Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Figyelő
Huss Richárd debreceni egyetemi tanár annak a termetes könyvnek előszavában, amelyben összegyűjtötte a magyarországi német háborús költészet egy sereg termékét, többek közt ezeket írja:
“Hogy ez így van, hogy ily lelkesedés él korunk hősiességében, annak nemcsak az ellenség előtti hatalmas győzelmek és hőstettek a jelei, ebből fakadnak azok a fenséges énekek is, amelyek nemcsak azoknak az ajkán csendülnek fel, akik dicsőíteni akarják dalaikban a hősöket, nagy tetteik hírét és a legkeserűbb szatírával ostorozni az ellenség minden nemtelenségét, - hanem joggal kibuggyan azoknak a szívéből is, kik kezükben kardot, szívükben pedig lantot viselnek."
Ez amilyen zavarosan és ügyefogyottan van megfogalmazva, épp oly kevéssé igaz. A tanár úrnak túlságos enyhe kritikája van költői művek értékéről, ha azt hiszi, hogy azok a versek, melyeket összegyűjtött, valami költői értéket jelentenek.
Engem, mint minden magyart, érdekelt volna, hogy a velünk egy kenyéren élő hazai németek hogyan reagálnak irodalmilag a háborúra, de ez a könyv épp oly kevéssé ad erre vonatkozólag elfogadható felvilágosítást, mint a hasonlóan kevés kritikával összeállított magyar háborús antológiák a mi háborús érzéseinkről. Ami ezekből a versekből szól, az nem a népek hangja, hanem a hivatalos katonai és politikai tényezőké, nem emberi hang, hanem háborús proklamációk és sajtó-hadiszállási közlemények papiros-hangja. A délvidéki sváb vagy az erdélyi szász katona lelkéből nem kapunk egy foszlányt sem, semmit, amiből ember lelkesedése, bánata, szenvedése, haragja vagy rettegése illetné meg az ember lelkét. Az az irodalmi segédszolgálat, amit a hadvezetőség mindjárt a háború elején nagy ügyességgel megszervezett, ugyanazokat a konvencionális és belső igazságnélküli hangokat pendítette meg mindenütt. A német antológiában összegyűjtött verseket semmisem különbözteti meg azoktól, amelyeket magyar dilettánsok faragtak a háború elején rakásra, faragnak, bár kisebb számmal, most is, - csak talán az, hogy a hangsúlyuk, a reminiszcenciáik osztrákosabbak s az ideológiájuk még szűkebb körű.
Formakincsük olyan, mintha német olvasókönyvek versgyűjteményeiből szerezték volna technikai készségeiket. A XIX. század középi német költészet rímei, ritmusai, nyelvi fordulatai és frázisai, annak egész kelléktára feltalálható e versekben. Hogy azóta több mint egy félszázad múlt el, s a német vers technikája fejlődött, új elemekkel és új lehetőségek új megoldásaival bővült, sokféleképpen átváltozott, annak alig találjuk valami nyomát ezekben a versekben. A németség nagy törzsétől elszakadt kisebb csoportok - ezt irodalmiakban meggyőzően mutatja ezt a könyv - sokkal konzervatívabb életet élnek, mint maga a törzs, nem haladtak együtt a német ízlés, német világszemlélet és német nyelv fejlődésével, ma is még az ötven-hatvan év előtti lelkiállapot rögzítődött meg bennük. Ez nem új néppszichológiai jelenség, a könyv versei csak újra dokumentálják és dokumentálják e népcsoportok irodalmi terméketlenségét is, - a jókora csomó vers szerzője közt egyet sem sikerült találnunk, akiben a dilettantizmus átlag-mértékén felülálló költői tehetséget lehetne megállapítani s az egész kötet igen mélyen alatta áll akár a mai német, akár a magyar líra átlagos színvonalának. Az ellen a nagyzoló és nagyító hang ellen pedig, amelyen ezekről a vigasztalan középszerűségekről a kötet összegyűjtője szól, nyomatékosan tiltakoznunk kell.
Csodálkoznunk kell azon is, hogy ezt a semmivel sem indokolható könyvet a debreceni egyetem adta ki népszerű főiskolai tanfolyamán tartott előadásai sorozatában. Ez legalább kis kiforratlanság, amelyet alig lehet az egyetem fiatalságával mentegetni. Ha a mai világban egy kulturális hatóság könyvet ad ki, azt nagyon meg kell válogatni s nem szabad a pénzt, anyagot, munkaerőt olyan kiadványra pazarolni, amelynek semmiféle ügy és senki emberfia semmi hasznát nem veszi. Haszontalan könyvet eleget adnak ki a magán-kiadók is.