Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 12. szám · / · Kádár Endre: Balalajka
Együtt - egyedül:
Március végén volt az esküvő.
Március vége a francia Riviérán, eső, hó, szél után kiderül, a tenger elül, a hullámok is lassabban csapódnak fel, a zöldek az estében olívzöldek.
- Csodálatos est!
A szem felnéz, fel az ég felé, tűnő, gyors mozdulattal, mintha egy pillanatban megtalálta volna a keresett kaput és visszahull, mit is keresett ott?
Hosszú, most ügyetlenül lógó karjába kapaszkodva, könnyedén ment Marie az ura karján. Szemén, száján, orrán, pórusain magába szívta a tengert, a puha égen a csillagokat, a fákat. S hogy eltelt velük, hogy egész egy lett velük, a tenger hátára vette, a csillagok és fák követték.
Körülötte ott voltak útravalóul legszebb emlékei, legszebb órái a tengerparti házban, az Andrejjel töltött órák édes képei. Ment mellette, anélkül, hogy tudta s így telt boldog volt. Boldog volt még be nem teljesedett szerelmének emlékeivel, Andrejjel, aki benne volt, s emiatt nem látta meg a másikat, akinek ebben az órában kimondhatatlan szomorúság fogta el a szívét.
Igen, nagy darab szomorú ember, mi lelt?
Mi volt ez az elcsendesült csend, ez az úttalan enyhe éj, ez a jó szomorúság?
Emberanyagból való emberek érzik ezt. Ezt a lélek álmában rájött bódulást, mely a föld bizonyos fordulásánál, bizonyos légsűrűségnél, bizonyos felhőképeknél elfog valakit s ami nem lehet más, mint hozzátartozásunk érzése valamelyik égi fordulathoz.
Ez, ez az égi rokonság érzése, amely az első vallásos-szerelmes érzést az ősemberben felébresztette, ez az a legnagyobb boldogság, mert teljes és megfoghatatlan.
Mintha ebben a viszonyban, amit bizonyos fajta ember érez az Ismeretlenség iránt, benne lenne a görög mitológia szimbólumainak egy-egy értelme, az isten és a félisten képzete.
Istenek és félistenek, akik embersorsra jutnak!
Tatjána, Balabanoff, a szobrász, mindnyájan a pályaudvaron. S mikor ők ketten kihajoltak az ablakon s Andrej oly nagynak ismert és most, hogy utoljára feltűnt: hervadó feje megjelent a kokettül és meghatottan villogó Marie fölött, kettejüket kivéve, a társaság valami kimondhatatlan szomorúságot érzett. Oly orosz, oly boldogtalan szibériás szomorú volt az érzésük. Mi: semmi határozott benne: a kiélhetetlen orosz élet tragikuma.
Csak érzésük volt. Mintha a sors, ami a két távozóba volt zárva, a kísérők hívására megjelenhetett volna. A lélek legvékonyabb drótján - épp hogy a rezgést észrevesszük - végigpedz valami kérdés, mi volt: nem tudjuk s a felelet visszavágódik: borzalmas fagyást érzünk a szívünkön. Valaki felemeli poharát az ifjú párra, az általános feszültség köréjük és rájuk nehezül és jön vissza a válasz: mért megy a jég fagya egyszerre mindenkin keresztül? Az ilyen elválás szelíd melankóliájába, mely jó ürességet hagyva könnyen elszáll, valami nyomasztó keveredett, amely ott maradt bennük.
A vonat pattogva vágott neki s ahogy a parttal kanyarodott, őrülten, szinte belesiklott a tengerbe.
Úgy határozták, hogy mielőtt Párizsba mennének, Nizzában kiszállnak és ott fognak eltölteni egyedül önmagukkal, egy-két napot.
Negyedmagukkal ültek együtt a szakaszban, velük szemben egy fiatalember, aki huszonötévesek, a nem éltek lángoló szemével nézte hol a tengert, hol a fiatal nőt, aki önmagában boldogan, a legboldogabban, könnyesen kitárt volt, mellette egy negyvenötéves, nagy kerek fejű, nyilván svájci bácsi, feje a párnán, két keze a combján: a bevacsorázott mozdulatlan elhelyezkedésével várta az édes, nehéz álmot.
Marie az urához búvik. Andrej fölemeli karját. Szerető és szerelmes akar lenni, minden kényszerképzetével és minden gyöngédségével a nászóráknak. Átemeli karját Marie fején és átöleli, a kinyújtott kar fészkelődik és ott marad, mint egy darab vas, szemérme és gyöngédsége megfagyasztja mozdulatát: hogy érintse meg, hogy ölelje meg, hogy érjen gyöngéden hozzá, hogy ölelje meg lelkesen, hogy a mozdulat ne legyen profánná.
Marie megkapja kezét s mint a gyerek, aki kedvtelve nézi mit harapott ki az almából, hamisan beleharap a kezébe.
A másik sóhajtalan nagyot sóhajt.
S ott, a másodrangú hotel előtt! A szobapincér szemlét tart cipőjük felett, összeegyezteti az arccal és ruházattal és kihozza belőlük az eredményt: bizonytalan jövedelműek, nemtörődők: egy negyedik emeleti féldrága szoba.
Andrej kinyitja a kézitáskát, fekvéshez készülődnek. Marie már az ágyban. Andrej odamegy a függönyhöz és összehúzza, pillanatig ott marad. Egy darab kiröppent lelkéből és a függönnyel kizárta, kívül maradt. Lelkének tisztaságával kiküldte, kirekesztette magából a Tatjánához való szerelmét.
A sötét szobában egyedül feleségével, egyedül a drága, karcsú teremtéssel, akinek minden hajlékonyságát érezte, jó melegség fogta el. Sok rossz zsong még benne: bizalmatlansága az asszonnyal szemben, de a pillanatokhoz való gyönyörű emberi hit és remény, mert ha ilyenkor nem, hát mikor, a legboldogabbat ígéri s maga e reszkettető forrón végigrázza. Hisz két éve - egyetlenegy alkalmat kivéve, amikor unott nyomorúsága egy utcai nőhöz vitte - nem látott asszonyt. S volt vagy tizenöt éve, hogy utoljára volt közelében a nőnek, aki illúziót tudott adni neki, akinél el tudott felejtkezni tudatáról, aki azzal, hogy közel került hozzá, nem vesztett, nem szolgáltatta ki magát, akinél az igaz érzés őszinteségével a szerelem és asszonyosság bizonyos moralitást adott viszonyuknak.
S most életében először ölelte meg a nőt, akit szeretett, aki hasonlított asszonyához.
Csak ne kellene egy ilyen mély és boldog élet után mindjárt a valóra ébredni! Reggel felébredni! Annyi mint az első májusi délutánon, mikor minden kifelé tör, boldogtalannak lenni, a kontraszt olyan, hogy a szívét szeretné kitépni az ember.
Mikor kinyitotta az ablakot, a világossággal berepült az élet. Délfele járt. A folyosón dobogva járt a személyzet.
Andrej az órájáért nyúlt.
- Dél! - Kicsit még elnyújtózkodott, de mindjárt, hogy felkelt, akkurátusan öltözni kezdett.
Marie ülve maradt a díványon, térdén a harisnya: mosolygott és kezében elaludt a mozdulata.
Egy darabig járt-kelt körötte, gyors mozdulataival akarta figyelmeztetni rá, hogy öltözzön, azután, hogy nem mozdult, rá szólt:
- Öltözz!
Feje édes-szép volt, de vállán oly kijózanítóan brutális a gyűrött hálóinge.
Így ült tovább boldog mosolyában s mikor pár pillanat múlva a hangra támadt ürességre felérzett, felnéző hízelgéssel kezdett öltözködni. Andrej itt-ott rápillantott és bosszankodva látta, hogy vizet alig fogyaszt s hogy csak arcát mosta meg.
Egy pillanatra kimondhatatlan csalódást érzett, egy egész élet csalódását egy pillanatban!
De hogy felöltözött és kokett üdeségében jelent meg előtte s hogy szeme tele volt olvadt alázatossággal, egyszerre újra és jobban mint ahogy szerette, megszerette. Legrégibb és legmélyebb emberi volta magának: patriarkalitása telt egészen be, hogy ott volt mellette, megvolt: felesége!
Az új asszony valami halk szorongásban először érezte, hogy ránehezedik az ura nehéz természete.
Az első napjuk azért szépen telt el. A roppant depresszióra, mi két szűzi lelkű embernél a másik idegen, nem tetsző megmutatkozására elkövetkezik, jön mindig az ellenhatás, az illúzió, a boldogság rekvizituma, amiből a kezdőnek annyija van. Kis eltikkadások s kis bizonytalanságok után egy-egy önkéntelen mozdulattal, a másik egy jó tekintetével, egy külső képpel: egy mellettünk elmenő boldog fiatal párral, újra kezdünk és újra felmelegszünk. Marie, karján e szép, hatalmas embernek, (az egykori tisztnek, a régi nemesnek) egyszerre meleg szívvel kapaszkodott bele. S a másik is, hogy mellette érezte az asszonyt, az asszonyát s hogy megnyugodott vele, hogy most már lesz valami nyugvó pont életében, lesz otthona, gyereke, lesz honnan kiindulni és hazatérni, mindazzal a szeretettel, amit anyjának nem tudott megadni s mindazzal a szeretettel, amit Tatjánától elvont, magába fogadta feleségét.
Két napot töltöttek Nizzában, boldogan, kimondhatatlan boldogan. Marie boldog volt, örökké mosolygott. S az volt, álmosan az, Andrej is. Teljesnek és tökéletesnek érezte az életet, mert boldog volt benne az az ember is, akiről nem tudott, aki legelső gyermekkorával elhallgatott benne. - A kétnapos henyélésben, a lakástervelgetésben, az egymással való örömükben benne volt egy szép polgári élet rendezett egyformasága.
Jókedvűen utaztak tovább. Kora reggel érkeztek Párizsba. A Gare de Lyon körül vettek szobát, megmosdottak és lementek reggelizni. Nem volt még hova menni, oly kora volt, még mindig nem volt több, mint fél nyolc. Bandukolva mentek a városba. Marie gyakran megállott a kirakatok előtt és tanácskozásra hívta az urát, hogy mit kell venniük, azután, hogy hol fognak lakni. Minél tovább mentek, a férfi annál fáradtabb lett, a nő annál frissebb. Így kerültek a Place Vendomera. Úgy kilenc óra lehetett. Mintha egy végtelen nagyságú ernyőt húztak volna széjjel a tér felett, a reggeli nap egyszerre kivilágította a mennyboltot. A reggel, ahogy áthajlik a nappalba.
Állva maradtak. A férfi a kivándorló parasztnak szorongó, ellenséges érzésével, ki mikor kieresztik a szárazföldre, tétován áll meg a házkolosszusok közt, - hátrább nekifogódzva egy fát körítő vasrácsnak állt, s nézte a teret, az oszlopot, az emberáradatot, a nagy tablót, amelynek újsága oly operettinek tetszett s amely ebben a pillanatban még idegenebb volt, mint máskor. Csak ott nyugodott meg szeme, amikor lefelé nézett s a házak egyszerre megváltoztak, nehezebbek lettek, orosz beszédet hallott, önmaga felejtetésére, a magában élő emberek gazdagságával maga elé nézte azt a világot, amelyet szeretett s amely elnyugtatta.
S a nő néhány lépéssel előbbre ment. Anélkül, hogy tudta, s anélkül, hogy magáról tudott, felnézett a párizsi égre és ránevetett. Az ég visszanevetett rá s a tér, a kocsik, a kalapok, a ruhák, szemek, kirakatok mind ismerősen köszöntötték. Beléjük nézett s csak most, most, pedig hányszor járt erre, most tudta meg, mi neki ez a világ. Párizs.
Mind több és több tárgy állott fel előtte, hogy szeme jobban beleszokott a képbe, mint egy színpad nyílt széjjel a roppant tér, rajta az obeliszk, a boltok üvege, a járókelők, a kocsisok, a sofőrök más arca, mind, mind, mint valami ismerős színpadi keret.
Úgy örült annak, amit látott, oly andalgó boldogsággal, mint magának, mint mikor magát nézte a tükörben. Kimondhatatlan szorongó, szerelmes, boldog érzésben érezte a nevetlent: Párizst, a köveket, a házakat, a nők sikkjét, a boulevardier ismerős arcát, a szavak belső zengését, mind azt az összességet, ami annyira francia, annyira egymás hatásból lett, annyira más, és annyira egy.
Minden városnak van egy motívuma, amelyet úgy hallunk, - nem hallunk, mint szívünk dobbanását, most, hogy ráébredt Párizsra, a fülében volt e víg, heroikus motívum, amibe a város zaja összefutott.
Az ürességre, amit Andrej a tekintetével mögötte teremtett, vissza kellett fordulnia. Belépett e körbe s csak egy tized-másodpercnyi pillanat volt ez, bensejében ott volt még az előbbi együttlét édessége, egy tizedmásodpercre szédülve ment a másik felé: ezzel a csak durván reprodukálható tudathorzsolódással: ki is ez, az ismeretlen? Felemelte fejét, a következő aktív pillanat agyonnyomta az előbbi valószínűtlen rebegést s kicsit fáradtan ment az ura felé.
Andrej karba tett kézzel lefelé nézett s gyűlöletét, amelyben össze volt fogva minden eddigi csalódása, óceános gyűlöletét leeresztette magába. Hogy felnézett, nem volt szemén semmi sem, nem mutatott semmit, csak bizonyos elhallgatottságot.
- Mehetünk? - kérdezte.
- Menjünk - mondta Marie kicsit fájdalmas-ügyetlen mosollyal, mely elfáradt, mire urához ért.
Mintha soha-soha többet nem lehetne jóra hozni, széjjel estek egymástól.
*
Végre találtak valamit. A Rue des Fossés St.-Jaques-ban egy háromszobás kis lakást, amelynek az ára megfelelt számításuknak. Idáig olyan művészféle, író, festő lakhatott ott, egy széles pamlag, néhány színes szőnyegrongy, egy-két fantáziával odadobott kép s mindez délelőtti világításban, szinte megható szépnek mutatta jövendő lakásukat.
Marie fényes szemmel járt körül. És mikor egy pillanatra az utolsó szobában egyedül voltak, odabújt az urához az otthon sokszor megfestett bizalmasságával.
Andrej üdülten, hálásan megcsókolta.
Minthogy azonban a lakást csak egy hét múlva kaphatták meg, úgy határoztak, hogy elutaznak Rouenba, Marie szüleihez. Mentek ebédelni. És mintha semmi se történt volna: a fiatal házasok boldogságával ültek le, vidáman haszontalanságokat beszélgettek, bort ittak s a kellemes ebéd könnyedségével mentek ki. Az élet oly természetesnek, szeretni valónak és egyszerűnek tűnt fel Andrejnek is, amint kilépve megállott az étterem ajtajában, mint a fiatal úrnak, aki kialudva, kesztyűjét húzza s várja, amíg az autó előáll. Élet!: élni - mondta a város dübörgő zaja s Párizs e pillanatban szimpatikusnak tetszett neki is. Kihúzta magát és karonfogva mentek előbb a szállodába és onnan a pályaudvarra.
- Tudja - magyarázta Marie az urának - az én szüleim amolyan kis burzsoák. Mama kicsit zsémbes, a papa szeret inni. De különben igen rendes ember. Nem felejtem el - s az emléken mosolyogni kezdett - ha rendetlenül ettünk, a kés nyelével a kezünkre koppintott.
És aztán visszatérve a gondolatára:
- Úgy-e nem fog haragudni rájuk?
- Már hogy gondolod. Én nagyon megértem őket. Mindent hamarabb gondolhattak, mint azt, hogy egy oroszhoz, egy menekülthöz fogsz feleségül menni. Franciák! - mondta és a szóban benne volt ötéves ítéletének vezető motívuma.
- Kicsit szűkek, korlátoltak! - mondta Marie az ura szavából, melyben az utolsó hangokon a maga érzése is ott volt, megtanult kicsit oroszul nézni. - Minden nagy nép olyan bombasztikusan korlátolt és öntelt, mintha egyedül volna a világon.
- Az oroszok nem!
- Bizony a franciák, igen.
- Legere-ek, - jött ki a másikból, oly tudatlanul, hogy észre sem vette, amint mondta. - Az élet nem probléma nekik. Legere-ek.
Marie a tájon feledkezett. A szó észrevétlenül lecsúszott lelke legmélyére, oda, ahol a ki nem élt gondolatok, érzések gyűlnek össze, amelyek egy adott pillanatban, mint a skatulyába bújtatott ördög, váratlanul felpattannak.
Mert nincs felejtés. Csak a jót lehet elfelejteni, a rosszat nem. Az elszenvedett, kapott rossz, mint valami belehelt miazma, ott él a testben, eszi, marja, idegbetegséget okoz. Él, együtt hal velünk, sőt élete örökebb, mert mint a vérbaj, valami nagy hiányban tovább él a gyermekben. A lélek az elszenvedett bántásokkal, a ki nem élt, a megfojtott kívánságokkal olyan, mint egy régi csárda. Mint a csárdás, aki a palló alá ásta el a kirabolt vendégek holttestét, a tudat a lélek legfenekére dobja holtjait, bántó gondolatait s úgy jár fölöttük, - ritkán gondolva rájuk - mint a gyilkos csárdás.
Semmi sem múlik el bennünk, semmi bántás, sohasem. Minden felfáj. Az egész életünk nem is egyéb, mint ki nem élt múltunk gyatra érvényesülése. A jelen? A jelen tulajdonképp ott és akkor kezdődik, mikor lelkem elérkezik legboldogabb pillanatához, a nem akarthoz, (mert elébb ki szerettem volna még élni
A jelen a halállal kezdődik.
Nézte a tájat és hallgatott. Majd az otthoni képek, majd az a kis művészi lakás, amelynek a négy fala az övé lesz, rezgett benne.
- Meglássa Rouen nagyon kedves. Úgy-e mi is olyan kedvesen rendezzük be a lakásunkat?
Erre a szóra Andrej is nekiéledt. Az otthon. Három szoba. Maga ágya, maga asztala, maga egyedülléte! Íróasztala, könyvei s az, amit nem tudott volna megnevezni, de érzett: az a sajátos atmoszféra, ami egy-egy ember körül van.
Most megpróbálták összeszámítani, mennyi is a közös vagyonuk. Andrejnek volt összegyűjtött kétszázötven frankja. Marienak hatszáz. Amit Balabanofféktól kapott, szinte az utolsó centime-ig megvolt. Hisz amire szüksége lehetett, azzal mindig megajándékozták. Madame Balabanoff éppúgy ellátta, mintha a családhoz tartozott volna. S nászajándékul, azzal a melankolikus megelégedéssel, mintha lányát bocsátotta volna el, összevásárolta neki mindazt a holmit, amit egy középsorsú fiatal asszony magával szokott hozni.
Persze ebből a néhány száz frankból nem tellett jóformán semmire, már csak azért sem, mert az utazással megint összeolvadt a pénzük. Mégis úgy számítottak, hogy lesz vagy háromezer frankjuk. Andrej ezer frankot várt egy régi bajtársától, akivel éveket élt együtt és aki most nagy örökséghez jutott. Azonkívül ott, ahol tanított, - egy orosz birtokos - az első szóra, amint azt mondta, hogy házasodik, felajánlott neki kölcsönképpen ezer frankot.
S így a közeljövőben ott az életének első nagy beérkezése: az otthon.
Rouen.
A papa és mama a vasútnál.
Mama a fekete selyem ruhában, tollas kalapban, kiöltözve. A kispolgári nők - a selyem alatt még feltűnőbb - monstruózus termetével, ledolgozott arcával és kezével. Puffadt, hízott has, összevagdalt ujj, elromlott fog, amelyre nem is jut, nincs is szíve áldozni pénzt. - Nyolc gyereket szül a világra, hatot eltemet, a szülés után harmadnapra felkel, nem kíméli magát: a butik! Mos, vasal, főz s ha beteg, orvost hív, hogy megtudja, hogy is áll, de az orvosságot nem hozatja meg. Minek? Úgyis jobban lesz. S a butik úgyis keveset jövedelmez. Amint férjhez megy, elkezdődik az élet. Az első évben az ura még kedvét találja benne és kíméli. Aztán, hogy megszokja, munkába fogja. S aztán, hogy olyan jól húz, rárakja az egész terhet. És az asszony húz, mint a bányaló.
Anyák, kispolgárnők, munkásnők: köröttük az a szótlan, megható heroizmus, mint a meghajszolt, elnyűtt teherhúzó lovak feje fölött, az állatok igaz volta és komolysága, az a mélységes egyszerűség, amivel az állatok szenvedni tudnak.
A papa: fekete ruhában, kifésülve, tisztán megborotválva, szivarral a szájában, a here jó tartásával és kujon arcával. Úr a házban, bor kell az asztalára, szivar és esténként egy pár frank, ha a kis kávéházba megy politizálni.
- Itt vannak - mondotta mama és sietve görögve elébe szaladt lányának és zokogva megölelte.
Marie meghatódva mondta:
- Engedjétek meg, hogy bemutassam az uramat.
És most mindketten megnézték Andrejt. Nem így várták. Valami vad figurát képzeltek maguknak, akiben volt valami a Quartier Latin furcsa hőseinek feltűnő öltözködéséből s az emberevő tatárból, akinek ők az oroszt képzelték. S mikor diszkrét, túl csendes tartásával Andrej üdvözölte őket s végig nézték sárga nyári felöltőjében, jól szabott ruhájában, az előre elkészített, zsebet tapogató tartózkodás eltűnt.
P
- Nahát az meglátszik rajta, hogy nagy családból való - sodródott feléje m
- Majd meglássuk - mondotta.
Hazaértek. Egy tizennégyéves fiú futott feléjük.
- Az öcsém, Jean.
A szomszédban kinn állottak a közeli kiskereskedő, a mosoda, a cipész üzletben a régi ismerősök. Marie úgy emlékezett, egyik-másikkal rossz viszonyban voltak. Most barátsággal üdvözölte s ha tőle tellett volna, boldoggá tette volna őket. Adni szeretett volna nekik, oly végtelen gazdagnak érezte magát. - Ide hallatszottak a derék emberek helyeslő kijelentései.
Benn vacsorának volt terítve. A fiatal házasok a szobájukba mentek, de hamarosan visszajöttek.
- Na, hogy tetszenek? - kérdezte Marie.
Kinn béke volt. Április harmadik napja. Új nap: friss levegővel, tavasz-nyár illatával. Az estében az a harmónia, az a tökéletes harmónia, mely ha megjön, minden élő engedelmeskedik neki. A nap hanyatlóban. Az ember egyszerre csendesebben jár. A lovak álmosan lépegetnek. A tyúkok, szarvasmarhák besétálnak a kapun és várják az álmot. A virágok, a mezei virágok egyet fordulnak és már alusznak. Ilyenkor jön be a mező, a föld, a városba.
Vacsoránál mindenféléről beszélgetnek. Hogy a város régi, szép és érdekes, meg kell nézni. Hogy a kitűnő vacsorát a mama készítette. Hogy milyen a konyha Oroszországban. Hát a borok? Jean rossz, lármás kölyök. Délben, ha haza jön az iskolából, oda áll a konyhaajtóba s addig szavalja Viktor Hugo követelődző, hősi verseit, - a mauvais sujet! - míg ki nem csal a mamától valami ennivalót.
Derült pillanatok a jobb ételek és bor felett.
Vacsora után sétálni mentek. Pár helyütt meg kellett állniuk, a régi ismerősökkel beszélgetni. Közelebbről akarták látni az oroszt s valamit ők is akartak élvezni abból, amit az ilyen kis burzsoák számára a magasabb rendből valók egy-egy barátságos szava szerez.
Karonfogva mentek tova és Marie egyet-mást megmutatott a régi városból. Ez a bolt, ez a ház, ez a tér, itt lakott ez meg ez, itt ezt meg ezt csinálták, hol elmesélte, hol újra élte édes emlékezések között. S mikor hazafelé jöttek, a szomszédban, ahol most diákpenzió volt, egyszerre pengeni kezdett a balalajka. Valaki fiatal hangon énekelt, a többiek pedig lassan kísérték.
- Oroszok, itt - kérdezte Andrej meglepetten.
Marie könnyes szemmel intett.
Hóna alatt átnyúlva, megfogta az ura vállát s felfelé nézve, nyitott szájából felsírva a melegét, magához húzta a fejét s nedves, könnyes szájával szemén csókolta.
Balalajka!
“Én egy szlávhoz megyek feleségül."
A tizenhároméves, az szólalt meg benne, az könnyezett.
Az udvaron állottak. Mellettük a földbe vert kerti asztal és kerti szék. Hátul, az elkülönített részben, ott, ahol a kamra és konyha van, csak ott volt fény, m
Marie leereszkedett a padra és lehúzta maga mellé az urát. Megmondhatatlan kínos-boldog érzés fogta el. Az udvar otthonos sötétje, a mama, aki hátul serényen dolgozik, a kőfal, ami a szomszéd háztól elválasztja, amelyre annyiszor mászott fel, hogy a diákokkal beszélgessen! Emlékek: úgy szemeteltek rá, mint a nyári eső.
Mint ahogy egy gyermeklány szeret és ölelhet egy felnőttet (aki csak később jön majd rá, mi volt az), boldogtalanul, őrülten szerelmesen, könnyes arcát az uráéra dörzsölve, sírva és nevetve ölelte át.
A férj megérzett valamit a felesége messziről jött megindultságából, de nem tudta megérteni. Sőt, valami csalódással, bizonytalansággal hallgatta csókba ázott szavát, amelynek úgyse volt semmi értelme. - Kevés nőt ismert s így folyton csalódott bennük. Sokszor épp azokban a pillanatokban, amelyeket legszebbnek várt, megirtózott. Az ő korrekt, logikus, morálra szabott lénye nem tudta megérteni a női lélek mechanizmusát. Ha megadatott neki, hogy a nő feloldódva, a legőszintébben mutatta meg magát, akkor egy beteg, hisztérikus lánygyermeket, kis állatot látott benne és azokra az apró, szőrtelen, csenevész, egy ideig agárszerű kiskutyákra kellett gondolnia, amelyeket itt-ott idős nőknél látott.
Hiányzott neki a cselekedeteiből, szavaiból az érzés logikája. Oly messzi-messziről, oly vékonyan, oly távolról hallatszott neki az ilyen hang, hogy nem tartotta emberinek. Nem vette észre, mert ahhoz túlkorlátolt volt eszében és érzésében, nem vehette észre a férfi és a nő pszichéjében levő különbséget. Hogy a férfi, azáltal, hogy inkább az életre van nevelve, azáltal, hogy számokkal, fogalmakkal dolgozik, felelősségei vannak, hogy bizonyos szociális egység: állás, rang és azáltal, hogy a szerelem csak pillanatokra szükséges neki, más mint a nő. Benső életében logikusabb, jobban ellenőrizheti magát, mert ösztöneiben benne vannak a számok, a fogalmak, az élet rettenetes kontrolla. Egyben a nővel szemben a régi rabszolgatartó, a pasa, aki a maga örömére gondol, aki bizonyos egységes, határozott, ismert fogalmakban várja a szerelem jeleit. Nincs szüksége lelki finomságokra, legfeljebb csak ünnepnapokon, ha a fenséges úr jó kedvében van benne. A szublim, folytonos szerelem csak a feminin férfiak szükséglete.
A könnyek, a reszketések, az elámulások, amik néha előveszik a nőket, amelyekre hiába faggatod, úgy se tudsz választ kapni, mert ki tudja melyik, a férfi által elnyomott finom pillanat rebeg ki a test felületén, még a szerető embernek is érthetetlenek. A férfi tízezer évek kapitalisztikus berendezésében felelősségeivel emberibb típus lett, inkább ember, mint állat. A férfi fejlődött, hozzáfejlődött társadalmához. A nő maradt, mert a férfi lemarasztotta, mert jobban tetszett neki a természethez közel álló voltában és elnyomva, jobban alárendelhette hiúságának. A férfimorál roppant hipokrízise abban van, hogy a nőtől azt kívánja, hogy a legnagyobb mértékben nőies legyen, de egyúttal meglegyenek benne a férfikarakter biztos tulajdonságai, azok, amik a férfit férfivá teszik.
Azért fejlődik a női lélek egész más törvények szerint, azért nem tudja megérteni a férfi a nőt s a legbiztosabb logika, a legjobb nőismerő is mindig mellé hibáz. A legfinomabb férfi úgy tapossa le a nő életét, mint a gyűjtő a mező láthatatlan kis virágait. És azért van az, hogy a nő százszorosan boldogtalanabb, mint a férfi. És ezért van az, hogy kivétel nélkül minden nő beteg.
Könnyezik. Szempillája az arcát veri és időnként egy-egy könny olvad át az ő arcára. Fizikai rosszullétet érez. Az eltévedt rettentő gyanúja van benne: merre, hol van? Azt hitte, ismerte feleségét, azt hitte, hogy a hónapok, mialatt megszerették egymást, elegendők voltak a megismerésre és íme! egyszerre kinyílik előtte a beláthatatlan messze. E pár pillanat, amelyben Marie gyermekkorában járt és felolvadva, elvesztette azt a struktúrát, amiben szokott volt mutatkozni, e pár pillanat kínosabb neki, mint minden rossz pillanata, aminek ízét vissza tudja érezni.
Azt gondolta, hogy egy embert vett feleségül s egy asszonyt kapott aki nagyon is asszony.
Kicsit hűvösebb lett. Andrej felállott s bement a kendőért.
M
Sírni kezdett rajta s szappanos kezével minduntalan le kellett dörzsölnie könnyeit. A szappan pedig csak még jobban megríkatta.
Ők ketten tovább üldögéltek, az asszony átkarolta az ura karját, a férfi tűnődve hallgatódzott. S mikor felállottak, hogy feküdni menjenek s az ablaknál, a hát túlsó végén meglátták ruhája felett az öreg asszonyt, Andrejt végtelen szánalom fogta el:
- Ne mennénk oda az anyádhoz? - mondta.
Rányitottak. M
- Nem mentek még feküdni, kedves gyermekeim? - szólt bizalmasabban.
- De bizony megyünk, mama - mondta Andrej. - Csak jó éjszakát akarunk kívánni.
- Bonne nuit!
- Bonne nuit! - köszönt Andrej és elment. Marie még ott maradt. Anya és lány animáltan: mind a ketten szerettek volna egymásnak valamit mondani.
Mama kitette mindkét kezét a teknőre és várakozott.
Marie nevetett.
- Láttam a vőlegényemet!
A mama elbámult.
- A pauvre Latude-öt, akit nekem szántatok.
És látja maga előtt: ott áll a boltja előtt, körmét ökonomikusan rágicsálja savanyú figura, nőtlen-özvegy, Latude, a könyvkereskedő.
“Madame Latude. Merci. Non. Merci. Nem kérek belőle."
M
- Te még nem fekszel, mama? - kérdezte Marie.
- Még nem, elmosom, ami itt van.
És egyebet mindent beszélgettek. A szomszédokról. - Kivel mi történt, mialatt oda volt. - Az is férjhez ment. - S kihez? - Már otthon is van?
M
- Ma ch
- Mi az mama?
- Tán nyugalmasabb, biztosabb lett volna az életed ezzel a Latude-del...
Feljön belőle az ember. Összehasonlítja az urát és mellette Latude-öt Andrejjel. És akkor, e széjjel hulló háj és hústömegből, amelyet szinte a ruha tart össze: a has felfelé gömbölyödik s a mellek a kötésig érnek, ebből a piszkos szomorúságból, amelybe a mosásnál öltözködik, ebből a sivár életből feljön az ember, a nő, nem az, aki nyolc gyereket elszült, aki harminc évet felnézés nélkül átdolgozott, nem az, nem a kis butikosné, nem az, hanem egy ember, az ember tiszta hangjával.
- Mi az anyám? - szól neki Marie, hogy abbahagyta a mondatát és a kínlódó arcból előtűnnek neki anyja fiatal vonásai, amelyeket régi arcképről ismert.
- Az gyermekem, hogy igazad volt, mikor
- Óh, m
- Hagyj! - mondja lányának, a keze azonban állhatatosan húzza magához.
Marie megy az urához. S neki kezd, örömest, meghatottan kezdi elmesélni: mit mondott az anyja. Nem tudja sajnálni könnyeit, meghatja, de ez mellékes érzése, fájdalomkeverten, mélyen boldog, mégis csak az anyja kiszolgáltatott szenvedése mutatta meg neki, mennyivel többet ér az ő élete, boldogtalanságából kapta a maga boldogságát.
... P
Nem tud már az ilyen ember nagyon fájni, a holnapi gondok felisszák könnyeit, elalszik velük.
Azok ott benn hajnalig beszélgetnek róla. Anélkül, hogy sejtenék, élvezik a szegény mama szomorú életét. Sohasem voltak szebb óráik, mint ezek. Az, ami anyjuknak a legnagyobb fájdalmat szerzett, abból kapják első közös, nagy boldogságukat s nem magukból.
*
Még két-három napot akart itt maradni. Mindenkivel találkozni, életének minden múlt pillanatával, megmutatni magát nekik, mielőtt végleg elhagyná őket.
Bon jour rue de Joyeuse, hol iskolába jártam. S te régi ház, a rue de St Nicaise sarkán, itt lakott Jean Marjolle... itt mentünk együtt iskolába, itt várt meg, mikor hazafelé jöttünk. - A Théâtre Français! Az első színházi előadások, amiket itt látott! - A vizsgák. - Az első áldozás.
Most jobban és teljesebben átszerette, megélte ezeket az órákat, mint akkor: azt az illuminációt, amit a szegény ember gyerekének szerzett az első színház, az opera darabok selyembe öltözött hercegei, a vizsgák édes félszét, az áldozás menyasszonyos hangulatát s a hitetlenséget, ami akkor benne volt már.
Rövid, térdig érő szoknyában (de helyes is voltam!) ott jön szemközt rá tizennégy évesen. Lepierre papírkereskedése. Itt szokott találkozni Morellel, ott jön ni! a líceumból, ahol órája volt. “Bon jour, mademoiselle!" “Bon jour, tanár úr." A kis iskolás lányt meghatja, hogy az agglegénykedő tanár, ilyen komoly ember, komolyan beszélget vele s szinte kötelességének érzi, hogy beleszeressen. - Tulajdonképpen most érti ezeket a találkozásokat. Morel szerelmes volt az unokanővérébe, aki azonban szívesebben kokettált diákokkal. S minthogy ők ketten Jeanette-tel nagyon sokat voltak együtt, a jó ember így félénken, tehetetlenül, nála kereste, amit megtudhatott Jeanette-ről. - Milyen bolond dolog. Téli este. Megint együtt sétálnak. A nagy darab bolond ember elpanaszolja neki, hogy szerelmes Jeanette-be, de az minduntalan kigúnyolja. Persze hogy úgy van, ő is tudja. - Olyan szánalom fogja el, annyira nem tudja érteni azokat az apró asszonyi gonoszságokat, amiket Jeanette művel, annyira nem érti, hogy lehet valaki szívtelen egy jó emberrel, - mi az szeretetet adni valakinek? - egyszerre melegen odaadja kezét Morelnek. Mért ne: oly szánalmat érez iránta. Hideg van. Nagyokat kerülnek, ki Faubourg Bouvreulig. A kéz fázik, még a másik kézben is. Morel nagy zavarban lefogja a kezét s a téli kabátja zsebébe dugja s úgy sétálnak és Jeanette-ről beszélnek. - Bolond dolog. - Szegény ember: aztán meg neki próbál udvarolni s úgy jár, mint Jeanette-tel. Ő is jobb szeret már a diákokkal randevúzni. - Talán elvette volna feleségül? Mi lett volna jobb? Ez, vagy az az élet?
Egy harmadik, egy negyedik, egy tizedik: egymásba omló fantáziaváltozatok, kezével elsimítja homlokából és gondolatából.
*
Andrej pakolt, bútorokat tologatott, függönyöket szegelt fel. Marie ölbe tett kézzel ült, vagy kezébe fogta a függönyszövetet, nehogy a földre essék. Így készült a berendezés. Azután, hogy minden együtt volt, Andrej nekigyürkőzött és felállította a bútordarabokat. Míg Marie a hálószobában rendezkedett be s míg helyet talált parfümüvegjeinek s míg a hálószobaasztalt toalettasztalává igyekezett avatni, kinn készült az ebédlő és a szalon. Néha kijött és körülnézett.
- Szép, mi? - kérdezte csendesen mosolyogva Andrej.
- Szép - mondta és visszamosolygott.
De amint jobban és jobban kezdett kialakulni az olcsó, készen vett bútorokból az interieur s amint köztük lakott és ha Andrej dolgai után ment, elülve valamelyik szobában egy-egy darabon felejtette szemét, kezdett megismerkedni velük, csalatottnak érezte magát.
Ez a kispolgári, hideg miliő sehogy sem hasonlított ahhoz, ami benne élt, amiről nem tudott s ami most tűnt fel neki először, most hogy már bizonyosan nincs meg. Még soha nem érezte magát olyan idegenül, mint otthonában, azzal a tudattal, hogy ez beláthatatlan időre szóló végleges berendezés.
Andrej pár virágcserepet hozott neki. Kitette az ebédlő ablakába, elibük ült s karba téve a kezét bámult a párizsi bérház udvarába, a figurákra, akik ott keresztül mentek.
- Mi az, ma ch
- Semmi! - tolta hátra fejét Marie az urához támasztva, - csak azon gondolkozom, hogy mikor először itt jártunk, mennyi nap volt itt.
- Reggel volt és ritka fényes nap.
- Bolond dolog, de úgy gondolom, mintha a jó bútorokban és a szép szőnyegekben és a képekben lett volna a nap.
Andrej türelmetlen lett:
- Hiányzik valamid?!
S hogy Marie kérdőleg nézett rá:
- A nap, a melegség, nem a bútorokban van, hanem bennünk. Bútorok ! - Keserűen és szomorúan hangzott a hangja, maga se tudta, mennyire fontos volt neki is a környezet. De mindennél erősebb volt benne a családi élet szeretete, az otthon s hogy ez megvolt, itt is nagyon egyenletesen és elégedetten tudta volna érezni magát.
Mentek ebédelni. Pár nap múlva észrevették, hogy az étterem sokba kerül. Kis étteremben ettek
Erre elhatározták, hogy főzni fognak.
- De én nem tudok főzni! - jutott eszébe Marienak miután bevásárolt.
- Semmit se?
- Nem én, semmit.
- Na nem baj. - Bajusza alatt kicsit gúnyosan megvonta a száját: - Én átveszem minden munkád - átveszed te az enyéimet?
Marie tréfára fogta a dolgot.
- Át. Én megyek a caf' conc'-ba, a caféba.
S mikor Andrej nekigyürkőzve sütni kezdte a húst, tapsolt örömében, úgy tetszett neki.
- Jaj de jó! Én is hadd próbáljam meg!
És most ő forgatta a serpenyőben a szeletet.
- Kitűnő - vette villára az első darabot. Rámosolygott az urára, felállt és megcsókolta. - Kitűnő.
Ebéd után bementek a szalonba és Andrej kedvére elheveredett a sezlóngon. Marie mellé ült. Többször próbálgatta, valamit akart mondani és édesen hízelegve kimondta:
- Szabad szívni egy cigarettát?
- Mit? cigarettát? te dohányzol?
- Nem, nem, de Párizsban, mikor még egyetemre jártam, néha megtettem. Úgy-e szabad? - S már ment a cigarettatartó felé.
- Kölcsönös szabadság Andrej, úgy-e megígérte, maga mondta!
Andrej kicsit elkomorult:
- Ha akarod. Tudod, én nem dohányzom.
Marie letette a füstölgő cigarettát:
- Ha akarod!? Így kezdődik az élet? - Szabadság! Mondja! És az első kis kívánságomról le kell mondanom.
- Tegyél, amit akarsz, bánom is én.
És a fal felé fordult. Marie felvette a cigarettát és színi kezdte. Andrej visszafordult, békítőleg kérni akarta, hogy csak szívja, de amikor látta, hogy magától megtette, egy tekintetet vetve, újra visszafordult.
Várta, hogy kinyílik a fal és megy, megy és meg nem áll, míg ki nem megy az életből. Harminchat éves volt: mit számít! az életet élni kell, ő benne úgy volt, mint egy huszonnégy éves szerelmesben, oly képzeletszerűen.
Család! ez férjnek és feleségnek lenni!
Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy így kelljen élnie, hogy ez folytatódhatik, hogy ne legyen más életük, visszafordult és szelíden kérlelte:
- Ch
Marie ráborult az urára. A cigarettát visszafordított kézzel eloltotta.
- Úgy lesz, amint akarja.
Este, amint hazajött, füst szagot érzett a szobában. A hamutartóban cigaretta végek.
Lesoványodva, hervadtan ült székében. Marie egy idő múlva bejött hozzája, átölelte fejét s hízelegve mondotta:
- Ne haragudjon, úgy untam magam.
- Olvass!
- Olvassak. - Mit?
S mindjárt utána, kíváncsian:
- Mikor hozza el már barátait?
- Hisz magad akartad, te kívántad, hogy két hétig egyedül legyünk. Magunk közt.
- Az igaz.
- Nászhetek.
A szobában kellemetlen pillanatok permetege. Marie leül s kis idő múlva feláll, megkeresi francia antológiáját és egy Richepin verset kezd olvasni. Mosolyog vele. Andrej elbámultan, leejtett kézzel, összefűzött ujjal nézi.
- Ne haragudjon - kérleli Marie. S ölébe ül. - Lássa mekkora különbség van aközött, amit az ember óhajt, úgy vár, s aközt, ami megvan.
Ránéz, bizalmatlanul:
- Nem értelek.
- Az, de ne haragudjon meg érte kedves Andrej - az, hogy hogy vártam, hogy házasok legyünk. Hogy magamnál legyek, hogy egyedül maradjak néha és úgy várjam önt. Itt van. Megvan. De lássa, idő kell hozzá, míg megszokja az ember.
Megrázza térdét, - Marie majd leesik - haragos lesz és haragjában még messzebb megy tőle.
- Nem értelek, teljességgel nem értelek.
A másik megalkuvón int.
- Nem értelek, igazán nem értelek - próbálja most szelídebben. Mi lelt? Most házasodtunk össze. Azt mondtad szerelemből...
- Mondtam? Csak mondtam ?
- ... és az első hetünkön csupa hiányt érzesz.
- Talán igazán azért, mert első hetünk... De magának nem lenne szabad oly türelmetlennek lenni. És nem is érzek hiányt.
- Én oly boldog vagyok, hogy oly tiszta, mint amilyen, hogy én vagyok az első igaz, tiszta szerelme. De talán jobb lenne, ha nem így lett volna. Ha több nőt ismert volna. Ha jobban ismerte volna a nőket. Akkor hozzám is jobb lenne.
- Mért nem szól?
- Vissza se csókol? Köszönöm. Legyen jó, meglátja még boldogok leszünk.
Feláll, átfogja feleségét és szemébe néz, csendesen:
- Ne félj tőlem. Légy mindig ilyen, amilyen ma voltál, őszinte, mondd el mi bánt, nem fogok haragudni, ne, nem, a legtöbb, amit adhatsz nekem az, hogy mindent elmondasz. Igazad van, talán nem ismertem eléggé a nőket. Igazad van. De neked sem szabad tőlem semmit zokon venni. Inkább durva vagyok, de nem titkolom el, ha valami nem tetszik, ha kimondom, azzal vége is van. Addig minden jól van, amíg szólok.
Marie szökdécselve lábujjhegyre ugrik.
- Köszönöm, köszönöm. Most már megmodhatom, az volt, biztosan az volt, hogy egy kicsit zsénben éreztem magam, hogy én nem tudok főzni, nem tudok rendet tartani, hogy én nem tudok semmit s azért tartottam magától.
- Félelmetes ember.
Mosoly.
Reggel korán kel. Marie még alszik. Csendesen öltözni kezd és időnként meg-megállva a megélt intimitás boldogságával nézi a hamvas, finom arcot. Te! Te! csak boldog lehetnék veled!
Ahogy kifelé készül, az elmaradó zajra felébred Marie:
- Hova?
- Megyek, megcsinálom a csokoládét. Föl! Neked is meg kell tanulnod.
- Ma oly lusta vagyok, szeretnék még ágyban maradni.
- Szóval ott akarsz reggelizni.
Fejbólintás.
- Na jó, mindjárt hozom.
És behozza a csokoládét, az ágyszélére ül, együtt reggeliznek. És beszélgetnek otthonosan.
- Úgy-e nem is olyan borzasztó ez a kis lakás?
- Hogy volna. Bolond voltam.
Andrej elmegy. Marie lustálkodik tovább: kelleti és aztán hagyja megfogni magát, az álom elaltatja.
Andrej megy neki a városnak. Az út hosszú.
Hova? Hova? Teremtő Isten. Hogy a számra megy, Isten! Hova? Nem tudom, tíz napja vagyunk itt együtt. Szeretem. Örömöm van benne. Hogy vágytam a család után. S mégis, oly reménytelennek látszik a jövő. Miért?! Én nem lehetek boldog. Keresd a szocializmusban! Óh! Merre, mi lesz még, harminchat éves vagyok, Moszkva, Tula, Singapore, Délamerika, Mexiko, Riviéra, mi még és miért?
Marie délfelé ébred. Mire megfésülködik negyed, az ura mindjárt itt lesz.
Hát így van ez? Hát nem láthattad odahaza?
Jaj, hát én sem vagyok más, mint mások? A butik jobban tud mindent. Mindig a korlátolt szülőknek van igazuk.
Szalad a konyhába, úgy alsó szoknyában, hogy minél előbb ott legyen. A gyufa nem akar meggyulladni, vizes, talán ötöt is eldob s közben mérgében hozzácsapja a kezét a serpenyő éléhez.
- Quelle saleté! - kiált nekimérgesedve s ujját, ott ahol az ütés vonala látszik, szájába fogja. A hús sül, már majdnem kész, mire megjön Andrej.
- Hát te még így vagy?
Röviden felel vissza, oda se néz:
- Így!
Mi lelte ezt!? A tatár morogni kezd benne: a nehéz ökle lóbálódzva libeg meg karján: ne dobjon e a másikra egy ökölcsapást. Fogát vicsorítja rá belül: Te! Te! Hallgat. Na megállj!
Leülnek ebédelni. Marie megterített. Forró vizet öntött a leveskockára és egykettőre kész a leves. Az ujját, a megsebzett ujját akarja észrevetetni, de nem sikerül, Andrej a tányérját nézi.
- Megvágtam, megsebeztem az ujjam. Idegesen nevet: - Azért vágtam olyan arcokat. De maga mért haragszik?
- Dehogy haragszom.
- De haragszik.
- Hagyjál már békét!
Erre Marie leteszi a leveseskanalat.
Talán nem kellene mindent észrevennem, mert így az élet kibírhatatlan - gondolja Andrej és kérleli.
- Na kérlek szépen ne okoskodj, együnk.
És mosolyog és mind a ketten mosolyognak. Délután közös munka. Andrej egy régiségkereskedőnél potom áron egy lyukas szőnyeget vásárolt sezlóngtakarónak. Valami faltakaró lehetett azelőtt a darab, igen nagy, megbeszélték tehát, hogy kisebbre csinálják s az elhullott darabokból ügyes beleszövött foltokat raknak rá. Kedvvel dolgoznak, Andrejnek tetszik, hogy ezt, amihez kézügyesség kell, oly rászületett tehetséggel csinálja a felesége.
- Na lám, hogy érted.
- Igazán. Én is úgy gondolom, hogy a varráshoz van valami tehetségem.
Négy órára Andrejnek el kell mennie, abba marad a munka.
- Bon jour, ch
- Bon jour, cher.
S mikor este hazajön, megint ott találja Mariet az ablak előtt. Kinn hűvös, esős, április szél s benn a szobában a szűk udvar kora esti szürkülete, rossz, hideg árnyék.
- Hiányzik neked a napfény ch
- Szomorú nap. Elmúlik. Gyújtsuk meg a lámpát. Olvassunk.
Nincs villany, gáz, csak petróleum. Felsrófolja a világot és odaül a kis sima konyhaasztalhoz, amelyen az orosz hímzés - rajta a könyvei - oly barátságos, előveszi a Naso Slovot. Úgy tesz, mintha olvasna s csak soká veszi észre, hogy nem is olvasott semmit. Hát talán írni fog. A cikket, amit ígért. Veszi a tollát, kiteríti a papírt, néhány mondatot ír, nem tetszik, abbahagyja.
Odafordul Marie felé:
- Mit olvasol?
Felmutatja a bekötött könyv tábláját, hátha nem jön rá, hogy nem orosz könyv, nem felel, hátha így el is intéződik a dolog.
Andrej azonban odamegy hozzá, megnézi: egy Maupassant, kiveszi a kezéből és összehajtja.
- Ne ezt olvasd! Itt van Turgenjev, hisz úgy megszeretted. S itt van Tolsztoj és Dosztojevszkij is!
- De mért ne ezt? - mutat Marie a kezében levő könyvre.
- Mert ezek nem az igaziak.
- Nevetséges! Csak mások, mint az oroszok.
- S ott Cap Martinben, mikor még csak a menyasszonyom voltál, csak orosz könyvek kellettek. Csak azok voltak jók, mélyek és igazak.
Marie nem nagyon emlékszik, lehet hogy úgy volt. Andrej visszaül és amint hátat fordít, kis örömmel, hogy megcsalhatja, Marie tovább olvassa Pierre et Jean-t: a legszebb reménykölteményt.
Mily hosszú az idő vacsoráig! Andrej sokáig nem tud semmire se gondolni, egyszerre azonban azon veszi észre magát, hogy egy gondolat már rég ott forog fejében. Jó: úgy fog tenni!
Másnap este vacsora után csengetnek. Kimegy s harmadmagával jön vissza.
- Itt vannak a legjobb barátaim, Steinerék! - szól. Marie mosolyogva megy elébük.
- Jó estét, hogy örülök, hogy eljöttek. Az uram annyit beszél önökről.
És megnézi a párt. Steiner fekete, szomorúszem. Sötét, sárgán fénylő arcbőr s gyapotszerű sűrű, fénytelen, feketénél feketébb szakáll. Az asszony. Ezek az orosz zsidónők! Sárga selyem blúz van rajta s hozzá zöld tollas kalap, hogy rikít. De jó bizalmas, szinte jókedvű szeme van, egyszerre megkedveli. Steiner meg éppen tetszik neki. Se nem víg, se nem szomorú: ember, egyenletes, jó akaratú, akiben minden éppen jól van. Két perce ül a díványon, pár közömbös szót mondott: milyen régi-régi ismerős, milyen régi jó embere! De megint csöngetnek s kis időközben négy házaspár, három fiatal ember s egy diáklány jön. Van köztük egy francia is, Paul La Hire. Polgári foglalkozására retusőr, még csak nem is szocialista, semmi se, nem politizál, füttyöl, énekel, vidám fiatalember, szőke loknival és kis ujján három centiméteres amatőr körömmel, megszerette ezeket a bolond oroszokat és hozzájuk családosodott. Kirándul velük, kölcsön ad nekik, el is jár dolgaikban. Ők ugyan nem valami vidám fickók, de mi az neki, fidélis burzsoák, (így nevezi őket) s a fontos, hogy ő jól mulat velük.
... De hát ennyi embernek nincs hely.
La Hire mindenütt otthon van: lekanyarítja a szőnyeget, ledobja a pallóra: “merci" ülteti le magát nevetve. Marienak tetszik a dolog s letelepedik melléje kedves, gyerekes arccal, mely mintha mondaná: “na jó, játszunk".
Andrej mutatja, hogy odahallgat a Steiner beszédére, de minduntalan a feleségére néz. Belül forr. Ez az ízléstelen párizsi fajankó, ez! Nincs benne semmi tapintat, semmi érzék. De mi is neki az a takaró: egy darab rongy ezeknél a bolond oroszoknál. Rongy: neki olyan, mintha testéhez tartoznék minden ebben a szobában, mindennap több, mindennap megnézte, elnézte és hozzákötötte életéhez. S ez, ez, akiről azt hitte, hogy csupa gyöngédség, csupa megérzés, itt viháncol, kettőjük munkája, ketten együtt varrták a terítőt, neki mintha felnevelt gyereke volna s ő, a földön dobálja magát rajta: mit számít az neki!
S hogy meg van a társasággal, milyen jól érzi magát közöttük, mintha mindig együtt lett volna velük! - Forr belül, reszket, nem tudja tartani magát. Olyanokat néz a Marie oldalába, hogy szinte felborítja vele. Az nevetgél s így nem veszi észre.
- Marie.
- Tessék!
- Itt a szék! ülj ide! - szól és fel akar állni.
Egy hirtelen mosolygós fejfordítás.
- Merci. Nagyon jól ülök itt.
Tovább kavarog benne. Rongy, rongy, szemét! Micsoda ember: először látja ezeket és milyen egyszerre tud beszélni velük. Ő mindennap velük van, tesz-vesz velük, de egyik-másik oly idegen, mint az első órában volt. Velük érez, szánja őket, de legbelül örökre távol maradnak. Más arcok, más szokások: jobb hozzájuk, mint ők magukhoz, de mindörökre idegenek. S ez, ez az asszony a finomságával! Letelepedik közéjük, először lát hasonló embereket s hogy köztük érzi magát. Mosolyog, komoly, nevet, elbámul, aszerint, amint egyikhez vagy másikhoz beszél.
Most csak igazán fogoly, örökre az! Mindenből kijuthat, golyó elől kitérhetett, az üldözők elől elmenekedhetett, minden eljöhet, hazamehet, eljuthat életéhez, de ezen többet nem változtathat.
Elválik! Ma. De hogy? Örökre lehetetlen. A felelősség érzete, a lelkiismerete nem bírná el, még jobban szenvedne, mint ebben az állapotban. Igen, ha a megtörténtet meg nem történtté lehetne tenni, ha visszaadhatná neki azt, amit elvett tőle: semmi: minden: függetlenségét, ha nem terhelné semmi felelősség az életéért.
Marie a teától könnyű mámort kapott. Egy félliteres mázos edényben áll előtte az összeállott keserű lé, amely már ihatatlan, de amelyből időnként nagyot nyel, a keserű rossz íz úgy hat rá, mint az alkohol. Felvetett ragyogó fejjel egyik cigarettát a másik után szívja: oly önfeledt, kicsit részegen boldog! Csintalan gráciája maga mellé húzza az Utin feleségét, egy osztrák születésű nőt, kellemes, buta, házias, liba teremtés, akiből azonban Marie kihozta a kikívánkozó mondaine-t: odatelepedve hozzájuk, elkésve-utánanevetve, még hangosabban együtt hancúrozott a két franciával. A többiek, mint a fenékköz utasai, gunnyasztó madarak, rembrandti sötét figurák itt-ott szóltak valamit, nem volt természetük a beszéd. Mint egy darab természet hallgattak magukban.
Ezeket már megette az élet. Belekerülve a forradalom nagy malmába, megőrölve, szétzúzva hulltak ki onnan. Eltudtak menekülni a golyó elől, végiggyalogolták Szibériát, átéhezték az utat Párizsig s itt vegetáltak. Volt közöttük abbamaradt orvos, suszter, kárpitos, diák, katona, foglalkozástalan zsidó, mindenféle szerzet. Némelyikük egészen kész volt. Élt, járt, evett, beszélt, de nem volt ember már. Az idegrendszerüket elégette az az egyetlen nagy esemény, amin átmentek. Nem voltak többet semmire sem használhatók.
Andrej vékonyka bajuszát simogatta és e mechanikus mozgás tökéletesen lekötötte, Steiner szivarjában felejtkezett. S egy percre két összeszokott ember érzékenységével egyazon pillanatban egymásra rezzentek. Andrej ki akart térni, de a másik barátságosan elállta az útját, elfogta és követte a tekintetet, amely önkéntelenül Marie felé szaladt:
- Oly fiatal! - mondta Steiner mentegető szelídséggel, amint egy pillanatra Marien állt meg a tekintete.
- Sokszor örülni is fogsz neki, hogy ilyen szerencsés a természete - kezdte újra kis elgondolkozással. Elég volt kimondani, hogy maga se higgye többet.
A másik nem felelt. Lelkének szűzi diszkréciójával még Steiner előtt is restellt csalódottságáról beszélni, restellt volna bármit hangosan kimondani. Csak azon töprengett, hogy nem látta Mariet ilyennek, vagy ilyennek is.
Marie a teás edényt a La Hire-éhez koccintja, összekacsint vele és a pattogva felszaladó nevetéstől hátra kell dűlnie, nem bír jó kedvével.
Ki ez a nő, nézi mind idegenebbül Andrej: Ez is, vagy csak ez? Ennyire vak volt? Hogy nem vett ebből semmit észre? Arra nem gondolt, hogy sohase látta másképp, mint az ő jelenlétében, az ő reflexével az arcán. S hogy olyan durva a szemünk, nem meglátunk, csak látunk! De lenne jobb szemünk, jobb érzékünk s élnénk a szerelem mai romantikájában, lehetetlen volna az élet. - Nézd őt, én látom régi arcát, amelyet
Éjfél lett már s még maradtak volna, az oroszok hajnalozó szokásával, maradtak volna, oly nehéz volt felállni, itt legalább
Steiner észrevette, hogy Andrej fáradt és elvitte a társaságot.
S hogy egyedül maradtak s hogy Marie meglátta az ura befelé néző, borult arcát, kedve egyszerre elpattant s a mosoly könnyű fénye leolvadt arcáról.
- Istenem...
- Mi lelt?
- Van valami kifogása ellenem?
- Hagyj békét!
De szívét fojtogatja a szó, soká nem állhat meg benne, ki kell, hogy mondja.
- De hát mondja meg, mit tettem?
S hogy nem felel:
- Sokat nevettem?
Andrejt elönti a düh, a szemén kiönt.
- Biztosan nevettem.
S szemtelenül, kihívólag megáll előtte, kihúzza magát, megint egy új figura: arcátlan, sértő, felsértett, párizsi utcai nő. Lerázott magáról mindent: urának álmodozó tekintetét, csendes tartását, a gesztenyebarnának szelíd nézését s sötéten, felhúzott felső ajakkal, ingerlékenyen, harapásra készen áll ott.
S míg áll, várva - pár pillanat - az arcán mind tisztábban jelenik meg egy másik: egy ideges, nem ismerő nézés, arcjáték és szájmozdulat: ledobja, eldobja magától a másikat: sohase ismerték egymást s nincs egymáshoz semmi közük. Egy pillantásban elfelejtette az egész múltat, egy ideges rezgéssel az arcon eldobta. Engem keresel, te senki, itt vagyok, ide nézz!
Oroszlán és mérges kígyó van egyszerre benne, de még mindig nem felel.
Soká nem lehet bírni ezt a borzalmas hallgatást. Marie idegei elszakadnak, beszalad a másik szobába, leveti magát az ágyra és úgy sír. Egy idő múlva kijön.
- Csak azt tudnám legalább, hogy mit tettem?
- Mit tettél, igaz mit tettél? - szól. - Semmit. Te nem tettél semmit. Csak megmutattad, most igazában magad, ki vagy, mi vagy.
Lefelé néz, elnyomja belső felindulását.
- Elvetted tőlem az egyetlen - nem még marad egy, amiben hiszek: a jövő - de elvetted tőlem az egyetlent, amit magamnak remélhettem: a családi boldogságot, a szeretetet, azt hogy benned egy társat találok.
- Mért nem gondoltad meg?
- Mért nem gondolta meg maga?
- Mért nem gondoltad meg, ha tudtad, hogy olyan vagy amilyen. Ezzel a természettel, minden más emberrel hamarább kijöttél volna, mint velem.
Ez rémítően igaz, hallatszott ki a percből.
Marie megijedt, ösztöneivel igyekezett felfogni a jövőt.
- Bolondság. Az volt. Egy kicsit ízléstelen voltam, na ne legyen olyan szigorú.
És ölébe ül az urának.
- Nem az, nem ott a baj. Elvégre senki se tökéletes...
Marie édesen felfigyel és nevet:
- Maga se?
- Látod a hiba az, hogy nincs érzéked a pillanatokhoz, mikor lehet tréfálnod, most például...
- Nem szabad lett volna. Magának meg nincs semmi érzéke a könnyedség iránt. Az ember nem lehet a nap mind a huszonnégy órájában hős.
- Látod, minek beszéljek veled.
Marie egy ideig csendben marad és akkor megszólal, engedelmesen.
- Csak beszéljen. Kérem beszéljen, hallgatni fogom.
- Most már csak a végét mondom. ...Látod, emlékszel-e mit kértél tőlem? Valamit kérve kértél tőlem.
- Nem tudod?
- Igazán nem. Nem. Az ember boldog és mindent összefecseg. Mondja már, mit vétettem?
- Látod, ha így hallak beszélni, ügyesen, de nem jóhiszeműen, mindent hiábavalónak tartok.
Perfidnek találja a felelgetés hangját, de nyugodt, mert meg akarja győzni.
- Hogy kérted tőlem, emlékezz, hogy két hétig ne hozzak embert a házba. Két hétig együtt, egyedül legyünk magunkkal, a bútorainkkal, s ötödnapra reklamáltad a barátaimat!
- Én?
- Nem emlékszel?
S kezdi neki pontosan elmesélni a jelenetet s szavukat.
Marie elszégyelli magát.
- Ötödnapra jóllaktál mindennel. Én azt vártam, hogy igyekezni fogsz közelebb kerülni hozzám. Megismerni. Az otthonodat keresni. Milyen boldog tud lenni egy asszony az otthonában! Megnézi fehérneműit. Tudod, hány darabod van és melyik milyen? és azt látom, hogy attól a naptól fogva kezdtél elmenni, elválni tőlem, amelyben közeledned kellett volna hozzám.
- Ez igaz. És még sincs igaza, érzem. A házasság nem lehet megkötöttség s nem köztünk, akiknek szabadabb véleménye van az életről. Hát ha most mondok valamit, mondja, az azt jelenti, hogy ahhoz tartanom kell magamat? Vagy ha, mint most azt kívántam, hogy két hétig ne lássunk embert és egyszer egy este kedvem jön jó barátokat látni - mert talán túl boldog vagyok ahhoz, hogy egyedül maradjak - vajon ez aztán azt jelenti, hogy az, amit először kívántam, nem igaz?
- Szavak. Szó szerint igazad van. De ha igazad lenne, nem kellenének szavak.
Feláll, otthagyja az urát, odamegy a szemközti sarokba és azt, aki ott ül, valami csodálkozó kutyaszemmel nézi. Valahol egy múzeumban látta: egy trónra fagyott bálványisten, az ébredt fel idegében, amint az urát elnézte.
Nevetlenül félni kezdett.
- Végül is egyet mondok neked - szólalt meg egyszerre Andrej. Addig ne tarts tőlem, amíg megmondom, ami a szívemen fekszik. Addig várok tőled, addig bízom benned. Ha egyszer elkezdem nem észrevenni, mit csinálsz, akkor mindennek vége.
(Folyt. köv.)