Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 14. szám · / · Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete
Ezek voltak Péterfy vándorévei. A szellemi világ jó részét bejárta, még pedig nem turista-módra. A harmincéves férfiú érzi, hogy van mondanivalója, csak legyen, aki meghallgassa. Ekkor lép összeköttetésbe a Budapesti Szemlével. Gyulai Pál nemes barátságának égisze alatt csakhamar bontogatni kezdi szárnyait fényes tehetsége. A következő hét-nyolc év írói pályájának legjelentősebb korszaka. Tizenkét nagyobb tanulmány s húsz-huszonöt kisebb-nagyobb bírálat és könyvismertetés a gyümölcse ez időbeli munkásságának. Mindössze sem sok, de egytől-egyik értékes s legnagyobbrészt formailag is kiváló dolgozatok, melyek fenn fogják tartani nevét esztétikai irodalmunkban.
1881-ben egymásután jelennek meg feltűnést keltő tanulmányai legnagyobb regényíróinkról: báró Eötvös Józsefről, Jókairól és báró Kemény Zsigmondról. Mindegyiknél az érdekli, hogyan fogja fel az embert. Ő maga is főleg az embert keresi az író mögött, mert szerinte a jeles emberek örökös problémák, megfigyelésük mindig új gyönyörrel, új tanulsággal jár. Értsük meg jól: a magába mélyedés gyönyörével és tanulságával. Mert Péterfyt leginkább érdekli a saját én-jének problémája, különösen mióta az elemzés nagy mestereivel megismerkedett. A nézőpont, melyről az embert tekinti, Taine s még inkább Sainte-Beuve hatása alatt nagyon megváltozott. Az eszmék világa a színes valósággal szemben mintha veszített volna fényéből és varázsából. Legalább nem csábítja többé merész szárnyalásra. Nem mintha hűtlenné lett volna az eszményhez, csak közelebbi, elérhető célokat tűz maga elé. Még nagyobb ellentét választja el ifjúságának szentimentális korszakától, mely mostani nézőpontjáról oly üresnek látszik céltalan sóvárgásával. De Péterfy a hangulatok embere. Most is meg-meglepi olyanféle érzés, hogy inkább mostani józanságán szánakozhatnék. Lelke jobbik felének küzdelme ez a szkeptikus epikur ellen Ezekben az években Péterfy nagyon sok regényt olvas, franciákat, angolokat és oroszokat. Nála ez nem szórakozás, nem is irodalmi műveltség kérdése csupán, hanem a pszichológ kíváncsisága. Önmagát keresi a regény-alakokban, remélve, hogy egyik vagy másik nagy író bevilágít majd az ő lelkébe is. Később megbánta, hogy oly sok drága időt pazarolt regényolvasásra. Pedig nem volt hasztalan időpazarlás. Úgy járt, mint a kincskereső, aki hiába ásott, kincset nem talált, de földjét a forgatás által megtermékenyítette. Ő sem találta meg amit keresett, de elmélkedés közben nagyon becses adatokat gyűjtött az emberi lélek természetrajzához. Ekkoriban ismerkedett meg Keller Gottfried
Ilyen lélekállapotban veszi kezébe Eötvös Karthauziját, hogy hősének lelkét széttagolja. Íme az eredmény: "Emberi puhány... Semmi férfias büszkeség nem ébred a nyálkás emberben, a harag megváltó erejét nem ismeri, marad, mi volt, érzékeny báb... Csak vágyai vannak, s nincsenek törekvései, élete nem fejlődik, de hamvad... csonka lelke van: nincs akarata... Ilyféle alakok hús helyett érzelmi csomókból rakódnak össze. Ily érzelmi csomók kölcsönös vonzásából és taszításából állt a Karthauzi élete." Szinte bosszúsan fakad ki az író ellen, hogy ez a puffadt egyén elkerüli esztétikai büntetését, a szatírát. Mentségét abban találja, hogy "az öreg társadalommal nagyon fiatal ember áll szemben, kiben a költő még fiatalabb, a filozófus pedig legfiatalabb." S mégsem ebből a szempontból ítéli meg a művet. "Ez esetben - úgymond - inkább a művet tekintem, mint az íróját." Pedig az annyi, mintha valaki a Wilhelm Meister kiforrott világnézetét, mély pszichológiáját s finom iróniáját keresné már Goethe Wertherjében. Nem is nyugodtan ítélő esztétikus hangja ez, hanem az önmagával harcban álló ember kifakadása. Hangja keserűségével és élességével a saját ellágyulásának akarja elejét venni. Azok a kemény szavak nemsokára neki magának fájnak legjobban.
Sokkal nyugodtabban szól Eötvös többi regényeiről, bár szintén egyoldalúan a "l'art pour l'art" szempontjából, melyet pedig Eötvös magától egyenesen elutasított. Legjobban szereti a Falu jegyzőjét. Mélyreható elemzéssel mutatja meg, hogy Eötvös harmonikus és folyton harmóniára törő kedélye mily körülmények között válik szatirikussá. Megjegyzései, ha néha igazságtalanok is, mindig finomak és tanulságosak. Eötvös reflexióiról azt mondja, hogy többnyire generalizál, míg Keménynél az alkalomszerűség zamatát érezzük. Képzelme különösen két oldalról határolt: nem tudja rajzolni sem a szenvedélyt, sem a naívat. Képzelme a plasztika híjával van. A karakterisztikus iránt egyáltalán nincs meg Eötvösben a kellőművészi kíváncsiság. De azért csodálattal tekint föl Eötvös nemes alakjára, ki "a költői hajlamok, az elmélkedő természet és a gondolati szigorúság harmóniája által válik ki irodalmunk nagy alakjai közül."
Péterfynek ez első nagyobb tanulmánya fordulópont lelki fejlődésében s egy nagy lépés tragikuma felé. Eötvös mondja egyik gondolatában, hogy a könyv, melyet írtunk, befolyással lesz egész további életünkre. Bizonyára első sorban Karthauzijára gondolt. E könyv megírásával, mint Goethe is Wertherje által, egyszer s mindenkorra megszabadult azoktól a bomlasztó, ellenmondó elemektől, melyek további fejlődésében akadályozták volna s melyeket Péterfy, kritikája által útjukat vágva, erőszakosan magába fojtott. Ezentúl saját ítéletének a nyomása alatt áll: megtagadta szívét, annak többé nem szabad moccannia. Megecetesedett érzelmeiből fejlődik ki lelkének ironikus, szatirikus eleme, mely egyik uralkodó vonása lesz egyéniségének. Fanyar kritikájának másik eredménye az, hogy a Karthausi népszerűségével szemben elszigeteli magát s az író és közönség egymásra hatásának megtermékenyítő s a csüggedés óráiban felemelő erejét nem fogja megismerni.
Mert az első lépés után jön a második. Péterfyt tehetségének természete és fejlődésének iránya oly magaslatokra s oly mélységekhez utalta, hogy nem vezet ösvény a tömeg országútjáról. Nem számíthatott a közönség tapsaira. De őt ez nem bántotta, mindig inkább kerülte, mint kereste a népszerűséget. Mint író Horatiusszal, mint ember Ibsennel tartott. Jól esett neki a nagyközönség ízlésével minél határozottabban szembehelyezkedni. Második tanulmánya a nemzet legnépszerűbb regényírójáról, Jókairól, még az elsőnél is kíméletlenebb. Bevezetésül egy magvas párhuzam szolgál az angol és francia regény között. Jellemző példákon mutatja meg, hogyan rajzolják az embert a pszichológia nagymesterei. Erről az álláspontról ítél aztán Jókairól. Szemére veti, hogy elhumorizálja a pszichológiát s igazság helyett ötlettel fizet. Embere a megfigyelésnek, az eszményítésnek, a fantasztikus csapongásnak egészen különös vegyüléke. Alakjainak valósága optikai csalódás. Eszménye, mikor legmagasabbra repül, egyszerre csak szétpattan, mint valami szappanbuborék. Irigylésre méltó hősök, és irigylésre méltóbb költő, ki ily eszményekben gyönyörködhetik. Az ember többé nem is probléma Jókai előtt, ha regényeit írja. Péterfy jól tudja, hogy Jókaiban az adomázó, a humoros, a patetikus fabulator hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a pszichológ. Tudja, milyen hatása volt a nemzetre a bizalom, a remény, az erő érzetéből fakadó humorával, a szomorúság napjaiban. Elismeri Jókainak rendkívüli tehetségét a magyar típus rajzolásában. Maga mondja, hogy Jókai, mint a népies nyelv mestere, mint festő, s különösen mint humorista, egész külön dolgozatot érdemelne. Nagyon jól meg tudná tehát választani a szempontot, melyről igazságos ítéletet lehetne mondani Jókairól. De hát őt most csak egy dolog érdekli: az ember problémája.
Ezért a kritikáért két oldalról is megtámadják, s a nem óhajtott népszerűség is utoléri az élclapokban. Úgy látszik, leginkább elevenre talált a szerénység emlegetése. A fiatal kritikus elegánsan és önérzettel vág vissza, de ez a disszonáns hang mégis megkeserítette írói sikereinek élvezetét és magába szállásra késztette. Ennek a magába szállásnak visszhangját megtaláljuk a következő két tanulmányában, melyekben a lírikus félig öntudatlan őszinteségével és az elemzés művészetével, legrejtettebb lelki világát tárja fel előttünk.
Az első Kemény Zsigmondról szól. Ellenállhatatlan varázzsal vonzza Kemény világának misztikus félhomálya, melyből hiányzik a verőfény éltető, átható ereje s mindazon érzelmek, melyeket a napsugár érlel a lélekben, a naiv öröm, s a szívből fakadó nevetés. A rokonérzés meleg hangján beszél Kemény alakjairól, azokról a passzív emberekről, kiknek eredendő bűne az érzékenység, kiknek küzdelme a sors ellen nem is harc, hanem vergődés. Az egyénnek már az első pillanatban nincs ereje, a végzet hatalmával szemben nem szenvedélye áll, csak érzékenysége. Amily mérvben ernyed ellenállásuk, lelkiismeretük félelme nő. Mostani hangulatában nem ítélne oly keményen a Karthauziról sem. Mikor Keményről az emberről beszél, úgy tetszik, mintha Péterfy Jenő titkos naplójában lapozgatnánk, melynek minden sora a szívünkbe nyilallik. Legyen szabad belőlük bővebben idéznem, mert mélyebben, mint itt találjuk, nem fog soha senki Péterfy lelkébe bevilágítani. "Kemény Zsigmond, mint minden eredetiség, egy kissé szfinksz-szerű. Kemény érzéketlennek, közönyösnek mutatta magát mély érzésből, hallgatott, mert szívében büszkeségére hallgatott. Esze a fátum szerepét játszotta érzelmei felett. Az egyén vágyainak hallgatást parancsolt s a sivár elszánás egy nemével koporsóba zárta szívét, midőn az még erősen dobogott. A költő benne áhítá a boldogságot, a filozófus pedig nyomban leszámolt vele. Az ilyen heves lélek, kit az élet, a körülmények, egyéni tulajdonságok magába visszaűznek, magára elzárnak, a fájdalmas, a boncolgató önismeretre mintegy teremtve van. A boldogsággal is valahányszor szemben áll, szótlanul távozott előle, pedig a boldogságnak erkölcsnemesítő hatása van, ki legalább egyszer, ha pillanatra is, egész teljében boldog nem lehetett, a süllyedés lehetőségének jobban ki van téve, mindenesetre a cinizmus könnyebben férkőzik lelkéhez. Az elfojtott érzelem szívünket örvényessé teszi, a boldogtalanságnak általános érzetébe temetkezik el minden egyes vágyunk, óhajunk, felbukik benne, azután örökre elmerül. Mily hatással vannak ilyenkor az élmények, az eszmék, a tapasztalás? Mint folyondár indái átkapcsolják kedélyünket s gyökerén rágódva erejét szívják. Képzeletünk gazdagabb lesz, emlékekben dús, de kedélyünk fonnyad s a magunkba térés perceiben a sivár egyedüliség nyűgét érezzük. Kemény lelkébe nem pillanthatunk, nem követhetjük figyelemmel azt a harcot sem, melyet életében az akarat vívott a kényszerűséggel s azért ha végső éveire tekintünk s előttünk áll a roncsolt ember, a megdöbbentő szánalom, néha a könnyelmű gúny tárgya: némán, elfogódva kell elfordulnunk a szívfacsaró látványtól, mert érteni nem bírjuk."
Amit Keményről az íróról mond, az is teljesen s talán még inkább illik magára Péterfyre. "Kemény művei mindig hevült állapot, lelki erőlködés, bizonyos tekintetben kényszerűség és kényszerítés termékei, a kaotikus lélek tisztulásai. Keménynél a költészet igazi lelki szükség volt. Csonka élete a költészetben lett egésszé, ez nála az elfojtott belső félig kényszerű kitörése, az illúziótól búcsúzó ember újjászületése." Amit Péterfy a Karthauziról szóló bírálatában vétett szíve ellen, itt félig jóvá tette.
A fiatal Bajzáról szóló tanulmányában Péterfy írói lelkiismerete szólal meg elsősorban, de gyermek- és ifjúkorából is kapunk intim vonásokat. Néha szinte kiesik szerepéből, félrecsúszik a maszk s Bajza helyett az ő arcát pillantjuk meg. "Az érzelmesség korán éretté tevé Bajzát, kora dér csapta meg kedélyét, öreg szemeket vet a rét virágaira, miket az egyivású fiúk futkározás közben pajzán gondatlansággal taposnak. Nem volt szenvedélyes ember, a másik nemmel hidegen állt szemközt, kedélyét a barátság érzete tartósan eltölti. A szerelem csak platonikus áradozás, mely pillanatig tart s leginkább, mint vágy, emlékezés, novellakezdet jelentkezik. Bajza nem tartozott az elmosódó jellemek közé. Ellenkezőleg csontos ember volt, erkölcsi autokrata, ki személyisége egész hatályosságával magába olvasztá azt, mit egyszer igaznak ismert. Valójában megközelíthetetlen volt kezdettől s nem csoda, ha értelmi felsőbbsége később oly lehűtőleg hat mindenkire, ki őt közelebbről nem ismeré. Büszke ember volt, hitvány hiúság nélkül, kicsiben már kezdettől fogva irodalmi Coriolán. Utálta a hízelkedést, mint ez a plebejusokat."
Kemény Zsigmond és Bajza lelki világának elemzése katartikus hatással volt Péterfyre. Én-jének problémája egy ideig nem háborgatja, elfogulatlanul nézhet körül tárgy és kérdés után. Taine Franciaország klasszikus filozófusai a XIX. században című művének fordítása, Katona Bánk bán-jának kitűnő iskolai kiadása és két szellemes tanulmány Taine Angol irodalomtörténetéről és a francia forradalomról szóló egyik kötetéről s még egyebek az érett gyümölcsei ennek a nyugodt munkálkodásnak. Ekkor áll Péterfy zenitjén szellemi erejének. A munka gyönyörűségétől mintha kedélye is felfrissült és szíve is megfiatalodott volna.
Szerető gonddal mélyed el a Divina Commediába, nem hogy arányait kimérje, hanem hogy "kicsinyke rést vágjon, melyen át Dante világának néhány sugara lelkébe tévedjen." Péterfy ismeri tehetségének korlátait: nincs elég nyugodtsága, hogy tárgyát minden oldaláról szemügyre vegye. Ahhoz meg éppen nincs kedve, hogy a Dante-magyarázók útvesztőjében tévelyegjen. De ami Dante nagyságát teszi: érzésének mélysége, fantáziájának ereje és nyelvének költői varázsa: annak Péterfynél nincs hivatottabb magyarázója. Dante nyelvének primitív erejétől és bájától, képeinek szinte árnyékot vető plasztikájától mámorossá lesz s mámora átragad olvasójára is. Színessé, csillogóvá lesz a kezében minden tárgy, amint szemügyre veszi, forgatja, különböző szög alatt szemléli: úgy, hogy a visszavert sugaraknál nemcsak a tárgy plasztikját látjuk, hanem az író esztétikai gyönyörének is részesei leszünk. Stílusa sohasem volt hajlékonyabb és elevenebb. Leheletszerű gyengédségével néha az őszi táj ezüstös tónusát juttatja eszünkbe. Máskor meg szinte a zsánerkép elevenségével ragad meg bennünket egy-egy jelzője, egy metaforája. Stílusának jellemzésére legyen szabad két példát idéznem. Az egyik az a páratlanul drámai, hangulatkelő bevezetés, mellyel Dante arcképét "beállítja": "Mindenki ismeri Dante arcképeit, első pillanatra, mintha egy töviskoszorúra áhítozó frate állna előttünk, nem pedig babért óhajtó költő. Az az arcképe, melyet Giottónak tulajdonítanak, még a legkevésbé stilizált, itt az arc még elég mozgékony, elhisszük, hogy változhatik kifejezésben s ellentétes indulatokat tüntethet fel. Az újabb rajzolók szerint a költő arca nagyobbára a már megtestesült aszkézis és változhatatlan komorság. Redői mint a tölgyfa-kéreg, sötét szemei pedig mintha gödörbe mélyednének. Az egész arc kifejezése kemény, könyörtelen, csupa némaság s elfojtott keserűség. Mintha Dante társa nem is az "édes" Vergil hanem a fanatikus Arbuez lett volna. Lehetetlen beleképzelni ez arcba a dolce risót, az édes mosolyt, melyről költőnk beszél. Doré rajzában például Dante a megmerevült keserűség, egy oly végső kifejezés ül az arcon, melyet többé komoly irányban fokozni nem lehet: nem a lélek játékát tükrözi már, hanem megkövülését. Mintha Doré Boccaccio adomájára emlékezett volna. "Nézd, nézd" - mondja egyik veronai asszony a másikhoz, a mellettük elhaladó Dantéra mutatva - "ez ki-bejár a pokolban." S felel rá a másik: "Hogy is volna különben arca oly sötét, ha csak nem a pokol kormától."
A másik meg ez a kis részlet, melyben Dante képzelmének és nyelvének gyöngédségét akarja feltüntetni: "S a terzinák, melyeken átfut az érzés csilláma, mint víz színén a napsugár, mikor Beatricének feléje mosolygott szavai Dantét boldoggá teszik! Ilyenkor van az ő nyelvében is már abból a mosolyból, mely a későbbi festők Madonnáin annyira elbájol. S ami a legszebb, mindez Danténál nem okozza a keresettnek hatását, észrevétlenül támad, észrevétlenül enyészik, mint változó kifejezés szép arcon, vagy mint illat, melyet szellő hajt szabad mezőn." Elemző tehetsége is ebben a tanulmányában aratja legszebb diadalát. Mint Goethe és Hegel tanítványát, nem a kész eredmény, hanem a levés, a fejlődés érdekli mindenütt. Éles elmével nyomozza azokat a szálakat, melyek a Divina Commediát a középkor talajához fűzik s másrészt rámutat azokra a csírákra, melyekből majd a reneszánsz virágai fakadnak.
Dante-tanulmánya révén jutott be a Kisfaludy-Társaságba. A nem keresett kitüntetés közömbösen érintette. Igazibb örömet szerzett neki, ha egy-két jó barátja résztvevő érdeklődéssel kísérte munkásságát. Az ülésekre nem igen járt el, a nyilvánosságot kerülte, a nagy társaságot nem szerette. Később ugyan, amint én-jének gubójából mindjobban kibújt, szabadabban mozgott, de ritkán látott ismerősökkel szemben az első pillanat zavarát sohasem tudta teljesen levetkőzni. A futólagos érintkezésre szükséges aprópénzzel nem mindig volt ellátva, ötleteinek az aranyából, gondolatainak a nagy bankójából pedig nem mindenki tudott visszaadni. Szóval egy-két bizalmasabb ismerősét kivéve, az írók között sohasem tudott felmelegedni. Ez a kitüntetés legfeljebb annyiban játszik szerepet Péterfy lelki életében, hogy a rosszul vagy kedvetlenül teljesített kötelesség érzetével, a kényszerűség egy újabb elemével komplikálta a belső ellentmondásokat.
Mint a hangulatok embere, pillanatnyi elhatározásával nem egyszer keveredett ilyen hamis helyzetekbe. Így akkor is, midőn jóakaró rábeszélésre a magyar irodalomból magántanárságra habilitáltatta magát az egyetemen. Egy féléven át tartott előadásokat, aztán abbahagyta, bár tudta, hogy ezzel talán egyetemi karrierjének fogja útját vágni. Ugyanilyen pillanatnyi elhatározás vezette s később pénzkérdés kötötte mégis több éven át az Eötvös-kollégiumhoz. Szívesen foglalkozott ugyan a többnyire tehetséges és szorgalmas ifjakkal, de bár nem éreztették vele, érezte hogy az ő eredeti szempontjai és teljesen egyéni módszere nincsenek összhangban a tanárjelöltek egyetemi képzésével. Az ő ideálja: az élet és társadalom korlátainak bölcs elismerése mellett egyéniségének teljes felszabadulása és kifejlése. Vajon erény volt-e ez, vagy gyengeség? Hegeli korszakának ábrándja a férfikor ideáljává kristályosodva vagy szomorú apai örökség gyanánt benne lappangó bohém-természetének követelménye, ki tudná megmondani?
Ez a kérdés őt magát is nyugtalanította. Érezte, hogy egyszer ezzel is le kell számolnia. Atyját 1885-ben az ő segélyezése mellett felvették a szegények házába. Ott is halt meg 1887-ben. Különösen ezekben az években gyakran megjelentek neki Ibsen kísértetei: éber szemmel is, álomban is gyakran látta Oszvald szomorú alakját. A családi leszármazás és a környezet hatását az egyénre, mint pszichológiai motívumot, Ibsen vitte bele a modern drámába. De Péterfy nemcsak e miatt érdeklődött drámái iránt. Lelki rokonság fűzte az impresszionista Ibsenhez és enigmatikus alakjaihoz. 1887-ben
Péterfyvel is úgy vagyunk, mint Ibsennel: a darab végén a szavak új értelmet nyernek. Gregers Werléről azt írja egy helyen, hogy a bánatos ember koraérettségével atyja kártyájába látott. A saját problémáját feszegeti a következő sorokban: "Gregers Werlét magyarázza atyja jelleme is, sorsát is részben származása határozza meg: kihalófélben levő család gyermeke, kinek lelke nem jár többé frissen pattanó rugókon. Erősebb lélekben az akarat, melyben az egyéniség ereje összpontosul, kivívja jogát, kiheveri a kívülről reá származott benyomásokat és viszonyokat teremtve, melyek neki megfelelők, megújul, mint a lepke a hernyóból, míg ha gyenge, elsatnyul, elvész."
Az átörökléssel szembeállítja a megszabadító akaratot s ezzel megszabadul a kísérletektől. Az önkínzó pszichológia mindinkább háttérbe szorul s fokozódó érdeklődéssel mélyed el a költészet művészi oldalába, a kompozíció titkaiba. "Valóban nem csekély élvezet, írja Arany János eposzi töredékeiről szóló dolgozatában, a meglevő töredékeket vizsgálva, nyomára jönni egy nagy költemény szerves keletkezésének, utána rajzolni azt a gondolatmenetet, melyet a költő képzelme követett..." "Az ember szinte újra érzi a költő örömét, mikor egy-egy motívum átalakulását és életre keltését követheti." Ebben a friss hangulatban ébred lelkében egy nagy elhatározás: a lepke módjára megújulni, a modern irodalom és modern élet fojtó légköréből felemelkedni az örök szépség hazájába: a görögökhöz!
[+]
Szerk.
[*]