Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 13. szám

Kádár Endre: Balalajka
Regény

Így múlt el az első hónap.

Nevetve: majdnem soha. A nevetés Andrejnek nem volt természetében. Apja ellármázta, elitta, elkártyázta, anyja másra nevette, húgai elturbékolták, neki csak a hiány maradt meg. Amint a hang jókedvre csúszott, nála előbb a régi, nagy hiányt töltötte meg s annyi bősége már nem volt, hogy manifesztálódhassék.

Nevetve: majdnem soha. Legalább egymást közt nem. Vagy magukba szakadtak s csak azt mondták egymásnak, ami kikerülhetetlen volt, rosszkedvűen, ingerülten, vagy agyonbeszélték egymást.

S a kettejüké mégis csak egy élet volt most már. S mindegyik akarta élni a maga életét, azt, amit várt. Olyanoknak érezték magukat, mint az összenőtt ikrek s ezzel az összekötött léttel annyira más volt természetük, kedvük, ízlésük.

Egyszer Marie kezdte el így:

- Hogy maga sohase jókedvű.

- Körülbelül olyan vagyok, mint amilyennek megismertél.

- Ez igaz. S én hogy megszerettem a maga szép komolyságát, mindjárt ahogy először megláttam! És mégis.

Ki tudja azt elgondolni, hogy így is van és hogy csak így van. Ha az ember megszeret valakit s pláne egy olyan embert, mint ön, aki csupa komolyság és nemesség, ha rágondol, úgy gondolja, hogy minden-minden tulajdonság még szebben van meg benne. Emlékszik arra a csodálatos képre, amit a múltkor láttunk a Luxembourgban. Puvis de Chavannes Pauvre pęchuerje. Emlékszik? Emlékszik a vízre, Istenem, mily csodálatos szép, mily végtelen. Egy méternyi táj s ha állok előtte, úgy érzem, hogy a táj, a víz a végtelenbe ér, még annál is tovább. Ilyenformán áll meg az ember az előtt, akit szeret. Én sohase hittem volna, hogy azzal a roppant hittel, ami önben van, mindig ily komor fog maradni.

Csendesen beszélgettek, vacsora után, májusi este volt. Olyan perc, amelyben jobbak, emberibbek voltak egymáshoz, körülbelül egyformán voltak egymáshoz hangolva. Sajnálták egymást és eddig egoizmus nélkül beszélgettek, valami kis melankóliával saját sorsuk felett.

- Az igaz, hogy tökéletesen hiányzik belőlem az életvígság. Tudod, az az élet, amin én keresztül mentem. S azok a csalódások! Mégis, azt gondolom, az volt a reménységem, (lefelé nézett, nem akart szemrehányó lenni), hogy a feleségemmel valami életörömöt kapok lassacskán. Egy embert vártam, aki egészen mellettem van és akivel valami tökéletes emberi szolidaritásban élhetek. Aki ember, mielőtt nő.

- Én nagyon sajnállak. Jobb sorsot érdemeltél volna.

Marie leeresztett fejjel hallgat.

- Neked más kellett volna.

- És magának?

- Nekem is.

- Nem szeret?

- Azt tudnod kell, hogy igen!

Marie elgondolkozik és igent int:

- Azt tudom. De nem becsül.

- Azt se mondhatom.

- De bizony. De lássa, nem okosan bánik velem. Én tudom, hogy szeretem önt. S talán követni is tudom, úgy gondolom, nem vagyok egészen buta. Egy francia nőből mindent lehet csinálni. Mért nem próbál magához nevelni? Ismertesse meg velem az oroszországi dolgokat. Én is forradalmár, szocialista akarok lenni. Nem tettem elég haladást az oroszban? Na ugye? Fejlesszen magával együtt. Lehet nekem más életem, mint az, amit magával élhetek? S ne legyen olyan szigorú! Vagy ha már az, ne adjon fel egyszerre! Hiszen oly egyszerre kerültem bele az életbe.

Kezet nyújt az urának, az ölébe ül és így ülnek csendesen.

Két napos béke. Marie felkel rendes időben. Rendes időben elkészíti a reggelit. Fel is öltözött. Andrej kilenc órakor szokott a tanítványához menni, volt hát ideje elbeszélgetni: mit esznek ma, mikor jön haza s még mosolygott is. Az ebéd már várta. Leheveredett a díványon, Marie tiszta kézzel egy blúzt varrt s hogy látta, hogy az urának tetszik a munka, időnként felnézett rá s mosolyogva odaintegetett. A májusi délutánnal két nyugodt napjuk után az életnek oly tiszta, kimosott színe volt. De jó is elheveredni! De jó ketten lenni! A holnapot biztos tudni! Otthon varrogatni!

Az a ritka perc volt ez, - ritka perce mindnyájunknak - amelyben a jelenüket élték: Andrej kellemesen érezte magát a díványon és folytonos örömmel nézte, hogy varrogat a felesége s az nem gondolt most másra, mint ami előtte és körötte volt.

- Mondok önnek valamit! Ígérje meg, hogy beleegyezik. Igen, előre. Nos, hát azt ajánlom, beszélgessünk minél kevesebbet. Agyon beszéljük a dolgokat. Meglássa, milyen jól fogunk élni. Valami csak kialakul köztünk.

Jó, hogyne volna jó. Valami megelégedéssel hallotta Mariet így beszélni: van egy asszonyi bölcsessége, a gyereknyi lányban ott van már, ami a legokosabb embert (vagy legelébb azt) megszokta szégyeníteni egyszerű életrevalóságával. Ilyenül hallatszott most Marie üde hangja.

Másnap azt kérdezte az urától, nem vinné-e el a gyűlésükre. Eszébe jutott, hogy valamelyik nap, a legközelebbi összejövetelről beszélgettek náluk. Szeretne ott lenni, így legalább egyszerre megértené ideáikat, meg azáltal, hogy hangsúlyozott beszédet hall, egy-néhány orosz fordulatot okvetlenül tanul. Minthogy a gyűlés nyilvános, semmi akadálya sincs annak, hogy Marie is ott legyen.

A lebujszerű pincehelyiség a Quartier Latinben. Míg lemásznak a pár lépcsőn, ami a pincébe vezet, a fakorlátról, a kormos, kopott falakról Marienak moziképek szaladnak át idegébe: apacstánc, gyilkos, felelőtlen, teli mozdulatok, az a bitang, de szabad élet, amely az ilyen taverna filmekből mámorít kifelé. Aztán, hogy majdnem a szinten már, szemével fölfogja a négy-ötszáz főnyi tömeget - megint a kínókból - rejtelmes embertömeg misztikumát érzi.

Ott voltak az összes barátok asszonyostól, hol itt, hol ott mosolygott rá egy ismerős, jó tekintet, amivel egyszerre mintha minden arcról eltűnt volna a kifejezés elő idegensége. Bekapcsolódva beléjük, rajta is keresztül ment az áram, ami mindannyiukból lett. Mindnyájan úgy, ahogy együtt voltak: egy szemrebbenése volt ez a világtestnek Óh az ember: ez a nagy szenvedés, ez a nagy várás, ez a hosszú élet, ez a küzdelem, ez a roppant távolság a természeti tárgyaktól és emberi berendezésektől: emberi élet!: nem több, nem más, mint az örökkévalóság egy nevetlen pillanata!

Hát az a sárga, száradt, szomorú fej? az bíz az ura! Az ura! Meglepődve nézte. Úgy ahogy először látta, magasan, egy idegen fajta előkelőségével, a született úr, a nemes láthatatlan különbségével, jött feléje a múlt "Mademoiselle!" A tenger. "Van-e kedve csónakázni?" "Küldeni fogok önnek egy orosz nyelvtant." Senki sem volt olyan, mint Andrej, senki sem hasonlítható hozzá, az oroszok közül sem. S most, hogy itt látta ötszáz ember közt, egy volt közülük, egy a szőkék, a hórihorgasok közül. Megcsúnyult? Megrokkant? Nem, nem, körülbelül ilyen volt, mikor először meglátta. Ilyen magas, ilyen száraz s az arca is ilyen vékony volt és mégsem ilyen. Valami tisztelni való szomorú volt rajta. Most? Mi különbség? Semmi és minden.

- Ah szegény ember - gondolta anyásan, amint az ura a zárkózottságával feléje nézett.

Egy a fekete típusból fellépett a dobogóra és beszélni kezdett. Mit beszélt nem értette meg. Őrületes lárma volt, a hallgatók egy része folyvást helyeselt, a másik pedig folytonos közbekiáltással igyekezett szétszórni a szónok beszédét, az azonban a helyeslők energia battériájából újra meg újra nagyobb feszültségi áramot kapott és mindig nagyobb és nagyobb erővel beszélt. Felugrik a taps, míg a mormogás, az ellenkező zsibongás keresztül-kasul hullámzik és végül is elvesz a helyeslés áradatában. Másik szónok következik, aki meg az ellenpártnak tetszik. Vagy nyolcan beszélnek így egymás után pokoli zajban, ami először meghatja Mariet, aztán elfárasztja. Magába süllyed és igyekszik olyan pozitúrát mutatni, amelyben az urának úgy kell látnia, hogy odafigyel a beszédekre.

S mikor hazafele mennek, hogy kedvében járjon, nem árulja el, hogy nem értette meg mit beszélnek, ügyesen olyan kérdéseket tesz, melyek tetszenek Andrejnek. Hogy mi a különbség a szociál-forradalmárok és szociáldemokraták közt? Maximalista és minimalista program között? Mert ennyit értett, hogy a különböző szónokok ezeket a neveket emlegették.

Andrej örömmel állott neki a magyarázatnak. Pár szóban elmagyarázta az orosz forradalmi mozgalmak történetét.

- S maga szociálpatrióta, vagy szociáldemokrata?

- Szociáldemokrata.

- Igazán?

- Mért?

- Megmondjam? Nem haragszik meg?

- Mondd csak nyugodtan.

- Én olyan konzervatívnak érzem önt.

- Honnan veszed azt? - felelt neki Andrej hirtelen, kicsit ingerülten, de a következő szavaknál visszatért tempójára. - Onnan, mert még mindig vannak bennem szokások, amik a múltból maradtak meg. Ez az embernek a legfájdalmasabb problémája, hogy annyira benne van a múlt, a mások élete s oly későn, oly nehezen, oly keveset, oly jelentéktelen keveset képes előre tenni. Hidd el, mindaz amin átmentem semmi ahhoz képest, amit magamban kellett megharcolnom. Csak bele kell dobnunk magunkat az élet hullámába, visz és a legnagyobb dolgokat teteti velünk. De belül, emlékszem: Kanadában voltam akkor és egyszer vadászaton eszembe jutott a kép, amivel tulajdonképp nekiindult az életem: jön az őrjárat, el akar fogni, kiugrok az ablakon, a szökés, az út: Párizs, London, Amerika, Kína, Japán, s megint Oroszország, Párizs, Kanada, ez a hánykódás, ez az elképzelhetetlen út, az a sok esztendő olyan volt valóban, mint egy álom. Mint egy kínó kép. Gyors félóra.

A Val-de-Grâce körül jártak. Éjfél volt már. Ezen a csendes, régi utcán alig járt valaki. A házak, ahogy az éjben kiemelkedtek, mint valami elnyugvó, óriási állatok, méla hallgatással pihentek, semmi sem volt bennük az élet nappalából, a szolgaságból, az aljas nyomorúságból, amit az ember művel vele, nem látszott a varga bolt, amelyben hatodmagával rongyon és pokrócon, bűzt és betegséget lehelve aludt a család s az emelet, amelyen húsz szobában lakott valaki, ajtók és ablakok az éj szürkéjében egyformasággal néztek a világba.

E kép egyszerre emelkedett fel azokkal a gondolatokkal, amelyek Andrejt foglalkoztatták, egyszerre ugrott ki a megszokottságnak abból a tárgytalanságából, amibe az ismert miliő vesz el, minden bennünk van, az egész világ s organikusan, hangulatunknak megfelelő képekkel elevenedik ki az összesség. - Az embertől tiszta utca, amelyen nem volt semmi gonosz, amely épp úgy lehetne a boldogság utcája, mint a kíné, előhívta legemberibb gondolatait.

- Tudod - mondta újra átélve, amit mondott - ha az ember gondolkozik, oly nehéz megállást találni. Az ember oly szükségtelenül boldogtalan. Ha gondolkozik, akkor a legszélsőbb nihilizmus, az anarchizmus se sok. Viszont néha a mensevikieket is túlzóknak találom.

- Ön melyik párthoz tartozik?

- Név szerint: a mensevikiekhez. De mit mond ez? Azt jelenti e, hogy ez a program többé-kevésbé kielégít, ha rajtam múlna az ő princípiumaik szerint rendezném be a világot? Alig hiszem. Mondom neked, egy ilyen gyűlés után tökéletesen fel vagyok zavarva. Ha a maximalista szavát hallom, a nacionalista fáj bennem, ha meg a nacionalista hangot: az emberrel érző ember. Könnyű a doktrinereknek. Ők nem látnak mást, csak az eget. Könnyű azoknak, akik a földhöz vannak kötve. Mert azok meg úgy érzik magukat biztosan. De hol keressen tájékozódást az ilyen természet, mint én vagyok.
 

Inkább megérezte azt, amit az ura mondott, mint megértette. A nyomorúságon keresztül, amit saját szemével látott s aztán Zolán keresztül, akinek egyes jelenetei, emlékibbé lettek benne, mint az élet képei.

Ettől kezdve odahallgatott azokra a vitatkozásokra, amelyek náluk folytak. Minthogy a lakásuk tisztaságával bizonyos jólétszerű érzést adott, a barátok mind sűrűbben jöttek össze náluk s egy pár hét múlva itt volt rendszeres találkozójuk. A maguk lakása, a maguk egészsége, a maguk külseje, pénzügyi állapotuk, minden oly züllött, oly szegényes, oly javíthatatlan volt (mert ha egyszer nekiestek és nagytakarítást rendeztek, ruhájukon, arcukon mg mindig ott maradt a rendbehozhatatlan.) S ezeknél a tiszta szobák, (melyeket Andrej segített rendben tartani) Andrej megnyugtató modora, Marie üdítő fiatalsága, minden oly marasztaló, kívánatos volt. A tea meg mindig várta őket s ha valamelyiknek nem volt mit ennie, Andrejnek még mindig volt pénze számukra.

És ők ketten, ők is megszokták ezeket az estéket. Kevésbé foglalkoztak a maguk és az egymás életével, kevésbé horzsolták egymást. Volt ezeknek az esténkénti beszélgetéseknek, teázásoknak, vitatkozásoknak, amelyben néha-néha nagyokat nevettek, énekeltek, balalajkán játszottak, bizonyos szabad, bohém, jó levegője.

Mikor Andrej látta, hogy Marie kezd érdeklődni dolgaik iránt s hagyja vezettetni magát, hozzáfogott a rendszeres "neveléséhez." Minden nap orosz leckét adott neki, olvastatott vele egy fejezetet, azután megismertette vele az orosz forradalmak történetét, Herzen, Bakunin, Ogareff munkáit, az orosz szocializmus különféle iskoláit, néhány forradalmár emlékiratait.

Marie nagy figyelemmel hallgatta és egyszer megkérdezte:

- S hogy áll nálunk a szocializmus?

Kisült, hogy Andrej alig tudott róla valamit. Azt a nemértést, azt a homályos lenézést, azt az idegenséget, amit a fajta iránt érzett, ha nem is oly mértékben, éreznie kellett a szocialistákkal szemben is. Túl teátrálisak voltak neki, túl frivolak, még a legtiszteltebb vezetőik is, az emberi típust, az emberi komolyságot csak az oroszon keresztül tudta nézni.

Elgondolkozott s felelt:

- Nem igen tudom, nem szeretem embereit.

- Hogyan, ön itt van évek óta Párizsban, internacionalista és nem érdeklődik a francia szocializmus iránt?

Kellemetlen volt, mert feleletet kellett adnia arra a kérdésre, amit magában könnyen elintéz az ember, mert nem engedi a felszínre. Most azonban feljött: ott érezte magában azt a homályos race gyűlöletet, azt a berzenkedő irritáltságot, amit a francia túlságos életkönnyedsége ébresztett benne.

- Ki-ki tegye meg a dolgát a maga helyén! - mondotta a mondatot, ami annál könnyebben ment, mert szavai közül volt s ha ide nem is illett, ahogy elhangzott, visszaállott lelki egyensúlya, mert elfelejtve, miről is esett szó, csak a maga feleletének hangjai maradtak meg benne.

Marie elgondolkozott:

- Igen, de lássa akkor én francia vagyok.

- Hogy francia vagy!? - felelt vissza neki - te nem vagy francia, te orosz vagy!

- Orosz?

- Az. Az urad felesége vagy. Az urad orosz, te is orosz vagy. Törvény szerint is az vagy, hát még azok után, amiket mondtál.

És ott látja a cap-martini tengerparton: őszi délután, egymás mellett ülnek a padon, Marie keresi magában a szavakat és jönnek a felvert képek: "Csak az oroszok tudnak igazán boldogok lenni." - "Hogy olyan szenvedélyesen komolyan veszik az életüket." - "Milyen másnak látom az életet Dosztojevszkijen keresztül." Másszor, ott a tengerparton, a zöld pad előtt: "Én olyan orosznak érzem magam."

Marie hallgat. Nem mondja, a szeme mondja, de Andrej is megértheti belőle, hogy hagyta letorkollni magát, de belül mást gondol.

És én azért vettem el ezt, mert azt gondoltam, hogy velem fog tartani és azt hittem, hogy olyan mély, olyan intelligens, hogy különbre is képes, mint egy orosz nő!

Fáradtan leül és az emlék, amelyből gondolatai elindultak felébresztve Marieban megüti a testvéremléket. Ő is morfondírozni kezd:

És ez lett abból a nagy, szabad és előkelő életből, amit vártam. Régi nemes. Nagy forradalmár. Madame Latude, madame Koloszoff: nem egyre megy! E négy fal, e nyomorúság: egyforma börtön.

Ez a szótalan súly, amivel egymásra nehezednek, nehezebb és rontóbb, mint minden veszekedés. A legnagyobb teher, ami emberi lélekre feküdhet, a másik sötét hallgatása.
 

Aztán voltak napok, amikor megint hiánytalanul tetszett neki és alakját a régi képében frissebben és tisztábban látta: két soros kék ruhájában, hosszú, karcsú, erőteljes voltának lassú megjelenésével, tarkóig érő szőke hajával, csendes vizű kék szemével. Olyankor volt ez, ha a bizalmatlanság, amivel Mariet nézte és sértette, elaludt. Ami meg arra történt, hogy a barátok újra megláttatták Marieval, mire az asszony két napra újra beleszeretett az urába, elhallgattatta, elnyomta magát és olyan akart lenni, mint első órájukban, amilyennek az ura kívánta.

Este megjöttek a barátok és vitatkoztak. A beszélgetés reménytelenre fordult. Egyik-másik elvesztette azt a bizonytalan jövedelmet, amiből lézengett. Például Joffe, a szigorló orvos, ki Krisztus fejével és csontváz testével modellt állott, feleségével és három gyerekével kenyér nélkül maradt: művészei, akiknél modellt állott, elutaztak. Milyen szépen és jól adott neki Andrej ötven frankot és hogy beszélt vele, egy-két fontoskodás nélküli jó, emberi szót s a szerencsétlen megint élt. Ha komoly dolgokról folyt a beszélgetés, szinte sugárkör volt körötte a többiek figyelméből. Nem amit mondott, de ahogyan mondta! Oly emberin, annyira magából. - S ha volt szeme és füle hozzá, volt figyelme: mily telinek, mily sokat jelentőnek tetszett neki a hallgatása. Ha volt pillanata hozzá és vele hallgatott, úgy érezte, hogy a másik nagy hallgatása, különös energiájával megtermékenyíti őt. Nelsajeff balalajkán játszik, Andrej hallgat: kíséri. - Ezek voltak azok az órák, amelyben legnagyobbat sodródott későbbi élete felé, mely nem volt egyéb, mint folytonos merengés. Ezek az eseménytelen nagy élmények, ezek a belső, csendes rátalálások, amikbe minden megvan, ez a folytonos valóság, ebben az időben kezdett kialakulni benne.

Ilyen jó órák után leült s olvasni kezdett Andrejnek egy-egy Nekraszoff verset.

*

Kérte: legyen anya, "ketten úgy lesznek igazán egyek, ha egy harmadik kiágazik belőlük." Kérte, szívből jövő hangon kérte. A sejt, amely örökkévalókká tesz bennünket, az kívánkozott ki belőle? A csalódott embernek, a csalódott szívnek volt szüksége valamire, amiben tökéletesen hinni tud, ami eltölti? Fájt neki az a pozitivitás, amellyel az egy hetes asszony, a tudatlan, életüknek ezt a vonatkozását berendezte?

Marie tiltakozott. Semmit se tudott az életből, de asszony volt, francia s különösen finom ösztönű: valami az első héttől kezdve bizonyos józanságot parancsolt neki. Félt, hogy meglepi a gyerek s nem lesz alkalma még ennek a szegény életnek örömeit sem élvezni? Félt, hogy a gyerekkel nagyobb lesz a szegénység? Félt örökre lekötni magát? Talán még egy új életet remélt? Mennyi lehetősége van egy nőnek, gyerek nélkül! Hányféle tartózkodás volt még ösztönében? Az ember tudja, mit kellene tennie, csak nem tudja tenni. A natura mindig jelentkezik, de a kultúra nem vet ügyet rá és csúsztat bennünket.

Nem tudta eléggé megokolni, mért nem akar gyereket, egy-egy kifogása, látta Andrej szemén, még világosabbá tette, hogy szerelmük illúzió. Csakhogy ne kelljen beszélnie, csakhogy idő előtti szakításokra ne kerüljön köztük a sor, szoktatta magát, hogy a gyerek eddig nem ismert örömöt fog hozni s engedett.

Május közepén Marie megmondta az urának, hogy anyának érzi magát. Andrejnek könny futotta el a szeme alját. Ez a könny nem volt olyan, mint más könny: két hirtelen csepp: könnye egy embernek, ki csalódott életéből soha se tudott semmit kisírni s kiben a szomorúság megtermékenyedett.

A testi idegenség, ami a pillanatban, hogy kimondta, Mariera rájött, az ura könnyére jóságossá vált benne. Jól volt - gondolta.

De jöttek más napok. A sok otthonüléstől, ebben az állapotban, még idegesebb lett. Ha egyszer-egyszer kiment s látta a színházat, a kínókat, a music-hallokat s látta Párizst, a nagyvárost, a serkentőt, a mozgatót, s hallotta a nagyváros szimfóniáját, elepedt, a mindennapi élettel a Szahara szárazságát érezte magában.

Andrej az áldott állapot jeleinek vette ezt a folytonos nyugtalanságot, ami most következett, szó nélkül tűrte, sőt, amennyire tőle tellett, áldozatokat hozott magából. Nem szerette a kínót, de Marie kedvéért egyszer-másszor elment vele. S hogy Marienak megjött a kedve rá, La Hire meg éppen kinóhabitüé volt, ki még kedvezményes jegyeket is tudott szerezni, elküldte őket együtt.

Mindjárt jobb lett a kettejük viszonya. Mert még a legszerelmesebb embernek (kivéve azt, aki önmagával, foglalkozásával teljesen el van foglalva, kinek önmaga a legtöbb) sem elegendő a másik. Az ember millió fajta öröm felvételére képes és éhes. A legtelibb, legszebb férfi karakter nem tölti be annyira a szerető asszonyt, hogy egy húsz éves fiú nagyra nyíló szemét, repedező fiatalságát ne lássa meg, s nem szeret úgy a férfi, hogy egy másfajta nő árnyéka ne jelennék meg a szíve falán. Ezek a kettesben való csavargások felüdítették Mariet. La Hire nem volt intelligens, de az volt, kire a francia azt mondja: drôle, malin, mulatságos fiú, aki minden bolondságra kész. Kiélve magát szabadabban vele, pajzánkodva, tréfálva, kezét néha a fiúnál felejtve, ártatlanul, tudatlanul ebben a gyermeki szabadságban annyira felfrissült, hogy mikor hazajött, annyi volt benne, annyira tele volt a maga jólétével, hogy kedveskedve az urának is kellett adnia belőle. Megcsókolta, a dolgai után kérdezősködött, tett-vett, mintha friss levegő jött volna vele, ami még sokáig fenn lebegett. Minthogy az életük így nyugalmasabbá fordult, anélkül, hogy olyasmi adódott volna, ami nem fért meg princípiumaival, Andrej lassanként megszokta La Hiret kettejük közt. Ha néha meglátta, megnézte maguknál, ha néha kiugrott neki a megszokottság mindennapi képéből, elgondolkozott, de nem tudott semmi kritizálni valót találni rajta. Pajtások! Ehhez, ennyihez az asszonynak is joga van. Csak azt nem szenvedhette, hogy La Hire-rel Marie közönséges szokásai még jobban kijöttek. Kedvvel ült le a földre, néha piszkos, összedobott házi ruhában jelent meg köztük, az ujját végignyalta, külsejét mindjobban csinosította, viszont fehérneműjét elfelejtette váltani. Lassanként kijöttek rajta miliőjének és gyermekkorának közönséges szokásai. Ha ilyesmit vett észre, ilyenkor Mariet is, La Hiret is szinte kinézte a házból, Marie észrevette, La Hire azonban nem, nem is tudta volna, miben követett el hibát. Marie a music-hallokba szeretett volna járni, erre azonban nem volt kapható az ura. Egyszer-kétszer elment a kedvéért, neki azonban ez nem volt elegendő, annál több kedvet kapott hozzá. Mi van ezekben a modern táncokban s modern nigger nótákban, mi, a méreg lázalló izgalmából, az unott vagy üres lélekre úgy hatnak, hogy szinte lehetetlen ellent állania vonzásának. Hányszor játszotta magának Marie ezt a muzsikát, amit a tánchelyiségekben hallott, hányszor ugrált vele groteszk extázisban, ahogy ezt egy néger vagy angol nőtől látta. Ha La Hire-rel egyedül maradt, ha az utcán sétáltak, sanzonokra kellett őt tanítania. És aztán magától jött, ha Andrej időnként elment egy értekezletre, ő valami okon otthon maradt s La Hire-rel együtt elszökött egy music-hallba. Aztán éjfélig is elmaradt.

- Hol voltál? - kérdezte egy ily alkalommal Andrej, aki éjjel egy óráig várta

Marie nyílt természetességgel mondta:

- La Hir-rel a Moulin Rougeban.

Tudta, hogy nem hazudik, hazugságon még nem fogta, elvei szerint abban, hogy a nő egyedül a maga dolgára ment, nem volt semmi kivetni való. Csak a lelke fájt, hogy az ő felesége így és ilyen helyeken keresi az egyedül való életét. Szemrehányást tenni? Talán a szívére fog beszélni, azzal még tud hatni rá, hogy legyen komolyabb, legyen háziasabb, legyen emberebb. Ránézett az arcára, nagy idő után most nézte meg és feltett szája megállott. Ez a felfrizurázott, ez az éjjeli nő, ez az idegen nő, ez az ő felesége? Ez lesz gyermekének anyja? Anya? Nem az embert, mert attól tartott, de az embersors nagy szimbólumait oly szépnek képzelte, neki ebben a szóban, hogy anya, mindaz a szép képzet benne volt, amit évezredek belesűrűsítettek. S hogy a természet szentséges változatából nem látott semmit feleségén, hogy steril maradt, nem a felesége, hanem a természet, a legmélyéig megámultatta.

*

Július. Meleg, álmasztó, tétlenítő napok. Az orosz leckék nem mennek tovább: Marie a kezdetén roppant haladást tett, de egy idő óta nem tud többet felvenni, odafigyel, de nem hall semmit.

- Hagyjuk abba, egy kis pihenés után újra jobban fog menni.

Pedig két olyan embernek, mint amilyenek ők voltak, akik egymástól várnak mindent, amit az élet kínál s akik éppen egymásnak nem tudnak semmit se adni, az egyetlen menekvés: örökké elfoglalva lenni. A két orosz tanítvány a szülőkkel együtt a tengerpartra utazott. Szerencsére az egyiktől a teljes fizetést húzta s így megvoltak valahogy. Bár hogy a júliusi házbérnegyedet kifizették, alig maradt valami pénzt a házban. Ezt meg Marie vette észre. Benne volt valami praktikus érzék, csak éppen hogy nemtörődő volt.

- Ha minden pénzét ezeknek a piszok orosz koldusoknak adja, akkor maholnap éhezni fogunk. Úgy járnak ide, mint a bankba! Tessék dolgozni.

Ebben volt valami igazság. A roppant nyomorban, amiben ezek az emberek éltek, havi ötven frankból, amit átutazó oroszoktól, a komitétól, egymástól szereztek össze, egyik-másikuk azt is felvette számításába, azt az öt-tíz frankot, amit Andrejtől kaphatott. Hogy ő is nehezen szerzi, dolgozik és magának is alig van! Ők képtelenek dolgozni. Aki ötven frankból él és hozzá van szokva, hogy ezt nehéz koldulással, szemérme árán szerezze meg, - hogy az még fölibe dolgozzon is, lehetetlen kívánság. Ezt mondta Andrej is. S mint született orosz, kiben a forradalmár hánytvetett élete még természetesebbé tette e tulajdonságot, nem tudta érezni a pénzben azt, amit a nyugateurópai beleérez. Pénz: eszköz. Kölcsön kapni, kölcsön adni, adni akinek nincs, elfogadni minden emóció nélkül, természetes Oroszországban és még inkább a menekültek között.

- De hát velünk mi lesz? - kérdezte Marie.

Ingerült lett:

- Mindig fogok neked annyit szerezni, amire szükséged lesz, mit akarsz többet!

Mert ő se tudott semmit se úgy venni a feleségétől, mint egy harmadik embertől, akivel szemben emberfeletti türelme volt. Még a hangja is irritálta. Különösképpen most, hogy annyit voltak megint együtt. Nincs árulkodóbb, mint az egyedüllét. Amikor így együtt ültek, a rosszuk mindkettőjüknek odaállt a füle mögé s folyton suttogott valamit. Mit kerestek ti így ketten együtt, két szerencsétlenek? Csendes és jobb napok után, néhány polgári nap egyforma illúziója után, még erősebben jött ki belőlük, akárhogy nem akarák hallani, hogy nincs közük egymáshoz, hogy oly távol állanak egymástól, mint senki más, közöttük még az a távolság, amivel egy ideig közel érezték magukat a másikhoz. Minden jó órájuk oly átkosan hazugnak tetszett.

Egyszer egy nap, oly halálos vasárnap délután volt, őket is kikergette az üresség. Az udvar, hogy mindenki kirándult, olyan volt, mintha kiszívták volna belőle még a levegőt is. Kirándultak St. Cloudba. S ott sétáltak a Szajna partján s annyi nap volt, a levegőből oly sok volt, hogy mindketten enyhültebbek lettek egymáshoz.

Ötödik hónapja voltak házasok, örökre vége közöttük mindennek?

Leültek egy padra és álmélkodva nézték a boldog nyári képet. Itt a természettel, kiment belőlük a város, a szoba, a megszokott élet, hogy így ültek egymás mellett, kezük egyszerre egymáshoz ért, arcuk a régi volt, az, aminek régen látták.

Ilyen jó pillanatban az ember szeretné megragadni a jelenlét szárnyát és visszatartani. És keresi, mért rosszak egyéb óráik és hogyan lehetne segíteni rajta.

- Csak egy kicsit több szabadságot adna, minden jó lenne - szólt Marie. - Vagy a szabadságot, amit ad, ne venné el a szemével s ne nehezítené meg azzal a borzasztó hallgatásával. Néha úgy félek öntől.

- S gondolod, hogy ha egy magad sorsú franciához mentél volna, több szabadságod lenne.

- Talán. Bizonyos dolgokban igen. Egy középsorsú franciában nincsenek olyan erősen bizonyos dolgok, mint önben. Nem olyan úr.

Például ha a földre ülök, vagy nekiengedve magamat nevetgélek, ezért egy francia nem dob ki a szobából. Vagy ha valami édesség után megnyalom az ujjam (beismerem, nem szép) azt se veszi oly szigorúan. Vagy ha kicsit hangosabb vagyok... Igen, a borzasztó hiba ott van, hogy ön minden kicsiséget oly komolyan vesz.

- Kicsiségek: ezekből jön ki az ember.

- Ön mondja ezt, ön, aki elveti a polgári gondolkodást és más, szabadabb fogalmakkal gondolkozik. Hát vajon egy kamerádja megítélésénél fontos az, hogy ilyen vagy olyan szokásai vannak?

- Annál nem. Talán egy más nőnél sem. De te a feleségem vagy. Neked olyannak kell lenned, olyannak, ami érzés és gondolatéletemnek megfelel. Vagy legalább is olyannak, amilyennek mutattad magad!

- Milyennek mutattam magam?

- Hogy tudnám én azt megmondani? Mindig olyan voltál, amilyennek szerettelek látni. Csupa szép és jó tulajdonságaid voltak. Tudod mi a különbség egy átlag francia nő és egy nagy orosz női karakter közt, tessék, megmondtam röviden.

- Fütyülök az orosz női karaktereire! - Agyon beszéli az embert!

- Most nem tudsz megharagítani! Oly szép itt minden!

- Igen, folytonos szemrehányásokat tesz! Mit mutattam! Mit ígértem! S ön?

- Mit nem tartottam be? Milyen másnak mutattam magam? Mivel csaltalak meg?

- Mivel? Maga mondott egy példát, én is: egy nagy, szabad élet lehelete volt minden szava: a különbség az akkori és a mai közt olyan, mint egy orosz forradalmár hős és egy bigott francia burzsoá közt.

- Úgy? Hát milyen szabadságod hiányzik neked, mondd meg hát?

- Egyszerűen a levegőm! Nem merek semmit tenni. Mindig magamon érzem a szemét. Amit mondok soha sincs jól. Ez hát az a híres szabadság!

- Bizonyos tekintetben igazad van. De látod, nem akarsz megérteni: én mindig azt a figurát látom magam előtt, akit megszerettem, aki ízléses, előkelő.

- Előkelő! Szép túlzó-szocialista!

- Ne zavarj alacsony közbeszólásaiddal. A lélek előkelősége nagyon megfér a legtúlzóbb anarchizmussal. Sőt... Mondom neked, én azt látom, akit megszerettem s nem azt a léha teremtést, akit mindennap látnom kell.

- Léha.

- A szó: nevezd aminek akarod. De érts meg: a legnagyobb szabadság járt volna ki neked s a legnagyobb szabadság járt volna ki természetszerűleg annak, akinek ígértem. - Akinek lett volna annyi ítélete, annyi embersége, annyi ízlése, hogy tudta volna, hol a szabadság határa egy ember számára. - Belőled hiányzanak a képességek, hiányzik az ítéleted is. Neked hát nem is adhatom meg azt a szabadságot, amit egy felelősségteljes, komoly embernek megadhatnék.

- És ez az ön szabadsága! Ez a prédikált emberi szabadság! Mert nincs elegendő ízlésem, nincs jogom nagyobb szabadsághoz! És ezt egy orosz szocialista mondja! Vajon az ízlés, mondja, most jut eszembe, nem egy burzsoá privilégium? Jó, nem comme il faut, ahogy néha viselem magam, de a társadalmi forradalmárnak sem? Bizonyos illemszabályok és szokások oly életszükségletek, amiket a jövő társadalmába át akar vinni? Nem találja ezeket túlságos kicsinyeseknek és éppen öntől?

- Nem. A te szádban elvesz minden szép dolognak komoly formája és szentségtelen lesz. Mért van az, hogy ha te mondasz valamit, ami egy másiknál komolyan hangzik, nálad visszataszítóan hamis?

Belekapaszkodsz ezekbe a kicsiségekbe és ezzel akarod életem nagy problémáját összegázolni. Hát tudd meg, mind ezek a kicsi dolgok, ezek az ízlésbeli apróságok fontosak, mert jók és szépek, mert szebbé teszi az ember a maga és a mások életét vele. S ne felejtsd el, hogy mi átmeneti emberek vagyunk! Hol van még a mi világunk!? Nem élhetem a jövő század életét, mert akkor ma bizonyosan az őrültek, vagy gonosztevők közé zárnának. A mát kell élnem bizonyos kompromisszummal, a jövő gondolataival és azokkal a lehetőségekkel, amiket a mában szépnek tartok. De légy egy percre becsületes: vajon köztünk erről van e szó? Marie, ide nézz, nem érzed-e magad is, hogy tökéletes más vagy, mint aminek mutattad magad. Hogy nincs egyetlen egy közös gondolatod velem? - Talán most vagy az igazi, de mi dolgom van akkor nekem veled!

Érzi, hogy az urának valamiképpen igaza van. De jönni kell az ő igazának, ami helyreállítja egyensúlyát, már ott is van a száján:

- És ön nem ígért nekem egy más életet?

- Mit te?

- Már mondtam. Több szabadságot.

- Arra nem vagy méltó! S nem veszed ki magadnak!

- De milyen arcot csinál hozzá! Ez az! S aztán nem ígérte, hogy, hogy... nem leszünk ilyen nyomorban.

- Én! Neked! Ígértem! Valamit, amit nem adhattam, neked! Jobb módot! Nem emlékszel, hányszor, hányszor mondtam, hogy keserves nehéz életed lesz, hogy mindig küzdeni fogunk!! Emlékszel, ott a tenger partján, mindjárt eljegyzésünk után. Befogtad a számat: "Hagyja! Vigyen el innen engem!"

Kezd homályosan emlékezni. De ki hallgat ilyesmire, most is a szerelmét, a tiszta, boldog szerelem pillanatát érzi, mikor visszahívja, hogy fér az élet gondja és komolysága ezekbe a hangulatokba!

- És később, emlékszel, akárhányszor megjöttem Párizsból hozzád, mindig erről beszéltem.

Valóban, úgy tűnik fel, mondhatott ilyet, de ki hallgatott arra!

- Erről beszéltem, a legrosszabbra akartalak előkészíteni, hogy próbára tegyelek és ne érhessen semmi meglepetés. Emlékszel-e?

- Emlékszem! De ki gondolta akkor azt. Szerelmes voltam, küzdeni: mit jelentett az, annál szebbnek éreztem szerelmemet e gondolatnál.

- Micsoda logika! Te szegény! Nem tehetsz te valóban semmiről! Nem is fogok én többet semmit mondani neked. Éljük az életet, úgy ahogy van.

Itt megtalálta Marie a pontot, amelyen gondolkozni tud!

- Persze, ez az, éljük az életet!

- Francia mondás.

- Hát mit csináljon az ember, mondja?

Elgondolkozik:

- Keresnünk kell az élet értelmét!...

S míg azon gondolkozik, hogy fogalmazza franciára a következő gondolatát, Marie a gyorsabb gondolkozó, csendesen elébe vág:

- S mink van abból!? Önök oroszok, annyit gondolkoznak azon, hogy kell élni, hogy miatta nem tudnak élni.

S mert ebben valami igazságot érez s mert érzi, hiába beszélnek, a francia (s a nő) s az orosz sohasem fogják megérteni egymást, mintha a másik gondolatmenetéből hiányzana az ember szentséges komolyságának tudata, abbahagyja a beszélgetést.

*

A napok, amik ebben az állapotban majd mindegyik nőre elkövetkeznek. Marie minden reggel órákat szokott tükre előtt eltölteni, a tétlenség, a lustaság ott felejteti. Aki az első percben, hogy felkel, nem talál tenni valót, annak a következő órákat is nehéz elpusztítani. Olyan nehéz elkezdeni valamit! Ha aztán neki fogott, akkor megy, kitakarít, elkészíti az ebédet. De hozzá fogni! Nincs nehezebb, mint megszabadulni attól a reggeli álmosságos gyengeségtől, ami a neuraszténiás, vagy rendetlen emberre oly jellemző! Óh álom, nyugvás, öt, nyolc, vagy tizenkét óra, melyben nincs semmi muszáj cselekedet, semmi kényszerű (vagy ha igen, arra nem magunknak kell elhatároznunk magunkat) lusták hazája, akaratgyöngék nappala! És ébredés: iszonyat a cselekedettől, iszonyat az öltözködéstől, a mindennaptól, a hazugságoktól, amelyeket fel kell öltenünk egymásután, mint a ruhánkat. A roppant neuraszténiában, ami megint kijött Európán, nincs-e benne új hulláma annak, hogy az ember még mindig nem bírja e kultúrát, nem kell neki s visszadobja.

...Órák hosszat el tudott ülni így a tükör előtt, félig felöltözve, ha más egyébbel nem, azzal foglalkozva, azon tűnődve, hogy nem tud neki kezdeni a munkának. S megfogott egy pontot az arcán és körültapogatva, közel hajolva a tükörhöz, pontos vizsgálatot rendezett. Hogy az anyasággal időről-időre valami változást vett észre magán: a testének ez átváltozási képessége, ami észrevétlenül jelent meg rajta, bizonyos misztikummal járt. S hogy mind láthatóbb lett rajta állapota s arca megvékonyodott, mert nyilvánvalóan nem igen bírta e testi megpróbáltatást s hogy arcszíne a vízzel eresztett tej kékje lett, végtelenül szenvedett.

- Ez a monstrum, ez az orosz vadállat, mit tett velem!

Hozzá: egyszerre többet kellett küzdeniük a mindennapi élet gondjaival. Augusztus közepe felé úgyszólván egy centimejük nem volt a házban. Az utolsó száz frank érthetetlen gyorsasággal folyt széjjel. Andrej, aki úgy számolta, hogy a pénzből két hétig kihúzzák és azalatt majd csak kigondol valamit, egy nap rémülten vette észre, hogy a fiókban nincs többjük, mint három frankjuk. Hogy, hogy nem, pár nap alatt elúszott. Tejes, mészáros, mondta Marie, bár neki úgy tetszett, hogy a tejest, mészárost minden hónapban ki lehetett volna fizetni, nem szólott. Félt a jelenettől, félt, hogy egyszer mégis elveszti önuralmát s most mikor minden emberi érzés azt parancsolta, hogy kímélje az anyaság elé néző nőt, valami felelőtlent fog tenni. Behúzta hát magát.

Ilyenkorra kellett volna neki az a feleség, akit ő akart! Mit fáj az, mit érinti az az embert, ha egyedül nyomorog? Miken ment át ő, valóban átment, anélkül, hogy tudta volna. S miket csináltak azok az asszonyok, akik közül valók voltak! Milyen erőssé tudja tenni az embert önmagában a gyönge asszony, azáltal, hogy mellette áll emberének, az erős ezerszer lesz erős. És ezzel? Ezerszer gyöngébb önmagánál. Hogy is hagyhatta idáig jutni a dolgot, hogy nem gondoskodott előbb valamiről, hogy szolgáltathatta ki így magát. Kiszolgáltatta magát? Igen, igen, a házasság neki azt jelenti, hogy folytonos kontroll alatt áll, valaki folyton benézhet lelke ablakán és folytonos felelősséggel tartozik. Előre! Cselekedni! Kölcsönér. Hol? Utin? Steiner! Talán tudnak adni néhány frankot. Nem ér semmit.

Elment járkálni s az úton gondolkozott, miféle munkát vállalhatna. Elsején ugyan megkapja a pénzét egyik tanítványától, de hát addig is élni kell s amint látszik, abból nem is futja ki a szükségletük. Megvolt ugyan a reménye, hogy szeptembertől kezdve, ha megkezdődik az iskola, visszakapja másik tanítványát is. De biz ez nagyon bizonytalan. Azzal utazott el a család a tengerpartra, hogy esetleg visszajönnek, de az is lehet, hogy visszamennek Oroszországba. A Szajna partján rakodó hajókat látott. - Kell-e zsákoló? - Igen. - Holnap reggel beállok.

Most már nyugodtan ment haza. S nem volt rossz, nem volt kemény az asszonyhoz sem.

Délután teát ittak.

- Mért hallgat úgy? - kérdezte Marie és mellé ült.

- ... Hogy elfogyott a pénzünk? Oda se neki. Elsejéig majd kijövünk valahogy! Eh bien, ma direkt sört fogunk inni a vacsorához, jó lesz?

- S miből? - kérdezte kicsit jobb szívvel, kíváncsian Andrej.

- Hát itt van még néhány frank. És a fűszeres, mióta vásárolunk nála s mindig készpénzzel. Bízza csak rám.

Semmit se várt tőle, a legkisebb szolidaritást sem, meglepte hát ez is, ez a jókedvű, könnyelmű hang, amivel Marie a pénztelenséget konstatálta. Nehéz volt kimondania, de tartozott vele, kimondta:

- Köszönöm, Marie.

Hálásan elsírta magát és nekikönnyezett:

- Még ha kedves akar hozzám lenni, akkor is bánt... Hát nem vagyok a felesége?! Köszöni: miért? Nem megtesz ön mindent s nekem nem kötelességem azt mondani, amit mondtam?

Jól esett neki, amit hallott. S bár az utolsó frankjukat kiadják, sőt mi több, kínóra, nem búsulnak, az estéjük szépen telik el. Holnap?

Andrej korán kel, Marie éppen hogy felébred a zajra. "Hova megy?" "Megyek egyet sétálni, bocsáss meg, hogy zavarlak." Alszik tovább. Az meg kikeresi a szekrényből a régi orosz vászonzubbonyát, a hozzávaló nadrágot, egy inget s megy a dolgára. Ott a quain, egy söntésben átöltözik, felveszi a blúzát, a nadrágját és este, mikor kész a munkával, újra ruhát cserél. Aközben, hogy a civil ruháját magára ölti, elfogja valami kellemetlen érzés. A szabadban való munka jól esett neki s minden egyes zsákot valami ambícióval kapott meg, hogy tudná könnyebben és egyszerűbben a vállára emelni. El is feledkezett mindenről, most azonban, hogy átöltözött, a ruhával együtt otthontalanságának rossz kedvét is magára szedte. Mikor este hazament, öt frankot nyújtott át Marienak.

- Mi ez?

- Öt frank, amint látod - mondta s a csodálkozásán maga is mosolygott.

- S honnan? - Kereste. - Hogy? - Zsákhordással. - Zsákhor-dás-sal? Nyakába borul. De ez volt az első és utolsó alkalom, nem fogja megengedni, hogy az ő nagy embere zsákot hordjon. Inkább ő fog varrni, vagy órákat adni. Mire tanult annyi iskolát! Mindenesetre a szép este, a szép órájuk megünneplésére kiadósabb vacsorát készít. S hogy ilyen jól vannak együtt, meg is kell ünnepelni. Vacsora után megint elmennek a kínóba. Az öt frankból pár centime maradt meg.

S Andrej korán reggel megint munkába ment. Marie kicsit tetette magát, kicsit úgy is volt: aludt. S mikor este megjött a munkából, megint elébe futott s rosszallólag mondta neki: "Borzasztó ember! hogy mert engedelmem ellenére cselekedni!" A mímelt neheztelésben volt valami őszinte is. Neki oly teher volt minden cselekedet s pláne a testi munka, hogy a zsákhordás a legmegértőbb szánalmat érintette meg benne. Harmadnap azonban már csak egy mosollyal üdvözölte az urát és egy tévedt simogatással, ami meghatottságot akart jelenteni. Nem jött a szívből semmi. A szíve az urával szemben nem mozdult meg, olyan volt mint egy kiégett villamos lámpa, amely egy-egy pillanatra még felkínlódik, rebegve fényt vet s rögtön elalszik. A nő amúgy is mindent könnyebben megszokik, mint a férfi, házassága, egész boldogsága sem egyéb, mint az, mennyire tudta megszokni, hogy ne legyen semmi saját élete. A harmadik nap már nem talált semmi különösebbet azon, hogy az ura így szerzi számukra a pénzt. Annyira megszokta, hogy nem volt semmi érzése, sem gondolata többet hozzá: egy mosoly! mely tán az öt franknak szólott, amiből vacsora és kínó tud válni.

Szeptemberben megjöttek Polivanovék, akiknél Andrej tanított. Ez azonban anyagilag nem hozott jobbulást, hiszen fizetését a nyáron át is kapta. A család régi ismerőse volt családjának, úgy volt közöttük, mintha hozzájuk tartozott volna. S hogy a gyerekük ne felejtse el egészen az oroszt, azt akarták, hogy Andrej gyakoroljon vele. Ilyenképpen könnyebben és természetesebben segíthették is. De volt annyi szívük és szemük, idővel észrevették, hogy Andrejben a legnemesebb nevelőt kapták fiúkhoz: a lelkét nevelte, ő sem érezte magát oly harmonikusan senkivel, mint a kis fiúval, mert egyforma tiszta ösztönéletük volt s mert vele úgy volt együtt, oly romlatlanul, oly komplikálatlanul, oly nemesen emberül, mint az állatok.

A másik növendékét azonban végképp elvesztette, a család mégis csak hazautazott Moszkvába. Nyolcvan frank nagy lyuk, honnan fogja pótolni? Hisz az utóbbi időben úgyis folytonos deficitjeik voltak. Más munkát meg nem vállalhatott, mert a kis fiú igénybe veszi az egész délelőttjét.

Talán többet fog az újságaiba írni! A gondolatra is nehéz lett a feje, nem tudja ő mostanában összefogni magát.

Jöttek az őszi, kellemetlen napok. Marie meghűlt, köhögni kezdett. Egy darabig hallgatta a köhécselését, aztán elment vele egy orvoshoz. "Jó levegő, jó táplálkozásra volna madamenak szüksége, a tüdején több helyütt tompulatok hallhatók." Jó levegő, jó táplálkozás! Október, november hónapok a nedves udvari lakásban. Marie egész nap a díványon hevert, mert annyira rútnak találta magát, hogy nem volt kedve kimenni az utcára, nem olvasott, nem is volt mit, átengedte magát gondolatainak, az egész világ káosza sürgött benne mindazzal a képpel és jelenéssel, amiről valaha tudhatott. Ha benn is volt a szobában, nem nézett az urára, hanem kifeszítve pillantását, egy pontba belefúrta.

- Mi az? - kérdezte néha próbálkozva Andrej, hogy széjjel verje a szobában levő ellenséges rezgést.

Marie csodálkozva fordult felé:

- Mi lenne?

- Mi az, mondd? Na mondd kérlek.

- ...

- De mégis?

- Mi lenne? Szólok én valamit? Lát én rajtam valamit?

- ...

- Vagy azt akarja, hogy olvassak oroszul.

"Olvassak oroszul!" Ebben a perfidül odahajított szóban eldobta, rútul megcsúfolva visszadobta. A kezét nyomorgatta s nem fojtotta meg, ahogy kellett volna. De kiirtott magában belőle egy darabot. - Az ember nem a másikat szereti, hanem azt a szubsztanciát, amit a másikból magában őriz.

Tehetetlenül hallgat.

S mert a szoba fuldoklóan tele van már a sűrű rosszal, a nyugtalan rezgéssel, ami Marieból jön, belőle is neki támad a hallgatás. Ez a csend, kaján, gyilkos, átkozódó, hangos csend! Őrült nekirohanással nyakal egymásba névtelen szemrehányásuk. Mit kiáltanak egymásnak, mit kiáltanak önmagukban, egyikük e hallja, a lélek küzd a maga nyelvén, a maga szavaival. Aztán Marienak van egy szájvonogatása, amiben minden aljas és bőszítő, lealacsonyító, amivel egy férfit megbánthat, benne van. S ahogy Andrej könyörtelen zárkózottságával vissza tudja dobni a bántás hullámait, az épp oly idegaprító, mint a Marie bosszúja.

Minden tárgynak megjön a hangja ebben a levegőben, minden tárgy, minden mozdulat kísértetszerűen beszédes lesz.

Felkel, zsírt tesz a serpenyőbe, egy kis főzeléket akar a vacsorához, egyszerre hallgatja a zsír pattogó sistergését: russe, russe, megkavarja, hogy ne hallja s megint megkap a füle egy-egy szót: misčre, misčre, nyomor, nyomor. Nyugtalanul menekül a hangok elől, a szeme megragad a falon: a konyha fölött összeálló piszokból egy arc körvonala alakul ki: az anyjáé. S vele fölrajzik fuldokló, piszkos szegénysége. Csakhogy kész - úgy ahogy - a vacsora. A füstös serpenyőt odapenderíti az asztalra s szó nélkül leül. Jobb szereti az ínyenc dolgokat, magának szardíniát vesz. Eszik belőle Andrej, vagy nem, nem jut eszébe. Annak bizony nincs nagy étvágya, a falat alig megy le a torkán, az ő idegállapota alig jobb, mint a Marieé. Nyúlna egy kanál főzelékért és meglátja a serpenyőre ragadt kormot, a szennyes fehér terítőt, a rondán, türelmetlenül feltépett szardíniás dobozt: kezében megfagy a mozdulat. Hol marad szeme a semmiben? Mi után keres ott? Nem szereti a komédiát, hát neki fog és megeszi a vacsorát. Mariera rájön a köhécselés. Abba tudná hagyni, de eleresztett hisztériája elvégzi titkolt gondolatát: a köhögés ott marad torkában, mert tudja, hogy Andrej rém szenved alatta.

Az utolsó jelenete a napnak: lefekszenek. Lassan vetkezik, azt is el-el húzza, a harisnyát kezében felejti és elmered, nagyokat sóhajtgat, félig színház, félig őszinte, belesóhajtja magát e kínlódásba. Magára húzza a takarót s neki jajdítva, eldobja vele az utált világot, ásítót sóhajt.

Aki ezt hallani tudja!

*

- Lány! - kiáltott kétségbeesve, amikor a bába kezébe akarta adni a gyermekét.

Andrej örömes lélekkel ott állott az ágynál.

Ő azt mondta:

- Adja ide madame! - És elnézve: - Én édes gyermekem.

Elment hazulról és mikor visszajött, néhány szál virágot hozott magával.

Marie felemelkedett ágyában, átfogta az ura nyakát és megcsókolta. A kínzó feszültsége megenyhült, a múlt is mintha elaludt volna. Azáltal, hogy anya lett, emberibb lett.

S a rákövetkező napjaik valamivel jobbak lettek. Nem voltak oly szélsőségesek haragjukban s nem próbálkoztak egymással jobb pillanataikban. Kezdtek hozzászokni az élethez.

*

Hat hónap múlva:

Június közepe. Andrej diákja kitűnően tanul. Ezért, vagy azért, hogy valami formában segítsenek rajta, a szülők ezer frankot küldenek Marienak ajándékba. De jól jött, de éppen jól jött! Az adósságaik már oly tűrhetetlenek, hogy a havi keresetből nem tudják finanszírozni.

A pénz maga is burzsoá, magának a pénzdarabnak is van valami burzsoás emanációja. Amint a kezében tartotta az ezer frankot, Mariet is rögtön átlelkesítette a pénz hajlama. Szerette volna megtartani mint tőkét és rögtönös szükségét érezte, hogy minden centime-ot megnézzen, mielőtt kiadja. Ám az adósságokat ki kellett fizetni. Milyen nehéz szívvel váltotta fel a vagyont. Maradt még négyszáz frank. Vett a Louvreban egy blúzt, fehér cipőt, megajándékozta az urát ugyancsak cipővel s a kicsinek meg egy kis ruhácskát hozott.

A pénz, a pillanatnyi biztosított lét hozta meg az összetartozás, az érdekközösség azt az érzését, ami most kezdődött el nála. Amennyire tőle tellett, háziasabb lett. Megtartották a vasárnapot. S vasárnap délután gyerekestől, barátostól kirándultak.

Egy ilyen alkalommal érte meg Andrej életének legfájdalmasabb pillanatát. Milyen találkozása ez a véletlennek: az ember gyógyultan kinyílt, csendes, és valahonnan, ismeretlentől elhull egy szó, beleesik a lélek tiszta vízébe és megmérgezi.

A Bois de Boulogne sétaútján, messze benn az erdőben. Távoli jó életzaj. Marie új blúzban, új cipőjével, bájos kis kalapjával, körötte e nagy világgal, amelynek tetszeni akar, boldogan szép, animált. La Hire sanzonjait hangicsálja, mint a könnyű énekes, akin az utcán is kijön az operett. Andrej karján Natasával, pár lépésnyire utánuk.

A nap magasan az égen. Minden ember, minden fa, minden virág napos. A levegő oly sok, hogy leesve egy padra, az ember oly telin boldog, azért hogy él, hogy levegőt szívhat.

Andrej magatudatlanul követi a két másikat, termékenyítő elmélázással.

Egy elegáns pár ül amott egy padon, el kell előttük menniük.

Egy tiszt civilben Bourget regényéből, nagyrégi polgári családból, abszolút katona, mélyen katolikus és egy maupassantibb parisienne, kinek ez az első viszonya, ketten a regény közepéből: a nő kezd felszabadulni, mert rosszul választott, a szeretője túl szimpla. Hiábavaló kirándulás, kezdete az utolsóknak, rossz kimagyarázások, üres szavak, nagy dezillúziók. Andrej elmegy előttük, hallja a nő szavát:

- Ezek a boldogok, ezek a kis burzsoák.

Boldog, ő boldog!

S burzsoá!

Hogy a szívébe fáj! Hogy belekarcol, belemar! Mért vérzi meg úgy? Hány ezer rettegett reményt, gyanút, csalódást ver bennünk fel egy szó!

Burzsoá!

Mi van rajta, fölötte kellene állania az ilyen dolgoknak, valaki ostoba kijelentést tesz: meg se hallja. És mégis!

Hányféle fáj fájt mindenfelé benne: ha néven tudná nevezni. A régi nemes tiltakozott? A proletár? Az ember? Burzsoá lenne, igazán az?!

Homloka kiizzadt, ereje elhagyta, az idegek reszkettek arcán, a bele reszketett. Passzív természetével csak magát tudta megszenvedtetni, ökle, testi ereje: csak dekorációk voltak. Belül volt ereje s önmagát kellett kalapálnia vele.

Burzsoá! Kinézett magából. - A nap sütött. Az ötórai délután életbőségét nem tudta elszomorítani. Minden úgy maradt, ahogy volt, minden elégedettnek és harmonikusnak tetszett körülötte.

Csak ő, ő esett ki közülük. Mit kavart meg benne a burzsoá szó: egyszerre tisztán hallotta magából, neki odahaza kellett volna maradnia, a földön élni, Tatjánát feleségül venni. Tatjána nem volt hűtelen, csak azért nem jöhetett vele, mert ő sem tette azt, amit a sorsa szerint kellett volna: nem maradt Oroszországban.
 

A gyerek alszik a karján. Előtte megy La Hire-rel a felesége.

*

A háború! Megvan a háború!

Minden-Párizs az utcákon! Ezrével dübörgő társzekerek, masírozó bataillonok, a legnagyobb, a legizgatóbb zaj: sivító különkiadások, tömegbe csapódó százak, riadás, félelem, düh, fájdalom, lelkesültség.

Szurony a fegyveren. Dob. Katonazene! Le a németekkel! Éljen a háború! Marseillaise!

Bőgő éj: az eltévedt hajó éje! Szakadatlan kürtölés. Éji borzalmak, tüzek a láthatáron: gyárak, muníció művek fellángoló éji fénye. Óriási zajok és titokzatos fények az égen: repülők, reflektorok! Lehulló gázlámpák, fosztogató csőcselék, az éjben rémítgető, elszabadult vad hangok, kés, pálinka -, Marsellaise.
Harmincezer autó! Katonával megrakva mint a tűzoltó kocsi, vágtat ki Párizsból. - Feleségek, anyák, gyermekek. Sírás. Hangtalan hang.

Háború! Millió torok üvöltése, minden mozgatható zengése. - Embercsoportok hulláma, magával ragad, visz magával, ordítások: hurráh! dühödt kétségbeesés! Feloldott ragály, vagy összeereszkedsz tízezrekkel s megtámadsz százezreket és százezreken egyszerre, egyazon módon kitör az őrület, a gyűlölet.
 

Andrej reggeltől reggelig az utcán. Az utca viszi. Katonák masíroznak: a szíve kilép velük. Kétségbeesett arcok rohannak mellette, öreg kishivatalnokok, egy utolsó ölelésre, mielőtt a fiú elmegy: reszketve áll meg, tovább: újságok harsannak bele a tömegbe: hírek: a trónörököst elfogták, az oroszok masíroznak Berlin felé. A keze reszket, az arcát kínőrület világítja meg.

A németek jönnek! Itt vannak Párizs alatt. Mindenki menekül. Ő, hova? Miért? Hadd jöjjenek! Gyűlölet száll beléje: ha bejönnek kínnal kivégezve meg fog fojtani néhányat: a kezét véresre szorítja, a nyakat érzi ott. A háború neki: a németek!

Az oroszok benne járnak Kelet-Poroszországban. Jó érzés! - Az oroszok Tannenburgban. Százezren ott vesztek a mazuri tavakban. A francia kormány Bordeauxban.

Barátai többször keresik, hiába jönnek, nem találják, csak a reggel veti haza. A negyvenezer orosz menekült, aki a háború idején Párizsban tartózkodik, csoportokban gyűlésezik: mit kell tenniük. Andrej részt vesz ezeken az összejöveteleken, egyiktől a másikhoz megy, nincs nyugta, a féreg a belsejét rágja.

Egy alkalommal, vacsora felél, Steiner, Utin s a többiek, a kis baráti kör, mégis csak elfogja. Ismeretlenül, idegenül nézi, mit keresnek ezek nála. A pár hét alatt tökéletesen elvadult. Mint az elkóborolt kutya, a sarokba húzódik s ott meghúzza magát. Mért nem hagyják békén.

- Mit akartok?

- Okvetlenül beszélnünk kell veled. Mondd, Andrej Alexejevics - kérdi Utin - igaz az, hogy önként jelentkeztél, azt beszélik?

A jelentkezést látja maga előtt.

- Igaz.

Marie csak most kezd odafigyelni:

- Maga katonának jelentkezett?! Hát én s a gyerek? Velünk mi lesz?

Épp hogy mondja, mindennapi hangon, oly hirtelen érte, tulajdonképp fel sem fogta még, mit is jelent Andrej lépése. Az ingerülten felel vissza.

- Veletek mi lesz! Ha élek, kapod a fizetésemet, ha elesek, kapod a nyugdíjat.

És durván, a többiek előtt, amit sohasem tett: nem titkolva a köztük levő viszont, szinte eldobja magától Mariet.

- Nem értelek, Andrej Alexejevics, vagy nagyon is értelek - szól Steiner.

- Én nem - mondja Utin. - Nem. Mondd - fordul Andrej felé - hogy történt? Mért tetted?

- Mért?

Mért? Hát ti hol vagytok? Ti nem értitek? Mi, ti nem értitek?

- Mindenütt németek!

Ti nem érzitek? A háborút? Ti nem látjátok a katonát, a sebesültszállító vonatokat, ti nem halljátok idáig a német ágyúit? Ti nem érzitek ezt a halálos, rémítő levegőt! Ti nem tudjátok, hogy mindenütt benn vannak a németek. Belgiumban, oroszországban, itt Párizs alatt. Mindenütt németek. Ti nem érzitek ezt a mérgezett, gyilkos atmoszférát!

Kicsit csodálkozva néznek az arcába, megállítja agyát rohanásában, lejjebb száll, hallgatói józanabb hangulatához és kicsit nyugodtabban, mintha maga is elítélné, mondja:

- Őrült pillanat volt.

Belesimít a hajába.

- De nem lett belőle semmi. Jelentkeztem, de nem kötöttem le magam. Fel akartak venni hadnagyi ranggal, de mit szóltok hozzá, az idegen légióba! Az idegen légióba! Földönfutók közé! A hadseregbe magába nem. Ágyútölteléknek!

Megint eltöpreng. A többiek is elcsendesednek. A valóságba, amihez éveken át úgy hozzászoktak, nem fér bele a pillanatnyi kép, felnéznek rá, ez az ő Andrej Alexejevicsük, a csendes, a legnyugodtabb s ők e maguk? Ők vesztették el megérző képességüket, ők lettek érzéketlen fatalisták, vagy Andrej Alexejevics szaladt ki régi magából?

Utin szólal meg:

- Mindegy. Talán minden mindegy. Azt hallom, össze fogják fogdosni az összes orosz menekülteket és úgy kényszerítik őket a frontra.

- Hogy mondod? - ugrik fel Andrej.

- Nem hallottad! Már kezdődik! A kezdet még elég udvarias. Nem tudod, mi történik? Az embereket becitálják a prefektúrára. "Monsieur, tekintettel arra, hogy Franciaország vendégszeretetét annyi ideig élvezte, remélem azért jött, hogy önként jelentkezzék." "Nem uram, én orosz forradalmár vagyok, én princípiumból sem küzdhetek a cárizmussal és a cárizmusért." Jó, erre kérdik, miből élsz? Mindennap jön hozzád egy agent, különféle címeken zaklat, ezt nem lehet soká bírni!

- Mit! nem lehet soká bírni! - mondja hirtelenül Andrej. Hetek óta alig aludt, fel volt keverve s csendes lágyságából valami ideges izgékonyság lett. A másik ugrott ki belőle, a forradalmár: - Ki fogjuk bírni! Ki fogjuk bírni! - Az asztalt veri, ártalmatlan szőkesége, rossz hamuszínűvé lesz. - Halljátok! Senkinek sem szabad hagynia magát! Nincs joguk, nincs törvényük rá, hogy kényszerítsenek bennünket! A francia epicierért egyikünk se fog meghalni! Micsoda banda! Orosz menekült: meg kell tűrni, megtűrtek bennünket! Most meg, hogy itt a háború: haljunk meg értük! Aha, jó, halj meg, megméltóztatjuk engedni neked, de nem közöttünk, mars a hozzád valókhoz, az idegen légióba!

- Az tán tulajdonképp mindegy is - véli Utin. - De nekünk más okból nem lehet! Mi nem azért vagyunk, ugyebár! Andrej!

Fáradtság száll rájuk minden elhallgatásuknál. Az ami létjogosultságot, tartást adott nekik, az ami egy mindennapi embernek kenyérkeresete, foglalkozása, pályája, exisztenciája: száműzött voltuk: szabad iparuk, berendezettségük, privilégiumuk, egyszerre veszedelembe került, arra, hogy bármelyik pillanatban küldetésben haza kell menniük, hogy az életüket kockára kell tenniük, hogy lebegve, a nyomor felett, piszokban, koldulva, szenvedve kell élniük, erre el voltak készülve és készen voltak. Cserébe e nyomorult állapotért volt azonban egy bizonyos exterritoriális függetlenségük, melyhez hasonlót egy állampolgár sem érezhetett. S hogy most egyszerre fenyegetve látták ezt, ezt, ami mindenük volt!

- ... Mi nem azért vagyunk, ugyebár,

Andrej csak soká érez föl a szóra.

- ... Az amit mondasz, nem olyan egyszerű, barátom. - feleli. - Ha a németek győznek, pedig az szinte biztosnak látszik, akkor mindenütt erőre kap az imperializmus, a katonai szellem, itt is, Angliában is. Ha a németek győznek, abból minden hatalom azt a konzekvenciát fogja levezetni, hogy neki is be kell vezetni a militarizmust. Akkor ebben az irányban fog haladni a jövő, nem gondoljátok?

Mi mondatta ezt vele? Őszintén mondta, mert másképp, mint mélyen őszintén, nem is tudott beszélni, de mi mondatta ezt vele, a gondolkodása? Vagy az érzése?

Utin türelmetlen lesz, hagyj békén ilyenekkel:

- Mi közünk nekünk ehhez? Minél nagyobb reakció jön el a világra, jöjjön, annál erősebb lesz az ellenhatás, amit kivált! Azután mit segíthet az a negyvenezer orosz, aki Párizsban él.

Nincs kontaktus a beszélgetők közt, Andrej minduntalan visszaesik magába. Hagyják hát. Az asszonyok belevegyülnek a beszélgetésbe, mely így a mindennapi dolgokba kezd kirongyolódni.

*

A következő napokon azt hallja, hogy az oroszokra rendszeres razziát rendeznek. Akik pénztelenek és nincs rendben a lakásügyük, azokat a csavargótörvény alapján fogházba dugják. Kezdődik az erősebb üldözés. A gyűlölet, ami most végigömlik benne, lemarja az egész szentimentalizmusát, amit ha nevén tudna nevezni! Hiába, minden egyes jelentés, minden egyes kommüniké, minden veszteség, amit Pétervárról jelentenek, megfájdítja. Minden francia veszteség megkínozza. Minden német mozdulat, előnyomulás felveri. Hogy azonban folyton újabb meg újabb rémhíreket hall arról, hogy vadászik a rendőrség embereikre, hogy ismerősök, egyesek nevét hallja, akiket a frontra kényszerítettek, a nyomorultak dühe és kétségbeesése fogja el.

S aztán újabb meg újabb dolgokat hall. Ebben az időn, minden este gyülekezeteket tartanak. Az emberek kezdik megtalálni magukat. Éberség, vigyázat, kitartás! adták ki a jelszót. Kitartani: egyszer csak itt lesz az ő idejük! Ha a háborúnak vége lesz, megcsinálhatják a forradalmat. Mindenki maradjon a helyén. Így szólnak az oroszországi rendelkezések is.

A gyülekezéseken hallja először, hogy a párizsi lapok szenzációs hírei nagy részben hazugságok. Hogy meghiggad erre a vére. Egyesek azt állítják, hogy a háborút nem a németek, hanem az Entente csinálta. A cár mozgósított, mialatt arra kérte Vilmos császárt, hogy tegyen további lépéseket a béke érdekében. A háborúval akarják lecsapolni a forradalmat.

Azt álomtalan két hónap izgalma, nekilendülése után jön a reakció: elfárad. Mire volt az a nagy tűz? A háborúért? Szemrehányásokat tesz magának, kimondhatatlanul szégyelli magát. Hogy tudott magáról, ideáiról elfeledkezni. Az emberszeretetet, az jön rája, a másik végletbe esik, a rendes esti beszélgetéseken, amiket újra felvesznek, mindinkább erre sodródik, mint nyomorultabbnak, reménytelenebbnek találja az ember sorsát.

Forradalmat, világforradalmat! - mondta egy ilyen alkalommal.

Mindnyájan együtt, mindennapos barátok. Az asszonyok egy csoportban, velük Jean La Hire. Egy széken, magánosan, egyedül a fiatal Duchonin, a legfiatalabb közöttük, kezében balalajka, s míg a többiek beszélgetnek, ő dalról-dalra haladva fantáziájában játssza darabjait s csak néha penget ki egy akkordot, hogy tudja, hol is jár.

Andrej, Utin, Steiner beszélgetnek, vitatkoznak.
 

- A marxizmus nem ér semmit! - mondja Andrej. Régiből újat? Reménytelen. Bakuninnak van igaza. Lopni, vagy rabolni kell hozzá, de le kell rombolni ezt a társadalmat. Még neki sincs igaza, még ez is kevés.

- ...

- Csak a legszélsőbb anarchiának van létjogosultsága. Porig mindent! Le kell rántani az eget, istenestől, papostól, templomostól, urastul, mindenestül! - A világ különben sohasem fog megszabadulni Európától és Európa sohasem fog megszabadulni önmagától. Minden igazi barbarizmust Európa küldött a világra. Gőg, rabszolgaság, vérengzés, emberevés, sehol, soha nem volt olyan könyörtelen, mint a huszadik század Európájában. Minden, minden emberi akarat mindörökre hiábavaló, ha Európa fönn marad. Európa már nem természet, hanem kontár emberi. Porig kellene rombolni.

- ...

Duchonin ott áll mellette, a balalajka a kezében. Andrej szórakozottan kinyújtja karját s ujjával belekapaszkodik az egyik húrba. Egyet, kettőt, hármat penget rajta. Aztán érte nyúl és lassan játszani kezd rajta:
 

- Steiner, emlékszel? - kérdi felvidult elfelejtkezéssel.

Felfigyelő szem:

- Hogyne, Moszkva, a kolodesznájai diákszoba!

- Az.
 

- Ezek a legszebbek, ezek az orosz nóták. - Megáll, az ölébe ejti a hangszert: - Szép orosz nóták!

- Vajon hol van Ilja meg Vera? - kérdi Steiner.

- Hol? Moszkva...

Abbamarad a szava, megint fölveszi a balalajkát s a Dubinuskát kezdi pengetni.

- Hogy, hogy nem, én nem jutottam soha Moszkvába - mondja Utin - mondják, hogy sokkal különb, mint Pétervár. Más. Orosz.
 

- Más, bizony más - mondja Andrej. - Ott voltam a legboldogabb. Tudjátok, én nem bánnám ha Oroszország mindenét elvesztené ebben a háborúban, csak Moszkva maradna meg, de az aztán a miénk lenne. - Elálmodozik: - Én csak azt, azt az egyet kívánom magamnak, hogy még egyszer visszajussak és ott élhessek.

*

Ősz végén Marie ágynak esik. Ha pár napig pihen, felkelhet, soká nem húzza, újra köhögni kezd, gyönge, lázas. A gyerek elszítta. Valamit kell tenni: Andrej egész idő alatt azon tépelődik, mit: Most ritkán pörölnek, mert nem volt soha szerelem, nem lett belőle gyűlölet, egymáshoz fáradtak és nem kínozzák egymást. Magával a háborúval nem gondol sokat, minden gondja - gondolata: Marie betegsége, a gyerek sorsa és emellett a maga személyes élete, személyes igénye egészen összegémberedik. Csak ezt, ezt az egyet, a Marie betegségét s a gyerek sorsát érzi.

Marie betegségét nagyon a lelkére vette, magát tette felelőssé sorsáért s törlesztésül elnyom magában minden rossz emléket. Gondjai, töprengései - az ember csodálatos valami - fenntartóivá lettek. Ezek nélkül még nyomorultabb lenne élete, a csalódottságával, a magával való mindennapi harcokkal, az örök reménytelenséggel. Így a gondok lekötik, egy pontra fixírozzák figyelmét, hogyan lehetne feleségén és gyerekén segíteni, és tulajdonképpen nem sokat szenved és nem sokat tud a háborúról, amely ha szabadabban, függetlenebbül élhetne, sorsa elé állítaná mindennap. És ebből valaminek ki kellene jönni. Annyira azt érzi, hogy orosz s más alkalommal annyira azt érzi, hogy ember, annyira foglalkoztatja és szenvedteti e kettő, hogy ha nem lenne a Marie betegsége, amely magához köti, talán megőrülne, ha előbb be nem állott már katonának. Így kötelességszerűen folyton övéire gondol és ide csúszik gondolatának és cselekedetének súlypontja.

Egyszer odaáll a felesége elé, aki a díványon ül a gyermekét altató nő anyai pillantásával. Meghatva áll meg előtte.

- Ma chčre! mondok valamit: menj haza.

Marie csendesen felnéz rá:

- Ön mondja ezt. Ön küld haza.

Lehorgasztja fejét:

- Mit tegyünk? Én!

- Ezek a szívtelen kis burzsoák! Kiszolgáltassam magam nekik? Miket kell majd hallanom!

- A dolog nem oly borzasztó, nem oly fekete! Meglásd, nem rossz emberek!

Olyan bizalommal bennük mondja ezt Andrej, hogy Marie, aki anyja szavaira emlékszik, maga is belemegy és eldobja régi rossz emlékeit. Persze, persze, milyen kedves volt hozzám, mikor esküvőnk után meglátogattuk. De az a perelő, szívtelen hang, amire gyermekkorából emlékszik! A szegénység apró bestialitásai! Épp ezért próbálkozik:

- Más nem lehetséges?

- Nem.

- Semmisem?

- Nem!

- Talán hirdetni kellene a lapokban! Nem mehetnék valahova nevelőnőnek, a gyerekért fizetnénk, nem mehetnék a Riviérára, megvan! nem mehetnék Balabanoffékhoz?

Már messziről int a szép, szomorú ház.

- Nem lehet.

- Nem lehet?

- Nem!

- Miért?

Nem kap választ. Nem lehet: mért? Szégyelli. Balabonoffék előtt, hogy idáig jutott? Ah, szegény ember! Haza megy! Otthon is jó lesz! Persze, otthon is jó lesz.

S hogy megy vele a vonat s hogy mind közelebb ér a helyhez ahol született, ahol gyerekkorát töltötte, most már igazán megbékül az otthoniakkal. Jól fog esni megölelni az anyját, még az apját is, a rossz fiút. Kedvet érez kisírni magát, már ott van a szemcsont körül a viszontlátás - csak azé? - kényszerű könnye.

Élet: mily csodálatos és borzalmas valami. Minden egyes élet! Csak az ember úgy megszokja, mint a hegyet, amelynek lábánál lakik. Most hogy visszafelé utazik életébe, hogy újra meglátja, iszonnyal érzi a magáén keresztül, mily nagy, mily végzetes, meredek, különös, mily végtelen egy élet! Mi volt már a magáé is. Hány hónap: talán tizennyolc. Talán annyi ideje, hogy itt utazott, csakhogy ellenkező irányban, Párizs felé. Az élet felé. S mi várt rá ott? A kis lány, aki ott ül mellette a párnán, mozogni kezd. Ránéz, nincs semmi baj: kinéz a téli tájra, melyen a hó leesni készül, ilyenkor a nagy téres tereken mintha minden megállana "csend legyen, mindjárt kezdjük" s lassan szállingózni kezd, nézi a képet és ő is csendes lesz.

A levélre kijött mčre Lafonte.

- Hát p... - akar Marie az apja után kérdezősködni, de elgyöngül a hangja. Mintha az anyja fogadtatásából hiányzana valami. De talán téved: talán csak azért vette észre, mert gyerekét, az unokáját nem babusgatta, ahogy várta.

Pere Lafonte meg éppen barátságtalan arcot mutat.

Jean éhesen körötte somfordál, mit hozott. Talán ez sérti fel legjobban, a kölyök, a fiatal fiú könyörtelen önzése.

Az út nagyon eltörte, estefelé ágyba kell mennie. Az anyja beül hozzá és szótalanul, szavak nélkül beszélgetnek. Végre egy sóhajára az anyja dühödt lesz:

- Tudod - mondja neki - mindent magadnak köszönhetsz.

- Mit?

- A nyomort! A betegséget! Mindent! Ilyen őrültet! Nem mondtam, nem átkozódtam, nem könyörögtem, hogy ne tedd, hogy ne menj hozzá egy oroszhoz, egy tatárhoz, egy disznóhoz!

- Ne bántsa az uramat!

- Ne bántsam! még ne is bántsam! Jól van.

És újra kezdi:

- Ilyet, ilyet! Hogy ellene voltam!

- Maga?! - mondja gorombán Marie.

- Én!

Felül az ágyában:

- Persze, hogy maga! Jól tetted fiam! Nem emlékszik, a nyakamba borult: jól tetted fiam.

- Nem igaz, nem mondtam! - felel vissza az anyja, felugrik, kiszalad és bevágja az ajtót, hogy csak úgy reng.

Ír az urának, megírja mi van, vissza, inkább százszor vissza Párizsba, akárhogy lesz is. Az ura azt írja, jöjjön. Bejelenti, hogy menni fog. Erre a két ember megretten egy pillanatra, érzi, hogy messze mentek szűkkeblűségükben és próbálják visszatartani. Marie valahogy megvan, pihentebbnek érzi magát, kölcsönös korrupcióval két hétre tolódik hát a séjour, ennyi az idő, amíg Marieban újra utálattá lesz a szemet hunyó elnézés s ennyi az az idő, mialatt a szülők az első összezördülés megbánásától újra eljutnak önzésükig. "Menjen az oroszához! A gyereknek tej, neki külön koszt, nem bírjuk mi azt."

Szívtelenségük csak annál jobban fáj Marienak, mert látja, hogy a butik most kitűnően megy és pénz van a háznál. Rouen beleesik a háborús tápvonalba, tele van angol katonával és az öregek a többi kis exisztenciával együtt kitűnő üzleteket csinálnak. Itt a magyarázat, mért embertelenebbek, mint amilyennek képzelte őket. Amint egyszer gyűlni kezdett náluk a pénz, megvadultak, maga pčre Lafonte legelébb, nem ment többet a kávéházba, arra számított, hogy ha a háború tart, rentét vásárol magának.

Szülők! Élet!

Elutazik, hogy sohasem jön többet vissza. És most mi lesz!

- Édes, jó Andrej, hadd menjek Balabanoffékhoz!

- Édes egyetlenem, nem lehet.

- Mért? Mért van az, hogy épp mindig azt, azt nem lehet, amit akarok! Mindentől megfoszt.

S nem is felelhet, nem is mozdulhat meg e szemrehányásra.

Ír Lídia Fedorovnának.

Pár nap múlva megjön a felelet: Lídia Fedorovna írja, rendben van, Marie jöhet Montreuxbe, a többi az ő dolga.

Ezerkilencszáztizenöt februárjában érkezik meg Montreuxbe. Két hónapot pihen, azalatt Lídia Fedorovna gondoskodik róluk. Azután órákból él.

(Folyt. köv.)