Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 14. szám

Gellért Oszkár: A politika mögül
Kühlmann arcképe

Hertling azt mondja, hogy Kühlmann távozásának tárgyi okai nincsenek és hogy Hintze mindenben vállalta a német külpolitika eddigi irányát, s egyébként is: a német birodalom külpolitikáját a kancellár csinálja. Ha így van: akkor a Kühlmanntól Hintzeig vezető út valóban nem jelent változást s akár azt is mondhatná az ember, hogy a német külpolitika jelene tulajdonképpen egy Hertlingtől Hertlingig vivő, önmagába visszatérő kerek vonalat mutat. Csakhogy Kühlmann valaki volt, ha nem is csinálhatta a maga politikáját.

Mikor Bethmann-Hollweg távozott, már felmerült volt Hertling kancellári jelöltsége. De előbb még Michaelisen kellett túlesni. Mikor Zimmermann távozott, a német konzervatív csoportok államtitkár-jelöltjeként Hintzét emlegették. Már akkor is. Előbb azonban Kühlmannak még meg kellett csinálnia négy békét a Keleten. Jól, rosszul: ő vállalta őket. Az ötödiket, a nyugatit, úgy látszik túlbuzgón sürgette. Ezért kellett buknia.

Nem azért, mert a békéről beszélt, hanem azért, mert nem a legidőszerűbben beszélt róla és mert nem elégedett meg a hadvezetés és diplomácia egymást támogató és kiegészítő hivatásának konstatálásával, hanem a diplomácia munkáját a fegyveres munkának fölébe emelte s ezt a véleményét Hindenburggal és Ludendorffal szemben olyan hadvezéri lángész tekintélyével próbálta alátámasztani, mint az öregebbik Moltke.

Mikor Hindenburg és Ludendorff azzal buzdítanak kitartásra, hogy ennek az évnek katonai műveletei ki fogják kényszeríteni a békét, akkor a külügyi államtitkár nem beszélhet Moltke ismert fekete jóslatáról, egy hétéves vagy pláne egy harmincéves háborútól. Annál kevésbé, mert államtitkári pályafutásának figyelemmel kísérői az ő szemére is bízvást következetlenséget vethetnének a háború tartamáról vallott nézetei körül. Bemutatkozó beszédében, tavaly augusztus 22-én, "érett megfontolás után" azt mondta Kühlmann, hogy minden valószínűség szerint a világháború utolsó évébe lépünk. Pedig tavaly augusztus 22-e körül az olaszok offenzívája folyt az Isonsonál, az angoloké Flandriában és a franciáké Verdunnél. S még Kerenszki hatalmát sem döntötték meg a bolsevikek. Annyira a központi hatalmak hátrányára változott volna a hadihelyzet attól fogva máig, hogy egyszerre Moltkéra kelljen emlékeztetni? S mikor az entente államférfiai is egyre azt hajtogatják, hogy vagy sikerül Németországnak még ez évben döntést provokálnia, vagy pedig elvesztette a háborút, mert a jövő évre az amerikai segítség már hatalmas túlsúlyt fog biztosítani európai szövetségeseinek, mikor tehát az entente is belemegy a katonai döntés lehetőségébe: akkor kelljen egyszerre a német államtitkárnak egy még oly igaz, de egészen időszerűtlen strófát szavalnia arról, hogy tisztára katonai eredményekkel a háborút befejezni nem lehet?! Miért? Mi oka lehetett erre Kühlmannak?

Talán békülékenyebb hangulatot vett észre entente-körökben? Hiszen aki entente-államférfiú az utóbbi hetekben kinyitotta a száját, mind csak azt hajtogatta, hogy addig nem lehet vége a háborúnak, amíg Németország megsemmisítő verést nem kap. Ebben látott volna a Kühlmann pszichológiája kedvező adjon isten-t? pedig milyen okosan beszélt az államtitkári pszichológia nagy jelentőségéről ugyancsak már tavaly augusztusban! "Ellenségeink lelkivilágának, a közvélemény változó áramlatainak tanulmányozása is fontos kötelesség: abban a pillanatban, mikor mindenki erős, kemény és hajthatatlan, ne nyújtsuk ki a kezünket, ne higgyük, hogy lágy szavakkal hatást érünk el -, viszont mikor odaát megtörik a jég és engesztelékenyebb hangulat jut felszínre, ne zavarjuk az események fejlődését kemény szóval". Tavaly november végén úgy látta, hogy Clemenceau és Lloyd George a végsőkig menő háború emberei. Idén júniusban már úgy látta volna, hogy nem azok többé?

Avagy talán a német nép hangulata késztette volna lágy szavakra? Egy másik, szeptember 18-án mondott beszédében - kétségkívül a legszebben egész államtitkári pályafutása alatt - a nép választott képviselőivel való együttműködés lelkes hívének vallotta magát. Akkor a pápának küldött válaszjegyzékről volt szó, melyet a birodalmi gyűléssel karöltve szövegeztek. "Ily intimitásban - mondta büszkén - az együttműködést még a tisztára parlamenti országokban sem kísérelték meg." S azzal folytatta, hogy oly külpolitika, melynek lényeges alapját nem a nép, nem a nép választott képviselőinek hozzájárulása irányítja, melyet a parlament nem támogat tevékeny részvétellel a megfelelő pillanatban: a külellenséggel való nehéz harcot nem tudja végigküzdeni. S igazán könnyed és biztos szavakat talált annak a legendának lefitymálására is, mintha "a német kormánynak és népnek s a zseniális német vezéreknek" külön politikájuk lenne! Mintha - ezt már október 9-i beszédében mondta, mikor a béke egyetlen feltétlen akadályát az Elszász-Lotharingiára irányuló francia óhajban jelölte meg - mintha Németország egyes katonai vállalkozásainak eredménye szerint volna engedékenyebb vagy makacsabb!

Tehát a német nép hangulatát érezte volna most olyannak Kühlmann, hogy mindenáron a diplomácia résen-állásával kellett megnyugtatnia s a háború tisztára katonai eldöntésében való kétkedését kellett még inkább élesztenie, mert tavaly szeptember óta a helyzet megváltozott s mert ma már a kormány, a nép s a zseniális német vezérek politikai harmóniájáról nem lehetne többé a régi fölényes szavakat hallatni?! Hiszen közbejött Breszt-Litovszk is és Breszt-Litovszkban ő maga is Hoffmannal volt kénytelen megalkudni. És közben Breszt-Litovszk arról is bizonyságot szolgáltatott, hogy a Trockij taktikáját megunt és újra fegyverhez nyúlt Németország valóban katonai vállalkozásának eredménye szerint volt ezúttal makacsabb.

De Moltkéra már tavaly is sokat gondolhatott. Ugyanabban a beszédében, melyről fentebb szóltunk, valóságos himnusza volt Európáról, mely eddig kezében tartotta a világ felett való uralmat s most tönkremegy, ha még soká tart a dolog. Valamennyi államát meggyengülve, némelyiket egészen összetörve hagyná vissza a végleges összeomlás, bármelyik csoporthoz tartozzék is. "Európa összes államainak érdeke, hogy Európa tönkre ne menjen!" Tehát Moltke már akkor kísért. Csak éppen a jóslat idézése marad még el. Pedig akkor Hindenburg és Ludenforff talán még nem fogadták volna oly érzékeny ellenzéssel.

És amit Kühlmann utolsó beszédéből úgy kaptak ki, mint nem diplomatikus s Angliával oktalanul kesztyűs kézzel bánó nyilatkozatot: - a háború felidézőjének bűnét már tavaly november végén is elsősorban Oroszországra olvasta rá. Hogy is mondta Moltke? "Hét éves háború lehet belőle, harminc éves háború lehet belőle - és jaj annak, aki Európát alágyújtja, aki először viszi a kanócot a puskaporos hordóhoz!" Az államtitkár már akkor arról beszél, hogy Oroszország vetette a háború szövétnekét a világba. Oroszországban - mondja - a bürokraták és élősdiek romlott hada egy néha tán jóakaratú vagy gyenge és félrevezetett autokrata félretolásával kierőszakolta a mozgósítást, amely a népek katasztrófájának tulajdonképpeni és közvetlen oka volt. Mivel mondott most többet? S mivel mondott egykor Bethmann-Hollweg kevesebbet? S miért hiba ma Oroszországban látni a háború legfőbb bűnösét, mikor az új Oroszország érzékenységét ez a megállapítás szemernyit sem sértheti s mikor mindenesetre bölcsebb dolog a világkatasztrófa ódiumát egy háborúból már kilépett s megbékült hatalomra hárítani, bár igaztalanul is, mintsem egy olyan másikra, amely még harcol s amelynek esetleges békehangulatát a történelmi felelősség-kutatás is megronthatja? Amilyen jogos a vád, hogy Kühlmann a legalkalmatlanabb időben idézte Moltkét, olyan jogtalan a másik szemrehányás, amely azért éri, mert Oroszországban látja a háború felidézőinek főbűnösét s ezzel Angliának, az angol népnek akart hízelegni. S még ha akart is volna? Arról, hogy Anglia néhány vezető államférfiéval nem éppen kesztyűs kézzel bánt, Lloyd-George és Churchill tehetnének tanúságot, alaposan megjegyezhették Kühlmann bántó malíciáját a "walesi kis varázslóról" és "az antwerpeni expedíció zseniális vezéréről".

De Németország legfőbb célját a szabad tengerben jelölte meg, mikor a berlini kereskedelmi kamarában Németország világgazdasági perspektívájáról tartott lelkes előadást, és a pápának küldött válaszjegyzékben is nyilván az ő sorai voltak azok, amelyek nyíltan elismerték, hogy egyik nép sem kívánhatja inkább, mint a német, a kiengesztelődés és testvériesség szellemét, mert Németország földrajzi helyzeténél és gazdasági szükségleteinél fogva a szomszédos és távoli külfölddel való békés érintkezésre van utalva. Láthatta-e Kühlmann olyan erősnek hazáját, hogy Angliát élet-halálharcban végleg leterítheti? S ha nem: lehet-e bűnéül felróni, hogy a szabad tengert az Angliával való megegyezés útján remélte elérni?

Megbukott, mert ellenfelei kezdettől fogva fenekedtek rá, mert utolsó beszédét reményvesztett hangulatban tartotta, mert ügyetlenül, rossz időben tárt fel egy rémítő lehetőséget. Ingadozásait és megalkuvásait pedig nagyra törő céljai magyarázzák: több akart lenni, mint Hertling engedelmes végrehajtó közege, idővel lehetőleg a német birodalom kancellárja akart lenni s ezért számolnia kellett az adott helyzettel, a német birodalom mai militarista szellemével is. Egyszer megbotlott - pere is idegessé tehette -: elkeseredésében kivágta a moltkei tromfot és máris Bismarcknak képzelte magát. De Ludendorff ma még erősebbnek bizonyult s erősebbnek bizonyult volna talán még egy igazi Bismarckkal szemben is.