Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 11. szám
A magyar protestánsságnak a jogegyenlőség felé való küzdelmes előhaladásában valósággal korszakalkotó fontosságú mozzanat volt, mikor a magyar állam egyik egyetemének kebelében külön kart szervezett a református hittudomány részére s ezzel a tényével elismerte ezt a többi tudománycsoportokkal, közöttük magával a katolikus hittudománnyal egyenlő fokon álló, egyenértékű és olyan tudománynak, melyet az államnak éppen úgy érdeke és hivatása felkarolni és istápolni, mint amazokat.
És a református egyház fel is ismerte ennek az eseménynek roppant horderejét és óriási jelentőségét. Igyekezett is méltónak mutatkozni a benne nyilvánuló megtiszteltetésre és fölemeltetésre. A tiszántúli ref. egyházkerület feleslegessé váló teológiai akadémiája fenntartási költségeinek egy részéből és némely, máskülönben is egyetemi rendeltetésű alapítványok jövedelméből évenkénti 70.000 K hozzájárulást ajánlott fel az állampénztárnak a hittudományi kar fenntartására, amely összeg még ma is majdnem felét képes fedezni a debreceni egyetem ezen karára eső költségeknek. A debreceni ref. egyházközség egy 160.000 K tőkéből álló alapítványt létesített, mely a kellő összegre felszaporodtával egy tanszék számára fog alapul szolgálni.
Ám ezeknél az anyagi természetű, tehát másodrendű jelentőségű dolgoknál sokkal fontosabb volt, mert az egyetemi szellemmel való kontaktusra törekvésből származott az a precedens jellegével bíró egyidejű tény, hogy engem, aki már egy felekezeti főiskola tanári katedráján is mindenféle csodahittel szemben kizárólag a természeti lehetőség álláspontjára helyezkedtem, irodalmi működésemben pedig a gyengébbeknél szinte dogmaszerűvé vált calvinolatria ellenében állandóan a történeti tényállást igyekeztem helyreállítani, az ezek miatt ellenem emelt vádak alól felmentett az egyetemes konventi bíróság, mely pedig két évvel azelőtt elmozdított volt állásomtól. Ezzel néha túlontúl hangsúlyozott konfesszionalizmusa mellett is becsülettel kiállott egy nehéz próbát a református egyház, melynek akadémiáin a tanárok eme hivatalos állásfoglalás alapján szabadon hirdethetik meggyőződésüket, irodalmi téren pedig más tanárok és lelkészek is ugyanezt tehetik, miként tettem volt én is lelkész koromban egy évtizeden át minden háborgatás és ócsárlás nélkül, és tették volt engem megelőzőleg a Ballagi Mór vezérlete alatt az akkori magyar protestáns teológiai irodalomnak majdnem összes kiválóságai, anélkül, hogy egyes elszigetelt és korlátolt alakokon kívül kétségbe vonta volna valaki erre való jogukat.
Ugyanennek a szabadelvű gondolkozásmódnak másképpen is jelét adta ugyancsak az egyetem-állítási készülődések idején a ref. egyház. Egyfelől azzal, hogy egyenesen orthodox körök útján még a külföld előtt is eldicsekedett vele, hogy hozzátartozott valaha Apáczai Cseri János is. Az az Apáczai Cseri János, akit a korabeli hivatalos egyház gyarló hatalmasságai csaknem halálba, de kétségtelenül meg nem érdemelt módon üldöztek. Másfelől azzal, hogy középiskolai vallástanárainak egyenesen beható tanulmányozás tárgyául hivatalosan megállapítá a konvent Fáy Andrásnak a vallási, erkölcsi, egyházi vonatkozású műveit. Annak a Fáy Andrásnak, akit homályosabb lelkű kortársai a vallástalanság magvának elhintésével, a vallás megsemmisítésére töréssel, keresztényellenes eszmék hirdetésével stb. vádoltak, - akinek a dogmák és konfessziók érvényessége elleni érvelése ma is meggyőző és elragadó hatású - és akinek Calvinus Jánosról szóló kritikája rövid szavakban kötetnyi érvet hoz fel ennek szokásos túlbecsülése ellen. Bizonyára nem tehető fel, hogy a magyar ref. egyház e kiválóságainak ilyen utólagos, de érdemeiknek megfelelő értékelése mellett mégis olyan álláspontot foglaljon el, mely szerint csak a halottaknak van joguk önálló eszméket terjeszteniük, az élőknek ellenben a más fejével kell gondolkozniuk és hogy meggyőződésének szabadságát csak halála után nyeri meg a ref. egyházi író, életében ellenben csupa meghurcoltatásoknak kell kitéve lennie, ha belé talál ütközni akár hatalmi érdekekbe, akár hagyományos nézetekbe.
És a hivatalos egyház említett intézkedésein kívül is egy nagy erkölcsi jelentőséggel bíró tüntetés szinte mindent legyőző erővel nyilatkozott meg ebben az időtájban a tudomány szabadsága mellett egy szabad egyesülés tagjai részéről. Az országos ref. lelkészegyesület elnöke, dr. Baltazár Dezső sikert sikerre halmozó pályáján talán sohasem részesült olyan zúgó éljenzésben és tapsviharban, mint midőn egyik gyűlést megnyitó beszédében elmondá ezeket a programszerű, mindig megszívlelendő szavakat: “...százszor inkább követni fogjuk a szabadelvű haladás zászlóvivőjét még szédületesen merész útvonalán is, mintsem helyeslői és támogatói legyünk olyan irányzatnak, amely az érvek súlya, az elvek küzdelmének fegyvere, a tudományos meggyőzés eszközei helyett lelki statáriummal dolgozik s megsemmisített existenciákat dobál a tudomány szabadságának útjába elrettentő akadályokul".
Ilyen szellemű légkörben közeledett a megszületés felé a debreceni állami egyetem ref. hittudományi kara. Érdekeit már létrejötte előtt szerető gonddal karolta fel az egyetemes ref. konvent, a ref. egyház e legfőbb iskolai kormányzó testülete, midőn lelkére köté a tiszántúli egyházkerületnek az a felőli gondoskodást, hogy “kifejezetten biztosítva legyen a debreceni állami egyetemen a ref. teológiai fakultásnak nemcsak állandó fennmaradása, hanem a többi egyetemi karokkal való teljes egyenjogúsága is". Az új karnak ez a teljes egyenjogúsága természetesen abban nyilvánul meg a legfőképpen, hogy reá nézve is éppen úgy érvényes az a tanszabadság, mellyel az új egyetemekről szóló törvény feltétlenül és egyetemlegesen felruházta őket. Az a tanszabadság, amely mihelyt körül akarják írogatni s részletesen igyekeznek megszabni a fogalmát, mindjárt csorbulást szenved. Az a tanszabadság, amely csak úgy van meg valósággal, ha akkor sem próbálja megszorítani senki sem, mikor kellemetlenné válik valakire vagy valamire. Az a tanszabadság, amelyet nemcsak addig hangoztatnak, míg igénybe nem veszi valaki, és amely mindjárt sérelmet szenved, mihelyt más szempontot is rá akarnak erőltetni a tudományos igazságok keresésén kívül. Az a tanszabadság, melynek nem vetnek elébe korlátot még az állami főhatóságok sem, annál kevésbé külső tényezők, vagy éppen valamelyik egyház különféle fórumai.
Az egyház - mindegy akármelyik - általában véve a legreactionariusabb társadalmi intézmény, eredeti hivatása ellenére jórészben csupa hatalmi szervezet. Ettől tehát a legkevésbé szabad függővé tenni a hittudományt, melynek némelyik iránya éppen azért van elmaradva a kor színvonalától, mert lenyűgöző hatást gyakorol reá az egyház tekintélye. Pedig sem közigazgatási, sem bíráskodási, sem törvényhozási functionariusai nincsenek rá képesítve és hivatva, hogy beleszóljanak a tudomány dolgaiba, pláne ítéletet tartsanak eredményei felett. Ebből az álláspontból, tehát a tanszabadság minden körülmény közötti tiszteletben tartásának álláspontjából indult ki a római pápa is, midőn a főiskolai oktatással foglalkozó papi egyéneket fölmentette az antimodernista eskü letétele alól. Hasonlóképpen erre az álláspontra helyezkedett a magyar ref. egyház egyetemes konventje is, midőn a már működésben lévő állami hittudományi kart az egykori debreceni felekezeti teológiai akadémiával szembeállítva és összehasonlítva, akként emlegette, mint a “szabad teológiai tudományosság képviselőjé"-t. Vagyis nagyon helyesen nem abban talált az egyetemi és akadémiai karok között különbséget, hogy amott több a tanár, meg hogy szemináriumokban is folyt az oktatás és így tovább, hanem az egyháztól való függetlenség meglétében, a másiknál pedig meg nem létében.
Így tehát eszébe sem jutott a konventnek, s még kevésbé jutott a kormánynak és az országgyűlésnek, nem is juthatott a tanszabadságnak semmi olyan korlátozása, melyre az a jelző nyújtana okot és alapot, ami a debreceni egyetem hittudományi karának elnevezésében ott szerepel, t. i. hogy református. Mert hiszen ezen az alapon a budapesti egyetem köztudomásúlag és kétségbevonhatatlanul katolikus hittudományi fakultásának, miután egyszerűen “hittudományi kar" nevet visel jelző nélkül, több volna a szabadsága, mint a debreceni “ref. hittudományi karnak". Elhihető ez? Hát megfordulhat csak a gondolatában is valakinek, hogy a ref. hittudomány kevésbé legyen szabad, mint a katolikus? Szépen volnánk! Akkor mi jogon dicsőítgették még a reakciós irányúak is a reformációt? Hiszen akkor mit se köszönhetünk neki!
Csakhogy nincs is ennek a jelzőnek semmi ilyes értelme és hatálya. Egyáltalában nem több a jelentősége az egésznek, mint az egyetem címében a “magyar királyi" jelzőnek. Miként ez nem gátja és akadálya annak, hogy egy m. kir. egyetemi tanár tudományos meggyőződésével helyesebb államformának tartsa a köztársaságot a királyságnál, nagyobb nemzetnek a németet a magyarnál, különb uralkodónak IV. Henrik francia és Nagy Frigyes porosz királyt a legtöbb magyar királynál, jobbnak valamely idegen országbeli törvényt a magyar király által szentesített akármelyik törvénynél, vagy némelyik magyar király helyett inkább azokért a hazafiakért lelkesedjék, akik fegyvert fogtak amazok ellen: éppen úgy nem lehet gátja és akadálya a “református" jelző annak, hogy egyik-másik ref. confessióba foglalt hittételeknek bármelyikével szembe kerüljön egyik vagy másik ref. hittudományi tanárnak a tudományos meggyőződése.
Ennek a jelzőnek pusztán annyi lehet a hatálya, hogy amiképpen midőn egy m. kir. egyetemnek valamelyik tanára megszűnnék a magyar király alattvalója lenni, vagyis kilépne a magyar állam kötelékéből, ezzel együtt múlhatatlanul véget érne m. kir. egyetemi tanársága is: éppen úgy, ha a ref. hittudományi karnak valamelyik tanára odahagyná a ref. egyházat, szerintem ez önként maga után vonná a karon való működésének a megszűntét is.
Ennél több jelentősége egy tanszabadsággal felruházott egyetemnek a többi karokkal tökéletesen egyenjogú karán semmi esetre sem lehet. Hiszen ha sikerült volna egy ref. egyetemet felállítani, ugyan ki merte volna rajta előírni a matematika tanárának, hogy aztán legfőbb kötelességének tekintse a szentháromság tanának igazolását, - az élettan tanárának, hogy a Jézus feltámadásának bebizonyítása legyen fő gondja, - a csillagászat tanárának, hogy a Jézus mennybemenetelének lehetőségét mutassa ki minden áron s keresse meg a mennyország helyét, - a geológia tanárának, hogy a pokol után kutasson s annak állapotát vizsgálgassa, - a szülészet tanárának, hogy a parthenogenesis elméletét fejtegesse Máriára alkalmazva. Ilyen elmeficamodás elvégre megjárja a Kuyper amsterdami “szabad" (a tudománytól minden esetre szabad) egyetemén, de egy ezeket a célzatokat kitűző egyetem felállításához a királyi engedélyt soha egyetlen kormány meg nem próbálta volna kieszközölni.
És ha netalán mégis ezek lettek volna tervbe véve, akkor örök hála illeti mindazokat, kik adományok meg nem tételével hozzájárultak ahhoz, hogy ez a sokszor és nagyban áhított református egyetem létre ne jöhessen. Ám ha ott is egyedül a tudománynak minden egyházi és vallási, vagy igazabban felekezeti szempontnál és irányzatnál magasabb rendű érdeke lehetett volna irányadó: miként lehetne még csak elgondolni is, hogy egy nem felekezeti hanem állami egyetemen alárendeltessék a tudomány érdeke, azaz a tanszabadság bárminő dogmatikus tekintetnek vagy felekezeti érdeknek?
Különben is hol az a speciális
És ha ilyen felekezeti tendenciák szolgálatát követeli meg egész terrorizmussal még az egyháztörténettől is, akkor meg egyenesen az erkölcstelenségre, tisztességtelenségre felbujtás szerepét végzi. Mert mikor még a római pápa is kivette az antimodernista eskü hatálya alól “a történelem közönséges eseményeit": a legnagyobb becstelenség volna ugyanakkor bármelyik protestáns egyházban tervszerűen és következetesen mellőzni és felekezeti szempontok alá rendelni Cicerónak ezt az örökérvényű törvényét: “A történelemnek legelső törvénye, hogy semmi hamisat ne merjen mondani, meg hogy minden igazat el merjen mondani".
Az a “református" jelző tehát csak külsőséges dolog. A lényegben az utolsó ízig érintetlenséget követel e mellett is a tanszabadság törvényben biztosított nagy elve. És ennek a szabadságnak végképpen nincs is a hittudományi karon sem semmi egyéb korlátja, mint ami a többi karokra és az ország összes polgáraira tartozólag fennáll: bizonyos törvényeknek némely tiltó és büntető rendelkezése. Megesnék belé, hogy mindenki más: ügyvéd, bíró, tisztviselő, birtokos, orvos, mérnök, kereskedő stb., sőt a többi karbeli tanár is kifejezést adhasson a maga vallási és teológiai nézeteinek, s egyedül annak ne volna rá jogosultsága, aki hivatalból és szakszerűen, tehát föltehetőleg másoknál nagyobb hozzáértéssel tanulmányozza a vallás kérdéseit!
Nem hiszem p. o., hogy én kifogást tudnék tenni ellene, ha valamelyik ref. hittudománykari tanár esetleg agnosticismust, pantheismust, materializmust vagy monizmust hirdetne, mihelyt úgy hozná a tudományos meggyőződése. Bármennyire szilárd meggyőződésű vallója vagyok a tiszta monoteizmusnak, nem bírnám kétségbe vonni ehhez való jogát senkinek sem. És habár valódi és eredeti alakjában a Jézus vallását tartom legkülönbnek az összes vallásalakok között, teljességgel nem tudnám rossz néven venni, ha Pfleiderer Ottónak és Müller Miksának a példájára valaki el tudna képzelni még nem is a confessionális, hanem az igazi keresztyénségnél is tökéletesebb vallást. Sőt, bármennyire meg vagyok is győződve Jézusnak történeti személyiségéről, végképpen nem kiabálnék segítség után, ha valaki Piersonnal, Lomannal, Van Manennel stb. egyetértve az egész újszövetséget összes szereplőivel együtt a mítoszok országába utasítaná. Úgyszintén nem ütődnék meg rajta, ha egy közvetítő irányú professzor a hittételeknek korunk szellemével való összeegyeztetési kísérletezései közben egyszer csak arra a meggyőződésre bukkanna, hogy helyesnek ismerje el a pápa csalatkozhatatlanságának tanát azon az alapon, hogy egy a kor haladását ismerő ember mégis csak illetékesebb lehet kortársai hitét megszabni, mint egy-egy négyszáz évvel ezelőtt élt confessio-szerző kiválóság. Vagy ha már p. o. az úrvacsora kérdésében eltér valamelyik csodahívő teológus Zwinglinek és Bullingernek, valamint az utóbbi által az előbbi szellemében kidolgozott második helvét hitvallásnak a természeti lehetőséggel megegyező álláspontjától s szerintem jogával élve Calvinusnak ezzel és egyszersmind a természeti lehetőséggel szembehelyezkedő amaz álláspontját foglalja el, melynél fogva a hívő lelke valósággal eszi a Krisztus testét: egyáltalában nem vagyok képes átlátni, hogy ezen az úton miért ne mehetne el éppen annyi megerőltetéssel a lutheránusok consubstantiatio-tanáig vagy a katolikusok transsubstantiatio-tanáig, miként az előbbihez tényleg nagyon közel jutott az anglikánus Denison és a franciák egyik leghíresebb orthodoxus ref. teológusa, Bersier, az utóbbihoz pedig az anglikánus egyháznak egy egész csoport teológusa.
És ha már ebben a hittételben a Calvinus felfogása kedvéért eltávolodhatik valaki attól a hitvallástól, amelyről évszázadokon át hivatalos elnevezését vette volt a magyar ref. egyház: nem foghatom fel, miért volna köteles valaki a többi tételéhez jobban ragaszkodni, még pedig akár hátrafelé menve, az értelemtől eltávolodva, akár előre törekedve, a kor műveltségi színvonalára állva.
A tanszabadság, mely nem lehet feltételes és nem lehet korlátozott, mert mihelyt ilyenné süllyed, rögtön megszűnik szabadság lenni, - mindezeket megengedi, miután az állami egyetem többi karaival együtt a ref. hittudományi karon működő tanárok is teljes mértékben fel vannak vele ruházva. Az úgyvélt egyházi érdekeknek tökéletes kielégülést kell nyerniük abban a különleges intézkedésben, melyet éppen a tanszabadság sértetlen megóvása érdekében, későbbi illetéktelen belenyúlások és beavatkozások kikerülése végett, egészen kivételesen, minden esetre csak a 70.000 K-s hozzájárulás ellenértékéül kapott a tiszántúli ref. egyházkerületnek és a debreceni ref. egyházközségnek együttesen e végre alakított bizottsága. T. i. a ref. hittudományi kar tanszékeire csupán olyanok pályázatai fogadtatnak el, akik ettől a bizottságtól bizonyítványt csatolnak arról, hogy egyházi szempontból alkalmasak és méltók a karbeli tanszékekre. Nemcsak, hanem a kari jelölés után is még külön meghallgattatik ez a bizottság, ami némileg már rovására esik a kar jelölési jogának.
Ezen túlmenő, további befolyásra végképpen nem lehet semmi jogosultsága és illetékessége egyetlen egyházi tényezőnek sem. Hova lenne különben az egyetem többi karaival való egyenjogúság követelménye és elve, amire olyan nagy súlyt helyezett éppen az egyetemes ref. konvent? hova a szintén konventileg elismert “szabad tudományosság", ha akárminemű beleszólása lehetne bármelyik egyházi fórumnak a hittudományi karnak vagy egyes tanároknak a működésébe? Ilyet már csak azért sem nyerhetnek ezek a fórumok, mivel kitűnő és hatalmas precedens szól minden ilyen követelőzés ellen: a budapesti egyetem hittudományi karán kifejlődött és meghonosodott szokás. A hivatalos összeköttetésnek annál a mértékénél, amelyben ez a kar áll a saját egyházával, a katolikussal, semmi esetre sem igényelhet és kaphat többet a ref. egyház a debreceni hittudományi kartól. Már pedig ez a semmivel határos.
A felekezeti szolgálatban és a felekezetek élén állókkal szemben való függetlenség egyébként is egyik legfőbb kritériuma a törvény által biztosított, de az egyes részéről önként feladható tanszabadságnak. Az amazokkal való bármily összeköttetés, ha az a legcsekélyebb anyagi vagy erkölcsi előnnyel jár, a teljes szigorral érvényesített elv nézőpontjából már is hátrányosan hat a szellemi szabadságra és így a tudomány érdekére. Hát még valami állandó, intézményszerű, mindenkire kiterjedő összeköttetés hogyne lenne elsorvasztója és kivégzője a tanszabadságnak! Ezért kell teljes erővel ellenszegülni minden olyan hatalmi törekvésnek, mely kifejezetten és egyenesen ennek a megrontására tör. Ilyen p. o. az, mely szerint a nem egyházi szolgálatban álló lelkészjellegű egyének, mint ilyenek, egyházi fegyelem alá vonhatók legyenek. A református “character indelebilis" eme szerencsétlen ötletének rosszhiszeműségét felesleges dolog részletesebben megvilágítani, a tudományra ártalmas és veszedelmes hatása is kétségbevonhatatlan. Ennél fogva halva született volta is mindennél bizonyosabb, mivel annak kell lennie. Nem is érdemes vele bővebben foglalkozni, megemlíteni is csupán annak illusztrálására kellett, hogy ami az egyházzal bármilyen összeköttetésben vagy érintkezésben áll, az semminemű garancia mellett sem kerülheti el véglegesen és örökre a tanszabadság megrontására irányuló kísérleteket. Az egyház, még ha protestánsnak mondja is magát, lehet ideig-óráig haladó irányú, de állandóan semmi esetre sem. Lehet történetesen még a többségben is türelmes, de maradi elemei - bármennyire értéktelenek is - mégis az egyház illetékes képviselőikként igyekeznek magukat feltüntetni, még pedig legtöbbnyire minden desavouálás nélkül. Sőt még az sincs kizárva, hogy törekvéseiknek liberális szólamok mezébe bújtatásával félrevezethessenek akár belül akár kívül állókat, hiszen ma már gyakran megtörténik, hogy a legfanatikusabb dogmatizmus legkongóbb hangú szóvivője is szabadkőműves köpennyel fedi el időnként a reakció lólábait.
Debrecen.