorra vége van a rabszolgaságnak", mondogattam magamban. Nagy boldogság hevítette a bensőmet. "Tehát mégis szeret... mégse hisz butának."
Minden erőmet összeszedtem, hogy mennél mulattatóbban, okosabban beszéljek. Hálásan rám mosolygott. Ujjongani szerettem volna, hangosan ujjongani mindenki füle hallatára.
A férjre alig ügyeltem. Szokásától eltérőleg hallgatag volt, fejfájással mentegetve szótlanságát.
Elza térde térdemhez ért. Boldogan megremegtem.
Eléje tettem egy tálat, "ezt szereti a nagyságos asszony" s lábára nyomtam lábamat, jelentőségteljesen feléje hunyorgatva.
Arca megrándult, szeme villant, mereven nézett rám. Nem értettem.
"Ide nézz", kiáltott hirtelen férjére s két kézre fogva magasra rántotta a földig lecsüngő asztalterítőt.
Visszarántottam lábamat, de már későre.
A férj veresre dagadt arccal ugrott fel helyéről.
"Ki innét... ki innét", kiabálta rekedten. A vendégek felugráltak.
"Ki innét... azonnal takarodjék... piszkos gazember... ki innét... ordította s botjával végigvágott rajtam. Vér csurgott arcomról. Szédülve felemelkedtem helyemről. Ezernyi ember tolongott körülöttem. Lassan megfordultam s tántorogva, hajadonfőtt kimentem az utcára.
Sebeimet másnap délután Elza kötözte be a villában.
"Nem tudok... nem tudok... minden hiába... ez végzet... "minden hiába" ez taposta egész éjjel fejemet.
"Nem tudok tőle elválni... soha... nem tudok... történjék, aminek történni kell."
Délután már várt Elza. Biztosra vettem, hogy eljön. Ő se lepődött meg, mikor meglátott.
Miért is? Hisz sorsunk volt.
S ha akartam volna, sem tehettem volna másképp. Leveleit mindig visszaadtam, mivel bizonyítottam volna be tehát a férjnek a valót! S ha valamilyen úton sikerül is megtennem, magamnak avval nem használok. Bosszút álltam volna Elzán?... aligha! Elváltak volna s akkor én veszem el Elzát... rábírt volna!... tudom!
Ki tudja talán ezt akarta.
De hisz gyűlölt, megvetett, kutyába se vett.
S még aznap délután észre térítette már-már fennhéjázó... elbizakodott, gőgösködő magamat:
"ne papolj öcsi", hangzott el ismét türelmetlenül, idegesen a szó.
Naponta találkoztunk. S újra megkezdődött a hallgatás, a visszafojtott düh kálváriája.
Unalom, közöny, mindenbe beletörődés: így újrázta meg sorsom önmagát.
Tegnapelőttig.
Napfényesre derült a reggel. Vasárnapi csend köszöntött ébredésemkor.
Jól aludtam, friss kedvvel keltem az ágyból. Kinyitottam az ablakot, éltető levegő zúdult be rajta. Hazulról jó híreket hozott a reggeli posta.
Épp reggeliztem, kopogtak. - Rég látott pajtásom, iskolatársam Béres Matyi borult nyakamba. Hazulról jött avval, hogy itt marad egy hétig. Tiszta szívből örültem látásán. Felajánlottam lakásomat, el is fogadta.
Elhatároztuk, hogy sétálni megyünk. A lépcsőházban egy hordár állított meg, levelet hozott Elzától. - Délután nem érek rá - írta -, este hétkor várjon. Férjem elutazott, színházból szököm este.
Matyi kíváncsian szimatolt a világoskék levél felé.
"Kéne! mi?" nevettem s megfricskáztam az orrát.
Kirándultunk kettesben a hegyekbe. Jókedvű voltam, beszédes, élénk, ami ritkán esett meg velem utóbbi időben. Matyi hazulról mesélt, felelevenítettük régi idők boldog emlékeit.
Jól megebédeltünk, ebéd után kifeküdtünk egy mezőre. Vasárnapi kirándulók lepték el a vidéket. Forrón sütött a nap, hallgattunk.
A szomszédságban egy kis vidám társaság telepedett a fűre. Két-három fiú és két lány. Az egyik karcsú, fekete hajú épp szembe feküdt velem. Derékszögbe állított egyik lábán átvetette a másikat s bár szoknyáját lehúzta, karcsún ívelt ruganyos lábszára térdig is kilátszott.
Elzának csúnyább a lába.
Heves vágy kelt bennem a lány iránt. Felültem s erősen ránéztem. Megérezte tekintetemet, lassan leeresztette lábát. Már csak karcsú bokája látszott a szoknya alól. Hátat fordított. Kidomborodó dagadó csípője láttára fejembe szállt a vér.
Lecsaptam magam a földre. Eszembe jutott, hogy amióta Elzát ismerem, más nőre csak rá se néztem. Pedig ez a lány is szebb nála. Elza már hervad.
Matyi felsóhajtott: "jaj... jaj! egy nő... egy nő kéne szívemnek!... Hallod pajtás!"
Akkor csapott ki belőlem az őrület.
Háromszoros halál árnyéka vetődött a napfényes mezőre.
Felültem röhögve: "meglesz Matyi... meglesz!"
"Nem... nem, nincs kedvem odamenni, ahova te gondolod."
"Dehogy Matyi!... másra gondolok én."
Felugrottam, vettem a kalapot röhögve.
"Gyere! szedd a cókmókodat... siess!"
"Hova akarsz... mit akarsz."
"Majd megtudod, ...gyere már... ne törd a fejed... nem bánod meg."
Hat órára a villához értünk.
Fullasztó melegen sütött a nap. Vakító sárga fény borult a vidékre, mozdulatlanul, feketén meredtek a fák. Pirosra aszott a fű, porrá száradva puhult a föld talpunk alatt. A halotti csendben csak a kettőnk zizegő lépése hallatszott. Teremtett ember se volt messze vidéken. Felhőtvárón, vakítón kéklett az ég.
A patakhoz értünk. Megremegtem, forróság rázta meg testemet. Meztelen, szőke csibész fürdött a csobogó vízben. Röhögve paskolta combját, fügét mutatva felénk. Már jócskán elhagytuk, de egyre halkuló füttyszava a villáig csengett el.
Remegő kézzel nyitottam fel az ajtót. Mátyás kalaplevéve, habozva követett.
"Most már nem lehet visszatérni... meg kell lenni" sziszegtem s összeharaptam számat. A szoba hűvös volt, felsóhajtottam. Mátyás zavartan, szótlanul állt mellettem.
Az asztalon női fésűk hevertek, kis tükör, hajtűk. Fehér pongyola csüngött a székről. Az ágy mellett Elza szattyánbőr papucsa. Haja itt maradt illata betöltötte a szobát.
Szél zörrentette meg az ablakot, összerezzentem. Fullasztott a csönd. Beszélni kell, beszélni kell! beszélni... beszélni...
"No érted már", röhögtem s levágtam magam a székre, lábaim nem bírták tovább a súlyt. Minden egyes szó fullasztott.
"No érted már... levetkőzöl... meztelenül belefekszel az ágyba... elsötétítjük a szobát... lehúzod a redőnyöket... egy óra múlva itt a szeretőm... te!... asszony! gyönyörű... szőke... asszony... tisztességes... első szeretője vagyok... hallod"
Vigyorgásra húzódott arca.
"Helyettem belefekszel az ágyba... de egy szót se szólj... köszönni sem kell... nem szereti ha beszélnek... egy szót se szólj... suttogva se... mert ilyenkor azt szokta mondani, hogy: ...ne papolj öcsi!... ha beszélek vele, mindig azt mondja: ne papolj öcsi... tehát egy szót se szólj... mialatt vetkőzik, fordíts neki hátat... sötét a szoba... nem veszi észre, hogy idegen vagy... de ne beszélj vele... s ha már az ágyban lesz... a többi a te dolgod... érted"
Kimerültem hallgattam el. Verejték ült ki homlokomra. Matyi, a drága Matyi röhögve ütögette combját.
"Én elmegyek... magatokra hagylak... de ne beszélj... különben neked is azt mondja, hogy: ...ne papolj öcsi... egy szót se szólj... ruháidat hányd a szekrénybe... este nálam alszol... odahaza várlak... majd elmondod, hogy végződött."
Nekitámaszkodtam az asztalnak s felálltam. Matyi érdeklődve forgatta a pongyolát.
"Szervusz... Viszontlátásra!" Kivánszorogtam a szobából. Megkerültem a házat s egy bokor mögé leültem. Előttem kanyargott az út, amelyiken jönnie kellett. Nem láthatott meg, takart a bokor.
Langyos szellő támadt, ablak előtt a fűzfa megremegett. A szobából Matyi hangos dúdolása hallatszott. Hét óra felé járt már az idő, a nyári nap még magasan állt az égen. Előttem a végtelen mezőn: csönd. Oldalt távoli erdő kéklett. Fáradt madárfütty szólt néha, lomhán elröppenve fejem felett.
"Mindjárt itt lesz!"
Nem, még nem jön, üres az út. Belebámultam a levegőbe. Nem gondolkodtam, nem éreztem semmit. Nem tudtam hol vagyok, nem tudtam ki vagyok, nem tudtam semmiről.
Egyszerre eszembe jutott minden: hahaha... hahaha röhögtem. Eloszlott minden félelmem. Érdeklődve figyeltem az útra.
"
"Matyi szeretője lesz. Én boldogabb leszek nélküle, talán ő is. Megszabadulok tőle."
Meghökkentem:
Ebben a pillanatban tűnt fel gyorsan közelgő fehér ruhás alakja. Meglapultam a bokor mögé. Sietett, kezében lóbálta kerek szalmakalapját, napban megcsillanó szőke, kócos fejét magasra tartva. Eszembe jutott első találkozásunk.
Gyűlölet fogta el szívemet. Gyűlöltem őt, magamat is utáltam. "Bár meghalnánk mind a ketten" suhant el előttem a vágy.
Elhaladt a bokor mellett s befordult a kertbe.
"Nem szabad tovább mennie, nem szabad... nem szabad... Istenem!" Felugrottam. Az ajtónál állt, haját igazította. Szívemben felengedett a gyűlölet, az elviselt közös szenvedés hirtelen fellobbanó tudata végtelenül megsajnáltatta velem. "Kiáltanom kell, hogy ide nézzen... még megmenthetem... ha az ajtót kinyitotta már késő... nevén kell szólítanom: Elza."
Mozdulatlanul álltam,
A következ pillanatban kinyitotta az ajtót s belépett a házba.
Szívem hangosan dobogott.
"De hiszen semmi sem történt... csak tréfa az egész... mi baj se származik belőle... tán hálás is lesz érte... s legrosszabb esetben összeszid érte... megharagszik, majd kibékül!... rossz tréfa, igaz!... de nem szerencsétlenség... a végén majd ő is nevet... nem lehet ebből baj... már miért lenne... dehogy lesz!" így nyugtattam meg magam.
Az ablakhoz osontam. A függöny félrecsúszott, vékony rést engedve szememnek. A szoba sötét volt, eleinte alig láttam. De szemem csakhamar megszokta a sötétséget.
Kegyetlen izgalom szárította torkomat, reszelve járta a levegő.
Elza az asztal mögött állt s gyorsan vetkőzött. Ismertem már minden egyes mozdulatát. Az asztalra hányra ruháit.
Ingben lépett az ágyhoz. Valamit mondott, hangját se hallottam, de szája mozgását láttam. Úgy látszik nem kapott feleletet. Megint mondott valamit, ugyanazt a szót többször egymásután.
Nevemet kiáltotta: Lajos... La-jos... La-jos...
Forgott velem a világ! Karom lankadtan lógott, mozdítani sem bírtam.
Ha akkor el nem ájulok, ököllel törtem volna be az ablakot.
Mire magamhoz tértem s rémülten felugorva benéztem a szobába, egymás mellett feküdtek nyugodtan.
Felsóhajtottam. Nem történt baj.
Elza felült az ágyban. Valamit súgott, azután feltérdelt s kilépett a földre. Magára vette pongyoláját s kiment a szobából.
Rövid idő múlva visszatért. Holmijai között kotorászott az asztalon, háttal fordulva felém.
Visszaugrott az ágyba, átölelte a fiú fejét, keblére szorította.
Revolver csillant meg kezében.
Kétszer fejbe lőtte Mátyást. Azután az ablak felé lőtt kétszer. A golyók mellettem sivítottak el. Még egy dördülés és kinyúlva, mereven, fejjel előre kibukott az ágyból.