Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 10. szám
Délelőtt tíz óra tájban Mariet telefonhoz hívják.
- A Palace hotel.
Éppen reggelinél ül madame Malavant-nal és Makaival. Felugrik, szalad. Makai egy árnyalattal sápadtabb lesz s mert madame Malavant nevetős gúnnyal vizsgálja, ügyetlenül lesüti a szemét.
Madame Malavant anyjáról angol, magas, fekete hajú, kellemes, hideg arcú teremtés, a szája az, ami emléket hagy róla: kellemes, nagy száj, mindig nevetésre áll, de ha lehet, mindig lenéz, kinevet. Van bizonyos fokú morálja, de rossz nő, nincs szíve, nem szeretett, nem szeret senkit, még gyerekeit se, akikre pedig a jó anya rendszeretetével ügyel. Csak úgy könnyedén küldi Marie után:
- A kicsi? Csak nem! Palace hotel... Hogy mondja, monsieur?
Szeretne valami gorombaságot felelni ennek a szívtelen nőnek, aki fölött Marie mint ember, mint nő, mérhetetlen magasságban van s mégis Mariera haragszik, mert nem tud felelni, a másik biztossága előre legyöngíti szavát. Kicsit kedvetlenül felel:
- Ugyan madame.
- Milyen kedves gyerek - mondja madame Malavant, karját keresztbe teszi a mellén, szája, szeme kellemes beszélgető hangulatot jelez, - milyen kedves gyerek ez a Marie! Milyen gondatlan. Milyen ártatlanul, bájosan, természetesen kokett.
Feszeng a tűszúrások alatt.
- Mon cher - szalad vissza fényes szemmel Marie - képzelje, ch
Madame Malavant ajánlkozik, elkíséri Mariet. Délután félötkor el is mennek. Mariet bevezetik a hollandus fogadószobájába. Éppen, hogy végignézheti a szalont, amelynek az ő miliőjéhez képest oly tiszta, úri, nyugodt atmoszférája van, jön a másik szobából van de Meene. Udvariasan és bizonyos jósággal arcán közeledik Marie felé s míg kezét kezében tartja, így szól:
- Köszönöm, madame, hogy elfáradt hozzám.
Marie őszinte, szívből jövő, várakozó, nagy szimpátiával nézi a hollandust, az, hogy általa megszépül az élete, hálás ragaszkodást kelt benne. Kicsit bús, inkább megadó tekintete legfeljebb jelzi nyomorát, de semmit sem mond el belőle, Marie, mint a legtöbb igazán nő, főképp első impresszióra, annyira, mint édes, bájos, ártatlan gyerek - a nő, nála még keresetlenebbnek látszó - bájával jelent meg, hogy szociális helyzete teljesen elszemélytelenedett mögötte. Azt mindenki látta, hogy kokett, de ez a kokettség oly ártatlan, jóhiszemű, becsületes volt, mint a hároméves kislányoké, akik szerelmesen szokták megnézni azokat a férfiakat, akik tetszenek nekik. A hálás, bizalmas tekintetre a hollandus egész közeli, jóságos hangon kezdett beszélni. Ahogy leült és féloldalról felfelé nézve beszélni kezdett, egyszerre megnyerte Marie szívét. Bonhomme, mondta magában széjjelterülő mosollyal és most már a régi barátság kedveskedésével nézte meg e fejet, melyen a haj majdnem vörös volt, a szürke szemet, a vöröses embereknek láthatatlan szeplőkkel teli arcát, amelynek a szép, nyugodt, előkelő, egyenletes élet valami tiszta, megnyugtató tudatot adott. Egy élő raisonneur, kellemes, okos, nyugodt ember, azokból a színdarabokból, amelyekben semmi élő sincs. Ilyen figurákba szoktak a fiatal lányok beleszeretni, ezekbe a negyvenévesekbe, ezekbe a még nem is csúnya emberekbe, akiknek fiatalkorukban semmi szerencséjük sem volt a nőknél. Félreálltak, szemlélődtek s negyven éves korukban megjön az idejük, olyanok, akiknek szemük vagy szívük van, örömmel ismerik fel a csendes finomságú alakjukat. Ezekben van az igazi jóság. Ezek azok, akik - amennyire ember képes rá - névtelenül, hiúság és póz nélkül tesznek. Ezek a karakterek legbiztosabb fajtái.
- Madame, - mondta franciául az idegen ismert hibáival - én ígérem, hogy szorgalmas, pontos diák leszek, de attól tartok, hogy nem sokat fogok haladni. Negyvenhárom éves korában nem tanul könnyen az ember. Bizonyos, hogy oly jól tudom a nyelv hibáit, hogy nem lesz könnyű felejtenem.
- Valóban, ez csaknem minden idegennél így van. Ha abban, amit jól mondanak, oly biztosak volnának, mint a hibáikban.
- Szóval a nyelvi hibákról épp oly nehéz vagy lehetetlen leszokni, - nevet van de Meene - mint egyéb hibákról.
- Ha a mester szeretettel és türelemmel foglalkozik velünk, nem olyan nehéz - szólt Marie és egyidőben Andrejre gondol, ki hibáit türelmetlenségével még jobban belerögzítette.
- Hát mit gondol madame, hogy fogunk tanulni?
- Ha önnek nincs ellene kifogása, az óra egyik felén olvasunk, illetve ön felolvas, azután egy kis írásbeli gyakorlatot csinálunk s végül beszélgetni fogunk. Tetszik önnek?
- Az első órán fordítsuk meg az órarendet. Kezdjük a konverzációval. Megengedi, hogy teát hozassak föl. Régóta van itt, madame?
- Majd egy éve.
Ő pár hete. Ismerőse alig van. A hotelből ismer egy-két embert, de az ismeretség futólagos. Az ember, hogy jól lehessen a másikkal, kell valami ízlésbeli közösség. Hogy Marie hogy él? Hol a férje? Hallotta, hogy van egy kis lánya. Neki sajnos, nincs gyereke. Nagyon szeretik egymást a feleségével s bizony hiányzik a gyerek.
Marie felelget. Sőt majdnem mindig ő beszél, a hollandus már nem szól, odahallgat Marie beszédjére. Marie anélkül, hogy kiszolgáltatna valakit, mesél a kis penzió életéről, a háborús nyomorúságról, a kis intrikákról, oly édesen, oly szívhangon, felüdülve a jó légkörben, animáltan a teától, a jó cigarettától, a következő szebb napoktól. A hollandus hátradől székében és úgy hallgatja.
Hány óra? Fél hét. Hogy elmúlt az idő. A két óra: egy perc. Köszönöm, ch
Elmúlt egy hét, van de Meene nem sokat haladt a franciában, de alig várja az órákat. Komoly és korrekt önmagával szemben is, kötelességszerűen megcsinálja hát penzumát és hangosan olvasgat egy pár oldalt könyvéből, de mint a rossz tanuló, alig várja, hogy eldobhassa a könyvet és beszélgethessen. Már régi barátok. Ismeri személyenként Marie környezetét, félig-meddig ismeri családi körülményeit s ő is bizalmas, beszél hotelbeli ismerőseiről, utazásairól, Indiáról, Amerikáról, a társaságról, mindenféléről, amit egy világlátott ember utazásain felszedhet. Oly jól megértik egymást, oly jól vannak együtt. Marie is alig várja, hogy hozzá mehessen. A természetükben van egy nagy hasonlóság: mind a ketten a legkevésbé sem agresszívek, valamiféle lelki szűziességből nem mondanak rosszat senkiről, ez a tudatos vagy tudattalan emberi vonás talán a legritkább emberi érték.
Búcsúzóra a hollandus átnyújt Marienak egy borítékot.
- Madame, engedje meg. Legyen szíves határozza meg az órák árát s ha letelik az idő, ha én elfelejteném, kérem, szóljon. Annyi barátsággal van, azt hiszem, hozzám, hogy arra kérhetem a vagyoni viszonyaira való tekintettel...
- Hát monsieur, - vág elhalkuló mondatába Marie - úgy gondolom, három frank egy óra.
- Annyiért nem lehet - mosolyog a hollandus. - Komolyan. Itt a hotelben úgy hallottam, hat frankot fizetnek egy óráért. S minthogy ön majdnem két órát ad nekem, engedje meg, hogy én határozzam meg a lecke árát: tíz frank. Jó?
- Nem.
- Miért nem?
- Azért nem, monsieur, mert akkor nem tudnék többet órát adni önnek, legalább nem oly közvetlen, természetes hangon, mint eddig. Nem érezném függetlennek magam. Ért ön engem.
- De kérem.
- Nem, nem. Most úgy érzem, ha idejövök, e három frankért megdolgozom s viszonyunkban nincs semmi bántó, zavaró. Ha ön tíz frankot fizet, elvesz a könnyedségem és függetlenségem, hogy úgy mondjam, az egyenrangúságom, amivel önnek beszélgetek.
A hollandus a keze után nyúl és megcsókolja.
- Így még jobb szeretem kegyedet.
Kezénél fogva visszavezeti és megállítja:
- De ide hallgasson, gyermekem. - Nem szabad visszautasítania ajánlatomat. Sőt, meg kell engednie, hogy kétszer annyit ajánljak fel önnek. Nekem ön a szerény, kedves szavaival kimondhatatlan örömet szerez. Úgy-e, tudja? Azt is tudja, hogy én nagyon gazdag vagyok. Oly kevés örömöm van a pénzből, oly kevés alkalmam van rá, mikor igazán jót tehetek valakinek és olyannak tehetek jót, aki megérdemli. Mondja gyermekem, mért akar megfosztani engem attól a jóérzéstől, hogy önért tehessek valamit? Hogy kicsit könnyebben élhessen, hogy gyermekének valamivel nagyobb kényelme legyen.
Marie hallgat, a földre néz. Fölemeli fejét, pupillája a szem csodálatos káprázatával óriásra nő, a jóság, a jólét holnapi tudata felolvasztja, szinte anyaivá teszi magával szemben, fölemeli fejét és hálásan mondja:
- Köszönöm, monsieur! Illetlen lenne tovább tiltakoznom. Majd meglátjuk, úgy-e?
Amint lejön a hotelből, kinyitja a borítékot: kétszáz frank. Kétszáz frank! Mikor volt utoljára kétszáz frankja, de régen is volt! Kétszáz frankja van. Mit csináljon, mit tegyen vele? A Palace alatt, minden kivilágított üzlet előtt megáll. Mit vegyen legelőbb?! Kalapot: este van, nehéz választani! Cipőt: a harisnyája lyukas, majd holnap! vesz új harisnyákat és akkor. Megáll egy illatszeres kereskedés előtt, sorra vizsgálja a flakonokat, egyszerre elhatározza magát, hogy bemegy s benn az üzletben, mintha mindig ilyet vásárolt volna, pár pillanatnyi válogatás után kiválaszt egy Cotyt s szó nélkül lefizeti az árát: a harminchat frankot. Hogy örül neki! Az utcán kibontja a dobozt és újra megnézi a nehéz kristályt, melyben a párfőm tiszta, gyenge sárga színben, átlátszóan ragyog.
Hopp! az üzleteket csukni kezdik, hamar, hol kaphat Natasának valamit. Talál egy játékkereskedést, vesz egy nagy labdát, a cukrászdában süteményt, cukrot és mert késő van és mert a közelben ott áll egy autótaxi, felül rá.
Először is kifizeti a kosztadó asszonynak az adósságot, negyven frankot és mert meg van elégedve a gyerek ellátásával, felemeli a havi díjat tíz frankkal. Nem kíván mást, csak hogy a gyereke több tejet, vajat kapjon.
- Natasa - nyit be a gyerekszobába, ahol a kislány egy másik aprósággal a földön játszik. A gyerek fölemeli sűrű fekete szemét.
- Nézd, mit hoztam neked!
A labdát földhöz csapja, mire a kislány hangos, gurgulázó nevetéssel szaladni kezd és ügyetlenül kapkod a felugró játék után. Végre megkeríti. Marie labdástól együtt felöleli s az ölébe ülteti. Cukrot, süteményt ad neki.
- Madame, nem szabad rontani a kislányt - szól rá tréfás szemrehányással a háziasszony, aki hangsúlyozásában valahogy elhelyezi az anyai jóságot, amit ő Natasára fordít. S mert a kislány, mikor Marie vissza akarja venni az édességet, pityeregni kezd, az asszony elveszi tőle s mikor másképp nem megy, sarokba állítással próbálja megregulázni. Marie ügyetlenül elejti kezét: igaza van Andrejnek, nem ért a gyerekhez se. - Mit csináljon most? - Míg azon gondolkozik, hogy illik-e, elmehet-e már, rávetődik a szeme a másik kosztosgyerekre, egy négyesztendős, nagy burkusfejű fiúra.
- Gyere ide - hívja barátságosan.
A gyerek felismeri a jó pajtást, rohan Mariehoz, aki ölébe ülteti, térdén lovagoltatja, bolondságokat mond neki, ez már ember, ezzel tud beszélgetni.
Végre Natasa elcsöndesedik, Marie búcsúzik.
- Bon soir, ch
Megy hazafelé. Útközben cigarettát és egy üveg likőrt vásárol. Mire hazaér, a társaság már rég megvacsorázott.
Néhányan még ott maradtak az ebédlőasztalnál, így madame Szemenoff is, ki egy magános asztalnál, maga elé tartva a könyvet, állhatatosan olvas.
- Óh, Lidia Fedorovna, - indul feléje Marie - milyen szép napom van.
Madame Szemenoff szemüvegén keresztül ironikusan ránéz Marie csomagjaira.
- Azt látom! Pénzt kaptál?
- Igen. Lidia Fedorovna, csak egyedül önnek mondom el, a többiek gonoszul félremagyaráznák, a jó van de Meene volt az, aki figyelmeztetett, hogy nem szabad elmondanom, mert biztos be fogják piszkolni: Lidia Fedorovna: tíz frankot kapok egy óráért!
- Tíz frankot! Na hallod, szerencséd van.
Utána teszi:
- Mások is úgy mondják, hogy ez a van de Meene a legfinomabb úriember. - Nem mutathatnád be? Nekem is hadd legyen belőle valamim!
De egy pár pillanat múlva nem állhatja meg s szatirikus mosollyal, fejét nyomatékkal rázva a kérdésnél, kérdi:
- De valld be, hogy kokettáltál vele?
- Nem, igazán nem.
- Máskülönben nem adnak olyan könnyen egy óráért tíz frankot - véli madame Szemenoff, aki most, hogy Marie anyagi viszonyai szinte jobbak lettek, mint az övé (mert a háború alatt kevés pénzt húz hazulról), sokallani kezdi a szerencséjét.
Marie lényének alázatos vonásával megadja magát, talán azért is, mert érzi, hogy Lidia Fedorovnának kicsit igaza is van.
- Na mit hoztál? - szólítja meg most egyszerre békülő közeledéssel, feléledt gusztussal, amint ránéz a csomagokra és mintegy szaglászva igyekszik hozzáférni tartalmukhoz, amelyben csemegefélét gondol.
- Likőrt, cigarettát.
- Látod milyen önző vagy! - mondja elbeszélő, gyors egymásutánban s pillanatra megáll, a szünettel érezteti mindazt a jót, amit Marieért tett. - Látod, csak magadra gondolsz! Likőrt, cigarettát. Én, ha neked lettem volna, én hoztam volna Lidia Fedorovnának is valamit, mondjuk, egy kis jó sajtot, egy kis déli gyümölcsöt.
- Kedves Lidia Fedorovna, az üzletek zártak, bizony nem tudtam hirtelenében mit venni.
Hozzák a Marie vacsoráját, Marie lassan eszik.
- Legalább a likőrből kínálnál meg! - szól még mindig egész kielégítetlenül.
- Parancsoljon - felel Marie örömmel, a villával kiveszi a dugót s mert a szobalányt nem lehet egyhamar megkeríteni, a vizes pohárba tölt az édes italból. Lidia Fedorovna egyet nyel és mikor az édességet a gyomrában érzi, valamivel enyhültebb, szelídebb hangon próbálja Marienak átadni elégedetlenségét. Egy szemernyi szemrehányást keverve hozzá, így szól:
- S mennyi pénzt kaptál?
Marie azon gondolkozik, nem lenne-e tanácsosabb nem megmondani az igazat, nem, nem, a hazugságtól irtózik.
- Kétszáz frankot!
- Megvan?
- Nem. Nincs.
- Mit vásároltál?
- Kifizettem a Natasa tartozását s Lidia Fedorovna, ne haragudjon, vettem egy parfümöt.
- Parfümöt!
- Harminchat frankért! - teszi hozzá s most már bizonyos daccal, gonoszsággal szembe néz rá.
- Harminchat frankért, a mai időben harminchat frankért. Te vettél harminchat frankért egy parfümöt!
- Igen - néz maga elé Marie.
Lidia Fedorovna felhagy a gúnyos vércsehanggal és a szívére igyekszik menni a másiknak.
- Nézz csak ide! Tartozol itt, tartozol ott, élsz az Isten kegyelméből egyik napról a másikra, arról nem is szólok, hogy gyakran rám szorultál, mert tudod mily szívesen teszek értetek valamit s van lelked harminchat frankot adni egy parfümért?
- Óh Lidia Fedorovna, ne bántson engem.
- Arra nem gondolsz, hogy holnapután mi lesz. Itt a tél. Ma vannak leckéid, holnap nincsenek. Hogy beteg lehetsz, hogy a gyerek beteg lehet! Ha egy csepp komolyság lett volna benned, a pénzt a takarékba tetted volna.
- Igaza van kedves Lidia Fedorovna, de nekem is igazam van. Óh Istenem! ez az élet! Gondolja meg, huszonhárom éves vagyok - meddig tart még a fiatalságom! - és soha, soha nem volt egy boldog napom, nyugodt örömem. Nem érti Lidia Fedorovna, éppen azért, mert ez az üveg harminchat frankba került, épp azért, mert ez a pénz ma egy kis vagyon és ez az üveg, ez a kis üveg az enyém: csak egy parfüm, azért öröm nekem.
- Áh! - emeli fel kezét valamivel csitultabban, valamit mégis csak hozzáfért a Marie szava.
- Ha tudná mennyit fogok én örülni ennek az üvegnek Lidia Fedorovna, nem haragudna.
- Könnyelmű vagy!
- S ha hazudtam volna önnek, ha azt mondtam volna négy frankba került, akkor jobb volnék.
- Még csak az kellene, hogy hazudj is, ugyan mi maradna belőled! - mondja ki az utolsó szót, mert látja jönni madame Malavant-t.
Úgy látszik, madame Malavant észrevett valamit abból, hogy Marie megvagyonosodott, vagy ha többet nem, azt hogy likőr és jó cigaretta van az asztalon, mert amint jó estét köszönt és leült Marie mellé, a szék karját követve átkarolta a fiatal asszony nyakát.
- Parancsol egy kis likőrt, ch
Madame Malavantnak acélosan cseng a hangja:
- Örömmel.
Mind a hárman isznak.
Madame Malavant rámosolyog Mariera, összedörzsöli két ujját azzal a némajátékkal, amivel a pénzt szokták jelezni és helybenhagyást várva kérdi:
- A bonhomme?!
Marie elszomorodik.
Megy föl a szobájába s kipakolja a parfümöt. Mily remek flakon! Felnyitja. Mily jó, gyöngéd illata van. Leül. A pénz: bankjegyek, ezüstök ott hevernek előtte az asztalon, megelégedéssel nézi, a bizonytalanság állandó, idegesítő érzése után, oly álmosító jóérzés gondtalannak lenni. A jómódban mégsem olyan boldogtalan az ember, bizonyára a fájdalom lassú zsibbadás s nem érzi folytonosan.
Kicsit a likőrtől is álmos lesz a feje.
Hogy öröme van, szeretné örömét megosztani, kiörülni, beszélgetni róla. Valakit boldogítania kell, szíve úgy tele van. Makai! - Itthon van? - Feláll s az ajtajához megy.
Makai szobájában van, a sötétben fekszik. Látta, mikor Marie megjött, a szalonból hallott egy-két szót a Lidia Fedorovnával való beszélgetéséből s ebből megértette, hogy elvesztette.
Csak szemrehányást tudott magának tenni. Meg kellett vallania, hogy keveset gondolt a nővel. Bár Marie attól kezdve, hogy közelebb kerültek egymáshoz, alig, vagy csak a legkevesebbet beszélt a dolgairól, tudhatta és tudta, hogy alig vannak órái s abból lézengett, ami még tavaszi keresetéből maradt neki s amit Lidia Fedorovnától kölcsönzött ki. Egyszer gyöngédségből, másszor meg azért, mert attól tartott, ha elkezdődik se vége, se hossza nem lesz, nem merte, nem akarta segíteni. Minden délután elvitte a Palace-tea roomjába, igen gyakran elment vele valahová este is, s ha Marie gyermekesen elbájolva többször odavitte egy kirakat elé egy blúz vagy kalap miatt, nagy idő múlva rájött, hogy azzal alighanem örömet szerez majd neki, megvette, meglepte vele. Ez volt minden. Neki sokba került, de segíteni semmit sem segített vele. Huszonhárom éves nő gyerekkel, egyedül, pénztelenül, most egy gyöngédebb pillanatban megértette, mit jelent ez! Ő csak pörölt vele: mért cigarettázik annyit, mért mosolyog olyanokat a két görögre, akiket tanít, mért táncol, ugrál minden este. Tegnap azt is felelte neki:
- Tudja barátom, maga még szigorúbb férjem, mint az uram! ez sok!
Haragosan elváltak. Ő leszámolt azzal, hogy elvesztette. Most kopog: mit akar?
Marie belép. Drágán mosolyog.
- Jó estét! - mondja. - Hogy van? mért feküdt le? Van kedve beszélgetni? Beszélgessünk - szól hízelegve és boldogan.
Elmeséli a van de Meenenel való beszélgetését, hogy kapta a pénzt. Makai szeretne egy és más kellemetlenkedő kérdést tenni neki, ami ott van a nyelve alatt. De fél elrontani a következő pillanatokat. Hallgat. Az pedig boldogan fecseg. És mindig eltöltöttebben, elégedettebben, belül kellemes zsibongást érezve, felszabadultan a nyomor köteleitől, amelyek folyton súrolták, hogy ennyire boldognak érezte magát, anélkül, hogy szíve vagy fantáziája kívánta volna, anélkül, hogy öröme lett volna belőle, szinte rátukmálta magát a fiatalemberre, gazdagon lelkében, hogyha neki öröme van, örömet adjon a másiknak.
...Egyszer, mikor az egyik tea-roomban meglátta őket van de Meene, amint egy vasárnap délutánt ott töltöttek, másnap megkérdezte:
- Az volt az a bizonyos magyar fiatalember?
- Az.
Aztán másról beszélgettek. Az óra végén így szól a hollandus Mariehoz:
- Nekem nagyon fájna, ha megtudnám, hogy magának barátja van.
Mariet nagyon megfogja az így fogalmazott mondat, kérdi:
- S mért monsieur?
- Azért, mert oly szép illúzióm van önről. Olyan tisztának látom a gondolkodását. Mert annyira úgy érzem, hogy önnek ez idő szerint nem kell, nem hiányzik. Úgy nem érzek férfit ön mögött és úgy nem érzem önön a szükségét. Ön talán kokett, de lelkében ártatlan. A nők nagy átlaga pedig óvatosan flörtöl és folyton érezni náluk a kielégítetlen életet.
- Ki tudja monsieur! Én csak egyet tudok, hogy lelkemben a legalázatosabb vagyok és rengeteg hibát látok magamban. De változtatni nem tudok rajta. Az élet oly rövid és oly szegény. Nekem az élet: az a pár kicsiség, - ön azt mondja kokettség, az uram más hibákat is lát bennem - az élet nekem ez: a hibáim, a kis örömeim. Az, hogy ezekben élhetek kedvemre. Ha ez se volna, monsieur?
Marie nevet, önkéntelenül, de ösztönösen. A mosollyal, amelyre van de Meene is mosolyog s valami ügyetlen félszót mond, megmenti a jó embert attól a kínos pillanattól, amelyből csak egy üres vagy buta frázis vezet ki, amelyet tisztességes embernek oly nehéz kimondania, mert érzi, hogy akármit mond, csak még nyilvánvalóbbá teszi vele a másik szavainak jelentőségét.
Mert körülbelül mindent tud már a Marie életéből. A nő bizonyos önfenntartási ösztönnel, mert megérezte, hogy a legértékesebb, amit az ilyfajta embernek adhat, a bizalom, fejezetenként s ötletszerűen mesélni kezdett életükből. Az első epizódokat tartózkodva és óvatosan, csak azért, hogy a másikkal éreztesse bizalmát és szeretetét. Később folyékonyabban és részletesebben, mert érezte, hogy a hollandust megejti előadása és azért, mert bármennyire igyekezett Andrejt védelmébe venni és maga elé helyezni, a bekövetkezett sorssal mégis csak vádolta őt s van de Meenetől mintegy felmentést kért a maga részére. Érezte az ura erkölcsi komolyságát, érezte belül, be nem vallottan, hogy abban, hogy ilyen boldogtalanok, ő, egyedül ő a hibás s a hibát ott követte el, hogy szerelmében felemelkedett, felmagasodott az urához s aztán amint megvolt, amit akart, együtt voltak, a maga életét próbálta élni. S mert más óráiban meg másképp látta a dolgot s az urát tette mindenért felelőssé, vagy legalább is kettejüket, azért beszélt oly nyíltan van de Meene előtt, hogy önvádak ellen valami abszolúció-félét kapjon.
- Az ura mégis csak rongy ember - mondta egy ilyen beszélgetés közben a hollandus. - Egy férfinak, a legkevesebb komolysággal, nem szabad megházasodnia, ha feleségét nem tudja biztosan eltartani.
- Monsieur rosszul ítél - tiltakozott Marie. - Nem ismeri az uramat, nem ismeri fajtáját. Először is életében folyton dolgozott a legkeményebben dolgozott. Egyszer hónapszámra, ő, az egykori tüzértiszt, zsákot hordott a Szajna partján, ebből éltünk. Eltartani a feleségét? A kérdés: hogy? Az ő fajtájú embernek a feltételek nem fontosak. Sőt, minél több szenvedéssel, megpróbáltatással éli életét, annál közelebb érzi magát életéhez. Dolgozik, szenved és ebben találja kielégülését.
- Nem, nem, kedves barátnőm, nincs igaza. Az ilyen embernek, akinek csak a maga élete fontos, aki minden életre elszánta magát: nem szabad házasodnia.
- S ha megszerettük egymást?
- A szerelem, kedves gyermekem, a legkevesebb ok a házasságra. Több kell hozzá. Egyforma nevelés, egyforma előítélet s legfőképp tudatosan vagy tudattalanul valami nagy szolidaritás, szövetség, amellyel az ember minden egyébről lemondott.
A maga életét beszélte. Tíz év előtt házasodott. Elvett egy észak-német nőt, ki kellemes arcával, jó, biztos alakjával, derűs egyenletességével szinte feleségnek született. Tíz éves házasságuk alatt mindketten boldogok voltak, amennyire csak boldogok lehettek egymás által. A férfi, ha egyszer eszébe jutott, ha az életből kényére választhatna, ha az életet újra elölről kezdhetné, vajon mit tenne: gondolkodásával és szívével egy eredményre jutott: ezt az életet választaná, amit eddig kapott. Mégis időnként nagyon hiányzott valami. Az egyedüllét? Sokszor szivarral szájában elüldögélt tanácstalan, emlékezés nélkül hallgatagságban, jelzést várva magától. A szabadság? Fogalommal néven nevezni nem lehet ezt a komplexumot. De úgy volt, hogy néha tehernek érezte nagy boldogságát, korrektségét, amelyet egyformán kötelezőnek tekintett feleségével, magával vagy idegenekkel szemben. Sokszor megkívánta magának az átlag férfi psyhéjét, aki a házasságában boldog, de a házasságon kívül is utána megy örömeinek. Úgy érezte, nyugalma, lelke tisztasága csak úgy maradhat meg, ha korrektül, tisztán, szembe nézve, hazugság nélkül élhet: csak ez az élet! s érezte mily kimondhatatlanul, szinte emberfelettien nagy egy egész életet úgy megélni, hogy ne vágyakozzék, hogy ne engedjen a fiatal életnek, amely folyvást nő, fejlődik bennünk s érvényesülni akar. Néha szinte elveszve alatta kimondhatatlan súllyal érezte, milyen emberfelettien nagy feladat embernek lenni.
Mi lesz egyszerre az emberrel: a negyvenhároméves reszketett, ha nőt látott. Nem egy érdekelte, vagy egy bizonyos típus, nem voltak goromba vágyai, de mind érzékletesen, boldogítón hatott rá. Egy hang, mely fönt a lépcsőn hallatszott még s lehullott ide a hallba, ahol szivarozott, egy női hang, szimpatikus hang, egy kéz, a dekoltált kar, csípők nemes lovakra emlékeztető mozgása, a napfény, ami egy fiatal lányon játszik, mosolyog, egyet lép, hízelegve rád néz, csodálkozik, sokáig tartó, bő érzéki gyönyörűség lett neki. Órák hosszat el tudott ülni azzal, hogy elnézett két-három fiatal nőt egy csoportban, mind más színű virág, amint kezük mind más ritmussal megszaladt, repdestek, nevettek, csendesek voltak, a szépség szövegezhetetlen tartalmából számára nem veszett el semmisem.
Mikor Mariet először meglátta, mikor a szomszéd asztalnál meghallotta fiatal szavának édes, hízelgő hangját reszketni kezdett. Szerelem, vágy: nem, egyszerűen az üresség tudata fájdította és reszkettette meg. Hogy az élet, a fiatalság, az öröm, az élet boldog, üdítő kis szenzációja hogy elment, milyen messze ment tőle! Milyen régen nem hallott fiatal nevetést! Milyen régen nem nevetett neki, az ő számára valaki! Milyen régen nem nevetett a lélek kortalan fiatalságával ő maga!
Sokáig habozott, hogy közeledjék hozzá. Maga előtt restellte a dolgot. Végül is, magával is elhitette, hogy valóban órákat akar venni. S ismerte magát, biztos volt maga felől s azt a kis kirándulást, amit meg akart tenni, azt az ellenőrizhetetlen hűtlenséget, hogy naponta hallgatni akart egy kis zenét, a legszebb zenét, amit a fiatal száj ad, ezt nem rótta föl magának különösebben.
Időközben, az egymáshoz való viszonyukban napról-napra közeledtek egymáshoz. Marie kezdte megszeretni ezt az előkelő lelket, s az arc a rég és kedves arcok ismert, szimpatikus személytelenségével jelent meg előtte.
Mindennap együtt voltak vagy két órát.
S mert mindent akart tudni róla s Marie azt hitte, hogy azzal, hogy elmondja életét, valahol értelmet kap belőle, hol is a baj s mi is hiányzik s titkon, öntudatlan tudatossággal, láthatatlanul az életfenntartás ösztöne is dolgozott benne, amely reménykedett a hollandus segítő kezében: mesélni kezdett életéből. Gyerekkor. Párizs. A házasságukhoz tulajdonképp félt hozzáéri. Tisztelte az urát s féltette emlékeit. Fájt volna neki az urát a nyomorával kiszolgáltatni. De egy délután, animált beszélgetés közben eszébe jutott, milyen sikert ért el Makainál a cap-martini részletekkel s a hiúság erősebb lett, mint a szemérem. Lassanként mindent, mindent elmesélt életéből.
És így mentek mindig beljebb és beljebb, ez az út, a beérés bizonytalanságával, ez a lefelé csúszás: a férfinak a legboldogabb volt.
Valami hat hét múlva jött. Marie menni készült, odament az ablakhoz és kinézett a sötétedő tóra. Van de Meene mellé állt. Ott állottak, Marie hallja a másik lélegzését és erre neki is a szájáig hullámzik érzése. Hallatszik a szívdobogás s az ideges lélegzet.
Csak egy mozdulat hiányzik: egy mozdulat, ami már ott van a hollandus idegében, de nem tud elindulni, mert tudata lefogja, fél az átmenettől, fél a durva pillanattól, ami következik.
Az érzés felhője elszáll, nem bírja a tudatot.
Nem történt semmi.
Ha történt volna, Marienak nem lett volna se több, se kevesebb. Ő úgy érezte, történt valami. Kóborolva, elgondolkozva ment hazafelé s kérdezte magától, mi volt ez?
Hát így megy az élet?
S ez most egy emlék?
S ez az élet?
Két-három ilyen vagy másfajtább lelki szenzáció s ez az élet?
Elkezdett könnyezni.
*
Másnap délelőtt felkereste Natasát.
Oly keveset vagyok a gyerekkel, igazán nem vagyok olyan anya sem, mint amilyen lelkemben valóban vagyok. A szeretetet nem elég elgondolni, mutatni kell. Most, hogy a jó Isten ilyen jó és hogy jó maradjon hozzám, talán elkezdhetem kötelességem, ezentúl mindennap meglátogatom Natasát.
Natasát, mondta el magában a nevet, csak így: Natasát s nem valami kedves jelzőt, valami becéző nevet: Natasát.
A gyerek is úgy volt vele. Közelebb érezte magát a kosztadó asszonyhoz s Marieban egy neki tetsző idegent látott, aki cukrot szokott hozni és ha eljön, mindig jó hozzá.
Az úton vett neki egy kis ruhát, kis cipőt, harisnyát és valamivel boldogabb érzéssel, mely nem annyira az anyáé volt, mint a gyönge léleké akit meghatott az, hogy valami jóba fogott: kezdte újba öltöztetni a kislányt.
S aztán, hogy kész volt vele, maga elé állította a díványra és megnézte. Ez a tatár arc, mely máris megmutatkozik. Ez a mély, sötét, fekete szem. Semmi sincs belőle a gyereken s mégis valami megmondhatatlan, valahol az arcon. S ez az ő gyereke? Hallgatta magát: mit felel szíve e szóra. Valami megindulást érzett.
- Gyere csak ide Natasa! - A térdére ültette és olyan mélyen nézett a szemébe, mintha a mélység fenekén, pillantásával elérhette volna a rejteket, amelyben az egész jövő készen, elindulásra készen hallgatott.
Ő, aki másokkal legszívesebben bolondozgatott, játszott, helytelenkedni szeretett, gyerekével mindig komoly volt, női ösztöne mindig alázatosan követte a pillanat követelését, mindig komoly volt nála s ezzel úgy érezte, megközelítette anyai kötelességét.
A gyerek homlokába nézett és onnan akarta kiérezni a sorsot.
Mit akar Andrej? Mért kívánt tőlem több gyöngédséget? Hogy nem akart megérteni. Ha nem követelte volna, talán magamtól adtam volna. Mért nem várt? Nem lehet adni, ha követelik. Mért nem volt türelmesebb hozzám? Az ember annyival adósa magának, múltjának, hogy időbe tart míg a másiknak is tud adni valamit. Óh szomorú gyermekkor, szeretetlen gyermekkor! Soha egy szívből jött szó, édes pillanat, virágos gyermekkor! Hogy nem lehet megérteni, hogy akkor, mikor kicsit szabadabbnak érezte magát, a házasság első idejében, lelke magával foglalkozott, a gyermekkor fájdalmaival! A hallgatása valami gyógyulásféle volt. Mire kiheverte volna a fiatalság kínját, ezt a betegséget, melybe talán legjobb belehalni, mire megszokta volna az emberi világ különbségét attól az élettől, amelyben élt, amely a természeté volt, mire észre vette volna, hogy az élet stációkból áll s bizonyos helyeken mindenki köteles fel- és más helyeken leszállni, ebben az átmenetben meglepte a házasság és azután a gyerek. S most már nincs vissza, menni kell a megkezdett úton.
Balalajka!
Hogy mert tizenhárom éves korában megkedvelte az oroszokat, hogy mert tetszett neki egyedül lenni egy romantikus orosszal, hogy néhány pillanatért oda az élet, ezért a pár pillanatért.
Hogy most úgy hívják madame Koloszoff, (nem ő maga már) hogy ezért nem szabad reánevetni valakire, hogy ezért folyton sajogni kell, mit csinál Párizsban egy ember, hogy ezért nem mehet oda, ahova akar, nem volna szabad arra gondolni, mit akar s hogy ezért itt van előtte egy ember, egy élet, belőle kiszakadt élet, óh Úristen!
- Natasa, egyetlen gyermekem!
A gyerek leült, ujját szájába dugta s mert anyja ismeretlen tekintetét nem értette, majmos szomorúsággal nézett vissza.
Natasa! Gyermekem! Óh te, akinek első nevetését, karod gömbölyűségét oly örömmel néztem. Akiért aggódtam, akinek úgy vártam az élet, a szeretet első jelét, te, akire vigyáztam, hogy tudsz-e járni, megjött-e az első fogad (s akit itt elhanyagoltam), te, aki nőni kezdel, szép leszel, minden nap szebb leszel, te, aki néhány év múlva egyedül leszel az életem, mert nekem már reménységem sem lesz, csak te vagy, te leszel minden reménységem, te, aki nehéz betegségeken keresztül jutsz el éveidhez, te szenvedések gyümölcse, te belőled mi lesz?
A szíve összeszorult:
- Te is arra születtél, amire én?
Megijedt attól, amit kimondott, amiben benne volt a jövő predesztinációs jelzése s könyörögve akarta távol tartani.
- Te is, te minden! Te, akire egész életünk rá megy. Te szép, te egész arra születtél, hogy egy nap, egy pillanat s vége. - Te drága szép, te nagy baba, aki leszel, kezébe kerülsz valakinek és véged. - Egy este, egy óra, öt perc és örökre véged!
A gyerek nem értett semmit a szavakból, de tudta még a nevetlen nyelvet: el kezdett keservesen sírni.
Párizs, 1916. október 30.
Kedves Marie!
Alig van annyi lelki erőm, hogy leüljek s írjak neked. Olyannyira nem találom magamat, olyannyira passzív vagyok, oly szomorú, oly reménytelen minden körülöttem. Nem tudok a barátaimhoz se menni: eddig legalább rájuk tudtam megnyugtatólag hatni, ha magamra már nem, most fáradtan ülök közöttük: az én csendem még nagyobbá teszi az ő csendjüket: nem megyek hozzájuk. Amíg el vagyok foglalva, csak még megy, félfigyelmem a könyvön, újságon s fele valami zsibbadt öntudatlanságban vesz el. Aztán ki az utcára, a nagy boulevardra s megyek vakon, vagyok, de nem élek, mintha be volnék balzsamozva szomorúságomba, megyek az utcákon, amelyek elébem jönnek, kocsik és autók között s nem gázolnak el. Mért nem? Mért nem intézi el egy autóbusz azt, amire mikor a halál sarkamban járt, esztendőkön keresztül nem gondoltam, mikor napokig éheztem, mikor húsz kilométert futottam egyfolytában karomban a golyóval? Semmi sem volt távolabb tőlem, mint a halál gondolata, a legnagyobb bűnnek tekintettem az öngyilkosságot, a bűnök bűnnének, merényletnek a természet ellen s bűnnek az emberiség legnagyobb gondolata: a hit ellen. Most sokszor gondolok rá. Megfulladok itt!
Mindig idegennek éreztem magam mindenütt, Európában és még Amerikában is, mindig, mindenütt magamon éreztem az európai megkülönböztető tekintetét: te orosz vagy! Egy orosz! “Dacára annak, hogy orosz, úgy viselkedik, mint mi." Mindig magam mögött éreztem egy barbári árnyékot, amelyet az, aki beszélt velem, mögöttem érzett, s ha nem érzett, keresett. Most látom, most a háború alatt, most mikor ismeretlen rejtekek nyíltak meg bennem, most, mikor megismertem magamban oly érzéseket, amelyek mindennél előbb való érzéseim, most látom azt a távolságot, ami egy európai s egy orosz közt van valóban és áthidalhatatlanul. Túl Neuillyn, túl messze-messze, amerre néha órák hosszat gyalogolok, hogy lejárjam a mozdulatlan energiámat, kinyílik a láthatár, a messzeség, látom a lenyugvó napot, a kis házakat, a mezőt, a tócsákat, a baromfiudvart, a kép otthoni. A házak itt is házak, az utcák is utcák, a faubourgokon túl itt is teres a tér, az emberek itt is emberek. Felébredek: még sem azok. Még sem azok. Nem az igaziak. Nem az enyéimek. Ilyenkor ahelyett hogy megkönnyebbülne a szívem, ahelyett hogy azt a boldog rokonságot érezném, amelyet odahaza mindig éreztem a földön, ahelyett még nehezebb lesz nekem. Ődöngve, halálra fáradtan megyek vissza s még borzalmasabb nekem a város. Este későn minden zárva, csak a kinók lángolnak messziről a gonosztevők sötét figuráival a falakon és én nézem e nézem, értetlenül nézem e népet, amely ópiumrészegségével dől ezekbe a pestises kinókba s lesi a dögletes bűnügyi regények fejezeteit!
Oly egyedül vagyok itt, Marie! Mily boldogok a húszévesek, mily boldogok azok, akik az életet úgy veszik, amint van! Mily boldogok azok, akiknek nincsenek gondolataik! Azok könnyen tudnak meghalni. De az, akinek gondolata van, aki egy eszméhez szegődött, aki hisz, reménykedik! Hogy egyszer szabad lesz Oroszország! Hogy egyszer miénk lesz Oroszország, oroszoké! Hogy egyszer hazajuthatok! S hogy egyszer munkás, emberséges életet élhetek! Meglesz-e? Most, mikor a háborúval közeledik a valósulás, hogy a nem messzi jövőben eljön valami bizonyosság, az amnesztia s ha nem, a sivatagszerű bizonytalanság, most nem messze a beteljesedés előtt, nincs többet türelmem. Egy egyetlen gondolat ad nyugalmat, ha arra gondolok, hogy hazamegyek. Gondolkozz Marie: az elhatározás csak első percre látszik végzetesnek. Ne hozd elő magad, ne áltasd magad, ne ijedj meg a meg nem szokott gondolattól, neked bizonyosan jobb lenne, ha minél előbb szabaddá tennélek s Natasa, drága egyetlen gyermekem, ne említsd őt, számára is jobb lenne, ha mennék sorsom után, mert mit adhatok én neki, ha Párizsban maradok. Az én életem, ha maradnom kell, a legszomorúbb sors. A halálbüntetést tudod, a legutóbbi amnesztiával huszonöt esztendőre változtatták, s ha most jelentkezem, ha száműznek, legalább otthon vagyok. S mi az száműzöttnek lenni, ha az ember közel maradhat ahhoz, amiben él s életét gondolatban megélheti: száműzött csak most vagyok, itt Párizsban, szabadon. Ez itt a leggonoszabb börtön, a legreménytelenebb fogság.
Hogy van Natasa? Látod-e gyakran? Mily színben van? Mennyit nőtt? Mit szokott csinálni naphosszat, mivel játszik, miket mond? Látod-e gyakran? Nem, nem. Nekem dolgozol. A gyereket elhanyagolod, a gyerek meg fog ismerni, a gyereket nem lehet megcsalni, a gyerek távol van tőlem, de engem fog szeretni. Üdv a jó Lidia Fedorovnának!
Ma küldök száz frankot, amihez váratlanul jutottam. Te nem ismered, Leó Fedorovics Kiszeleff, fiatalabb író, - másoltam egy regényét, azt fizette meg száz frankkal.
Kérlek, ne szaladgálj átlátszó voile blúzokban s nyári félcipőben, mert meghűtöd magad, gondolj kérlek a gyerekre.
Ölellek
Andrej.
Marie átolvasta a levelet és eldobva magától, türelmetlenül hajította az asztalra.
Épp próbáról jött, mikor kézhez kapta. Van pénze bőven. Az első kétszáz frank után tíz napra megint kapott egy borítékot s hatszáz frank volt benne, egy havi fizetése. Reklamált, protestált miatta, hogy a húsz frankos órákat nem fogadhatja el, de aztán rögtön meg is szokta a gondolatot, hogy neki ezentúl ennyi pénze lesz. Mi több, van de Meene egyébként is szerencsét hozott neki. Az ő révén még három leckét kapott a Palaceban öt-hat frankjával, úgy hogy még háromszáz frankot keresett. Ruhákat, kosztümöt, szőrmét rendelt, nagyobb előlegeket adott azzal, hogy a részleteket havonként törleszti.
Egész berendezkedett arra, hogy ez az állapot így marad s felöltözötten, új ruháiban, mintha új ember lett volna, megnagyosodott, megasszonyosodott, önmaga fölött is valami autoritás félével.
- Rongy alak! - mondta elkeseredéssel. - Rongy, sápítozó alak! gondolta bizonyos fölénnyel, amely pár hét előtt még nem volt benne s amelyet azóta érzett, hogy pénzt, sok pénzt keresett s a jövőben hónapokra biztosítottnak érezte sorsát. Egyszerre megszületett benne a legszebb biztosság, amit az ura mellett nem tudott megkapni: az életre való energia, az aktivitás.
Szánalommal és lenézéssel gondolt urára, ki óriási alakjával kábán és tehetetlenül állott szemben az élet apró bajaival. A lenézés azonban elpárolgott, az ura tiszta, nagy moralitása, hogy tagadni próbálta, rátűzött s megbánatta vele, amit gondolt.
Mert nincs egy olyan pozitív erő sem a földön, sem az elemekben, mint az, ami az emberben van. A villany erejéből világtájakon át elvesz valami, az emberi való, a lélek kisugárzásából nem, egy villanat sem. A szó mondhat akármit, a szem, a fül, a szó chiffrején keresztül elvétheti az erkölcsi erő fokát, a lélek, a tudattalan lélek nem. A bizonyos elfogódottság, a bizonyos zsongás, aminek zengését mindenki felhallja magából, amint egy ismeretlennel találkozik, jele annak, hogy lelkünk felismerte a másikat és belül engedelmeskedett a rangnak. Az érzés, amit ilyenkor érzünk, számszerű mutatója annak, hogy a most megismert lélek, mily közel áll az Elképzelthez s a miénk milyen distanciában van tőle. Innen e csalhatatlan érvényesülési formánál fogva van az, hogy egész szennyes karaktereknek érthetetlen szimpátiákat adunk, mert régebbi létünk finomabb mint a tudatunk, a mechanikus valónk s látja a különbséget, látja, hogy az élet, a környezet piszkolta be a lelket s nem ő önmagát, s innen van az, hogy bizonyos tiszta erkölcsöket távol tartunk magunktól, tisztátlanoknak érzünk lelkünk határtalan közelségével.
Olyan finom idegrendszer mint a Marieé volt, a médium megadásával engedett a távoli akaratnak. Oly jól érezte meg, ami a betűk közt rezgett, a ki nem mondott, ki nem gondolt szót: az ura dermesztő lenézését. Mit tehetett egyebet ellene, mint egy utcán nevelkedett kis polgári gyerek szines, bosszús, darázsos hangjával valamit visszafelelt neki. És ezzel vége is volt annak, ami tőle telhetett. Ideges, felhúzott, szimatoló orral, ölbe vesztett kézzel, mint egy médium, aki láthatatlan szem hatása alatt áll, elkezdett magában elcsöndesedni. Bóbiskoló lelke kiálmodta magát ebből a világból. Elfelejtette köznapi életét s hogy szabad lett, maga lett, megértette a másikat és engedett neki. Nem, nem, dehogy is rongy ember: az élet az. Az élet az. Az élet, amely nem hagy élni. Az élet, amely börtönebb a börtönnél kicsinyes, szolgatartó, engesztelhetetlen: piszok, szomorú. Odaült a sarokba: és elbúsult fejével, ide nem valóságának gyermeki szomorúságával, tisztán jelent meg előtte az ura. S mert valami lelkiismereti furdalás félét érzett, sejtése legvégén valami lelkiismereti furdalást azon, hogy vétkezett ellene és mert ma éppen karácsonyról hallott és elfogta a vágy, hogy neki is karácsonya legyen: szép, családias karácsony, férjjel, gyerekkel, boldogsággal, s valahol el kellett kezdeni: levelet írt hát az urának és hívta karácsonyra.
...Jöjjön, kedves Andrej, jöjjön, kedves barátom! Hála Istennek és hála a jó van de Meenenek most van pénzem és neki foghat az utazásnak. Ne mondjon nemet, ne legyen olyan nehézkes. Orvosi bizonyítványt fogok küldeni s akkor bizonyára megengedik, hogy beteg gyermeke és felesége látogatására pár napra Svájcba jöhessen. Akar engemet látni? Natasát bizonyosan. Igaza van, a gyerek magáé, ha meglátja öröme lesz benne.
Óh, mon cher ami, mért vagyunk egymástól oly távol? Nem a távolság, mert így messziről még közelebb vagyunk egymáshoz, mint párizsi napjainkban, hanem a borzasztó ismeretlenség, amellyel egymással szemben állunk. Elolvasom újra meg újra levelét, a hidegsége, a lenézése, a szánalma megfagyaszt, s kérdem magamat: mit is tettem? Tulajdonképpen nem történt közöttünk semmi: hisz alig éltünk együtt, egyedül kettesben néhány hónapot, oly zavaros volt életünk, ne higgye, nem szemrehányásképpen mondom és úgy elüresedett közöttünk a viszony. Ha látom, hogy elül az asztal mellett, kezét bánatosan összefogja és fejét oldalra hajtja s látom vonásait, akkor úgy érzem, azóta, hogy együtt vagyunk még kevesebbje van, mint azelőtt. Mit vettem el öntől? Mivel van kevesebbje? Nem tudom, csak érzem, hogy azóta, hogy összeházasodtunk, szegényebbnek érzi magát. Még távolabb van az élettől, még messzebb van a remény öntől. Magam pedig elvesztettem hangom, nevetésem, iszonyúan félek az élettől, bár mióta itt van ez a jó van de Meene és pénzt keresek, bátorságot érzek mindenhez.
Jöjjön, kedves Andrej, most valamivel rendezettebbek a viszonyaink, szép volna megpróbálni azt, hogyan is lehet nyugodtan élni. Szinte feleslegesen sok a pénzem. Csináltattam két selyem ruhát, hogy a társaságban foroghassak, azóta amióta emberek közé megyek, szinte kapkodnak utánam s drágábban fizetik az óráim. Nekünk ne vegyen semmit, amit nekünk szánt, azon vegyen magának nyakkendőt, cipőt, mert tudom, biztosan megvonta magától ezeket a dolgokat, amikre oly sok gondot fordított.
S mint minden levélben, most is figyelmeztettem, hogy ahol az orosz leggyakrabban tárgyesetet mond, például a mennyiség kifejezésére, ott a francia birtokos esetet használ. Hibáit még mindig a régi tökéletességgel őrzi. - Én nem. Elhiszi-e vajon?
Írja meg mikor jön, jó előre. Lidia Fedorovna üdvözletét küldi és én is a barátoknak. Magát pedig szeretettel csókolom.
Marie.
Cigarettára gyújtott, a füstjét maga elé fújta, mosolygott, szeme felfényesedett. Hogy megint volt várni valója! Várt, mindig várt, mit: maga se tudta, csak várt. S ha megjött valami, csak tovább várt. Valamit, ami az ismeretlenségből feléje jön, mi: nem volt annak képe, mint ahogy nincs Istennek.
S így tulajdonképp csak akkor volt elégedetlen és csalódott, ha egy-egy várakozása beteljesedett.
(Folyt. köv.)