Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 11. szám
Akik a magyar ősi ritmusról írt könyvemet ismerik, tudják, hogy én a magyar ritmus mivoltát a történeti módszer világításánál kerestem, hogy én a ritmust valami élőnek, folyton fejlődőnek, a nyelvvel együtt változónak és átalakulónak tekintem, ellentétben azokkal, akik a legkezdetlegesebb és legkifejlettebb ritmikai formák közt megkülönböztetést nem tesznek, akik a régi magyar költészet termékeire a legújabb mű- és népköltészetben kialakult versformákat akarják ráhúzni (p. o. a Königsbergi Töredék énekére a Himfy szerelme, a Pannonia megvételéről szóló énekre a “Száll a madár ágrul ágra" ritmusát!) és ha az ilyen ritmizálással nehezen vagy sehogy sem boldogulnak, a hibát a másolók és nyomdászok tévedésében vagy a költők fogyatékos ritmusérzékében keresik, és nem ott - ahol igazán keresniük kellene - a saját téves ritmusteóriájukban.
A történeti gondolkodással végzett ritmikai kutatásaim eredményei közül ezúttal csak a magyar “alexandrinus" fejlődéséről kialakult teóriámat akarom ismertetni, első sorban azért, mert ez függ össze szorosan cikkem tárgyával, Zrínyi verselésének kérdésével, aztán meg azért is, mert az alexandrinusról megállapított ritmikai igazságok megfelelő változtatással a többi versformákra is alkalmazhatók.
Az alexandrinus fejlődését és mai formájának kialakulását én - röviden elmondva - így látom:
A magyar ősi versforma a
A négyütemes sorban
A négyütemes sor két félsorra, két kétütemesre oszlik, ezeket a régi magyar költészetben - mindaddig, míg a rím fel nem lépett - az ütemek ictusainak (lüktetőinek) összecsendülése, alliterációja fűzte össze.
Az ütemek a mondatbeli (logikai, értelmi) hangsúlyból merítik lüktető erejüket. Az ütemek ictusa tehát
A magyar ütem ereszkedő, azaz a lüktető erőt adó hangsúlyos szótaggal kezdődik. A verssor első
E tételek megvilágítására vegyünk néhány sort a Königsbergi Töredékből, melyben én a magyar ősi négyütemes ritmus lüktetését kimutattam:
Világnak
Hogy
És
Látjuk az ütemek egyre változó szótagszámát:
3, 4, 2, 2 - 1, 2, 2, 3 - 3, 2, 2, 4 - 2, 2, 2, 4
a második sorban az
A kétütemeseket összefűző alliterációkat: világnak -
A második sorban az első ütem előtt egy súlytalan szótagot látunk:
a
vagy akár kettőt:
hogy a
a sor ritmusa azért ugyanaz maradna.
Észrevehettük azt is, hogy az idézett
Sőt a Königsbergi Töredékben 15 szótagú verssor is akad:
Ez az
Ezt a szabadságot a
zwischen den zwen endin
rimen die behendin
di buchir pflegin tichtin.
Nicolaus von Jeroschin
Reimchronik 250.
A XVI. század magyar költészetében sűrűn előforduló 11 és 13 szótagú verssorokról tehát nem szabad azt tanítani, hogy “az alexandrini sorok némelyike megrövidült, másika megnyúlt egy-egy szótaggal, ami hihetően csak az énekes könyvek nyomásának tulajdonítható", hanem tudni kell, hogy ezek a 11 és 13 szótagú sorok a magyar ősi ritmus akkori fejlődése fokának megfelelő, a tizenkettesekkel ritmikailag teljesen egyenrangú verssorok.
Könnyen érthető, hogy végül a
A négyütemes sor fejlődésének ezt a fokát mutatják
Akik Négyesyt követve azt vallják, hogy a magyar alexandrinus két ősi hatos sor összeforrásából lett, és eszerint az alexandrinusnak már keletkezésekor megvolt a mai 6+6-os caesurája, amint Négyesy kifejezetten mondja is verstanában, hogy “Költészettörténetünk kezdetétől a XIX. század közepéig az alexandrinus architecturájában
Véghetetlen irgal
Az ki engem segí
Te vagy énnékem győz
II. 65.
Vagy:
Mosolyogva magá
“Köszönöm tanácso
De megbocsásd, tábo
II. 20.
azért aztán Zrínyi verselését szabálytalannak és fülsértőnek mondják. De ha az én imént kifejtett teóriám szerint Zrínyi verseiben az ősi négyütemes ritmus fejlődésének azt a fázisát látjuk, melyben a rím még csak a teljes verssorok hosszúságát nyesegette meg 12 szótagra, ezen belül azonban a félsorok, a kétütemesek terjedelmét nem korlátozta, akkor Zrínyi verseit ritmikailag teljesen szabályosoknak, sőt
Az ki
vagy:
De
Ilyeneket a Zrínyiászból százával idézhetnék. Összesen körülbelül 1500 sora van Zrínyinek, mely a 6+6-os formába semmiféle erőszakkal bele nem szorítható, 6000 sor közül 1500, tehát a negyedrészét teszik azok a sorok, melyek metrikusaink fülét olyan rettenetesen sértik, az én fülemnek azonban a legpompásabb ritmust csendítik meg.
Próbálja meg akárki, akinek ritmusérzékét verstanaink még nem rontották meg és akinek éppúgy nem jut eszébe a Szigeti Veszedelemben a Buda Halála ritmusát keresni, mint ahogy nem keresi benne Ady Endre nyelvezetét, próbálja meg az én ütemjelzésem nyomán elritmizálni a II. ének következő strófáját:
és miután elgyönyörködött e sorok zengzetes ritmusán, nézze meg közelebbről a caesurákat, meglepődve fogja észrevenni, hogy csak az első és negyedik soré 6+6, a másodiké már 7+5, a harmadiké pláne 4+8. De szótagolvasás nélkül e sorok négyütemes ritmusában semmiféle különbséget nem fog találni.
Vannak aztán Zrínyinek verssorai, melyekben már az alliteráció is világosan tiltja a 6+6-os ütemezést, p. o.
Orpheusz keserve 8.
Szig. Vesz. IV. 12.
IV. 64.
Mert
IX. 96.
Másutt pedig a vers értelme lázad fel az ilyen ritmizálás ellen:
holott helyesen ütemezve pompás ritmust ad, mely a gondolatot is erősen kiemeli:
Az az
De azt fogják mondani, hogy hiszen ez nem más, mint a
“az ütemek a maguk lüktetőit a szólamok logikai, mondatbeli, hangsúlyából nyerik, vagyis a
a gyakorlatban, a ritmizálásnál ellenkezésbe jön a saját törvényével és lépte-nyomon az ütem mélyébe szorítja a rendes beszéd hangsúlyait. A verssor közepében a 6+6-os caesura kedvéért, a verssor elején pedig azért, mert irtózik az ütemelőző gondolatától és törik-szakad a verssor első szótagját teszi meg lüktetőnek, akkor is, ha az értelmileg súlytalan.
És erre a következő formulát találja:
“A versictus akkor is az első szótagon van, mikor az értelmileg nem volna nyomatékos, hanem egy másik, hátrább eső szó. A
Értsük meg jól. Az ütem a maga lüktetőjét, a versnyomatékot a logikai hangsúlyból meríti, ennélfogva ezekben a sorokban:
Mert
Az az
Ki
Hogy
a verssor első lüktetőjét ezek a hangsúlyos szavak
Igazán szomorú volna, ha a középiskolák V. osztályában, mikor a magyar nyelv tanára verstani kézikönyve nyomán ezt így előadja, nem akadna legalább egy gondolkodáshoz szokott diák, aki bátran felállna és azt kérdezné:
“Kérem, Tanár úr, hiszen ezeknek a szócskáknak
De ha a diákokban nincs annyi bátorság, hogy tanáruktól is csak azt fogadják el igazságnak, amit tisztán és világosan megértenek, a tanárok maguk nem érzik-e az előadott verstani tételekben rejlő nagy ellentmondást, nem veszik-e észre, hogy Négyesy ezzel a formulával nemcsak a logikai nyomatékot hallgattatta el, hanem
Négyesy akkor követte el a magyar ritmikára végzetessé vált hibáját, mikor
Hogy
Tinódi
Az
Ilosvai
Egy
Szendrői névtelen
De kitűnik ez Arany saját verseiből is, melyekben szintén dőlt betűkkel jelzi, hogy a súlytalan sorkezdet után következő hangsúlyos szótagon érzi a versnyomatékot:
Hogy
T. X. 89.
Az
T. Sz. VII. 14.
Ha
T. Sz. VIII. 23.
De
T. E. IV. 9.
Hogy
T. E. V. 13. stb. stb.
Csakhogy Arany János úgy fogta fel az ütemet, hogy az ütemet kiemelő hangsúly köré, “
Arany János úgy érezte e verssorok ritmusát, hogy az ictusok ide essenek ezekre a hangsúlyos szótagokra. Az tehát kétségtelen, hogy az ictusok ezeken a szótagokon vannak. De mivel a magyar ütem ereszkedő, azaz a súlyostól halad a súlytalan felé, ennélfogva az ütem ezekkel a súlyos szótagokkal kezdődik. És ami ezek előtt van - a súlytalan
Négyesy különben maga is érezhette a definitiója és ritmizálása között tátongó ellentmondást, mert a saját elhallgattatási teóriájától megijedve hozzáteszi, hogy “bár az erős ritmusérzék oda is teremt súlyt, ahol a logika szerint nincsen, azért elméletileg mégis az a leghelyesebb, ha nem kell ahhoz a módhoz folyamodni s a logikai nyomaték fordítható ictusul." Tehát Négyesy maga is érzi, hogy a hangsúlyos verselésben a súlytalan szótag lüktetése ritmikai abszurdum. De mivel az ütemelőző gondolatát a priori elutasítja, nem tudja, hogy mihez fogjon azokkal a súlytalan kezdetű sorokkal, melyek minden költőnél - Arany Jánosnál is - százával találhatók. Azzal érvel tehát, hogy a tiszta ritmus - értsd: a hangsúllyal összeeső ictus - nagyon élénk lenne és “nem kísérője, hanem versenytársa lenne a tartalomnak". Azért kell ilyen kevésbé tiszta ritmusú sorokkal változatosságot hozni a versbe.
De ennek az érvelésnek megint igen nagy hibája van. Mert ha úgy ritmizáljuk a magyar verset, mint Arany János ritmizálta, és - si licet! - mint az én teóriám szerint ritmizálni kell, akkor a ritmusnak ez a változatossága csakugyan megvan, mert a hangsúllyal kezdődő sorban a ritmust keményen ropogtatjuk, a súlytalan kezdetű sorban aztán az ictus előtt álló súlytalan (az ütemelőző!) enyhíti a ritmusnak ezt a keménységét, mint p. o. e strófa 3. és 4. sorában:
Hogy
Mert
IV. 7.
De Négyesy ritmizálásában, aki az ilyen súlytalan kezdetű sorokban a hangsúlyt “elhallgattatva" a strófa utolsó két sorában éppúgy ropogtatja a sorkezdő szótagot, mint az első kettőben:
És Négyesy, aki azt mondja, hogy a ritmus ne legyen versenytársa a tartalomnak, nem veszi-e észre, hogy nála a versritmus már nem is versenytársa, hanem valósággal zsarnoka a vers értelmének. Négyesy tulajdonképpen önkényesen felvett egy ropogós, pattogó ritmust és a mondattani hangsúly, melynek a hangsúlyos verselés alaptörvénye szerint a ritmust lüktetni kellene, nála
Az az jó,
melyben az értelmi hangsúlynak már teljesen el kell némulnia, még mindig hangsúlyos verselésnek nevezi!
Én tehát következetesen ragaszkodom a hangsúlyos verselés sarkalatos tételéhez, mikor mindenütt az értelmileg hangsúlyos szótagokat veszem lüketőknek és így ritmizálok:
Mert
Ki
Az az
És akkor az, amit az alliterációról mondtam valahol, hogy az én ritmizálásomban egyszerre élesen előtűnnek az alliterációs lüktetők hatalmas ormai, melyeket eddig a téves ritmizálás felhői szemünk előtt elfedtek, ugyanezt elmondhatom a gondolat kiemelkedő csúcsairól is, mert az eddigi ritmizálásban ezek is el voltak takarva.
Hogy Zrínyit csakugyan így kell ritmizálni az értelmi hangsúly ütemjelzése szerint, arra klasszikus tanúnak idézhetem
“Tanácslanám, hogy az, ki Zrínyit olvassa, azt
Ráday tehát szintén nem a szokott hemistichiumok (a 6+6-os caesura) szerint ritmizálta Zrínyi verseit, hanem a kommák, az értelem szerint, a logikai hangsúlyok ütemjelzése nyomán, úgy, ahogy én az alexandrinus fejlődésének megismerése alapján ritmizáltam.
Egy másik érdekes bizonyítékát annak, hogy régente az alexandrinusnak 6+6-os formája mellett a verssorok másminő caesuráját is szabályosnak tekintették,
000000 000000
000000'0 00000
00000 0'000000
amiből látni, hogy a 7+5 és 5+7-es összetételeket a 6+6-ossal teljesen egyenértékűnek ismerte.
De az én ritmizálásom mellett szól a ritmikai érvek egész sora:
Először: Az én teóriám szerint, mely - mint láttuk - a tizenkettes sort a szótag számát nagy szabadsággal váltakoztató ősi négyütemes sor végső kialakulásának mutatta ki, egészen jól megértjük az átmeneti formáknak megismert 13-as és 11-es sorokat. De Négyesy, aki a tizenkettest két ősi hatos összeforrásából származtatja, magyarázza meg,
Aztán, ha a 12-es két hatosból forrt össze, tehát már úgyszólván úgy született ezzel a 6+6-os caesurával,
És végre hogyan magyarázható az, hogy Gyöngyösitől kezdve, amikor az én teóriám szerint az alexandrinus mai formája már teljesen kialakult, a legkontárabb fűzfapoéta sem téveszti el többé sem a 12-es szótagszámot, sem a 6+6-os caesurát? Hát csak Gyöngyösitől kezdve tanultak meg a költők 6-ig vagy 12-ig olvasni, azelőtt nem akadt egy sem, aki képes lett volna a szabályos szótagszámot betartani?
De hiszen - így szoktak érvelni Zrínyi verselésének gáncsolói - hiszen Zrínyi
Versent verset Licaon ha mond énvelem,
Ugy jár, mint Marsias az Apollo ellen.
Vadász 57.
Mert ennyi szép verssel csillagokat égbül,
Elhoznám Euridicét Pluto kezébül.
Tityrus és Viola 19.
hogy “a Berekesztésnek" ismeretes büszke sorait ne is említsem. De semmi esetre sem láthatom azokban a szavakban annak beismerését, hogy oly kevés ritmusérzékkel, a verselés legelemibb szabályainak ismerete nélkül fogott volna “nagyhírű munkájához", mint verseinek ócsárlói felteszik.
És végre mit szólnak metrikusaink ahhoz, hogy
Heródes előtt fu
Gonddal tele czellá
Virradta felém szen
Hát csakugyan azt kell hinnünk, hogy a mi költőink mind botfülűek voltak és csak metrikusainknak adatott meg a helyes ritmusérzék isteni szikrája!
Mindezekből látni, hogy Zrínyi verselésének kérdése - az a kérdés, hogy hibás-e a Zrínyi ritmusa, mint metrikusaink állítják, vagy kifogástalanul cseng, mint ahogy én ritmizálásomban kimutattam - csak a magyar ősi ritmusnak könyvemben felvetett porbélmájával kapcsolatban tisztázható. És ezért érthető az a kíváncsiság, mellyel nemcsak én, hanem bizonyára mások is Négyesy Zrínyi kiadásának megjelenését várták, mert bizton remélhettük, hogy Négyesy, aki tíz év előtt megjelent könyvemre, mely a magyar ritmikát teljesen felforgatta, azóta egy árva szóval sem válaszolt, a Zrínyi-kiadás előszavában Zrínyi verselését tárgyalva ezekről a kérdésekről végre behatóan fog nyilatkozni. Nos a várva-várt könyv megjelent és mindenkit meglepett, hogy Négyesy, a magyar ritmikai tudomány legrégibb és legtekintélyesebb művelője, azt a kérdést, mely a magyar ritmika iránt érdeklődőket néhány év óta nyugtalanítja, 80 oldalra terjedő előszavában egy rövidke oldalon intézi el. De ha Négyesy jónak látta ilyen tömören összefoglalni mondanivalóját, nekünk annál inkább kötelességünk az oly soká várt kijelentésnek minden sorát mikroszkopikus vizsgálat alá venni. Lássuk tehát, mit mond.
Négyesy előbb idézi gr. Ráday Gedeonnak Kazinczyhoz írt levelét, melyről az imént említést tettem. Ez után az idézet után mindenki, aki az én ritmikai teóriámat ismeri, ezt a kijelentést várná: “Úgy látszik tehát, igaza volt Gábor Ignácnak, mikor azt vitatta, hogy Zrínyi verseiben nem szabad a később kialakult 6+6-os caesurát keresni, hanem az ősi négyütemes sornak azt a fejődési fokát, melyen a félsorok szótagszáma még nem volt korlátozva." Négyesy azonban nem ezt mondja, vagy legalább nem ilyen világosan. Kénytelen elismerni igazamat, de úgy tesz, mintha cáfolna, közeledik az én ritmikai álláspontomhoz, de háttal fordulva, mintha eltávolodna tőle. Ezeket mondja:
“Újabban Gábor Ignác Zrínyiben éppen azt dicséri, hogy t. i. a szabad mozgású, egyetlen tagolódáshoz nem kötött ősi magyar ritmust Zrínyi mintegy
Az én felfogásomat Zrínyi ritmusáról Négyesy nem a legprecízebben adja ugyan elő, hiszen mindenki láthatta, hogy én Zrínyi verselésében nem az ősi versforma feltámasztását, hanem a soha meg nem halt és még legmodernebb költészetünkben is elevenen lüktető ősi ritmus fejlődésének egy fázisát látom. De ezt most ne firtassuk. Azt a kérdést pedig, hogy a 12-es két 6-os összeforrásából lett-e vagy sem, már az imént elintéztem. Sokkal fontosabb Négyesy kijelentésének befejező része, hogy
Első pillantásra el sem hisszük szemünknek, hogy Négyesy csakugyan ezt írta. Mert meg kell érteni, hogy ez a kissé félhomályban tartott mondat, a Négyesy rendesen nagyon szabatos verstani terminológiájára lefordítva mit jelent. Azt jelenti, hogy ott, ahol a beszéd ritmusa, azaz: az értelmi, mondattani hangsúly és a versszerkezet között eltérés mutatkozik, a beszéd ritmusa, tehát az értelmi hangsúly érvényesül. De hiszen Négyesy eddig körömszakadtáig védelmezte azt a teóriáját, hogy az olyan esetekben, mikor a logikai hangsúly nem esik össze a vers szerkezetével, a “versnyomaték elhallgattatja a logikai nyomatékot." És inkább rásütötte Arany Jánosnak száz meg száz súlytalan kezdetű verssorára a nem egészen tiszta ritmus bélyegét, de az ő önkényesen felvett versszerkezetével szemben az értelmi hangsúly nem érvényesülhetett.
Most tehát már Négyesy is azt vallja, hogy a beszéd ritmusának, a közönséges beszéd értelmi nyomatékainak kell a versben érvényesülniük, azoknak kell mindig a magyar vers lüktetőit adniuk, amint én ezt eddig következetesen hirdettem és amint ez a hangsúlyos verselés természetéből folyik.
Csak az a kár, hogy Négyesy ezt a kijelentést, mely nemcsak az ő ritmikai felfogásában, hanem - úgy érzem - a magyar ritmikában is fordulópontot jelent, erősebben alá nem húzta és hogy Zrínyinek legalább egy-két verssorán nem mutatta meg, hogy a beszéd ritmusa után indulva, most már ő is így ritmizál:
Mert
És
De
I. 87.
Akkor mindenki világosan láthatta volna, hogy ezzel az ütemezéssel együtt jár nemcsak a 6+6-os caesura feladása, hanem vele jár az ütemek váltakozó szótagszámának és - hiábavaló minden ellenkezés! - bizony, vele jár az ütemelőzőnek elismerése is. És magától értetődik, hogy teóriámnak ez az elismerése nem szorítkozhatik csupán Zrínyi verselésére - mint ez a mondat:
Hogy
A másikat
Nagy örömmel látom teóriámnak e térhódítását, és örömömbe egy csepp keserűséget sem vegyít az a tény, hogy Horváth János éppenséggel nem, Sík Sándor pedig alig egy-két szóval hivatkozik az én úttörő munkám eredményeire. Mikor most tíz éve a magyar ritmika igazi útját keresve felfedeztem a magyar ősi ritmus aranybányáját, a céhbeli tudósok a bemutatott ritmikai igazságokat, mint értéktelen köveket, fitymálva dobták félre. Örömmel látom tehát, hogy a magyar ritmika művelői most már egymásután rátérnek az én utamra, az én teóriám nyomdokait követve leszállnak az ősi ritmus mélységeibe és hozzák felszínre a magyar ritmika értékes igazságait. Ha megfeledkeznek arról, hogy ezt az utat a tévedések és felületességek sűrű bozótjától én tettem szabaddá, hogy a magyar ritmikára évtizedeken át ránehezedett tekintély hatalmas kőszikláját az én két kezem emelte ki és gördítette el az útból, - vagy ha nem tartják kötelességüknek ezt megemlíteni, hát azt se nagyon bánom. Valamikor ugyan naiv lélekkel egy új igazságnak, a magyar ritmikára, a magyar nyelvészetre és zenetudományra egyaránt kiható alapvető igazságnak, a diadalútját nem így képzeltem el. És eleinte fájt a tudományos világ tiszta idealizmusába vetett hitemet eltaposva látni. De aztán kihevertem ezt a csalódást, és most már megértő filozófiával mosolyogva nézem a tudományos életnek emberi, nagyon is emberi gyarlóságait...
De ez mind nem fontos. Az a fontos, hogy most már jöjjenek a magyar ritmika bányászai és két kézre fogva csákányukat lássanak hozzá a munkához. Jöjjenek minél számosabban, és dolgozzanak minél serényebben, mert évtizedek mulasztását kell pótolni. Jöjjenek a
A magyar ritmika művelőinek pedig útravalóul a következő három igazságot szeretném adni. Csupa egyszerű, magától értetődő igazságot, melyet leírni is restellnék, ha nem látnám, hogy éppen ezeknek az egyszerű igazságoknak fel nem ismerése okozta eddig a magyar ritmika botlásait.
1. Valamely versnek ritmusát nem szabad néhány kiválasztott verssor alapján meghatározni, hanem a vers igazi ritmusának csak az tekinthető, amellyel a verset
2. Nem szabad abból a feltevésből kiindulni, hogy a magyar másoló barátok nem tudtak másolni, hogy a magyar nyomdászok nem értettek a mesterségükhöz és hogy a magyar költőknek nem volt helyes ritmusérzékük. Az a ritmika tehát, mely csak másolási és nyomtatási hibák és botfülű költők feltevésével tudja tételeit fenntartani,
3. A hangsúlyos ritmusnak azt a sarkalatos törvényét, hogy az ütem lüktetője a hangsúlyos szótagra esik, sohasem szabad megszegni. Tehát az értelmileg súlyos szótag természetes lüktetőjét nem szabad elnyomni vagy elhallgattatni egy értelmileg súlytalan szótaggal, csak azért, mert ez véletlenül a verssor elején áll. Ha már az
Ha a magyar ritmikában az értelmi hangsúly visszanyeri ősi jogait, az csakhamar megfogja szüntetni a ritmikai felfogások összevisszaságát és régi költőinket is tisztázni fogja a hibás és szabálytalan verselés vádja alól, mellyel eddig oly igazságtalanul bántották őket. Leginkább pedig Zrínyi versei fogják az önkényesen rájuk erőszakolt versszerkezet zsarnoksága alól felszabadulva régi jó zengzetes ritmusukat visszakapni.
Azok pedig, akik a magyar ritmus törvényeit másképpen megtanulni és másképpen tanítani már nem akarják, akik könnyebben beletörődnek abba a gondolatba, hogy Zrínyinek a verseléshez semmi érzéke sem volt, mint abba, hogy az ő ritmusteóriájukban valami tévedés lehetne - azok hallgassák meg a Szigeti Veszedelem költőjének válaszát, mely a minap, mikor éjféltájban verseit újra meg újra elritmizálva végre elszenderedtem, az éjszaka csendjében fülembe csengett.
Ez a válasz így hangzott:
Heában fáradtam magas Parnassusban, hangas kobzommal heában indítottam nagy gyönyörűségre Apollót és az Musákat, az magyar metrumtudók mégis csúfot csinálnak verseimből és ujítton ujítva ocsáló beszédeket, vakmerő kézzel szaggatják laurusomat. Az én versemre, az mely szégyent tett szerelmes fülemile éneklésének, azt mondják, hogy holló kákogását hasomlítja, és nem vészik eszekben, hogy az csorba az ő tudományok rozsdás fringiájában vagyon, nem penig az én poesisem fényes demecki acéljában.
Eredj azért, én jó szólgám, és ocsálóimnak vidd el választomat Ovidiusnak aval az versével:
Barbarus hic ego sum, quia non intelligor illis.
Lá! barbarusnak csúfolnak engemet is, mert nem értik meg verseimnek musikáját!