Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 14. szám · / · Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete

Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete [+]
I.

Péterfy Jenő született Budán, 1850. július 8-án. Atyja Péterfy József, anyja Csillag Szabina volt. Mióta a horoszkóp kiment a divatból, a lélekbúvárok, ezek a modern asztrológusok, felállították a milieu elméletét. Ma már nem a csillagok állásából, hanem az átöröklés törvényéből, a szülőföld, környezet és nevelés befolyásából akarják a lélek fejlődését, az egyén sorsát kimagyarázni. Egy szellemes francia író, Vogüé, szavai szerint: a lélek a szülőföld reliefje után formálódik. Szegény Péterfy Jenőnek nem volt igazi szülőföldje. Gyermek- és ifjúkora éveit Budán, Kolozsvárott, Egerben, Pesten, Keszthelyen, majd ismét Pesten éli le. Bármint vélekedjünk is e milieu-elméletről, annyit talán mondhatunk, hogy ez a gyakori lakóhely-változás a gyermekkori emlékek nyugodt lerakódását és egy mag körül való kristályosodását megakadályozza és a nyugtalanság egy nemét oltja be a gyermeki lélekbe.

Atyja jelesen képzett gazda volt, ki élénk szellemével, szeretetreméltó modorával első pillanatra bizalmat és rokonszenvet tudott ébreszteni maga iránt. Jó állásokhoz jutott, volt a magyar gazdasági egyesület titkára a szőlészeti iskola igazgatója, Haynald Lajos erdélyi püspök jószágkormányzója és a keszthelyi Georgicon igazgatója. Csakhogy nyugtalan vérű, könnyelmű ember volt, igazi bohém-természet, ki a pontosságot és rendet nem ismerte, a kötelességet nyűgnek érezte, melyen mindenképpen tágítani igyekezett, úgyhogy ahol közelebbről megismerték, nem volt maradása. A családi tűzhely sem tudta tartósan lekötni, nejét több ízben hűtlenül elhagyta, mígnem végképpen különváltak. Gavallér hajlamai, úrhatnámsága, könnyelműsége elkerülhetetlenül sodorták arra a lejtőre, melyen többé nem volt megállapodás, csak fokozatos süllyedés, le egészen a szegények házáig. Keserű iróniával alkalmazta rá egy ízben szegény Péterfy Keller Gottfried találó kifejezését: ein ausgeglühter Lebenskünstler. Péterfy sokszor könnyített magán, ha valami bántotta, egy-egy irodalmi vonatkozással. Az ilyen tükörképek, mialatt a szellemet foglalkoztatják, pillanatra a sajgó szívet is elcsitítják, mint a csecse-becse a síró gyermeket. De nem mindig lehetett "jobb természetének aggodalmait" ilyen maga ellen forduló iróniával elhallgattatni. A magába szállás perceiben meg-megcsendültek lelke mélyén Keller Gottfriednak szavai: "Ich finde es höchst unnatürlich, wenn sogenannte brave Leute ihre Erzeuger verlassen und preisgeben, weil dieselben schlecht sind und in der Schande leben, und ich preise die Liebe eines Kindes, welches einen zerlumpten und verachteten Vater nicht verlässt und verleugnet." [*]

Péterfy ugyan nem tagadta meg atyját, anyja tudta nélkül és akarata ellenére is támogatta tehetségéhez képest, de ez nem sokat mond, mikor maguknak is gyakran kellett anyagi zavarokkal küzdeniük. Ez a szomorú apai örökség, mely már gyermek- és ifjúkorát megmérgezte, még férfikorában is "mázsás kő" gyanánt nyomja a nyakát s mint a lelkiismeret megoldatlan kérdése nem egyszer közel viszi a kétségbeeséshez.

Más irányban, de épp oly végzetes befolyást gyakorol sorsára édes anyja. Ez a derék, művelt nő, aki csupa szív volt, csupa érzékenység, boldogságának romjain egy új ábránddal vigasztalja magát: szépen fejlődő egyetlen gyermekének a jövőjével. Annak áldozza egész életét, minden gondolatát. Sokáig erős lélekkel tűrte a megaláztatást, szégyenét, fájdalmát magába temette, könnyeit nemcsak idegenek, hanem kis fia előtt is titkolni igyekezett. De nem sokáig titkolhatta. Semmi sem élesíti annyira a gondolkodni kezdő gyermek érzékeit, semmi sem fokozza annyira érzékenységét, mint a szívéhez közel állóknak titkolt szenvedése. A kis Jenő is édesanyja keblén tanulta az elfojtott könnyek nyelvét megérteni. Az anyai csók mohóságából és szenvedélyességéből kiérezte a kárpótlást kereső szív boldogtalanságát, a rámosolygó szem el-elborulásából az ábrándjait sirató lélek megtöröttségét. A rokon-érzés mintegy hatodik érzékszervvel ruházza fel a kora-érett gyermeket, melynek segélyével a külső jeleken át a lélek belsejébe lát. Ilyen élmények avatják fel a gyermeket költővé, ekkor születik meg lelkében az élet tragikus érzelme.

Ilyen fojtott levegőben nem tud a fejlődő lélek szárnyra kapni. Összeasznak azok a csírák, melyekből az életkedv virágai fakadnának, vagy a friss tetterő gyümölcse fejlődhetnék. De a családi körön kívül is nyomott a levegő az egész magyar hazában. Vérmes remények után a hirtelen kiábrándulás, a végső erőfeszítés után az elernyedés, a titáni harcok után a teljes letargia. A Péterfy Jenő kortársai valóban nem jó csillag alatt születtek. Ez a csüggeteg korszak rányomta bélyegét a méhéből kikerült egész nemzedékre.

Péterfy nem szeretett beszélni gyermekkoráról. Egyszer séta közben elejtett annyit, hogy gyermek- s ifjúkorát nem szeretné még egyszer keresztül élni. Talán csak az az egy év lehetett kivétel, melyet tizenötéves korában Keszthelyen töltött s melyről többször is és szívesen megemlékezett. Ekkor már szépen hegedült és szívesen látott vendége volt egy zenekedvelő úri családnak, ahol megismerkedett valakivel, aki "glóriába zárta" gyermekségének ezt az egyetlen boldog esztendejét. De erről is csak annyit tudunk, amennyit fél szóból lehet megérteni, ha valaki a másik felét is tudni akarta, ez a mimóza-lélek az első érintésre összecsukódott.

Ilyen fejlődés mellett a lélek hamar megkomolyodik. Az ilyen gyermeknek nincsenek játszótársai. A vele egykorúak nem értenek az ő nyelvén. Szíve meg-megfeszül az összegyülemlett érzelemtől, szeretné kiönteni, de amit ő érez, azt szavakban nem is lehetne elmondani. A léleknek ezt a belső rezgését csak a zene, a hang, Hegel kifejezésével: valamely hangzó testnek ez a belső remegése tolmácsolhatja. Megsejtette ezt a tízéves fiú és sírva kérte szüleit, hogy taníttassák hegedülni. Ez Egerben történt, hova 1860-ban kerültek fel Kolozsvárról. Egerben csak az első gimnáziumi osztályt végezte. A következő évben már Pesten lakik a család s itt a kis Jenőt a piaristákhoz íratják be a második osztályba. Az élénk fekete szemű fiú első megjelenésével magára vonja tanulótársainak és tanárainak figyelmét. Kalmár Endre, a későbbi rendfőnök lelkes előadásaiból szereti meg a történelmet és megszerette egész életére. Az ötödik osztályt, mint magántanuló, Keszthelyen végezte, a három felső osztályt pedig a budai gimnáziumban, hol Lutter Nándornak volt kedves tanítványa. A mennyiségtannal, különösen a trigonometriával még később, mint esztétikus is szívesen foglalkozott.

Péterfy nagyon korán kezdi az önművelést. Azok közé tartozott, kik tudományszomjuktól vezérelve és becsvágytól sarkallva, mint az autodidakták bővítik ki s töltik meg tartalommal a közepes tanulók számára kiszabott iskolai kereteket. Édes anyjával rendesen németül beszélt. Már mint gimnazista otthonos volt a német irodalomban. Össze-vissza olvasott, tanult mindent, de évről-évre fokozódó szenvedéllyel ragaszkodott hegedűjéhez. Az egyre szomorúbb családi élet, az anyagi zavar és nyugtalanság köréből jól esik lelkének a zene szárnyain felemelkedni oda, hol megszűnik minden díszharmónia. De annál szerencsétlenebbnek érzi magát, midőn ismét le kell szállania. Minél gyakrabban és minél érzékenyebben ütközik bele a valóságba, annál inkább sóvárog valami elérhetetlen ideál után. De lassanként eszmélni kezd, megsejti, hogy a díszharmónia nem a világban van, hanem az ő bensőjében. Lelkének világa kettészakadt: az értelem és a kedély világára. Most érti csak meg az önismeretre ébredt Faust sóhaját: "Zwei Seelen wohnen ach! in meiner Brust." Goethe vezetése mellett kezdi meg az "önismeret pokoljárását", melynek egy nagyobb tanulmány lett az eredménye Goethe Faustjáról. [*] Ebben a később megsemmisített kísérletben nézett szembe először önmagával.

Az érettségi után nem annyira hajlamát követve, mint inkább a fölpezsdült közélet kilátásaitól csábítva jogász lett. Itt főleg a római jog érdekli, de emellett irodalmi s történelmi tanulmányokkal is foglalkozik. Ekkor ismerkedik meg Macaulayval és Rankéval, kik mindketten nyomot hagynak fejlődésében. A második évben is még szorgalmasan eljár az előadásokra, vizsgálatot is tesz, de mégis olyanféle nyugtalanságot érez, mint a vándor, aki azon veszi észre magát, hogy letévedt a helyes útról. Érzi, hogy a jogi tanulmányok nagyon eltérítik önmagától. Pedig aki egyszer önmagába tekintett, azt fogva tartja az emberi lélek csodálatos látványa, melytől egyhamar nem bír szabadulni. A jogtudomány mindinkább háttérbe szorul, a harmadik évben átmegy a bölcsészeti szakra és tanári pályára készül.

Az egyetemi évek alatt döntő szerep jut Péterfy fejlődésében a filozófiának. Fischer Kuno művei vezetik be az újabb filozófia történetébe. Amint a nagy német gondolkodók birodalmában tájékozódik, eszményekért rajongó lelkének egész buzgóságával mélyed el Hegel filozófiájába. Itt ismét magára talált. A lelkiélet dualizmusát törvényerőre emelve találja Hegel elvében: Az ellenmondás minden létnek az alapja. Az ellenmondás által való fejődés elmélete új világításban mutatja Mefisztó alakját s irányt jelölve, tudatossá teszi eddigi bizonytalan sóvárgását. Diadalmas örömmel szemléli, mint foszlik semmivé Hegel dialektikája által a tünemények világa, ez a csalfa valóság, mely neki eddig csak szenvedést okozott. Ahol eddig csak mint az ábrándozás holdkórosa járt, most nyitott szemmel nézhet körül az eszmék világában, melynek közepén ott tündöklik az ész, mint minden dolognak lénye és igazsága. Péterfy éppen jókor találkozott Hegellel. Addigi fejlődése feleútra már feléje vezette, hegelista volt, mielőtt Hegeltől egy sort is olvasott volna. Mindig hálával s némi önelégültséggel gondolt forrongó ifjúságának szellemi vezérére. Hegel erősítette meg idealizmusában, mellyel a köznapi érdekeken felülemelkedve, egész életén keresztül hű maradt az eszmények kultuszához. Ő tanította meg arra, hogy a világ értéke attól függ, hogyan tükröződik az én-ben, az én értéke meg attól, hogy miképpen tükrözi az eszmét. Világos lett előtte, hogy saját lelkének minél tökéletesebb kiművelésén fordul meg egyéni boldogsága. Ettől kezdve tisztán áll előtte rendeltetése: én-je lesz életének a mesterműve, azon kell dolgoznia szakadatlanul.

Ekkor teszi félre hegedűjét, az már megtette kötelességét, de a zenének mindvégig lelkes híve marad. Csakhogy nagyon válogatós volt. A zenében is elsősorban a lelket kereste, a hangszerelés bravúrjai, a technika mesterkedései hidegen hagyták. Azért nem tudott lelkesedni Liszt Ferencért sem, nem találta elég bensőnek, elég őszintének. Nem tartozott a Wagner-rajongók közé sem, bár Wagner zenei zsenijét föltétlenül elismerte, de például a Nibelungokban meg a Parsifálban inkább szeretett volna kevesebb metafizikát és több melódiát. Egy Siegfried-előadás alkalmával egy magyarázatot kérő szomszédnőjét az augurok komolyságával utasította Schopenhauerhez. Wagner művei közül legjobban szerette a Mesterdalnokokat, a művészi törekvésnek és a művészi lélek büszkeségének ezt az örökszép apotézisét. A zene klasszikusai közül csodálattal tekintett fel Beethovenra, kiben a zenei tökéletesség megtestesülését látta. De szívéhez Mozart állt közelebb. Ha Mozart zenéjét hallgatta, szemének ironikus szikrája megolvadt, tekintete bensőbb lett, ami kellem, gyermeteg báj és kedvesség csak volt benne, az mind kiült arcára, mely szinte sugárzott a boldogságtól, mintha megnyílt volna előtte az ég s az angyalok karát hallgatta volna.

Kedélyéletének még egy mozzanatáról kell megemlékeznem: a költői hajlamáról. Kevesen tudják, hogy Péterfy verseket is írt, még pedig német verseket. Ezelőtt körülbelül tizenöt évvel felolvasott előttem öt-hat lírai költeményt, melyek jóval régibb időből származtak. Lelki világának a titkát ezek sem tárták fel előttem. Nem az érzés heve, sem a hang őszintesége, hanem a nyelv bája és a színek pompája által hatottak. Leheletszerűen finom érzések, talán éppen a hegeli rózsás ködön áttörő sugarai az első szerelemnek. Jellemző egyéniségére, hogy még a múzsákkal szemben is zárkózott maradt. Pedig ő írja Bajzáról szóló tanulmányában: "Az ilyen örökké belül maradó szikra hamvad s folytonos hamvadása dacára éget és megéget. Bizonyos megnevezhetetlen nyugtalanság támad a lélekben, most feszültség, majd kimerülés: jelezve, hogy az alkotóelemek közt nincs meg a teljes összhangzás." Az ő lelkében Hegel hatása alatt mintha megszűnt volna ez a feszültség. Ha nem is az összhang, legalább bizonyos nyugalom szállt a lelkére, ha nem is állandó béke, legalább fegyverszünet az ész és szív harcában, egyelőre az ész diadalával.

[+] E tanulmányt Péterfy Jenőnek, az 1899. nov. 5-én önkezétől meghalt írónak s tudósnak tanártársa, Patthy Károly írta, kevéssel Péterfy halála után, barátok s tanítványok meghitt köre számára, mely előtt Péterfynek emberi és írói személye egyaránt szeretett és tisztelt volt. A megemlékezés ugyanezen kis község számára, iskolájuk, a Horánszky-utcai főreáliskola akkori Értesítőjében jelent volt meg. Azóta e község szétterjedt s magába foglalja a mai művelt közönség egész új nemzedékét, mely számot tarthat arra, hogy e finom sorok számára el ne vesszenek.
Szerk.