Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám · / · Lesznai Anna: Babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához

Lesznai Anna: Babonás észrevételek a mese és a tragédia lélektanához
III. Álproblémák.

Lélekvalóságra törekszik bizonyos értelemben minden műfaj, de csak egy irányban szabadítja fel a lelket, egy lendületnek tár kaput, mélységre utal egy ponton, nem díszít terjengve végtelen síkot, mint a mese. Azt hiszem - a megvalósult lélek világában, Isten előtt minden műfaj belenő, belevész a lélek tengerébe. Elveszti öncélúságát, mesébe múlik, dísz és ékesség lesz csak az örök és teljes lélek formáján. Mint ahogy az ősember testét ékesítette a külvilág tarka ábráival, úgy kell, hogy a lélek átéléseinek, tetteinek sorsa formáinak pompájában jelenjék meg Isten előtt. Mert mivé lennének különben a formák? A megvalósult öröklétben nincs jogosultsága a végesnek és önmagát korlátozónak, de nem is ítélődhettek céltalan elmúlásra. Részeivé, tulajdonságává kell lenniük az egyetlen halhatatlan formának: a léleknek ornamensei.

De az emberek előtt ez a műfajok szomorúsága: valamelyik mű eléri az új közelgő lélekvalóság nívóját, új pszichikai értékeket hoz csak egy ponton is: a kortársak tömegére nézve "érthetetlenné", "valószínűtlenné" válik. Ha egyéb szuggesztív tulajdonságánál fogva utat is tör magának az emberek tetszéséig: lényege idegen marad számukra, míg csak a közlélek utol nem éri az alkotót sejtéseiben. Ezt a jelenséget minden nagy, vagy legalább is újszerű művész pályáján észlelhetjük - kivételt legfeljebb egységes szellemi kultúrák ritka perceiben láthatunk. Az új lélekvalóság félreértésre, mellőzésre, sőt haragra talál. És ez a harag nem az értelmetlenek, semmit sem sejtők felháborodása, de éppen azoké, akik érzik, hogy van valami közvetlen előttük, oly közeli és kötelező fejlődési fok, melynek elérésére jelenleg képtelenek. Balázs Béla "Halálos fiatalságát" szóval és írásban álproblémának bélyegezték. Még műformáját méltányoló kritikák sem voltak hajlandók Ágnes lelki válságát jogosultnak és emberinek méltatni. Én nem akarok és nem merek a "Halálos fiatalságról" mint művészi alkotásról kellőképpen megindokolt műkritikát írni - mint ember és asszony nézek szembe Ágnessel és kérdem magamtól, értjük-e egymást mi ketten?

Ágnes magába zárt, benső lényegénél fogva "elhagyott" egyéniség. Sehová sem tud tartozni, senkié. Ez abban jut végső kifejezésre, hogy még önnönmagával sem azonosítja magát. Kritika, öngúny, kétkedő fájdalom és bizonytalanság tépi el legmélyebb énjét, lelke külsőbb, életbe kevertebb rétegeitől. - Magányát, énségének börtönét feszegeti az élet. - Ágnes - hiszem mindenkiben felüti a fejét az ősi egyesülési vágy - kapkodva nyúl a feléje intő emberi kezek után. De mikor az közelíti meg, ki bele tudna hatolni lelki körébe, akkor visszaborzad és sorsszerű magánya szörnyű lázadással utasítja vissza Miklóst. Így lesz megmentőjéből gyilkossá a szerelem. Az élet helyett a halálba nyílik meg Ágnes egyénisége.

Az empirikus életben minden lelki folyamat összetetten, más folyamatok által zavarva és módosítva jelentkezik. Énfeladásunk és egyéniségünk küzdelmei rendesen elviselhető fájdalomra és örömre tompulva valósulnak meg, a mindkét lelki törekvést harmóniába ölelő végső boldogság ritka és majdnem mindig öntudatlan pillanatai közt. Halálunk is kívülről, idegenül közelít felénk, - nem saját harcuk csataterein esnek el az emberek -, mártírok és öngyilkosok erkölcsileg természetesen nem egyenértékű kategóriáinak kivételével.

A művészet kiélezi és kihámozza az életből a problémákat. A léleknek döntenie kell - mintegy műfajt kell választania. S míglen annak ki a meséhez fordul, a mindenekkel egyesülés felelőtlen örömmé virágzik - annak, ki tragédiára adja magát, halálos harccá lesz minden közösség -, a beolvadás öröm ehelyett, az önfeladás lealázó kényszerévé válik számára minden egyesülés. - Lényege a magány, a sorssal való szembefordultság - és mivel az egyéniség véges és korlátolt: a legyőzetés - az egyéniség összeroppanása. Ez a titokzatos az emberi sorsok tragikumában - a tragikus egyéniség a halálnak, a végső önfeladásnak kapuján át menti magát más egyéniségek és hatalmak befolyása alól. A túlfeszített egyéniség végső és egyetlen adequat tette - egyszersmind önnön korlátai szétvetését az egyéni elmúlást jelenti. A tragédia is, mint a mese, tükre a lélekvalóságnak - de nem követheti az útján, mint a mese - mert a lélekképét csak egy egyetlen válságos gesztusában ábrázolja - mert tökéletes lezárt tragédia csak a műfajon belül képzelhető el. A tragikus lelkű ember ugyanis halálával, melyben abszolút énérvényesülés és abszolút önfeladás csodásan összeesnek - áttöri tragédiája börtönét. Megváltódik, ha halhatatlan lelket tételezünk, megszűnik és megszabadul, még ha tagadjuk is a túlvilági életet. A kezdetleges "rituális tragédia" - passiójáték volt tulajdonképpen, mert vallásos volt és Istenek szenvedését ábrázolta a végességben, (dyonisosi játékok, a középkori passiójáték). - De minden tragédiában a lélek passiójátékát látjuk meg, amint túl látva a mű zárt korlátain, emberi, erkölcsi és vallásos szemmel tekintünk reá. Viszont a tragikus mű éppen ott teljesedik, hol az egyéniség önnön benső súlyánál fogva zúzza szét önmagát.

Ágnest csak felejthetetlen, minden önfeláldozásba belepusztuló egyénisége magyarázza meg, viselkedése sorsa minden más látószögletből nézve érthetetlen, csak a tiszta tragédiának elemében képzelhető el. Nőisége csupán aláhúzása ennek a végigélt emberi összeütközésnek.

Az, hogy nő - tehát biológiailag és társadalmilag önfeladásra szánt - csak megsulykolása fájdalmas emberi mivoltának. Kontraszt, mely kiemeli a tépettséget - de melynek erejével nem cáfolhatunk meg semmit, nem alaptulajdonság, melyből lényeges állásfoglalást lehetne kimagyarázni. "Ágnes büntetésből asszony, előbbi élete vétkeiért" mondaná talán a buddhista hívő. Nem a szerelem problémája az övé - de a tragikusan magába zárt egyéné. A szerelem itt ismét mint a mesében, kifejezési alak, mely minden rendelkezésünkre álló valóság-forma közül legtisztábban példázza az énség és az egybeolvadás szembekerülését. Mondom, Ágnes lényegéhez nem tartozik női volta, neme számára, "külső reáhárított történés" - de nem egyéniségével harmonikus és lényét megalapozó tulajdonság. Tulajdonsága azonban az - ami a nem tragikus ember számára esetleg történés: csupán a döntés. Ágnes mindig dönteni kénytelen, mert minden jelenség problémává nyílik előtte - de választania soha sem lehet. Menekül minden választás alól - mert érzi, hogy minden választás vállalást, minden vállalás egyéniségének valamihez vagy valakihez fűzését, alkalmazását jelenti. Minden komoly kapocs énünk más énekkel való elkeveredése, Ágnes számára lehetetlenség, mert lényege a magány.

"Jól van - mondják talán erre - de Ágnes semmi esetre sem normális nő és minek a háború negyedik évében ennyi jó papírost szánni egy nem normális lény tragédiájára. - Itt egész találomra sorolok fel néhány tragikus hősnőt: Elektra, az Orleansi Szűz, Judit, Jocaste, Medea - nem lelek közöttük egyet sem, ki normálisnak nevezhető. Elektra, ha normális, családja bűnein elbúsulva iparkodik mielőbb férjhez menve, tisztes élettel feledtetni sötét múltját. Judit, dehogy mozdult volna ki ostromolt városa falai közül - vagy ha mégis: nőietlen felbuzdulását feledve pihent volna Holofernes imponáló ölelésében. Szegény kis Orleansi Szűz - annyi báránya, derék kérője volt és mind otthagyta őket egy látomás kedvéért - Jocaste, bár igaz, hogy véletlenül, saját fiával kötött házasságot - Medea! - De elfordulok a tragikus hősnők kellemetlenül abnormális csoportjától, hogy a szívünkbe és művészetünkben ünnepelt szentekre és szibillákra tekintek! Látok szívet tépő szépséget, lelket égbe váltó őrületet, emberfeletti áldott túlbecsülését mennyei, álomjáró javaknak? De normálisnak valóban nem mondhatók e nők! Leszállok a mindennapi élet műfajába: a modern regénybe: Dosztojevszkij Soniája, sőt a naturalista Zola Albineje, sőt, sőt - Pierre Louis Conchitája sem normálisak. - És nézzünk nyomtatott nők szíve helyett eleven magunkba. Az vesse Ágnesra az első követ, aki normális. De mielőtt kövekkel hajigálnánk, állapítsuk meg talán végre - a háború negyedik évében a normalitás fogalmát? - Hiszen - normális ember nincsen, és amennyiben ilyen csuda léteznék, semmiféle műfaj keretébe sem illenek bele! Mert normális éppen azt jelentené, hogy ez az önmagával és a külvilággal teljes egyensúlyba pottyant lény eleve megoldotta saját részére a lét összes problémáit - sorsa eseménytelen tiszta csend, melyben soha-soha elérkező jóleső harmónia nem oldhat meg és nem koronázhat bennünk is lüktető kételyeket és fájdalmakat. Avagy normális az, akinek fajtájából legtöbb van a világon - de ez csak egy egyetlen statisztikailag megállapítandó típus lenne a számtalan emberi alak közül, mely csekély számú és feltétlenül egy műfajhoz tartozó műben lelné meg kifejezését. Vagy normális az a színtelen és torz csuda, melyet minden ember legközepesebben fejtett attribútumából állít össze egy boldogtalan költő képzelete!

Vagy fokai és határai vannak a normalitásnak, melyeket nagy elődök művein tanulmányozhat az alkotó. Vissza értünk tehát Jocastehez, Judithoz, az Orleansi Szűzhöz!

Az Orleansi Szűz különösen érdekel, problémája - már ha felületes, szerelmi beállításában nézzük a problémát - emlékeztet Ágnesére. Szeret és még sem tud azé lenni, akit szeret. - Valóban, de az Orleansi Szüzet a reá rótt hivatás és szent volta kötik szűzi magányához, sorsa tragikus beteljesüléséhez. Ágnesnek hivatása nincs - zenészvolta még felületesebb attribútuma, mint nőiessége - csak azért ad neki a költő tehetséget és pályát, hogy ezektől való könnyű elszakadása is belső magányáról, saját empirikus lelke tőle idegen voltáról tegyen tanulságot.

Ezen a ponton nincs a két tragikus hősnő között semmi analógja. De vizsgáljuk közelebbről a szent fogalmát. Tőlem valóban távol esik, hogy a mennyeit és misztikusat le akarjam szállítani akár a mindennapi élet, vagy akár a művészet síkjára! Csak azt nézem, hogy az Orleansi Szűzre, mint tragikus hősnőre mit jelent szent mivolta. A szentség számára - és ez a vallás szférájában is megáll - lelki nívót jelent. Erkölcsi és szellemi fokot, mely puszta mozdulatlan lényének intenzivitása által hat és kötelez. (Az, hogy a szentség meg is vált, nem szerepelhet a tragédiában, mert mint elébb jeleztem, ez a puszta tény felrobbantaná a tragédiát). Nos - csak az elérhető legmagasabb fok, a szentség hat és kötelez, vajon nem parancsoló minden valóban elért és elérkezett foka, alakja a léleknek is. Vannak emberek, kiknek hivatásuk, hogy cselekedjenek és alkossanak és emberek, kiknek az a hivatásuk, hogy életükkel elérjék lelki valóságukat, ne legyenek mások, mint amilyenek és könyörtelenül tegyenek sorsukkal tanúságot önmagukról. Ezekből válnak, ha sikerül áttörniük a korlátokon és Istenig emelni egyensúlyukat, a szentek, ha beleütköznek önnön parancsolóan teljesedett korlátaikba, a tragikus egyéniségek!

Azonban - mondhatnák - mi az értelme, értéke egy olyan tragikus hősnőnek, kit erkölcsileg közömbös, passzív egyénisége sodor megoldhatatlan konfliktusokba? Csak annak van joga a tragédiához, kinek elbukása az emberiség fejlődési vonalába esik? Ágnesre nézve erkölcsileg látszólag improduktív egyénisége épp oly kötelező, mint az Orleansi Szűz Istenes megszállottsága. És problémája legalább oly általánosan emberi, épp oly közös, ha nem is oly normális - mint az átlagos regény-hősnők vergődése. A tiszta létnívó erkölcsi érték, csak úgy, miként a jó cselekedet és példaadóan felvetni kérdéseket gyakran hőstett számba vehető. Ágnes tragédiája a kérdések tiszta felvetésének, az önnönmagához való véres őszinteségnek, az abszolút keresésnek és a vállalás jogának valóban erkölcsi légkörében játszódik le. Önnönmagát vállalni, ez talán neve Ágnes állásfoglalásának, ez az az erkölcsi probléma, melybe bele kell pusztulnia. Nem nyúlni semmihez, ami nem kompetenciánk, nem merni a szeretés gyönyörét, mert nincsen az embernek joga arra, hogy derűre-borúra erején felül szeressen. Mert minden szeretés vállalást jelent és minden vállalás erőt tételez fel, melynek híján életértékekhez nyúlni léhaság. De azt vállalni, hogy nem tudunk szeretni emberre, nőre nézve kétszeresen súlyos erkölcsi teherpróba. Ágnes számára tiltottak és tabuk az élet és a szerelem, mert érzi, hogy erős magányával szemben termékeny önfeladásra képtelen. Önnön gyöngeségének felelősségtudó viselése - erőt, ideálok elérhetetlensége előtti komoly megdöbbenése, meg nem alkudó ideálokat jelent. Mindig hasznos és erkölcsös a lélekre nézve, ha titkos önmaga előtt sem tisztázott fájdalma öntudatba virít. Régi és elcsépelt példa, hogy az orvos is bajok eredete nyomán gyógyít. Kiemelni és rámutatni egy problémára: itt dolgozz, itt javíts, itt tisztázz és számolj le, mert itt fáj - sohasem lehet erkölcsileg hiábavaló. Meg vagyok róla győződve, hogy az öntudatba váltás ma egyik legfőbb erkölcsi kötelességünk.

Ágnes emberi jogosultsága azt hiszem tagadhatatlan, de mi a nemi jogosultsága egy olyan nőnek, ki nem tud szeretni! Ezzel a kérdéssel végképp kiléptünk Ágnes sajátos tragédiájából,melyben szerintem nem döntő a női szempont, csak mélyíti a példát. Ágnest mint közülünk való eleven embert kérdezhetjük azonban így! Hogy ma, a nő és férfi viszonyában még a legszebben és legszerelmesebben is, mindig öngyilkos lesz valami az egyik, a másik, rendesen mindkét félben, ezt mindenki be fogja merni vallani, akinek sikerült emberül túlélnie szerelem előtti önmagát. De vajon így kell-e lennie ennek? Ágnes tragikuma közös sorsunknak ezt a pontját fedi fel. Halála minden "részleges szerelmi öngyilkosság" fájdalmára rávilágít - és felelésre unszol.

Egy női sors, mely minden nő lelkéből szól, minden ember lelke felé, mely éppen a nőiesség szimbólumába tudta beleszorítani a legmélyebb emberi kérdést, az egyén és az egyesülés válságát: nem lehet sem emberileg, sem művészetileg álprobléma.

Ágnes, mint miden tragikus egyéniség túlnőve műfaja keretén, az emberek erkölcsi lelkiismerete, Isten színe előtt kiáltó kérdés. És ki adhat többet a vándornak egy útnál, mely célja felé vezet, ki adhat többet az embernek egy új kérdésnél, mely önnön lelkéhez vezeti el őt.