Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 15. szám · / · Nagy Dániel: Pistike

Nagy Dániel: Pistike
III. rész

(Otthon)
 

(Még nincs otthon Pistike, még nem érkezett haza, még csak a mamája van otthon.)

Egy nő (a Pistike mamája. Húsz évesnek mondja magát, de huszonkettő is van már. Japáni pongyolában van a bérelt zongora előtt ül s valami régi, lassú ütemű dal refrénjét dúdolja, balkezével egy-egy akkordot üt meg, ami a régi, lassú ütemű dal refrénjébe nagyon szépen beillik, bal csuklóján karcsat van s ahogy az akkordot üti, olyan a keze, mint egy medáliás hattyúnak, néha-néha sápadtabb lesz egy árnyalattal, néha-néha meg rózsaszínebb egy árnyalattal, mikor sápadtabb: valamit mintha a plafonon bámulna, mikor rózsaszínebb: az alsó ajkának egyik-egyik csücskét a szemfogával csipkedi s úgy néz ki, mintha mosolyogna is egy kicsit, dús fekete haja hanyagul van feltűzve, mindössze három vagy négy hajtű tartja... A jobb kezét nem kell nézni, avval semmit sem csinál. A jobb kezét csak lelógatja, a keze fejét a japáni pongyola bő csipkéi úgyis majdnem egészen eltakarják: nem fontos ez a keze. Az ujjai közt márványcifrázatú kaucsuk irónt tart, ezt jól lehet látni, de nem muszáj nézni. Mielőtt a lassú ütemű régi dal refrénjét dúdolta volna: evvel az irónnal egy papírra a következőket írta:

"Mit gondolsz,

hogy élek én? Gondolkozz kissé olykor róla s ha valahogy talán felkeltené ez az élet az érdeklődésed, ne félj írni egy levelet, nem kárhozol el. Mert bizonyos: nem vagyok még ma sem idegen neked. Ha egyedül vagy, bizonyosan átsuhan valami szép fehér árny a szobádon, a batisztruhája a kezedhez ér, talán utána is nyúlsz, talán hívod is egy önfeledt pillanatban, de nem ez kell nekem. Az a batisztruhás leány azóta sok utálattal rója az életet s mindig remeg valamitől, mintha mindig kísértetek várnák a lakásán. Az a batisztruhás leány... ezt mondd meg: mit feleljek én, ha valaha kérdezni találná a fiam: hol van az apja Mit csináljak, hogy ne remegjek tőle? Az a batisztruhás leány... de nem ezt akarom, nem szerelmet, nem kellesz már nekem, nem is kellhetnél, csak: mért nem érdekel kissé az életem?... Nem mostanról van szó, még kicsi szegény, de nő, mindig nő, felnő egyszer s ha elém áll majd, ha a szemembe néz s ha úgy kérdezi talán, hogy szégyent látok az arcán: én érzem... nem tudom, mit érzek."

A papír a zongora lábánál fekszik, darabokra van tépve, azt várja, hogy kiseperje valaki. A kaucsuk-szárú irón nem azért írta hogy eltépjék azután s nem azért, mintha rosszul lett volna megírva, csak miután öt év óta majdnem mindennap ment levél valahová s miután soha, egyik napon sem jött rá válasz: az utóbbi időben mindig úgy történt hogy írt a ceruza s mikor írt egy ideig, mindig félbehagyta, a papír mindig a zongora alá került, mert minek tették volna borítékba? Mi haszna felkiabálni a naphoz, ha nem kiált vissza a nap? Fáj az embernek, hogy nem kiált vissza, sír egy-egy kicsit, aztán egy lassú ütemű régi dalt dúdol, halványul, rózsaszínül, akkordokat üt. Ezt lemondásnak is szokás nevezni, szentimentalizmusnak is, pedig az egész egy csöndben ordító, csöndben sikongó, tompa, életlen foggal rágó fájdalom, nevetni is lehet tőle, de nevetés közben is mindig fáj.)

Pistike (hazaérkezik, benyit, megáll): Mama: miért nincs nekem apám?

Mama (a fenti nő, egy árnyalattal halványabb lesz, a ceruza a földön koppan, a zongora elhallgat: rémítő nagy csönd lesz. A japán pongyola csipkéi közt jól látszik: a nő keble, ahogy a levegőt kapkodja, nagyon gyorsan hullámzik).

Pistike (folyton az Ede bajuszát látja). Mama, nekem miért nincsen apám? (bőg.)

Mama (feláll, a szemei kissé megnagyobbodnak): Akarsz csokoládét?

Pistike: Mama, miért nincs nekem apám?

Mama (a halántékát átszorítja, nagyon halvány s az egész teste nagyon reszket): Pistike, kell töltött csokoládé?

Pistike (a székre borul): Jaj mama, miért nincs nekem apám?

Mama (suttogva mondja). Feküdj le, Pistike...

Pistike (a fejét a széken görgeti, folyton bőg): Jaj, édes mama, miért nincsen énnekem apám?

Mama (nagyon izgatott, a fekete haját felfelé simítja). Hol voltál?

Pistike (ránéz könyörögve). Mondd hát, mamám, miért nincs nekem egy apám?

Mama (Pistike előtt térdre veti magát, Pistikét a karjai közé kapja, magához szorítja, az arcába suttogja): Hallgass! Pistike.

Pistike: Jaj, édes mama, ha apám volna énnekem.

Mama (felugrik). Hallgass, Pistike.

Pistike (az anyja kezét szorítja): Mamám, hová tették az én apámat?

Mama (Pistikét az ágyba teszi, nem vetkőzteti le, csak úgy takarja be): Aludj, Pistike... mesélek neked.

Pistike: Mama, nem kell mese, csak hol van apám?

Mama (már betakarta Pistikét, azért még mindig takarja s úgy takarja, hogy hol lejjebb rántja róla a paplant, hol feljebb): Mesélek Pistike... volt hol nem volt...

Pistike: Ne mesélj mama, csak hol van apám? (A szobában sötétedik.)

Mama (tovább mesél, a szavakat elkapkodja, Pistikét vetkőztetni akarja, de sehogysem tudja vetkőztetni): Volt hol nem volt...

Pistike: Jaj, édes jó mama, miért nincs nekem egy apám?

Mama (tovább mesél): ...volt egy arany farkas... egyszer bekopogott valahová és nagy csomó virágot vitt és arany karcsatot vitt...

Pistike: Mama, én apámat akarom...

Mama: ...és letérdelt, sírt és a lábait csókolta valakinek...

Pistike: Mama, én nem akarok mesét.

Mama: ...és a csókja forró volt és azt a csókot nem lehetett elbírni.

Pistike (ordít): Mama, ne mesélj, ne mesélj...

Mama: ...és nem lehetett elbírni, az nem olyan csók volt és delejes csók volt...

Pistike (mérgében a párnát harapja): Nem, mama, nem akarom.

Mama: ...és az arany farkas és... volt hol nem volt...

Pistike (rugdalózik): Mama, én nem akarok mesét, nem kell mese.

Mama (az ágytól elfut, a szép fekete hajába kap, felsikolt, a szobába össze-vissza futkos): Borzasztó, borzasztó.

Pistike: Jaj, édes mama, mikor lesz nekem apám?

Mama (a díványra veti magát, félig sikoltva): Borzasztó, borzasztó.

Pistike: Mama, ha apám lesz...

Mama (felugrik, a japán pongyolát a keblén szétszakítja): Borzasztó, borzasztó.

Pistike: Jaj, édes mama, Edének miért van apja?

Mama (megint sikolt, de a sikolya most csak tompán hangzik: a kezét az ajkára szorítja. A japáni pongyolán öv helyett egy fehér selyemzsinór van csokorra kötve: a csokrot szétoldja, a zsinór a kezében marad, az ajtósarokvasra akasztja és... nem látni, mit csinál: a szobában ekkor már koromsötét van).

Pistike: Jaj, édes jó mama, én csak apámat akarom, meg fekete bajuszt (a sírásba kifárad, lassacskán elalszik, az arca kipirul: Edéről meg a fekete bajuszról álmodik).