Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám
A szerzőnek három nem nagy időközökben megjelent kötete fekszik előttem. [*] Novellás könyve, főként pedig drámája kísérletnek, ifjúkori munkának tekinthető a Jöttment című elbeszéléshez képest, mely már a mester műve. - Bár, - ha nagy is köztük a niveau-különbség, e munkáknak a Jöttment-tel való rokonsága kétségtelen és gyakran szembeötlő.
Így, mondhatni minden munkájának az a kérdés a gerince: miként kell, vagy miként kellene élni? Drámájának már a címe (Az igaz élet.) s Hebbeltől való mottója mint a mutatóujj jelzi a szerző
Bár... Bár a Jöttment olvasása után visszapillantva, mégsem tarthatjuk e munkát egészen érdektelennek, - legalább az író fejlődése szempontjából. - Egyik alakja a drámának, a színész-barát, akiről senki se tudja, jó ember-e, rossz-e, sem azt, miből él, mért vállalt örök szegénységet, mért csatlakozik szívesen bizonytalan lelkek mellé, - de azt mindenki érzi, hogy ez érdekes, mindentől felszabadult ember lehet, hogy ez a megsejtett személy már többet tud arról, amit az író még nem tud, hogy mi az igaz élet, - ez a színész-alak, ha a Jöttment alakjára gondolunk: mintha már megütné az író legmélyebb és legtitkosabb szívhangját, - szózatát az igaz életről.
Szívhangját mondottam, mert hogy mi az igaz élet, azt talán csak a művész szíve, legmélyebb szimpátiája reszkettetheti meg pillanatokra előttünk: mert elképzelhetetlen azt örökre a magasba, a világosságba, törvénnyé emelni, mint magát az igazságot, mely a élet bonyolult szövetébe úgy van beleszőve, hogy nincs az a gondolkodó, aki az örökkévalóság számára rámutasson szertefutó fonalaira. A gondolat talán hiába is vergődik... a bölcsesség maga is érzéseken épül s az élet értelmét minden életkor számára ihletett pillanatokban a szív súgja meg - s a gondolat talán csak elrendezi e sugalmakat.
Moly novellás kötetének hősei olyan emberek, akik már mindent tudnak és elgondoltak, amit a jelenkor modern és okos embere elgondolhat. A gondolkodásuk már teher, - nekik s az olvasónak, - szinte szégyenkeznek már nagy okosságuk miatt, - ez életerejük mérge, ez gyöngíti meg őket, - s csak a hangos szavallat, saját lendületük teszi őket pillanatokra erősekké, hogy aztán elgyöngülve ismét a gondolat bizonytalan és elasztikus ágyába süppedjenek vissza. Ha magányukban egy-egy hallgatóra lelnek, - mohón csapnak rá, - bár szégyenkeznek is: s bicsakló, paradoxális bölcsességüket, ezt a hamis ékszert fitogtatják előbb, - teli szájú beszédéhségüket negédes, modoros eleganciába bujtatják - s csak aztán, lassan búvik elő tulajdonképpeni mondanivalójuk: hangos elszámolásuk az életükkel. S ha éretlen és ki nem forrott egyéniségek is, - mégis, mely művésznek ne volna
Világos, hogy miről van itt szó: a líráját, fájdalmát bújtatja a fanyar könnyedség álruhájába, - az író saját magán szeretne túltenni, saját magától szeretne megszabadulni, de nem tud, - saját magát igyekszik keserves furfanggal beállítani s mint egy objektíven meglátott, idegen személyt beszéltetni: aki viszont épp úgy szeretne kihűlten, személytelenül beszélhetni saját élete fájó és izzó dolgairól, mint azt az író óhajtaná. Így származik aztán a keretek keretje, az okosságok okossága.
Hiszen kétségtelenül érdekesek ezek a novellák, de túlfűtöttek, túl ravaszok, könnyedségük persze nem őszinte és nem igaz, - a stílus keménysége és precizitása is feszélyez: szóval hibájuk mindaz, ami minden olyan művészeté, amely még nem művészet, mert a hangszer, a virtuozitás még hallik, érzik, ahelyett, hogy eltűnne s tisztán mint eszköz működne titkosan. Ezek kísérletek: a szándék még túl nagy s az író nem bír vele.
A Jöttment című elbeszéléshez ezek a munkák olyan viszonyban állanak, mint a töredékek a szoborműhöz: bizonyára egy anyagból valók a Jöttment-tel, s talán itt-ott meg is érzik formájukon a művész keze... Úgy képzelem, hogy az író nagy és súlyos mondanivalói sokáig forrtak, nehezen készült el velük, - kiadta tehát a fragmentumokat: míg a lassan tökéletesedő idea tisztán elő nem lépett.
Aki ezt a munkát írta, az, - ha még nem is állapította meg végleg a maga számára, hogy mi az igaz élet, - de annyit érzett meg titkos érintéséből s annyit gondolkodott róla, mint kevesen, - átélte, a saját életén próbálta ki az életlehetőségek legfőbb formáit s oly izzón és intenzíven, hogy végül
E könyv a teljes személyi és írói érettségi könyve.
Az író hozzá mer nyúlni ahhoz, amit a legtöbb, még a kevésbé önfeledten élő ember is óvakodik lénye mélyeiről kibolygatni, mert fél, gyengének érzi magát, hogy olyan témához nyúljon, mely őt magát, egész pillanatnyi biztosságát elnyeléssel fenyegetheti, - amit nem óhajtunk tisztázni, inkább rábízzuk az időre: érjen és forrjon ott belül, talán egy ihletet pillanatban, a boldog öregkor küszöbén előáll és készen jelentkezik: íme itt vagyok, nézz és élvezz, - az életfelfogásod, a helyes és igaz életről.
A Jöttment témája kétségkívül a legfontosabb és legnehezebb témák egyike s úgy elgondolása, mint keresztülvitele monumentális. S ha nem is árad még az író minden szavából a bölcsességnek és megállapodásnak az a jól eső és “természetesen" ható melege, ami például Tolsztoj szavaiból, de a mű egész építményét, ha nagy munkával is, mégis sikerült létrehoznia.
Itt az előbbi művek hibái erényekké válnak: az előadás túl gondos precizitása, sokszor nehézkessége stílusszerű, a szavaiból kiérző német kulturáltság pedig csak dísze, ennek a gondolatokra épített, de érzésekből buzgó és szimbólummá kitisztult mondanivalónak. Ezt a munkát olvasni már jólesik, mert a hivatott elbeszélőé, akinek sikerült legigazibb hangjára rátalálnia s a szerzőt nem érheti többé a vád, amit egy hőse munkáiról mondat drámájában: “a Maga munkáit olvasni munka, nem élvezet"... Ezt a művet olvasni az első sorától az utolsóig élvezet volt, mert tiszta munka, mert igazi művészet, mert gondolatkeltő, anélkül, hogy nehézkes volna, mert céltudatos, anélkül, hogy az író ujjal mutatna rá céljára, mert a stílus óvatos gondossága mellett is érzik, hogy
Tartalma a következő:
Olyan tavaszi alkonyat van, mint a mesékben. Az ég és föld tömegei valami levegőtlen ragyogásban állanak, mint bizonyos régi festők képein, (akik a fákat még gömbölyítették s erősen fényesítik barna képeiket.) Immánuél munkája után leül pihenni. S ez az Immánuél is tömzsi alakjával s gondolatainak tömör nyugalmával egészen beleillik a tájképbe, - ő is nehéz anyagból van gyúrva: a nyugalom, bölcs élvezőképesség derűs útjának eltökélt vándora ő: - “csendes, egyforma munkában elmúló élete, szép kedves, nyugodt élet: csendes örömök, ártatlan gyönyörűségek" szegélyezik útját.
Így szól az író - s már a kezdő sorokban sikerült megütnie legfőbb mondanivalójának orgona-hangjait: a múló örökkévalóság tájképébe állította be hősét s olyan hőst, aki nyakas elszántsággal fogja markában kis boldogságát, - óvja, elzárja magát vele a zúgó világ elől, mert még sűrű vére és tömör személye, - egész erre az életre termett vérmérséklete sem elég biztosíték neki, hogy valami erősebb szél nem dönti-e fel! - e nehezen épített harmóniát, kis boldogságát, melynek egész tartalma: “csöndes, egyforma munkában elmúló élet", - szóval elmúló élet és csendes élet... “csendes örömök, ártatlan gyönyörűségek". A kérdés ugyan még nem vetődik fel, mit érnek ezek a gyönyörűségek, de maga e szerény és pontos értékelés is eleget mond. S életének örökké a fülében csengő, minden virágról felé éneklő dallamába most belefonódik hű és dolgos hitvesének éneke is... s a lét egész derűjét, szinte mint növényei - állandóan élvezni képes férfi most vele dúdol... segít neki, - próbálja kijavítani, - “hiábavaló fáradozás", - ahol az asszony hangja kisiklik... - A harmónia teljes, dús és pompás.
Azonban... - minden emberben benne él az inger, hogy veszélyeztesse, veszélyeknek tegye ki, amit felépített. S mint a mesékben, oly tisztán és konzequensen csendül fel a második főtéma.
Egy ember jön a réten. Rongyos koldus, csavargó. Már a megkapó leírás maga is azonnal érezteti velünk, ki ő.
A lázadás áll előttünk.
A felsőbbrendű rossz, - az elme, mely a nyugalmat és a lét egyéb értékeit már sokszor felbecsülte, a pillanatainak, álmainak, szeszélyének élő, tehát örökké égő és elégedetlen lélek, a nem megalapozott és nem tervszerű, a nem fegyelmezett élet, - a kóbor vágy,... az ínyenc esztéta áll ott levett kalappal és koldul a rendíthetetlen szikla előtt: az etikus élet e szobra előtt és megszólal:
“...Mert bámulatosan kevés az, ami jót magamfajta haszontalan ember kér a felebarátjától vagy a sorstól?, az élettől, vagy az ismeretlentől?... valóban nem tudom kitől, melyiktől, de hiszen ez egészen mindegy!... Egy kis zugot kérek alázatosan..."
S Immánuélben megmozdul a szív. A szív-e?... Talán mulattatja is ez az idegen világ... talán
S a két életfelfogás, a két vérmérséklet, melynek, úgy látszik, mindegyikében a lélek mélyén benne él a másik fajtának rejtett, ki nem fejlődött magja, - beszélgetni kezd egymással a ház előtti padon. S mert éppen mindnyájunkban bennünk élnek a képzelhető összes életformák, (talán ezért vagyunk sokszor oly nyugtalanok - s vannak még meglett korunkban is életbevágó habozásaink,) - a fül hallgatja a másik beszédét, az ész nem érti, - de a szív, mint egy régi zenétől, egy másik, régen élt életben hallott zenétől kábul, mámorosodik... Főként pedig a nyárspolgár szíve... hiszen a vándor előtt talán mégsem egészen újság mindez, a kezdetleges harmóniának még ez a tökéletessége sem.
Bár... gyanakszunk rá. Egy kissé hangosan mondja el mindazt, amit már úgyis tud... élete rezüméjét... Úgy látszik, neki is szüksége van erre a hangosságra... s talán máris a másikat akarja gyöngíteni és nyugtalanítani vele... Fecseg, szaval, udvariaskodik, mélyen, majd hamisan alázatos, finom pózaival kábít, - egyszóval színt játszik, cserél, mint a kaméleon, ha veszélyben van.
- “Egyszerű életünk nem szégyelleni való s nekünk tiszta öröm..." mondja Immanuél.
- “És a tervek szebbnél-szebb egymásutánját teregettem ki magam előtt úgy, hogy reményekben dúsgazdag voltam... És minden akarások alatt, mindnek a legmélyén ott szunnyadt az igazi akarás: ez akartam lenni, íme: rongyos, züllött, semmirevaló csavargó!... ez akartam lenni, máskülönben ez nem sikerült volna nekem ilyen kitűnően!" - szól Theodosius, a csavargó. Majd:
- “Én reggel gondolkodom... kénytelen vagyok... tudom, hogy ez nem helyes cselekedet... Agyamat ellepik a gondolatok... teli zúgják a fejemet, hogy valóban nehezen tudok köztük rendet tartani..." Aztán:
- “Azért nevettem, mert hirtelen azokra a kérdésekre kellett gondolnom, melyek mindig bennünk vannak, valahogy mélyen az agyunkban gubbasztanak, mint a piszok férgei tisztátalan lakásokban... Előbújnak... s nem hagynak aludni bennünket... Szereti az életet?"
Majd ismét felkacag:
- “Hiába puhít a sors... nem bír az elégedetlenséggel, mely bennem dolgozik... Kaptam nagyszerű vacsorát... pompás fekhelyem lesz... De nini az elégedetlenség máris fészkelődik bennem és azt súgja szemtelenül... Tudod-e pajtás, mi lenne most jó? egy csésze illatos feketekávé, meg két finom cigaretta..."
- “Szájhős, tele van titkokkal," gondolja róla Immanuél, mikor fürkészve lesi az alvó csavargó arcát,
Átgondoltabban és mélyebben, világosabban és
S jobban azt hiszem alig lehet ismerni a mai, örökké szenvedő, mindig vándorlásra kész, mindig telhetetlen, tehát vagy életunt, vagy mohó ember természetrajzát. - Azt a természetet, mely a pusztulásba fut, mely szíve mélyén ennek az egész földi létnek, világnak, vegetációnak a pusztulását áhítja.
Mind a kettő nagyszerűen megmintázott alak.
Tehát, még egyszer: hogyan kell élni?
*
A csavargó ott él köztünk, később elmegy tőlünk, - de Immánuél ismét vissza viszi, - erőszakolja, hogy visszatérjen közéjük... A titok, a romlás, úgy látszik, vonzza Immánuélt... S a csavargó az unatkozók nyugtalanságával próbálgatja, ízlelgeti, hogy mit is akarjon náluk... Végül addig nézi az asszonyt, a hallgatagot a bezárkózottat... míg megállapodik magával, hogy most ő reá van szüksége, őt kell felélnie, elrontania s ellöknie. Az asszonyt, aki gyűlöli őt, a csavargót, mert az ösztöne védekezik ellene,... nehogy az álmok árnyékait csempéssze álomtalan élete világosságába... Mert ő már az urával egy anyag s az is akar maradni... Élni akar az urával, dolgozni s azután meghalni, - amint ez a természet rendje - s nem akar a halál izgató mérgétől, már most, élete delén megrészegülni. Zsibbadt egyhangúságban akarja folytatni, - csakis egy irányban beállított érzésekkel, mint az ura... - S a csavargó hamar kikezdi, az unatkozók módján, kik ha belekezdenek játékukba, az oly fontos nekik, mint másnak az életfenntartó munka.
Beszél... Mert tudja, hogy a szó méreg, az tovább fejlődik, éli életét a másik agyban.
S az asszony lénye mélyén talán meg is rendül...
De sikerül neki helyén szilárdan és eltökélten megállania.
S a csavargó egy regényes epizód következtében elpusztul...
A két ember pedig mintha megtörtebben menne tovább útján... A szív sajog... Megborzongtak... mert megnyílt előttük a lét egy másik távlata.
*
Pompás jelenetek váltják fel egymást, - s pompás az egész munka, ha a végső akkordok nem is zárják le teljesen a témát.
Az írónak sikerült benne az emberi élet fölé egy felsőbb szemlélet magasságába emelkedni, kétségeit oly erővel és koncentráltan vetíteni elénk, amint csak igazi művésznek sikerülhet.
Két ideát vetített elénk, - két egymással vitázó énünk víziójában.
Az ember azért művészkedik, mert fáj neki az idő múlása, a szép hervadása. Le szeretné rögzíteni, amit élt, tapasztalt, hogy el ne feledje, meg szeretné állítani az időt. S e reménytelenség teszi a művészetet még szebbé, még vonzóbbá.
Hálás vagyok Molynak, hogy megírta, oly szépen megírta, amit oly sokszor éreztem és gondoltam s amit oly sokszor megint elfeledtem.
S ha igaz, hogy a művészet élvezete fájdalmat okoz: mert a művészet csak az élet anyagtalan színét, csábító illatát, szépségét küldi felénk s nincs módunk “a szép ígérete," a boldogság után nyúlnunk - s ha e fájdalom is mértéke lehet a művészetnek:
Moly azért is kiváló művész, mert alakjaitól: Immánuéltől, Hannahtól, Theodosiustól s a kis magános háztól úgy váltunk el, mint régi ismerőseinktől: - könyvét révetegen tettük le s fájdalommal.
[*]