Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám
Bizony Bátyám uram nagyon
Elburjánozta a beteg
S kolduska magyar kerteket,
A sok ügyes, rusnya gyom.
Nagy igazsága Ady Endre,
Hogyha e túlvirágos Mábúl
Tarlóbb, küzdőbb Tegnapba bámúl
Inkább búsan s szégyenszemre.
Hisz e véres s füstös világ,
Tikkasztja jó-kertész szemét,
Miként a sok büdös szemét,
Csinált illatu virág.
Mesterem, kertészek kertésze!
Nem sértném, ha így szólnék Véle,
Én, legravaszbb kertész legénye?
Ne hajtson e hazug vészre.
Vagy elpártolt tán egy hive
S az Idő, mindközt leghívebb,
Hogy hitlen, bánatos, rideg
Lehet fáradt, nagy szíve?
Hisz kimarakodják maguk
Őrültek. Mintahogy kontárok
Kiültetgetik kis magtárjok
S nem marad meg irmaguk.
Jó kis víz az Idő esője,
Elmossa e sok majmot, hóhért,
El a műmagot, el a sok vért
S igazbb buzog s csirázik tőle.
Hitvány hizelgőnek ne lásson,
Ki talán csentem pár magot
S ha méltó nem, hálás vagyok...
Én léha, ravasz kacagásom
Szeretném csüggeteg szivében
E gonosz s ostoba időkön...