Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám · / · Balázs Sándor: Kisváros
Ebéd után lefeküdt a dívánra, mint rendesen, egyet szundítani. A szemét erősen behunyta. Gondolkozott, hogy most már mitévő legyen. Az asszonynak nem szól, minek az. Fölösleges. Döglött lovon patkó. Világos, hogy itt nem lehet mást, mint válni. Menjen hozzá a kedveséhez, ha annyira szereti. Ő pedig agglegény lesz, mint sok más ember. A Koronába jár enni, kissé nehéz lesz ugyan megszokni a vendéglői kosztot, de ez a legkisebb baj. Ha megunja, majd gazdasszonyt fogad. Egyszóval válás! Elég kellemetlen lesz a sok hercehurca, és jobb lett volna úgy mint másoknál, teszem Kenderesiéknél, szépen szemet hunyni. Ha ez a marha Bereczky okosabban csinálja, és eljár rendesen hozzájuk, akkor is, mikor ő otthon van és ővele, a férjjel is barátkozik, elkíséri a kaszinóba, kártyázik vele, a világ mindjárt nem ugat, és akkor kurizálhatott volna az asszonynak, bánja a fene, utóvégre meg lehet őket érteni. De így, mikor őt ennyire csúffá teszik, már nem lehet. El fog válni, punktum. Megérdemelnék ugyan, hogy más elégtételt vegyen magának, és keresztül menjen rajtuk, a kutyateremtésüket, de mit ér vele. Azzal sem tudná visszacsinálni.
A rendes időben, úgy ahogy szokott, elment hazulról. Előbb a kaszinóba, hátha a bíró úr lesi valahonnan, aztán tíz perc múlva átment a hivatalába. Fél ív papirost vett elő és írni kezdett: alulírott ezennel becsületszavamra kötelezem magamat...
Tibor ma hússzor is elhatározta, hogy nem megy el Ilonkához. Az a találkozás a férjjel tegnap otthon, ma meg a folyosón, milyen kellemetlen volt, biztos, hogy elárulta magát, de mit tehet róla, ha egyszer ő nem tud színészkedni és nem tud ennek a jóravaló embernek a szemébe nézni. Amennyire szereti Ilonkát, annyira undorodik már mindentől, ami vele jár, a csalástól, a hazugságtól, az örökös rettegéstől, hogy egyszer mégis csak rajta érik őket, a cselédtől, aki múltkor rájuk nyitott, a szóbeszédtől, a piszkos röhögésektől, az egész nyomorult kisvárostól. Ha ők Pesten volnának!... de itt nem lehet így tovább folytatni. Mégis elmegy, beszélni fog Ilonkával.
Gyorsan ment, nem nézve se jobbra, se balra, de érezte, hogy az utcán megfordulnak utána. A búsképű lakatos is kint állt a műhelye előtt és köszönés nélkül, kihívóan bámult rá. Hej, ha ők egyszer már bátran, karonfogva nevethetnek rajtuk!
Mindjárt ezzel is kezdte s az asszony nem ellenkezett. Igaz, igaz. Jobb lesz. Ő is megunta ezt az életet. Nem bírja, nem bírja az urát elviselni. Megállapodtak, hogy Ilonka már holnap elutazik a szüleihez és levélben megírja az urának, hogy válni akar tőle. Károly bele fog egyezni, nem rossz ember az és voltaképpen ő is csak nyer vele. Még a végén jó barátságban lesznek és majd ő jár a házukhoz, mint Tibor most ide.
Ezen nevettek s a magával hozott kedvetlenség úgy lepergett Tiborról, mint odakinn az őszi levél a kert fáiról. Drága, egyetlen, kis feleség!... ölelte magához Ilonkát, itt utoljára. Majd vasárnap elutazik utána és megkéri az öregektől. Mit szólnak azok hozzá? Mit egyebet, azt mondják, ámen. De azok nagyon vigyáznak ám a lányukra. Ott nem lehet még csókolózni sem! Bizony, most egy kis böjt fog következni, nem baj, annál édesebb lesz az újra-találkozás.
- Nem fogsz megcsalni?... hű lész? - kérdezte egyik a másiktól csókban lihegve.
- De addig se felejtsd ám a bajuszodat kenni a dióolajjal - mondta Ilonka és hozta elő a kis üveget az éjjeliszekrény fiókjából. Mert Ilonka azt vette a fejébe, hogy a Tibor bajusza legyen barna, így nem szép, alig látszik. Hozatott a patikából dióolajat és a világért el nem feledte volna kis ujja hegyével minden nap bemaszatolni. Most is kihúzta a dugót a fogával, Tibort leültette közel az ablakhoz, mert már alig lehetett látni s amint a fejét lehajtotta, a szeme akaratlanul végigfutott a kerti úton. Az üveg kiesett a kezéből.
- Az uram... mondta ijedten.
Tibor felugrott. Csakugyan. Károly éppen most ért a kertajtóhoz. Egy másodpercig dermedten néztek egymásra. Most mit csináljanak? Hirtelenében nem tudták, pedig már százszor megbeszélték, hogy ha hazajönne a férj, a hátsó ajtón, amelyik az udvarról a konyhába visz, arra szökik el a gyümölcsösön át, ki a mezőre. Az asszony tért magához előbb.
- Menjen, menjen - magázta most és Tibor gyorsan kapta a kabátját, kalapját és ment. De a hátsó ajtó zárva volt, persze, a lányt elküldte a boltba Ilonka, hogy ne zavarhassa őket és az elvitte magával a kulcsot. Most hová?
- A padlásra - siessen -
Tibor egy pillanat alatt felszaladt a falépcsőn a padlásra, a nyitott nehéz ajtót leeresztette, az asszony pedig bement a szobába. A férje még nem volt ott. Várt. Merre van? Ahá, hátra került az udvar felé, megnézni, nincs-e arra senki, most az ajtót próbálja, akkor ez megtudott valamit és biztosan
Károly a gondtól, szégyentől és nehéz elhatározástól fehérre meszelt arccal lépett be a veranda felől.
- Jé, maga az? - fogadta Ilonka kedveskedő arccal, felhúzott szemöldökkel.
- Hol van Bereczky, - kérdezte Károly kissé rekedt hangon.
- Bereczky?... honnan tudjam...
- Itt van. Na. Tudom.
- De ha mondom...
- Ugyan, - vörösödött el Károly a haragtól és benézett a hálóba. Körültekintett. Itt nincs. Megérezte a kiömlött dióolaj illatát. Milyen furcsa szag van itt, gondolta. Benézett a fürdőszobába... ott sincs. Újra keresztül ment a szalonon, be az ebédlőbe. Az csak állt mozdulatlanul a szoba közepén, csak a fejét forgatta utána. Károly visszajött az ebédlőből, most már dühös volt. Elbújt az a szamár és úgy látszik azt akarja, hogy a fülinél fogva húzza ki. Azt megkaphatja! Durván ráförmedt Ilonkára:
- Hívja elő azt a drágalátost!
Ilonkának egy pillanatig az volt az érzése, hogy igen, azt kell tenni, ez lesz a legjobb, úgyis rátalál, de a durva hang és ez a szó: drágalátos, megállította. Hogy mer ez így beszélni vele és hogy meri azt mondani, drágalátos. Keresse.
Károly most már egészen neki vadult. Kiment a konyhába, a hátsó folyosóra, látta, hogy a cseléd nincs itthon és még egyszer megnyomta a kilincset, hogy az ajtó be van-e zárva. Igen. Erre nem mehetett. Visszajött. Lehajolt, megnézte az ágy alját, kinyitotta a szekrényeket. Nincs. Pedig itt kell lenni, a lakatosmester, ahogy jött, intett neki a fejével és az ujjával erre mutatott. A fene egye meg a gyáva kutyáját, most elbújt, arra van bátorsága, hogy éjszaka bemásszon a kerítésen, de arra nincs, hogy szembeálljon vele. Pedig nem akarja bántani, majd bolond lesz, hogy még be is csukassa magát miattuk... hol lehet? A padláson?...
Ezalatt Tibor a padlásajtó mellett állt. Figyelt. A gondolatai ide-oda cikáztak. Hideg van itt. Milyen jó, hogy a kabát rajta van. Milyen bosszantó, hogy ez most hazajött. Éppen ma, az utolsó nap, mikor már úgysem jött volna többet ide. Vajon feljön-e a padlásra? Micsoda botrány lesz ebből. Szegény kis Ilonka. És szegény ő. A karrierje, a kamarás nagybácsi, az édes anyja, mit szólna, ha őt most látná... Ez az ember képes őt keresztül lőni. Hm. Ha az udvarra nyíló ajtó nincs bezárva, akkor ő már hol volna. Legjobb volna innen is megszökni. De merre? A padlásablak elég nagy, azon kiférne, s a háztetőről le a földre. Kissé nagyot kellene ugrani. Ugrott ő annál már nagyobbat is, gyerekkorában a szénaboglya tetejéről. Le is tudna talán ereszkedni. De hátha meglátják, hogy a háztetőn mászkál. Erre nem látnak, mert ez az udvar felől van. Mindegy. Csak innen el. Innen el.
Nem habozott tovább. Az életösztön mindennél erősebben dolgozott benne. Egy láda volt ott, arra ráállt, onnan elérte a gerendát és erről a padlásablakot. Ó egész jól kifér. Dörömbölést hallott a lépcsőn. Sietett. Kint volt. Lassan, vigyázva csúszott lefelé, néhány cserépdarab megindult vele zörögve. Talán csak nem hallja meg, mert eddig már fent van a padláson, kihallatszott, ahogy a nehéz ajtót feltaszította. No itt van a bádogcsatornánál, most jön a neheze. Lenézett, kissé szédült. Biz ez elég magas. Ha valami párkány volna, amibe megvetné a lábát. Meg kell próbálni, itt nem maradhat.
A csatornán ereszkedett lefelé. Hű ez a bádog, hogy recseg, még le talál szakadni. No most lóg a levegőben, a fal egész csupasz, itt nincs más, mint leugrani. Egy, kettő, három...
A nagy zuhanásra Károly leszaladt a padlásról, ki az udvarra. Ilonka sápadtan, remegő szájjal utána. Tibor néhány pillanatig bódultan a földön feküdt és mire fölkelt, már előtte állt Károly hajadonfejt, a középen kettéválasztott ősz hajával. Valamit mond neki, de ő nem érti. Nem tud ráfigyelni, mert borzasztóan fáj a karja.
- Jöjjön be, hallja?... jöjjön be? - kiabál rá.
Igen, hogy ő bemenjen. Jó. Megy mellette, ő is kalap nélkül s az asszony utánuk. Milyen furcsa, ahogy ők itt hárman mennek. A kerítésnél mintha emberek állnának, ő meg itt a poros, piszkos télikabátban. Mi is ez tulajdonképpen. Ahá. Ő leugrott a háztetőről és úgy látszik meglódult az agya, mert nem tudja magát tájékozni. Hogy is volt csak? Igen, igen, persze. Károly hazajött és ő felszaladt a padlásra. -
Mire egészen magához tért, már bent voltak a szobában, Károly elővett a zsebéből egy papírt és azt mondta neki: írja alá. Kötelezem magamat... válás után két hónapon belül... feleségül fogom venni... De hiszen - de hiszen éppen ők is ezt akarják! Éppen ma beszéltek róla. No ez nagyszerű, ezért kár volt a padlásablakon kimászni és majd a nyakát kitörni...
A mellényzsebébe nyúlt a töltőtolláért és kissé féloldalt fordítva a fejét véletlenül az asszonyra nézett. Ilonka sejtette, hogy mi lehet azon a papíron és összemosolygott vele. Nincs semmi baj, ezt is szépen megúszták - mondta a mosolyuk. Károly közöttük állt és látta mind a kettő szemét. Irtózatos düh és irigység fogta el. A magára erőszakolt nyugalmat egyszerre elvesztette. Ezek ketten - ezek őt kinevetik, ezek szeretik egymást - boldogok lesznek - kis gyermekeik lesznek - és őt kinevetik, hogy milyen buta volt, hogy milyen ökör volt -
Felkapta az íróasztalról a hosszú éles papírvágókést és teljes erővel beleszúrta Tibor hátába, amint előrehajolva a nevét írta. Addig jutott el: Berecz -
Ilonka rettentőt sikoltva szaladt ki a szobából. Emberek jöttek: no főmérnök úr, de főmérnök úr kérem, Károly pedig mereven állt az íróasztalnál és nézte, mint jön ki az albíró hörgő száján az első piros vércsepp és hull le a fehér papirosra.