Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 14. szám · / · Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete
Az utolsó vakációt Németországban töltötte, részint utazva, részint Drezda közelében időzve, egy jó barátjával. De már nem tudta nyugodtan élvezni. Kedvetlen volt, betegségről panaszkodott. Mintha már sejtette volna a véget. Elment még egyszer Weimarba is. Goethe karján lépett az irodalomba, elment hozzá búcsúlátogatásra. Nagyon szerette a fenyves-erdőket, szeptember elején három napra felutazott a Tátrába: elbúcsúzott a fenyvesektől. Az idei szép október minden vasárnapját a budai hegyekben töltötte barátaival: búcsúzni járt a haldokló természettől. S talán az őszi hervadás színes pompája barátkoztatta meg a halál gondolatával.
Október közepe táján álmatlanságról panaszkodott. Tíz nappal halála előtt úgy érezte, mintha fejében valami ér megpattant volna. De kedélye látszólag friss maradt, óraközökben most is tréfált, pajzánkodott s elértette a tréfát, csipkedést, csak úgy, mint azelőtt. Néha tarka úti-köpenyében jött az iskolába. Október 30-án is az volt vele. Déltájban, mikor már indulóban volt kifelé a tanári szobából, miért, miért nem, leült egy székre a szoba közepén, köpenyben, kalappal a fején s bottal a kezében. Mi, öten-hatan, rögtön körülfogtuk s szokás szerint incselkedni kezdtünk vele, mert mindnyájan nagyon szerettük. Csúfolódva dicsértük, simogattuk a szép köpenyét. Ő fejét leeresztve, komolyan és némán tűrte az incselkedést. Ez a helyzet eszembe juttatott egy groteszk jelenetet, melynek néhány év előtt tanúja voltam a Városligetben. Hozzáfogtam, hogy elmondjam. Péterfy feje is félrebillent: figyelni kezdett. Egy őszi vasárnapon, a kora délutáni órákban pisztoly-durranást hallottam a fenyves felől. Mire odaértem, már jókora csoport állotta körül az öngyilkost, ki már meg volt halva, de megmaradt ülő helyzetében. Megkezdődött az ítélkezés. Egyik sikkasztót gyanított az úriasan öltözött halottban, másik boldogtalan szerelmest, ez a fiatalság sajnálta, az meg a csinosságát emlegette. E közben megérkezett a rendőr és kikutatta zsebeit. Tárcáját felnyitotta és tizennyolc-húsz forintot szedett ki belőle. Mikor az egyszerű, többnyire munkás emberek ezt a sok pénzt meglátták, még nagyobb lett a rejtély, hangzott újra az ítélet. "Nem is érdemli meg az életet, aki ennyi pénzzel még is eldobja magától!" - "A bolond! hát mért nem mulatott rajta legalább még egyet!" S több efféle. S a halott, mellére horgasztott fejjel, hallgatta némán, komolyan, mint most a Jenő. "Így történt?" csak ennyit kérdezett, s azzal, többé egy szót sem szólva, kiment a szobából. Látszott, hogy hatott rá a történet, de mi tovább nem gondoltunk a dologra.
Másnap, október 31-én azzal lepett meg bennünket, hogy négy-öt napra lemegy egyik barátjával az Adria mellé. Igyekeztünk őt lebeszélni róla, hogy nem érdemes, kár a pénzért, de nem lehetett. Tíz órakor távozott a tanári szobából anélkül, hogy valakitől csak egy szóval búcsúzott volna. De bement egy meghitt jó barátjának a dolgozó szobájába, akit nagyon szeretett és becsült határozott jelleméért, azt megölelte, többször megcsókolta, de anélkül, hogy egy szót szólt volna. Az, mint rendesen, megkínálta egy jó szivarral. Péterfy Jenő rágyújtott s azzal távozott az intézetből, barátja előtt egy szóval sem említve a kirándulást. Ilyen enigmátikus volt a búcsúzása is. "Mikor a sors órája ütött, a szó és érzelmek szokásos tűzi-játéka nélkül tűnnek le a színről Ibsen alakjai."
Barátja, ki az utolsó napokat vele töltötte, beszéli, hogy jókedvű volt, tréfált, csak a rendesnél is nyugtalanabb volt, s tőle mindenütt szabadulni akart. Mikor megérkeztek, minden áron Fiuméban akart maradni, mikor mégis átmentek Abbáziába, akkor meg hajszolódott, idegeskedett, hogy hajózzanak át Lussinpiccolóba. Ott is megpróbálta magára maradni, de feltűnés nélkül nem lehetett. Ment tehát sétálni, gyönyörködni a tengerbe, élcelt, nevetett. Lussinból visszatérve, azon ürügy alatt, hogy neki hétfőn már reggel nyolc órakor dolga lesz, barátjától elvált, s november 5-én, egy ragyogó szép vasárnapon a reggeli gyorsvonattal egyedül indult hazafelé.
A többit tudjuk. Ravatalára károlyvárosi leányok hintettek virágot. Holttestét az állomással szemben fekvő Hrnetic község temetőjében helyezték ideiglenes nyugalomra. Néhány sebtében leutazott barátja és kollégája, az Eötvös-kollégium növendékei és a károlyvárosi reálgimnázium tanárai és ifjúsága állták körül a sírját a szegény hajótöröttnek.
*
Tárcájában néhány forinton kívül még két papírlapot találtak. Az egyik az idei reáliskolai órarendje volt, a másik pedig Demosthenes a Koszorúról tartott beszédjének görög címlapja. Az utóbbinak egyik oldalára írta végső rendelkezését, mellyel öreg takarítónőjére gondolt, a másik oldalra pedig ezt a két szót: "Nyugalomba lépet" - egy t-vel. A boldogult a tanári szobában is szeretett ilyen helyesírási vicceket csinálni, megkorrigálva a táblára írt hirdetéseket. A harmóniát, melyre törekedett nem érhette el, legalább hát egy groteszk szintézisben akarta szimbolizálni életét: a reáliskolai órarenddel a Demosthenes beszédével - a Koszorúról. Még egy vicc, még egy pukedli, mielőtt lelépne az élet színpadáról! Úgy látszik, az utolsó évek kedvetlenségei jobb természetét lenyűgözve, ismét felszabadították benne a szkepszist és iróniát, mely miután hitét elvesztette, nem tudott többé komolyan venni semmit, még az életet sem.
Az a kegyetlen vicc kétség kívül csak őrült agyban születhetett meg. Bizonyára ő is, mit Lear, már sértett aggyal tévelygett a tenger partján. Tréfálkozásával, menekülni akarásával eljátszotta a tébolyodott Lear király szerepét: "Bátran halok meg, mint egy vőlegény. Mit? Vígan leszek. Jertek. Még él, ha el akarjátok fogni, futtában kell elfognotok. Uccu! Hajrá!"
Eszembe jut a városligeti jelenet. Íme egy másik vélemény. Az a mű, melyen Péterfy legnagyobb gonddal dolgozott egész életén keresztül, a saját én-je volt. Ez lett volna az ő remekműve. Ő nem akarta a nagyközönség szja íze szerint csinálni a befejezést. A Rosmersholmról írt tanulmányában egy helyen ezt írja: "Az élet jobbára compromissum, egyezkedés, elvek, érzelmek, cselekedetek, viszonyok közt, néha gyöngén fenntartott egyensúly. A költészetnek szabad az életet szebbnek, egyöntetűbbnek, mélyebbnek feltüntetnie." Ugyanott idézi Scherert: "A kibékülések, körülményekkel való megalkuvások, melyek azt életben oly gyakoriak és kívánatosak, az esztétikai benyomásokat megfosztják mélységüktől." Vajon a művészeti fanatizmus monomániája volna a kulcsa tragikumának?
Vagy még egy utolsó találgatás. Péterfy bizonyára olvasta, s nem egyszer, Goethe "Dichtung und Wahrheit"-jében a következő sorokat Winckelmannról, ki ötven éves korában, Triesztben, gyilkosságnak esett áldozatul: "Sein frühzeitiger Tod schärfte die Aufmerksamkeit auf den Werth seines Lebens. Ja, vielleicht wäre die Wirkung seiner Thätigkeit, wenn er sie auch bis in ein höheres Alter fortgesetzt hätte, nicht so gross gewesen, als sie jetzt werden musste, da er, wie mehrere ausserordentliche Menschen, auch noch durch ein seltsames und widerwärtiges Ende vom Schicksal ausgezeichnet worden". Vajon édesanyja utolsó ábrándját akarta erőszakos halálával biztosítani? Az édesanyja által gyermekkora óta táplált dicsőségvágyának lett volna áldozata?
"Lelkébe nem pillanthatunk, nem követhetjük figyelemmel azt a harcot sem, melyet életében az akarat vívott a kényszerűséggel, némán, elfogódva kell elfordulnunk a szívfacsaró látványtól, mert érteni nem bírjuk."
De ha életére visszatekintünk, ott egy harmóniára törő és ideálokért sóvárgó lélek nemes küzdelmében gyönyörködhetünk. Róla is elmondhatjuk, amit ő mond Arany János dicséretére: "Igazán pontos sáfárja volt tehetségének, mintha csak azt hitte volna, hogy majdan egy felsőbb hatalom előtt annak minden fillérjéről számot kell adnia."
Az íróra nézve ez a felsőbb hatalom az utókor, mely elé Péterfy emelt fővel léphet, a koszorút tőle az sem fogja megtagadni. S koszorújából egy-két levélke édes anyját is megilleti. Mi pedig a koszorú mellett a részvét könnyével is áldozunk a letört küzdő, a jó barát, a kedves kolléga és a szeretett tanár emlékének.
[+]
Szerk.