Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám
Felhívom most a figyelmet ama perspektívára, melyet a megindított kolosszális nyugati viadal a hadtudomány számára nyújt. Ismeretes, hogy a világháború nyugati harctéren eddig egy offenzíva se hatolt a céljáig. Megtorpantak sorban az 1914-i német offenzíva, mely Luttich ostromától a marnei csatáig vezetett, az 1915-i francia offenzívák, melyeket Joffre csak kényszerítve rendelt el, az 1916-i Verduni offenzíva és az 1917-i angol offenzívák. Már az a következtetés látszott, szabály gyanánt e tanulságokból levonhatónak, hogy a nyugati harctéren offenzíva egyáltalán nem sikerülhet.
Ez a szabály kielégítően indokolhatónak látszott a hadtörténelemből is, melynek alapos tanulmányozása bebizonyítja, hogy minden győzelem vagy befurakodásnak köszönhető az ellenséges seregrészek közé (belső operációs vonal, Nagy Frigyes, Napóleon) vagy túlszárnyalás eredménye (Moltke) vagy azé az applombé, mellyel a frappáns fölénnyel rendelkező (a fölényes kultúrát képviselő, a fölényesen felfegyverzett, a fölényesen kiképzett, az erkölcsileg fölényes) mindig desperálhatja és legázolhatja ellenfelét, mint Fernan Cortez Mexikóban, vagy a bekerített németek a brzezinei csatában, vagy a mennykő - az elemi csapásnak egy más változata - bárhol. E három lehetőség közül - kettő a nyugati harctéren fizikailag kizárt, a harmadikat pedig majd 4 éven át nem tudták megidézni állandó erőfeszítések dacára sem. A győzelmet kivívni túlszárnyalással azért nem lehet a nyugati harctéren, mert a nyugati harcvonal
A maximális harcvonalak szabályát megközelítő fejtegetésekre konkludált már a század elején Verdy du Vernios porosz gyalogsági tábornok, - kivel ellentétben gróf Schlieffen tábornagy, volt német vezérkari főnök azt állította, hogy a milliós hadseregek a stratégián semmit se változtattak, mert a stratégia szelleme örökké egy és azon, mint a költészeté. Kétségtelen, hogy a világháború eseményei nem Schlieffent igazolták, - annak dacára sem, hogy az ő hívei sűrűn emlegették az ő Hannibál-tanulmányát a mazuri-csaták alkalmával. A stratégia esélyei és következtetései igen is, sőt felette igen megváltoztak a milliós hadseregek háborújában még pedig azért, mert a stratégia szelleme örökké egy és azon mint a költészeté, - és nem változik párhuzamban a viszonyokkal, mint például a hadseregek növekvésével és kiterjeszkedésével a maximális harcvonalig. A maximális front
Valóban, ez a kérdés mindig fennállt. Bizonyos német fölényre vallott az, hogy a németeké volt mindig az iniciative a nyugati harctéren, a tengeren és a levegőben is, amit nem lehetett csupán a központi fekvés jobb összeköttetéseinek és könnyebb szállításainak tulajdonítani. A német kezdeményezések a tengeren - a szigorított búvárhajóharc által megfenyegették Anglia élelmezését, a levegőben - London légi bombázása által megháborgatták a splendit isolation-t, a nyugati harctéren pedig a maximális front áttörését nagyobb kezdeti sikerekkel kísérlették meg, mint a franciák és az angolok, abban az irányban, hogy az áttörési rés mint belső operációs vonal hasznosítható legyen. (A frontális áttörés, a stratégia egyetlen lehetősége, mely a világháború nyugati harctere számára megmaradt, - tulajdonképpen a legrégibb, legprimitívebb, legnyersebb stratégia, melyhez nem annyira hadművészet mint erőfelesleg kell, Napóleon szerint a frontális csata: bataille ordinaire. A frappáns fölény applombja mindazonáltal érvényesülhet frontális csatában is.) Ha a német kezdeményezés sikerei a világháború négy esztendején át nem is szereztek sose akkora előnyt, melyet ne lehessen idejekorán kiegyenlíteni: a teljes német győzelem prófétái ezzel szemben eddig elfogadhatóan érvelhettek azzal, hogy a német erőt mindig meg kellett osztani a nyugati és a keleti front között, - ha megingott az egyik, akcióba lépett a másik, - és amíg az entente ilyen nagy számbeli túlerejére számíthatott, a németeknek arra is vigyázniuk kellett, hogy ne áldozzanak túl sokat frontális áttörési kísérletekre, nehogy maximális harcvonaluk vagy “morális" fölényük elfogyjon és az entente számbeli túlereje aztán érvényesüljön mint a figura-előny a sakktáblán a többi figurák kicserélése után. (Így kontemplálta Kitchener a világháború lebonyolítását az Egyiptomban bevált recipéje szerint, az entente számbeli túlerejére való számítás megvalósítása volna ez.) A bresztlitovszki béke azonban - elnémította ennek az aggodalmát. Azt a német fölényt, melyről szó van, többé nem kell két fronton megosztani. A központi szövetséges hadseregek bizonyos
A jelenlegi “császárcsata" fogja eldönteni, hogy a vázolt körülmények Németországnak a kritikus időben elég fölényt adhatnak-e, hogy a világháborút teljes győzelemmel befejezze mielőtt a Kitchener kontemplálta végjátékra kerülne a sor. De a stratégia számára ez nem fontos. Az már is el van döntve, hogy maximális harcvonalak ellen - egyazon civilizáció, illetőleg fejlődési niveau részesei között - a győzelmet csak oly áldozatteljes, kitartó és hosszadalmas áttörési kísérletekkel lehet elérni, minőknek tudatában még sose határoztak el háborút. (Maximális harcvonal az, mely az egész megvédelmezendő határt elállja, tehát a maximális harcvonal függ a megvédelmezendő határ hosszúságától. Tehát egy kis állam határának a megvédéséhez - kisebb maximális harcvonal fenntartása - kevesebb emberanyag kell mint egy nagyéhoz, aminthogy a thermopylaei szoros védelméhez is kevesebb emberre van szükség, mint Oroszország védelméhez.) Tény az is, hogy a maximális harcvonalakat harmadfél éve nem militarisztikusan, hanem milíciaszerűen egészítik ki. Kétségtelen végre, hogy az offenzív taktika fejlődése a deffenzívnél egy lépéssel előbbre van, mert a maximális harcvonalak előtt az offenzívára több gondot fordítottak.
Hogy minő perspektívát vet mindez a leszerelési problémára, - könnyű azt felfogni. Kifejteni se nehéz. Más nem nehéz csak elhatározni a következmények levonását.
Mindez független a “császárcsata" sorsától, a “császárcsata" kimenetele minden esetre irritálhatja azokat, kik belátásra hajlanak, de ilyen kimenetele nem valószínű, inkább valószínű, hogy így is úgy is kevesen lesznek a belátásra hajlók. A németek kétségtelenül nagyszerű elánnal és taktikával dolgoznak, amit a stratégia csődjéből taktikai téren pótolni lehet, azt nem mulasztják el. Ebben éli ki magát az a német fölény, melyről most dől el, hogy a győzelemhez elégséges-e. (Valamely hadsereg jellegzetes fölénye tulajdonképpen, mindig taktikai. A Napóleoni hadsereg fölénye a kontinensen szintén főleg taktikai volt, egy nevezetes komponense volt a rajvonaltaktika, melyet a francia forradalmi hadsereg alkalmazott először, de mellyel szemben az osztrákok még Königgrätznél is a “Stosstaktik" csökönyös hívei voltak.) A mai német hadsereg ereje a front mögötti szolgálat lebonyolításában, az emberanyag gondos tartogatásában, a tűzhatás arrangálásában, a gyalogsági rohamok előkészítésében és az offenzívák számára kiválasztott ellenséges frontszakaszok csoportosításában áll. Amennyiben a frontális offenzívák helyi sikerei több-kevesebb korrektúrát idéznek elő a maximális fronton és hellyel-közzel a maximális front jellegét elmossák: annyiban az offenzívák csoportosítása már megoldhat esetleg stratégiai feladatot is. Ez persze bonyolult, ha nagy a taktikai fölény, - fölöslegesnek is látszik, ha kicsiny a fölény, - sokszorosan nehéz feladat. Rendesen el is tekintenek tőle. Például az 1915-i nagy orosz hadjáratban az általános stratégiai helyzet nem változott el májustól télig, Gorlicétől Bresztlitovszkig, bár az orosz hadseregmorál és birtokállomány nagyon szenvedett és ezt többé nem is heverte ki. A nyugati nagy - döntő - viadal punktus satiendije valószínűleg abban lesz, hogy az angol-francia hadseregmorál milyen teherpróbákat bír ki még.
A háború előtt 1914. február 1-én a “Nyugat"-ban “Háború és Véderőrendszer" című essayben azt állítottam, hogy milliós hadseregekkel - azoknak felvonulása után már nem érdemes hadakozni. A milliós hadseregek túl nagyok ahhoz. Azoknak kik szeretik a modern eszmeáramlatokban nézni azt is, ha valaki fejest ugrik közéjük, hogy ússzék velük, - azoknak talán tetszett az essaym, bár nem tudok róla. Szakkörök se nyilvánítottak érdeklődést. Most mégis ugyanazzal a gondolatmenettel operálok, mellyel a hadtörténelmi essaymben.