Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám · / · Lányi Sarolta
Nem mondja senki el neked, mi voltam
s te már csak annak látsz, mivé lekoptam.
Hisz én magam se nézek már a múltba.
Fáradt, kopár nő, százgondú, sekély
már rég nem ír, csak sír s nem is beszél,
mert durva zaj lett hangjának zenéje,
ilyennek látsz, hajtása halvány búnak.
De aztán egyszer tebenned kivirúlnak
anyád régholt ifjú reményei.
Az é n álmaim álmodod tovább
megnyilnak néked mind mind a csodák
anyád ifjú szemét kápráztatók.
Ne mondja senki el neked, te éld át
az ifjúságom. Im ezt hagytam én rád
könnyes sorsomból sarjadó virágom.