Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 12. szám · / · Figyelő

Földi Mihály: A csodálkozás tehetsége

Azt olvastam a minap egy komoly újság szerkesztői üzenetei közt, hogy a mai ember gondolkodása a természettudományok csodálatos kifejlődésének befolyása alatt szakított minden vitalizmussal, dualizmussal, a léleknek és Istennek minden metafizikájával, a hittel, a misztikummal s törvényekbe foglalta mindazokat a csodákat, melyeknek megmagyarázására azelőtt egy újabb csoda felvételére volt szükség. Nem tudom most már pontosan idézni ezt az üzenetet s csak a fogalmak és szavak durva nyelvére fordítottam le az érzéseket, melyeket a komoly mondatokból durva kézzel kivettem. Azonban... csodálkozva és megdöbbenve nézem a kezet, melynek három ujja e sorokat rója, ámulva figyelem e kéz minden mozdulatát, e percben, mikor oly hűséges engedelmességgel papírra rögzíti ezeket a gondolatokat, melyeknek eredetéhez az ujjaktól oly hosszú és szövevényes út vezet. Egy kéz. Az én kezem. A te kezed. Tizenkilenc csont, egy csomó izom és néhány ideg, amelyek tenyérré és kézháttá csoportosulnak és öt ujjban szolgálatkészen kinyúlnak. Ennek a kéznek a fejlődéstörténetét ismerem, úgy a fajon, mint az egyesen, tudom vagy sejtem mind a változatokat, melyeken átment, míg ezt az alakját elérte, ha akarom, azt is mondom, hogy büszke tudományossággal megfejtem az ötös szám rejtélyét a kezemen s hirtelen csodálkozásomban elröppen szemem előtt az évezredekre szóló folyamat, mint egy film öt perces optikai csalódása.

Íme, ez az öt perc... Jó ideig azt hitték, hogy az agy és a kéz a fejlődés koronája, mely csak az embert díszíti, - a “modern" ember mosolyog e régi babonán s nem hisz ilyen kiválasztottságban. Miért mosolyog? Mert tudja, hogy 1833-ban Hildburghausen fövenyében váratlanul olyan, kétségtelenül állati eredetű lenyomatokra bukkantak, amelyek feltűnően emlékeztettek emberi kezekre, különösen a hátsó lábak tetemes nyomai mutatták világosan a hüvelykujj duzzanatát, mely emberi módon szemben állt a többi ujjakkal s ez ujjakon az egyes ízek hajlásai is kivehetők voltak. Engem különösen e lelet váratlansága kap meg. Mi minden, ó, mosolygó, modern ember, mi minden kellett ahhoz, mennyi véletlen körülmény összejátszása, hogy e leletet diadalmasan tudományos emlékeink közé iktathassuk. Az kellett első sorban, hogy valamely távoli időben, amikor még iszap volt ez a föveny Hildburghausennél, egy szemlátomást hatalmas terhű lény elsétáljon e helyen s négy talpát mélyen az iszapba nyomja. Közben átszáradt itt a talaj, új iszaprétegek rakódtak rá, kitöltve a talpak mélyedéseit s ez az iszap egyúttal az örök feledés iszapja lett volna, ha valami véletlen a két, szóban álló réteget innét szét nem választja egymástól és napfényre nem hozza a Chirotherium (kézállat, így nevezték el az ismeretlent) talpának pozitív és negatív nyomát. Ekkor kezdték el sejtegetni, hogy az emberi kéznek is kell genealogiajának lenni s egy detektív buzgalmával kezdtek kutatni kezünk ősei után. A Chirotheriumot nem találták meg, de lassanként rájöttek, hogy a kéz birtoklásában nem csak e titokzatos vándorral, hanem különböző alsórendű emlősökkel és kétéltűekkel osztozkodunk s felismerni vélték, hogy valamennyi csigolyás emlős végtagjai egyazon terv szerint készültek s hogy ez az alapterv már kidolgozta azt az ötujjas rendszert is, mely a Chirotheriumnál talán először jelentkezett. Hogyan lehetséges ez? A logika csak úgy tudja ezt az alaptervet elképzelni, hogy felvesz egy ötujjas végtagú és rejtett hüvelykkel rendelkező őscsoportot s ebből indul ki. Ezek az őslények, úgy látszik, jóval előbb éltek, mint a Chirotheriumok, nyilván abban az időben, amikor a még zöldellő szénerdőkben ötujjas amphibiumok tanyáztak. Az ötujjúság ebben az ősidőben kezd állandósulni. Melyik időben tehát? A földnek abban a korszakában, amikor még minden jel szerint ismeretlenek a szárazföldi állatok s inkább csak a halak élnek. Tehát a halaknál keressük az emberi kéz eredetét? Úgy látszik, őket kell őseinkül tisztelnünk s a mosolygó modern ember egy ausztráliai kétéltűvel, a Ceratodussal ismertet meg, amely misztikus, nekem legalább misztikusan élő emléke, utolsó mohikánja egy kihalt állatcsoportnak, mely a kőszénkorszak idején tanyázott földünkön. Ebben a Ceratodusban kell tisztelnünk kezünk ősét s az ő kétéltűségének köszönnünk kezünk kifejlődését. Ugyanis, esős időben, mikor víztől duzzadtak a folyamok, kopoltyúval lélegzett, száraz évszakokban azonban elhagyta a folyó sekély medrét s szakítva kopoltyúival tüdején át szabad levegőt szívott magába kezünk őse. Ez őseink közt kell keresnünk az átmentet a szárazföldi és vízi élet közt s ugyancsak köztük az ötujjú kéz feltalálóját. A Ceratodusnak ma is négy darab, szerfölött primitív ősuszonya van, mindegyik a páfránylevél alakjához hasonlatos: egyetlen egy erős porcvonalból sugarasan ágazódnak szét kétoldalt finoman tagozott szálak. A modern, természettudományos úr így szól: nézd meg ezeket az uszonyokat, ezek az uszonyok predesztinálva vannak, hogy csontokká alakuljanak s csontokká kellett alakulniuk, hisz Ceratodusunk ezekre az asszonyokra támaszkodik, amikor a vizet elhagyja. Ó, mily egyszerű! Az uszony főága és egyes mellékágak, azok, amelyekre a támaszkodásnál szüksége volt, megerősödtek, a többiek lassanként elcsenevészedtek, hogy végül eltűnjenek, amikor már egyáltalán nem volt szükség rájuk. S az ötös szám? Ó, az ötös szám... Hát, ami eleinte véletlen volt, abban később előttünk még homályos célszerűség nyilvánult és - állandósult.

A modern természettudományos úr mosolyog rám: látod, ez az egész: hát kell itt még csodáról is beszélni? Én is mosolygok, de zavartan és a csodálkozástól. És meghatottan kérdem: így jött tehát létre az én kezem, a feleségem keze, a te kezed, ó kultúrember, Anna Karenina keze, a tűzköves ember keze, az első művészé, aki rénszarvasokat vésett barlangja falába, későbbi művésztársaié, akik a milói Vénust, az Assuntat alkották, Paganini keze, a kéz, aki városokat és vasutakat épített és ágyukat, melyekkel mindezt lerombolja? Végső elemzésben tehát ennek a Ceratodusnak köszönhetjük a tizedesrendszert, melyet a tíz ujjunkról olvastunk le, amellyel viszont megcsináltuk az időszámítást, verettük a pénzünket, kidolgoztuk a mértékünket, a súlyrendszerünket. Ez a fejődés, mosolyog le rám a modern úr. A fejlődés? A fejlődés. A fejlődés energiája. Fejlődés... Ha az energia állandóságának törvényére gondolok, nem tudom felfogni a fejlődés energiáját, amely matematice nulla. Törvények! Nem értem az energia megmaradásának törvényét, ha a radioaktivitásra gondolok, akkor se, ha az elektron-elméletre, akkor se, ha a fejlődésre, akkor se. De ha érteném is?

Szándékosan tértem ki részletesen a kézfejlődésre, amely sok homályos és csodálatos kanyarulatot mutat, - mint nagy elméleteink minden jelentéktelen részletkérdése. Hízelgek magamnak azzal a feltevéssel, hogy ismerem az emésztés “szabályait", a termékenyítés, a terhesség és szülés jelenségeit, számos rendes és beteg folyamat “törvényeit", de ma se ismerek szentebb műveletet az evésnél, rejtélyesebb és megrázóbb életnyilvánulást a szerelemnél, csodálatosabb jelenséget az egészség és betegségnél. Tegyük fel, hogy sikerült mindent úgy törvényekbe foglalnunk, matematikai tételekbe levezetnünk, mint ahogy egyáltalán nem sikerült. Hát aztán? Tudom, hogy Loebnek sikerült mesterségesen megtermékenyíteni egy tengeri sünt, de talán most érthetőbb és természetesebb előttem az élet, mert tudom, hogy egy sóoldattal is megindítható? Sokkal, sokkal rejtélyesebb, hisz a lényeget most még sűrűbb homály fedi. Tegyük fel, hogy a világ atomok vegyüléke és vegyülete, aminthogy ma már nem az, - ezzel talán kevesebb tere van a csodának és csodálkozásnak, a titokzatosságnak és a megfejthetetlenségnek? Tegyük fel, hogy a materializmusnak minden vonalon igaza van, amennyiben mindenre elfogadható magyarázatot tud adni, amint ahogy nem tud - ez az anyagi világ kevésbé volna csodálatos és lényegében megfoghatatlanabb, mint a lélek és Isten világa? Tegyük fel, hogy nem rejtély többé az élet és halál kérdése, hogy e problémák megfejthetetlensége nem vet többé árnyékot minden tudásunkra s a részletek mindenüvé elhatoló világossággal tárulnak fel előttünk. Hát aztán? Ma azt mondom, azért nem értek semmit és azért csodálkozom mindenen, mert az élet sötétségben, a halál világosságában senki sem láthat tisztán s minden összefolyik előttem, ha nem a csodálat forróságát áldozom megismerésére, ha nem a hit leborulásával közeledem felé. Azonban tudom, hogy amíg emberek születnek, mindig lesznek megfejtetlen problémák, amíg emberek mai formájukban élnek, voltaképpen egyáltalán nem lesz megfejtett és elintézett probléma, mert az emberek nem tűrnek meg ilyeneket. Nem tűrnek meg, mert szerelmesek az életbe és önmagukba s csodálkozni akarnak, magukon, másokon, mindenen. S ez a képességük, a csodálkozásnak ez a folyton megújuló, örök tehetsége voltaképpen a mi legmélyebb és legcsodálatosabb tulajdonságunk. Ez minden termékenységnek és eredménynek, minden hitnek, művészetnek, tudásnak és boldogságnak az alapja, ez minden kételynek a rugója, minden hűtlenségnek és megújulásnak a gyökere. Ez a csodálkozás a gyermek bölcsessége és ereje s ennél tovább, úgy látszik, sose jutunk. Nincs az az elvont filozófia, az a felhőkben járó metafizika, az a kristályos matematika, az az elméleti és gyakorlati fizika, az a regény és szobor, zene és kép, az a bölcsesség és igazság, melynek legmélyebb mélyéből ez az örök és egyedül igaz és bölcs csodálkozás vigasztalón és lesújtón, buzdítón és bénítón rád ne mosolyogna csillogó nagy gyerekszemeivel.