Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 15. szám · / · Nagy Dániel: Pistike

Nagy Dániel: Pistike
I. rész

(Az utcán)

(Tavasz. A napot virágok üdvözlik, amik a földből meg a fákból bújnak ki. Ebédutáni idő.)

Pistike (még nincs egészen hat éves, három éves koráig szopott: buta egy kicsit, másképp nagyon kedves kis fiú, bársonyruhát visel, a liget felé tart, gondolkodik): Hogy van az, hogy egyszer van a földön hó, máskor meg nincsen a földön hó? Máskor melegebb van, máskor meg hidegebb van a földön. A hóember szép, de mikor melege van víz jön ki a hasából, aztán orra bukik. Lába sincsen, mégis orra bukik. (Azt akarja mutatni, hogy neki van lába, mégse bukik orra. Ezt úgy mutatja, hogy mikor lép: az egyik cipője orrát a másik cipője sarkába akasztja, azután felváltva, mindig azt a lábát akasztja a másik lábába, amelyik a lépésnél előrejövendő lesz.)

Egy rendőr (rászól): Nem tudsz rendesen menni?

Pistike (nem néz a rendőrre, hanem a földre néz s olyan lassan megy, mintha krajcárt keresne. Mikor azt hiszi, hogy már jó messzire ért, hátra fordul és a rendőrt nézi. Nem gondol semmit róla, csak nézi. A csizmáját is megnézi, a sapkáját is, a kardját is. Mikor jól kinézi magát, nagyot ugrik): Hü-hu-hu-hu-hu! (Azt várja, hogy a rendőr arra nézzen, de a rendőr nem akar arra nézni. Megindul. Azon reményben, hogy a rendőr mégis csak visszanéz egyszer, curukkolva megy, mert csak úgy láthatja a rendőrt. A cipője talpát a flaszterhoz súrolja, nehogy felbukjon valamibe.)

Egy öregasszony: Hogy szaggatja azt a cipőt -, nem vétek ilyen drága világban?

Pistike (az öregasszonyra bámul. Mikor az öregasszony elmegy a cipőjét vizsgálja. Körül-körül nézi, nem vesz rajtuk észre semmi különöset... A talpakat is megnézi, azok is csak olyanok, mint más rendes talpak. Az öregasszony után néz, nem érti miért szólt rá, nem is azért nézi, csak megnézi egy kicsit, aztán hátat fordít neki és tovább megy. Nagy sokára a ligetbe érkezik.)

Egy öregember (a ligeti padon ül, mellette nagy fehér kosár, a keze a kosár szélén pihen, Pistikét nézi).

Pistike (öt lépésnyire megáll előtte, hol a kosarat, hol az öreg embert nézi).

Öregember: Mit bámulsz?

Pistike (kettőt hátralép, tovább bámul).

Öregember: Venni akarsz?

Pistike: Mi van abba benne?

Öregember: Cukor, nem látod?

Pistike (hogy a kosár fenekére lásson lábujjhegyre áll, de csak nem lát a kosár fenekére, cukrot se lát): Kérek eggyé.

Öregember: Mit mondtál?

Pistike (a zsebébe kotorász, krajcárt vesz ki, a szélét a kis hüvelyk- meg a kis mutató-ujja közé fogja, az öregembernek mutatja): Cukrot kérek szépen.

Öregember: Egyért? (Kavicsot vesz fel, Pistike felé dobja.) Nem takarodsz innen? olyan világ van most?

Pistike (elszalad, száz lépésről visszafordul, az öregember felé néz, megtapogatja, hogy megvan-e a krajcárja, s mintha azt akarná mutatni az öregembernek, hogy őtet úgysem érte volna utol: nyargalni kezd. Kiscsikósan nyargal. Ez úgy megy, hogy egyik lábbal mindig kettőt kell ugrani... A ligetben nem talál ismerőst, körül nézgelődik, a fákat nézi, a madarakat nézi, megunja őket, a két kis kezét a bársonyruha két kis zsebébe nyomja, kifelé indul. Az utcán rendesen, illedelmesen megy).