Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 14. szám
A kis vasúti állomáson egy percig állt a vonat. Anna-Mária kiszállt, kisegítette az anyját, akkor már ott hajlongott az öreg plébános is, akit ő csak híréből ismert. Az ütött-kopott batárhoz vezette őket, melyet egy aggszűz nagynénjük sok év előtt a plébániára hagyott. Az vitte őket vagy másfél óra hosszat a hófedte síkon, melyen csak gyéren ültetett akácok jelezték az országutat. Kertjük messziről feketéllett a tágas fehérségen. Az öreg cselédek, kik már elrendezték az új hajlékot, a kapu előtt várakoztak. A komornyik ünnepélyesen tárta fel az üveges tornác ajtaját, hova szobáik nyíltak. Bent kellemes meleg csapta meg fagyos arcukat. Hasas, zománcos kemencékben pattogott a tűz, az ismert kedves bútorok idegenül támaszkodtak a fehérre meszelt falakhoz. Tágas termek számára épített hatalmas pohárszék, könyvesszekrény úgy szorongott az alacsony mennyezet alatt, mint a kövér ember a szűk karosszékben. Anna-Mária biedermeier bútorai azonban kellemesen illeszkedtek a kis ablakú boltíves szobába. Leült a zöld dívány sarkába s figyelmesen nézett körül.
Ez hát a keret, melyben ezentúl élnie kell. Rosszabbnak képzelte. Az utolsó hetek rettenetes izgalmai után kellemes lecsillapodást érzett. Minden beérkezés ilyen, melyet valamely átmenet kínos bizonytalanságai előznek meg. Most legalább tudta, ez az otthona, a biztos fedél, mely alatt körülbástyázzák a lelkéhez nőtt kedves tárgyak, a megszokott hűséges emberek gondoskodnak kényelméről. Az élet régi formája megmaradt, s ez valami meleg, védett biztonságot nyújtott, melyből Anna-Mária megkönnyebülten tekintett vissza a rémséges órára, mikor alig néhány nappal apja halála után, az anyja megmondta neki, hogy vagyonukat felemésztették a megboldogult hátrahagyott adósságai. Egy kis évijáradékuk maradt mindössze, s e falusi ház, hova meghúzódhattak. Az özvegy fásult nyugalommal magyarázta ezt, az ő életét két érzés töltötte be, olthatatlan szerelme mulatós, kicsapongó ura iránt és a vallás, melyben vigaszt keresett. Neki nem volt fontos viszonyaik változása. De Anna-Mária két esztendeje hagyta ott a zárdát, azóta élvezte a nagyvilági élet örömeit, ő valósággal megdermedt e hírek hallatára. A szegénység szó mindenféle zavaros, ijesztő képeket keltett benne a kézzel fogható koldusnyomorúsággal kapcsolatosan, melybe néha belé pillantott, mikor könyöradományokat osztott. Azonkívül csak a legfelsőbb körök pazar életét ismerte.
Mázsás teher szakadt le róla, most hogy megértette, mily távol esik az ő szegénységük a lerongyolódott bűzös nyomortól. Felkelt, járkált, rakosgatott, szinte örömmel színezgette az eljövendő nyugalmas napokat e barátságos hajlék apró szobáiban. De gondolatai mind nehezebben fűződtek, valahogy nem tudta őket összetartani. Olyan mélységes volt itt a csend, olyan mint egy tömeg, amin semmi sem tud keresztülhatolni. Az ember úgy érezte, mintha ez a láthatatlan valami vastagon, puhán ráfeküdne a síkságra, körülölelné a házat, s átszűrődve a falakon, szétterpeszkedne a bútorok között. Ez más volt, mint az erdők csendje, melyet megszínezett az ágak zörgése. Ez valahogy ránehezedett az ember lelkére és elfojtotta gondolatait.
Anna-Mária mozdulatlanul állt szobája közepén, bámulta az ablak keretét betöltő vörös eget, mindjobban zsibbadó eszméléssel. Csak a hallása maradt ébren. Az, mint a nyomot vesztett kopó kutatott, hajszolt a csendben egy hangot, mely életet jelentsen. Egyszerre ráakadt, valahol a messzeségben ritmikus zúgás kelt, mindjobban erősödött egyenletes zakatolássá, mellyel vonat kerekei falják a távolságot. Anna-Mária felrántotta az ablakot, kihajolt a hidegbe, a már-már feketedő szürkeségben ragyogott a lokomotív izzó vörös szeme. Közeledett, robogva, éles, süvítő füttyökkel száguldott el a kert alatt. Kivilágított ablakai hirtelen tovasuhanó fénysávot vetettek a sötétbe. Követte a szemével, már nem láthatta testét, de a messzeségben magasra lövellő szikrák jelezték az útját. Aztán az is elhunyt, az ablakon keresztül ellenséges hidegséggel tódult be a néma téli éjszaka.
Anna-Mária behúzta a zsalukat. Fázósan borzongott, visszaült a pamlag sarkába. Szomorú volt, nem tudta mért, fojtogatta a sírás. Akkor belépett a komornyik a lámpával, a nyitott ajtón a szomszédos szobának egy sarka látszott, kis kerek asztal a kályha mellett teás csészékkel, két gobelin karosszékben, mely egykor apja szobájában állt, édes anyja és az öreg plébános. Behallatszott csendes beszédjük: "Az Úr Jézus irgalma, a világi élet kísértései."
*
A vasút sínei képezték az év nagy részében az egyetlen közlekedési módot Anna-Máriáék háza és a többi emberlakta helység között. A tanyai út jóformán járhatatlan volt, ősszel a feneketlen sárba, télen a hóba süppedt az ember, nagy ritkán csilingelt szánkó, a mérföldekre terjedő szántóföldek ilyenkor dermedten aludtak, s a félórányira fekvő tanya népe is éppen hogy vasárnap vonult be a sínek mentén kitaposott ösvényen a kastélyon túl lévő falu templomába. Nyáron viszont lélegzetet ölő porfelhőket kavartak fel a gabonával megrakott szekerek. Anna-Mária tehát a sínek mentén sétált a falu irányába, mert akkor láthatta visszajövet az alkonyodó napot. Mivel célja nem volt, az idő szabta meg a sétáját.
Gyors, ütemes léptekkel haladt előre egy óra hosszat, akkor megfordult és visszament. Ilyenkor nem jött vonat, emberek se igen jártak, néha-néha egy fekete ködmönös vagy kendőbe burkolt alak mozgott előtte nehéz, topogós csizmákban. Vagy negyedórányira az őrház mellett, az is lekerült az ösvényen a falu felé, mely néhány akáccal és a templom hegyes tornyával merészkedett bele a láthatárt betöltő halvány szürkeségbe. Azontúl beláthatatlan messzeségben már csak apró őrházak következtek. Anna-Mária kitűzött útjába még egy jutott közülük, ott néha elmulatott egy keveset az őr apró gyermekeivel. Valamivel távolabb megállt, körülnézett, a vég nélküli térség elhatároló vonal nélkül olvadt a színtelen égbe, ő a síneket nézte, szemei hozzátapadtak a kígyózó vonalhoz, mely valahova vezetett ki innen a halott síkságból. Megfordult, ment hazafelé.
Ez volt a nap kimagasló eseménye. A többi?
Korán keltek, mert háromszor hetenként reggel hétkor misézett a pap kis házi kápolnájukban az elhunyt lelki üdvéért. A délelőtt elmúlt valahogy, a vázákat rendezgette, elbabrált az üvegházban, tizenegy felé beadták az újságokat. Néha bement a faluba, orvosságot, alamizsnát osztott, anyja nem igen tehette, mind gyakrabban jelentkezett erősbödő szívbaja. Kicsit pihent bőséges ebédjük után, majd következett a séta, az uzsonna hármasában az öreg plébánossal. Utána szobájába vonult, végighevert keskeny pamlagján, átfázott teste megenyhült a jó melegben, emlékezni próbált, sorra vette a tavalyi bálokat, fáradt volt, gondolatai összekuszálódtak, elszunnyadt. Rendesen a vacsorához hívó komornyik keltette fel. Étkezés után még egy óra hosszat patienceot raktak az anyjával, aztán az imádkozni ment, ő magára maradt, ímmel-ámmal nézegette a házban talált régi folyóiratokat, nagy nehezen elálmosodott, lefeküdt. Elmúlt egy nap, hogy helyet adjon a rákövetkezőnek, mely az előzőnek ikertestvére volt. Kimondhatatlanul terhes volt az életnek e megrögződő egyformasága. Anna Mária fiatal önfenntartó ösztöne mindenben megkapaszkodott, hogy kedélye bele ne fulladjon az eseménytelen unalom sűrű hínárjába. Egész héten a vasárnapot várta, mely csak annyiban különbözött a többitől, hogy a falusi templomban hallgatta a misét díszes családi imaszékükben, míg mögötte a padokban, miként nagy színes virágok szorongtak a parasztasszonyok százrétű szoknyái. Délután néha meghívott magához egy pár gyereket, meleg csókos gyöngédséggel szerette akkoriban a szőke apróságokat, megvendégelte őket a konyhában habos kávéval, s később alkonyattájt indult rendes sétájára, sötét este vezette vissza a sínek mentén fehéredő ösvény. Ilyenkor megtörtént, hogy útközben érte a vonat, a nehéz füstszag izgató illattá széledve csapta meg az orrát, közvetlen közelben suhantak el a kivilágított kupék, emberfejek tűntek fel hirtelen a sötétben, egy-egy arc az agyába rajzolódott, avval játszott aztán egész esete, hosszú mesét képzelt hozzá, s észre se vettem, miként változott át az idegen arc a sajátjává, míg végül ő maga volt hősnője a fantasztikus álomnak, melyek szédítő ragyogással töltötték meg szemeit lehunyt pillái mögött a sötét meleg szobában, míg kint vastagon, puhán terjengett a pusztaság élettelen csendje.
Ez az első tél azért még nem ijesztette meg Anna-Máriát, gyászukon keresztül szervesen kapcsolódott előbbi életéhez, hiszen ha minden a régiben marad, akkor sem töltik e hónapokat a farsangoló városban.
Korán tavaszodott, végig a széles síkon minden talpalatnyi föld vajúdó méh volt, melyből élet tört, s a termékenység friss kesernyés lehelete, a csíraszag sűrű felhőként lógott a nedves fekete rögök felett. Anna-Mária lelke nyújtózkodott, mint aki gémberedett tagokkal aludt egész télen a kemence padkáján, s egyszerre felébred meleg reggeli napfényben. Kellemes könnyűség volt benne, üdén mozgott, nem érezte az órák terhét. Álldogált a kerítés mellett, nézte a vetést, melynek halványzöld szálai hajladoztak a szellő nyomán. Szokatlanul erősen hatott rá most minden, színek, hangok, illatok, mintha kitárultak volna benne a kapuk, hogy beengedjék az örömöket. Ünnepvárás volt ez. Alkonyattájt sétára indult, a sínek mentén szaporán lépkedett, valaminek elébe sietett, s mikor visszafordult, ismét csak hajszolta a várakozás, hátha megjött, mialatt távol volt. Mi? Nem tudta, nem gondolkodott. Az érzése, erősen lüktető vére várt oly követelőn, hogy semmi bizonytalanság nem zavarta, még csalódást sem érzet, amikor visszatért néma szobájába, csak türelmetlenné lett, egyre türelmetlenebb.
Közben köröskörül nőtt, emelkedett a vetés, most már, ha végigfutott rajta a szél, mintha zöld tenger hullámzana, melybe hosszú mólóképen vágott bele a vasút magas töltése. De egyre ritkábban mozgott a levegő, megdermedt a nap fokozódó hevében, az akácokról lógott a virág. Anna-Máriában éles marcangoló vágy kelt, amint betódult buja illatuk éjjel a nyitott ablakon. Nem tartott soká, lehullottak a száradó szirmok, nehéz, hervadásos szaguk fárasztó volt a nagy melegben. Levegőtlen, forró nyár lett, a nap ráfeküdt a síkságra, sárgára égett a kalász és fonnyadt levelek peregtek az akácokról. Egész nap tikkadtan gunnyasztottak csukott zsaluk mögött a szobában, Anna-Mária este vacsora után indult sétájára, fáradt volt, fájtak tagjai, a nehezen hűlő síneknek kellemetlen szurkos szaguk volt. Hamar visszafordult, lefeküdt a kertben az aszott fűbe, a lelkét sebesre marta a vágy, szavakat keresett, amelyekkel megfogja. "Erdő, hegyek, hűs, hűs..." zokogta. Éjféltájt a fülledt levegőben morajlás hangzott, mind erősebben, zakatolás, fütty, jött a vonat. Anna-Mária feltápászkodott, a kerítéshez támaszkodott, leste. A távolban ragyogott a lokomotív vörös szeme, mind közelebb, már látható volt a nagy fekete szörny, kupéablakok homályos éjjeli világa. Ha most átvethetné magát a kerítésen, megkapaszkodhatna a lépcső karfájában, s az vinné messze, messze, ki innen e szörnyű tespedt, izzó magányból. Már eltűnt, s csak a kattogása hangzott, fényes szikraeső hullott a feketeségbe. Anna-Mária leborult a földre, két kezébe fogta a fejét és idegesen zokogott.
Mikor december táján az első hó ellepte a felázott földeket, Anna-Mária megkönnyebbült. A lelke elzsibbadt, nem szenvedett, nem érzett, ült a kályha mellett s bámult ki az égből foszló fehérségbe. Délután sétája közben a lépéseit számolta, a talpfákat, a glédában álló sürgönypóznákat. A havas drót zengett a hidegben, nagy fekete varjak csaptak le a szántóföldre, a kis őrház beragasztott ablakához szöghajú gyerekek kerek arca tapadt. Intettek. Anna-Mária szórakozottan bólintott, ment tovább, egy negyed óráig, megfordult, jött visszafelé, még húsz pózna, tíz, öt, egy, hazaért. A kályha előtt, a teásasztal mellett, a nagy karosszékekben édes anyja beszélgetett az öreg plébánossal, valeriáncseppek savanykás szaga vegyült a friss kalács illatába.
Később könyveket hozatott, válogatás nélkül amit a lapok ajánlottak. Egész nap keskeny díványán hevert és regényt olvasott. Némelykor irtózattal dobott félre egyet, alig hogy elkezdte, megtépték a szemérem érzését a szerelmet vetkeztető szavak, aztán éjszaka hogy álmatlanul hánykolódott a túlfűtött szobában, s forró teste nem találta helyét a pelyhes ágyban, ismét elővette, a gyertya fénye mellett lüktető halántékkal habzsolta azt, mitől visszarettent a nappal józan világában.
Még egy tavasz, új nyár, várakozás, vágy, lázas követelő. Valaminek jönnie kell, akárminek, ami más, ez nem maradhat így, nem maradhat.
Novemberben öreg papjuk városi plébániát kapott. Anyjának ez sok gondot okozott, sűrű levélváltás következett püspökkel, egyházi körökben járatos rokonokkal. A prépost jelöltje idős ember volt.
"Nem akarok ilyen öreget, aki hamar meghal -, szólt az anyja. - Engem egy napon megöl a szívem, akkor magának a főtisztelendő úr lesz minden támasza. Nyugodtabb leszek, ha tudom, hogy itt hagyok valakit, akit ismerek. Lesz kivel beszélgessen, patienceot rakjon."
Anna-Mária szemei tágra nyíltak a rémülettől, fagyasztó hidegség kelt benne, s végigszaladt az erei mentén. Hát igaz, hát lehet az, hogy így maradjon minden ahogy most, örökké, amíg él, hogy itt fog ülni, a néma házban, a siket élettelen pusztaságban, délutánokon a kályha sarokban a pappal istenes dolgokról beszélgetve, este patienceot rakva.
Vad kétségbeesés tépte heteken keresztül, zokogott csukott szobájában, néha meg eszeveszetten rohant a sínek mentén óraszám, holt fáradtan, dermedt tagokkal vánszorgott haza. Nem imádkozott többé, nem akart misét hallgatni, az anyja ijedtében szívgörcsöt kapott. Így hát ismét térdelt az imazsámolyon, arcát kezeibe temette, összeharapott fogai között mormogta: Nincs Isten, nincs Isten.
*
Ebben az évben tört ki a háború. Az alföldön majd minden legény megüti a mértéket, a falvak férfinépének rögtön indulnia kellett. Énekszóval vonultak a tanyai úton, bejöttek a kastélyba, Anna-Mária kokárdákat varrt nemzeti színű szalagból, a kalapjukra tűzték. Később asszonyok jöttek, kisírt szemű parasztmenyecskék, rózsaszínű kártyákat hoztak, hogy betűzze ki a tollhoz nem szokott kezek ügyetlen írását. A gabonát nem volt ki csépelje, sok kéve ott rothadt az őszi esőben. Türelmetlenül várták az újságokat, kezük között fogyott a szürke pamut. A síneken most egymást követték a vonatok, éjjel-nappal zakatoltak a kerekek, teherkocsiknak végtelen sora, melyeknek nyitott ajtóiban dalolva szorongott a háború még eleven zsákmánya. Az emberek már oda se figyeltek, csak néha éjszaka, mikor felverte őket valamely éles fütty s szomorú képek keltek a nyomában.
Itt most sokat imádkoztak az asszonyok, Mária napokon a templom zászlajával vonultak egy kis kápolnához, mely a falutól órányira épült azon a helyen, ahol Anna-Mária dédnagyapja önvédelemben bottal ütött agyon egy zsiványt. Útközben az ő házi kápolnájukba is betértek, s Anna-Mária velük énekelte, hogy
"Benned reménylünk,
Míg halunk, élünk.
Imádj értünk Mária."
Isten ellen való lázadása lecsendesült, a világkavarodás benne is felébresztette kis lányos vak hitét. Fogadalmakat tett, imádkozott s amint közérzése lassan beletompult ismét életének egyformaságába, melyre a háború testetlen képzelete is már csak ködös foltokat vetett, az ő saját egyéni vágyai jelentkeztek könyörgéseiben. Miután lemorzsolta a háború esetére előírt imákat, forró esdekléssel kérte az urat, tartsa csodáttévő kezét az ő kis sorsa fölé.
Május végén katonák jöttek, gépfegyver-tanfolyam. A faluban kvártélyozták be őket, a füzes mögött gyakorlatoztak, a lövések belekalapáltak a síkság hajnali csendjébe, esténként búsongó szláv dalok hangzottak a falu felől. A kertek alatt széles képű lengyel fiúk hancúroztak piruló parasztlányokkal. A főtisztelendő délután a züllő erkölcsökről panaszkodott a bárónőnek, jelentősen elhallgatott, mikor Mária bejött. Ő sietve itta meg teáját, búcsúzott, sétára indult. Ment rendes útján a sínek szélén, figyelt a falu felé, honnan most állandóan zsibongás hangzott.
Gyorsan járt, jó messzire jutott, kevéssel miután visszafordult, lépteket hallott maga mögött. Valaki tört németséggel szólította meg. "Van-e itt ösvény a falu felé? Megfordult. Jó növésű szőke férfi állt vele szemben, egyenruhában, a cipője poros volt, látszott messziről jött.
"Van, de még jó darab innen."
A tiszt bemutatkozott. Leutnant Pavel - a másik neve nehezen ejthető szláv szó volt. A gépfegyver-tanfolyam parancsnoka, ma bement a szomszéd helységbe egy ismerőse kocsiján, gyalog indult haza, nem tudta, hogy ilyen messze van.
Mentek visszafelé, a tiszt a lány mellé került, a talpfákon lépegettek. Elmondta, hogy járt Szerbiában, a Kárpátokban, a kurzus június 25-én végződik, akkor mennek újból a frontra. Anna-Mária röviden felelgetett, zavart volt, régi illendőségi szabályok is feszélyezték, magán érezte a férfi tekintetét, mely őszinte csodálattal függött karcsú előkelő megjelenésén. Az ösvényhez értek, Anna-Mária megállt, megmutatta a falu bokros csomóját. A tiszt megköszönte, búcsúzott. Anna-Mária most jobban szemügyre vehette. Csinos fiatal arca volt, mosolygó kék gyerekszeme. A pillantásuk találkozott. A lány elpirult. Bólintott, lehajtott fejjel sietett tovább. Izgatott volt. Tiszt, idegen ember, nem paraszt, nem pap és nem öreg doktor. Messziről jött, érdemrendje volt, hős volt. Anna-Mária agyvelejében kavarogtak a darabos németséggel fűzött szavai. Nem mondott semmi különöset, de a hangja, az idegen hang a fülében csengett egész úton hazáig, otthon, amint anyjával szemben ült a kis kártyaasztal mellett, a lámpa alatt. a nyitott ablakon akácok szaga áradt be, a távolban ének hangzott, ő minduntalan elvétette a kártyalapokat.
Szokatlanul vidáman, frissen ébredt másnap reggel, mintha álmában ígérettel búcsúzott volna a tegnap, melyet a mának be kell váltania. Délután korán indult sétájára ,meleg volt, de még nem a nyár tikkadt forrósága.
A rendes helyen visszafordult, kevéssel utóbb szembekerült vele a tiszt.
*
Ha a fiú belefáradt, hogy a lány mellett bukdácsoljon a talpfákon, leültek a töltés szélére. Nem igen beszéltek, a fiú Anna-Máriát nézte, ő az alkonyatot, néha összetalálkozott a pillantásuk, a lány ilyenkor elpirult, s kissé visszahúzta a kezét, mely a társáéhoz egészen közel hevert a fűben.
Különben nem volt sok mondanivalójuk. A tiszt eleinte a háborúról beszélt, a Sabác körüli harcokról, a visszavonulás rémségeiről. Mentől erősebben élvezték azonban az együttlét gyönyörűségét, annál jobban nőtt bennük a vágy, hogy eltoljanak, kizárjanak mindent, ami szomorú, e békés meleg, szerelmes nyárból.
A fiú háború előtt való élete? Szűkös hivatalnoksorsának apró izgalmai idegenek voltak a lánynak, ki mit sem ismert a kispolgári élet küzdelmeiből. Vagy Anna-Mária regélte volna magányba fulladó fiatalsága gyötrelmes viaskodását, szavakkal meg nem fogható kínját a nincsenek, melyről maga sem tudott már, a siket csendet, a puszta tespedt melegét, azt, amit ma mindennél szebbnek érzett, mert véletlen színterévé lett a szerelmének?
Legszívesebben az erdőről beszéltek, a galíciai fenyvesekről, melyek a tiszt szülővárosát környezték, a stájer birtok parkjáról, a kék tóról.
"Ah, igen, kéz kézben járni valakivel, akit szeretünk, fák között a puha mohán" - sóhajtott a tiszt, s barna ujjaival elfedte Anna-Mária keskeny kezét. Aztán nem szóltak semmit, elnémította őket az egymás szerelmes közelsége.
Egy napon kánikulás melegre ébredtek. Délelőtt elsötétült az ég. Anna-Mária szorongva leste, négy felé teljesen beborult, a lány várt órájával kezében. Az eső csak nem eredt meg, egy-egy villám cikázott, vastag, szürke felhők lógtak a tikkadt szántóföldek felett. Ötkor sietve felkapta köpenyegét, kisurrant a hátsó ajtón, félt hogy anyja visszatartja. Elfulladva ért fel a sínekre, az ólmos levegőben olyan volt a járás, mintha sűrű szurokban lépegetne. Jó negyedórányira a falun túl szoktak találkozni. Izgatottan sietett, eljön-e ebben a bolond időben? Messziről meglátta, a fiú kezét szeme fölé emelve kémlelte a síneket. Most észrevette, jött, amikor elérte, karjába öltötte a kezét.
"Úgy féltem édes, hogy nem jön, megijed az esőtől."
Az már akkor kopogott is nagy cseppekkel. Ketten bújtak Anna-Mária gallérja alá.
"Hova menjünk?" kérdezte a fiú.
"Itt leszaladunk a kukoricás szélén, jobbra a sarokban van a csősz kunyhója." Nevetve bukdácsoltak a barázdákon a mind hevesebben hulló esőben, az utolsó darabon már szaladtak, éppen fedél alá jutottak, mikor teljes erővel kitört a vihar.
A csősz kunyhója a földbe mélyített fedezék volt, a féllábú csősz, ki háború elején rokkant meg, összes harctéri tapasztalatait felhasználta, mikor építette. Az ember két lépcsőfokon ment lefelé. Itt még állhattak. Behúzták a rőzséből font ajtót, s megkötözték. Még így is bevert az eső. A hátulsó sarokban vonultak, ott már csak feküdni lehetett, a földdel betapasztott deszkatető a talajig ért. Leheveredtek egymás mellé a szalmára. Kinn tombolt a zivatar, egyik villám a másik után szakította szét a fekete felhőt földet rengető dörgéssel. Az eső rézsútos sűrű zsinórokban verte a zsenge kukoricaszárakat. Anna-Mária összerezzent valahányszor dörgött. A hátán feküdt, a fiú oldalt feléje fordulva.
"Fél édes?" - szólt, s megsimogatta az arcát.
"Nem. Jó így" - felelte. A fiú akkor föléje hajolt, ajkait a szájára nyomta. Anna-Mária lehunyta a szemét, pillanatokig aléltan tűrte, aztán két karját a lengyel tiszt nyaka köré fonta, visszacsókolta, elszorított ifjúsága hirtelen vad kitörésével.
*
"Még huszonkét nap" - számolta Anna-Mária - "ha anya közben nem lesz rosszul, s Pávelnek nem kell a városba mennie. Óh Istenem - fohászkodott - Te ki meghallgattad könyörgésemet és elküldted őt nekem, hogy én is megismerhessem a földi boldogságot, add hogy semmi közbe ne jöhessen, egyetlen egy se vesszen el a huszonkét nap közül, melyet nekem szántál mennyei jóságodban, hogy belőlük táplálkozhassam egy hosszú életen át, melyet türelmes megadással és hálás szívvel fogok eltölteni a Te imádásodban."
Három nappal a zivatar után volt ez este szobájában. Előzőleg lihegve, s majdnem elkésve tért vissza a csőszkunyhóból, vacsora közben nagy megerőltetéssel felelgetett az anyjának, néha nem is hallotta mit mond, pillantása elkalandozott a nyitott ablakon át, figyelt a bús szláv énekre a falu felől, az arcán különös boldog ragyogás ült, mintha mélyen a lelkében az ő saját külön napja tüzelne s világítana a szemein keresztül. Még két parti patience, szórakozottan, figyelmetlenül, aztán sietve kezet csókolt, futott szobájába, sötétben gunnyasztott a pamlag sarkában, újra élvezvén minden csókjuk, ölelésük zamatját. De nagyon fáradt volt, levetkőzött a sötétben, hogy hirtelen fény ne zavarja álomképeit, letérdelt az imazsámolyára és Isten kegyelmébe ajánlotta a huszonkét napját.
Mert ez volt Anna-Mária egyetlen gondja, különben az eszét bezárta, hogy semmi eszmélés bele ne nyomuljon, ami megzavarná, csak egy pillanatra is elvonhatná attól ami az ő élete nagy beteljesülése. Az Úr Isten harmincnyolc napot adott neki, hogy megélje benne mindazt a boldogságot, ami a földön az ő osztályrésze. Azután még sok esztendő következik, húsz, negyven, ötven, mit tudja mennyi, számtalan egyforma nap, csendben a kályha mellett, imádkozás, beszélgetés a pappal, ősz haj, ráncosodó arc, öregedés, türelmesen panasz nélkül, hálás megnyugvással az Úr akaratában, aki neki a harmincnyolc napot adta, amelyből már elmúlt tizenhat és holnap lesz a tizenhetedik, holnap, gyönyörű, üdvösséges holnap. Anna-Mária küzdött az álommal, hogy ne kelljen még kiengednie e csodálatos holnap képét.
Öt óra felé találkoztak a csőszkunyhóban, villámgyorsan surrantak az órák "mint a kivilágított kupéablakok éjszaka" - mondta néha Anna-Mária, miközben felszedelőzködtek, s a lengyel tiszt hálásan csókolta meg a kezét. A fiú büszke és boldog volt. E bájos teremtés a kiváltságosak ama kasztjából melynek ő ezelőtt a közelébe sem jutott, most neki adta magát szűzen, tisztán a minden korlátot ledöntő szerelem szent hevületében. Egyszerű lelke megérzett valamit Anna-Mária ölelésében a szinte tragikus fatalizmusból, mellyel a lány e szerelmét kiélte. Öntudatlanul tisztelte ezt benne, hódolat vegyült becéző hangjába, semmi, de semmi nem juttatta Anna-Mária eszébe, hogy ők ugyanazt teszik, mint amiről borzadva olvasott téli éjjeleken a könyvekben, miket azután tűzbe dobott.
S a napok múltak tarthatatlanul. Mentől jobban közeledett az utolsó, annál csöndesebb, komolyabb lett Anna-Mária, most a fiú volt a hevesebb, lázította a búcsú gondolata, a saját tehetetlensége, míg a lány valahogy elfásult az elkövetkezendőkkel szemben, mint a megvakuló, aki már hozzászokott a tudathoz, hogy jön az örök sötétség, s minden eszmélésével a világosságnak él, amíg még tart.
Mikor utolszor hagyták el a csőszkunyhót, a tiszt elkísérte. Mielőtt az ösvényhez értek, leültek a töltés széléhez.
"Majd írok" - szólt a fiú.
Anna-Máriában ez visszás érzéseket keltett. Örült is, nem is. Ír. Hát nem szakad meg minden fonál. A szavak hidakat ütnek valamely távol holnap felé. De rögtön eszébe jutott a fekete postatáska, melyet az öreg komornyik fehérkesztyűs keze helyez az anyja elé, látta a vékony átlátszó ujjakat, amint kétkedve forgatják az ismeretlen írású rózsaszínű kártyát. Ettől elfagyott az öröme.
Zavartan válaszolt. Hogyne, igen, de először csak a posta számát írja, minden egyéb nélkül, addig majd kigondol valamit, hogy hova címezze. Eszébe jutott, hogy a nevét sem tudja. Kérte írja fel olvashatóan, hogy kibetűzhesse. A fiú kiszakított egy lapot a jegyzőkönyvéből, ráírta, odaadta. Anna-Mária összehajtotta, bedugta a blúza kivágásán. Nyolcat harangoztak a faluban, a lány ijedten ugrott fel. A kezét nyújtotta, Pável megfogta, félénken körülnéztek, a tágas síkon sehol senki. Akkor még egyszer megölelték egymást, az ajkuk összeforrott. Nehezen szakadtak el, a lány futvást indult a ház felé. Még egyszer visszanézett, mielőtt leszaladt a töltésen, a fiú ott állt mozdulatlanul a sínek között.
Anna-Mária nem akart elaludni ezen az éjszakán, félt hogy nem ébred fel. Hajnalban ötkor indulnak, kifut majd a vasút töltésére, onnan nézi amint mennek az országúton. A pamlagra ült, szerette volna, hogy égjen a lámpa, s ébren tartsa, nem engedték az éjjeli bogarak. Kinn tücskök cirpeltek, hátrahajtotta a fejét, fáradt volt, erőszakkal tágra nyitotta a szemét, a falu felől soká hangzott a bús szláv ének. Aztán az is elhallgatott. Zsibbadt volt, maga alá húzta a lábait, egy párnát gyömöszölt a dereka mögé, a távolban hallotta a vonat füttyét, közeledett, a kert alatt zakatolt. Anna-Máriának úgy tetszett egy örökkévalóság óta kattognak a kerekek a síneken.
Mikor felébredt, két széles ragyogó sávban ömlött be a napfény a nyitott ablakon. Ijedten nézte óráját. Hét múlt, azok már a városban vannak. A torka elszorult, lassan melegen gyűltek a könnyek a szemébe. Ágyára borult és sírt csendesen, zokogás nélkül, mintha folyó indult volna meg benne, amely most így egyformán zajtalanul hömpölygeti a fájdalmát időtlen időkig.
*
Izzadtan, fáradtan érkezett be az osztag, úgy nyolc óra felé a városkába. Még egy óra hosszat a parancsnokság előszobájában kellett Pávelnek álldogálnia, hogy utóbb megtudja, hogy szó sincs róla, hogy tovább induljanak Budapestre, sőt egyáltalán nem is érintik a fővárost, Aradon át utaznak, nem északnak, amint remélték, hanem egyenest a mindennél jobban utált szerb harctérre. Most szállásolják be magukat, amíg megkapják az indulási parancsot. Pável még egy óráig elkeseredetten kószált a katonákkal túltömött városkában, megivott néhány korsó sört, végre helyet talált egy kültelki kocsma hátulsó kamrájában, ahol csizmáját ledobva, azon porosan az ágyra vette magát. Rögtön elaludt. Késő délután ébredt fel. Tikkasztó meleg volt, a szennyes ablaktáblákon pohos legyek hemzsegtek, egér meg rothadt alma szaga terjengett a szobában. Pável végképp elkeseredett. Tegnap ilyenkor a csőszházban feküdt, igaz, ott is meleg volt, de észre se vették. Anna-Mária - szinte érezte a lány hűs bőre érintését. Elérzékenyedett, sajnálta önmagát. Most itt lóghat napokig ebben a piszkos odúban, a fülledt unalmas városkában, ahol senki sem érti a szavát, még a tiszt is mind színmagyar, aztán mehet ismét a frontra, a forró, maláriás Száva mentére, vad rácok ellen. Ha legalább felfelé küldték volna a lengyel erdőkbe. Kis híján sírva fakadt, a legyek bántották, zúgott a feje. Hangokat hallott, kinn valaki lengyelül beszélt a legényével. Kinyílt az ajtó, bekukkantott a szolga nevető arca, mögötte egy kövér ember látszott hadnagy egyenruhájában.
"Egy lengyel tiszt úr keresi a hadnagy urat."
Az már be is jött, két kezét nyújtva sietett elébe, kerek ábrázatát idomtalanul szélesre húzta a boldog mosolya.
"Servus barátocskám, Isten hozott. Én Sztranyec Stanislas vagyok Zaloscséből, itt ülök már három napja ezen az istentelen helyen, ahol még németül se tudnak. Már szinte megnémultam. Itt szoktam borozgatni, aztán most mondja a kocsmáros, hogy lengyel tiszt érkezett. Na, mondok, azt felkeresem. Hozott Isten. Most legalább ketten vagyunk szegény árvák a száműzetésben.
Pável egyszeriben megbékélt a honi hangok hallatára, egymás nyakába borultak. A másik magával vitte a kvártélyára, az csinosabb volt, jó kis pálinka is került az asztalra. Beszélgettek. Kitűnt, hogy Sztranyec másnap indul az új gépfegyveresekkel a Pável helyére, ki hallván ezt, újból elszomorodott, ímmel-ámmal felelgetett, lógatta a fejét. A másik faggatta: "Ohó barátocska, talán a szerelem bánt, csak nem hagytad ott a szívedet azon a furcsa nevű pusztán?" Ijedten tiltakozott, a társa szorgalmasan töltögetett. Sajnálta, hát bizony elég baj azok ellen a vad rácok ellen menni. A maradék pálinkát rá is tukmálta, vigye el szíverősítőnek.
Menázsi után visszamentek a Pável kocsmájába. A kis kertecskébe hozattak bort. Jó világosi volt, sűrűn koccintgattak. Lassan megenyhült a Pavel nagy keserűsége, a szíve megtelt csordultig, a szeme is belé nedvesedett. A másik vigasztalta:
"Ne sírj no barátocska, inkább mesélj, meglátod, könnyít. "Ki volt? Valami szép parasztmenyecske?"
Pável tiltakozóan rázta a fejét.
"Tanítónőcske?"
Több, több.
"Csak nem grófnő? tréfált a másik.
Majdnem. Az a gyönyörű, édes. Olyan mint egy királynő és soha sem szeretett mást, csak engem, csak engem.
Sírt, mint a záporeső, a másik mohón nógatta.
"Ne mondd, igazán, hogy ismerted meg, hol találkoztatok?"
Pável dülöngött a széken és dadogott. Egy-egy szót tízszer is megismételt, amíg eszébe jutott a következő. Fuldokolva, zokogva beszélt, beszélt. A feje előrebukott az asztalra, karjával lesöpörte a boros poharakat, félálomban motyogta: Anna-Mária, Anna-Mária.
*
Naponta uzsonna után elindult a lány a tikkadt melegben A por meg az érett gabona szaga émelyítőn nyomorult az orrába. A síkságon tobzódott a nap, éles tűkkel szurkálta a szemhéjait. Kinyitotta ernyőjét, lassan, erőlködve lépegetett a sínek mentén, mintha lábai maguk előtt tolnák a megsűrűsödött forróságot. Végre feltűnt a csőszház, lefutott, behúzta a rőzseajtót. Az alacsony kalibában fojtó meleg volt, de a kegyetlen fény kívül maradt. Anna-Mária lefeküdt a szalmára, többet nem is mozdult. Lehunyt szemhéjai mögött vörhenyesen ködlött a tökéletlen sötétség, erőltetett akarása belerajzolta Pável alakját, percekig érezni vélte a csókját. A könnyei lassan nyomultak felfelé, mintha valahonnan a mélyből jönnének, csendesen sírt. Ez így volt e két napon, asztalnál beszéd közben, reggel a kertben, ha virágait öntözte, hirtelen megtelt a szeme könnyel, alig tudta visszanyomni, este aztán, mikor egyedül maradt, megindult a sírása mint a folyóvíz és hömpölygette a bánatát órák hosszat, amíg el nem aludt. Ez jó volt, Anna-Mária szeretett sírni, olyankor megnyílt a vasmarok, mely lelkét szorongatta, a fájdalma megenyhült, ez szinte szép volt.
Soká fekhetett, a nap lejjebb szállt, a vörös köd mindinkább szürkült, hirtelen megfeketedett, a rőzseajtó nyekkent. Anna-Mária felnyitotta a szemét, vaskos ember árnyéka töltötte be a kunyhó nyílását. A lány felült, tört németséggel szólalt meg egy recsegő hang.
"És tényleg bent a madár a fészekben. Hát bújjunk be."
Tapogatódzott lefelé a két lépcsőfokon.
"Csókolom a kezét baronesse. Sztranyec vagyok, az új osztagparancsnok."
Anna-Mária felugrott, biccentett a fejével, kifelé igyekezett. A kövér ember elállta az útját.
"Csak nem megy el? Kint átkozott meleg van. Elférünk itt kettecskén. Igaz, hogy táncteremnek éppen nem mondható" - nevetve nézett körül - "de hát majd összeszorulunk egy keveset."
Anna-Mária szárazon szólt:
"Eresszen ki."
"Dehogy is eresztem, nem azért bukdácsoltam ezen az istentelen kukoricáson végig, hogy most itt hagyjon a faképnél. Üljön le szépen. Ne féljen, nem bántom. Jó ember vagyok én, a Pável barátja. Beszélgessünk egy kicsit."
Vaskos ujjait rátette Anna-Mária kezére. A lány megborzongott nedves érintésüktől, a szemei szikráztak. Haragosan kiáltott rá:
"Megőrült, rögtön elereszt."
"Ugyan, ugyan, de büszkék vagyunk és milyen szépek a haragos szemünkkel" - nevetett az.
Anna-Mária belecsapta a másik keze éles körmeit a szorongató ujjakba.
"Ejnye! Látott már az ember ilyen vadmacskát? Most már azért sem engedem." Széles hátával elfogta a kijáratot.
Anna-Máriát elöntötte a düh. Ilyet merészel vele, báró Francke Anna-Máriával. A lábával dobbantott.
"Takarodjék alávaló."
Hangjában annyi sértő megvetés volt, hogy a férfi belepirult.
"Úgy úgy, gorombáskodunk? Talán nem tetszem a kisasszonykának, nincs olyan karcsú derekam, mint Pávelnak. Az kellett úgy-e, a Pável? Azt nem kergette ki a baronesse."
Anna-Máriában hirtelen elfagyott a düh. A pupillái kitágultak, keze ökölbe szorult, felemelte s teljes erővel belecsapott a széles vigyorgó arcba.
A férfi hátratántorodott, Anna-Mária kiszökkent mellette, a barázdák közt futott a töltés felé. A háta mögött hallotta amint szitkozódott.
Meg-megbotolva szaladt, lüktető halántékkal, ziháló lélegzettel, amíg feltűnt a házuk. Akkor leborul a sínek mellé a porba, ökleit a homlokához szorította és kiáltott valami préselt állati hangon. Maga is megijedt tőle, hirtelen elharapta. Agyában egymást lökdösték a szavak: Gazember, gazember, elárult, eladott." Zokogni kezdett, könnyek nélkül, görcsös fuldoklással. Végre lecsendesült. Feltápászkodott, a kerítés mellett osont a hátulsó ajtóig, sikerült észrevétlen a szobájába jutnia. Hamar ledobta ruháit, bebújt az ágyába, remegő ujjakkal kereste a csengettyűt.
"Jelentse anyámnak hogy fáj a fejem, lefeküdtem" - szólt a kormornyiknak, a hangja rekedt volt.
Pár perc múlva belépett anyja, a szobában már szürkült.
"Mi baj édesem?"
"Nagyon megfájdult a fejem" - suttogta Anna-Mária.
"Majd adok egy piramidont."
"Már vettem, érzem is a hatását. Mindjárt elalszom. Ne törődjék vele anyám, holnapra egészséges leszek."
"Mondtam úgy-e, ne fusson ki abba a forróságban."
"Nem megyek ki többé anyám" - súgta Anna-Mária.
Az öreg asszony a homlokára nyomta a hűs ajkait, lábujjhegyen lépdelt az ajtóig, tompított nyikorgással fordult a kilincs, idebenn feketedett a sötétség. Anna-Mária elkezdte szörnyű viaskodását az álmatlan éjszaka rémeivel.
Hajnal felé elszunnyadt. Könnyű felszínes álom volt az, sekély vizét megrezgette minden kívülről jövő hang. A hátulsó udvarban tyúkok kotkodácsoltak, attól felriadt. A forrónak induló nap szürke gőzös levegője töltötte meg az ablakok keretét. E rideg józan világosságban Anna-Mária hozzákezdett, hogy alkatrészeire szedje és értelmesen megszerkessze az ő nagy szerencsétlenségét, mely még alaktalan tömegképen terpeszkedett öntudatában.
Igen hát viszonya volt egy lengyel tiszttel, akinek csak a keresztnevét tudja, micsoda, honnan jött nem is sejti. A szeretője volt neki, a kedvese, miként a rossz nők a könyvekben. És ez most elárulta, a világ szájára adta a becstelenségét, hogy bárki eljöhet, és hozzányúlhat, szabad prédának tekintheti.
Anna-Mária megborzongott.
Valamit tenni kell, valahogy megcsinálni, hogy e rémítő dolog ne legyen.
De mit?
Feleségül kell, hogy vegye. Igen erről hallott sok év előtt Bécsben, egy sarokban ült, nem vették észre, az apja mesélte. A barátja elcsábított egy nevelőnőt és annak a bátyja kényszerítette hogy feleségül vegye, mert ez által visszakapta a becsületét. Ha Pável elveszi őt, az visszaadja a becsületét, el kell hát hogy vegye. És ha nem akar? Már hogyne akarná! Őt, báró Francke Anna-Máriát?
Felkeresi most mindjárt, bemegy a faluba, ma vasárnap van, a boltos ad kocsit, de sietnie kell, hátha ma mennek. Tegnap még ott voltak a főtisztelendő mesélte. Felkelt, felöltözött. Bágyadt volt, mint valamely nagy betegség után, a tükörből saját arcának eltorzult lárvája tekintett rá. Elindult. Kint már izzott a fény, kisírt szemei fájtak, felszaladt a töltésre. Az őrház mellett parasztlányok álldogáltak, tarka friss vasárnapi díszben.
"Ezek mit várnak?" - kérdezte az őrtől.
"A lengyelek utaznak Szerbiába" - felelte az - "este hozta hírül a boltos."
Anna-Máriának elszorult a lélegzete.
"Most itt? Megállnak?" - nyögte.
"Dehogy is, ezek csak azt lesik, hogy inthessenek nekik."
"A várostól idáig meg sem állnak?"
"De Patajdon, ott talán be is várják a gyorsvonatot."
"Volt már jelzés?"
"Nem még."
Anna-Mária bólintott, órájára nézett, szaporán indult tovább. Hét múlt. Patajd onnan egy óra, a gyors nyolc után szokott ideérkezni. Még eléri.
Sietett. Rögtön kimelegedett, az izzadság ellepte egész testét. Egyszerre éles berregés hangzott. A jelzés. Anna Máriába mintha kést ütöttek volna. Hátha a gyors, igyekezett megnyugtatni önmagát. Szaladni kezdett, kalapáló halántékkal, kitágult orrcimpákkal futott, a fordulónál zakatolást hallott. A távolból homályos tömeg vált ki. anna-Máriában minden összezavarodott, eszét vesztve rohant, elhagyta a második őrházat, hol az őr piros zászlót lengetett. "Intse le, intse le" - sikoltott. Futott tovább, a messzeségből feketén nőtt ki a lokomotív idomtalan teste. "Megállni, megállni" - kiáltott Anna-Mária, minden erejét a tüdejébe nyomta. Nem hallotta a hangját, elfojtotta a robogó vonat. Már egész közel volt. Akkor egy ugrással a talpfák közé szökkent, kétségbeesett vad sikoltással széttárta a két karját. A következő pillanatban elkapta a gép.