Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám · / · Figyelő
Környei és Svärdström néhány estén át a Városi Színház vendége volt. Három a kislány két címszerepében Schubert dalait énekelték, visszaidézve a múltszázad eleji Bécs érzelmességét, a mézédes polgári romantika ízét, illatát. Meleg zengéssel patakzottak Környei ajkán Schubert melódiái, és Svärdström szopránja mint ércfolyam színén végighúzódó ezüstfonál csillogott tiszta hűs fénnyel.
Környei és Svärdström magasan felette állanak az operettszínpad színvonalának. Mindkettő tekintélyes múltú, ámde erejének teljében levő vérbeli énekes. Jelenlétük emelkedésre, képességeik teljes kifejtésére sarkallta a színjáték többi szereplőit. Látható mód iparkodtak, hogy a kivételes vendégekhez méltók legyenek.
Ily estén, amikor a színpadon a múlt kél életre, nem az a múlt, amelynek szereplő embereit már csak a történelmi könyvek kosztümös alakjainak, beszédüket holt igéknek érezzük, hanem az a múlt, amely a köztünk élő aggastyánok életívén át beletorkoll a jelenbe, félmúltba, az ilyen estén az emlékezés borúja száll reánk. Kétszeresen fáj a színjátszók minden fájdalma, az idő rohanásának, az elmúlásnak intőjele mered felénk. Schubert maszkját viseli a főszereplő, Bécs utcáira nyílik a virágos udvar kapuja, az utcák még ma is majdnem ugyanazok, Schubert dalai új erővel repdesnek körülöttünk.
Az emlékezés sodrában a két művész pályájának első fordulói is elénk tárulnak.
A színpad hazug tükre igazat mutatott. Sorsunkat, életünk múlását, a visszahozhatatlan örömek hervadását mutatta. Mikor lehullt a kárpit, a közönség sűrű tapsa között úgy tekintettünk vissza a színpadra, mint az elapadt forrásra, alkonyuló égboltozat sötét síkjára.