Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb

Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Regény a spanyol életből
XIV.
Amely fejezetben megváltozik Conchita élete, de nem a jelleme.

Ez szép regényvég volna és minden jó volna, ha az egész ilyen jól fejeződnék be. Sajnos, miért is nem álltam meg ennél a pontnál! Egy nap talán meg fogja ön is tudni, hogy az a szerencsétlenség, ami érte az embert, sohasem halványodik el élete folyamán, hogy soha seb nem gyógyul, és hogy az a női kéz, amely bánatot és könnyet vetett, sohasem fog örömet szórni abba a földbe, amit felszaggatott.

*

Ama reggel után eltelt nyolc nap (nyolc napot mondok, de ez hamar elrepült) és Conchita egy vasárnap este néhány perccel vacsora előtt érkezett haza és így szólt hozzám:

- Találd ki, hogy kivel találkoztam... Valakivel, akit nagyon szeretek... Törd egy kicsit a fejedet... Úgy örültem neki!

Hallgattam.

- Morenitot láttam - mondta Concha. - A Las Sierpesben sétált a Gasquet áruház előtt. Együtt mentünk a cerveceriába. [45] Emlékszel, rosszat mondtam róla neked, de nem mondtam meg mindent, amit gondolok. Az én kis cadizi barátom csinos ember. Hiszen láttad, tudod! Hosszú szemszőrei vannak és úgy csillog a szeme. Én imádom a hosszú szemszőröket, ez olyan méllyé teszi a szemet! És nincs neki bajusza, a szája nagyon helyes és a fogai fehérek... Az asszonyok csettintenek a nyelvükkel, ha meglátják.

- Conchita, te tréfálsz... lehetetlen, amit mondasz... Úgy-e nem találkoztál senkivel, mondd?

- Mi, hát te nem hiszel nekem? Jól van... De akkor sohasem fogom elmondani neked, hogy mi történt azután.

- Mondd meg azonnal! - kiáltottam és megragadtam a karját.

- Ó! ne izgasd föl magad! Megmondok mindent. Miért is titkolnám? Gyönyörűséget szerez, tehát kapok rajta. Kisétáltunk együtt a városból porun caminito muy clarito, muy clarito, muy clarito, [46] elmentünk a “Cruz-del-Campo"-ig. Mondjam tovább? Átkutattuk az egész házat, hogy kiválaszthassuk azt a szobát, amelyben legpuhább a díván...

És minthogy ellene fordultam, védőleg fölemelte a két kezét és így fejezte be:

- Ugyan, hiszen ez csak természetes. Olyan finom a bőre és mennyivel szebb ember, mint te!

Mondjam tovább? Én megint megvertem a nőt. És durván, irgalmatlanul úgy, hogy magam is megsokalltam.

Conchita jajveszékelt, zokogott, elvetette magát egy sarokban, a fejét a térdére hajtotta, a kezét tördelte.

És mihelyt szóhoz jutott, így szólt könnyes, remegő hangon:

- Nem igaz, amit mondtam, szívem... A bikaviadalom voltam... egész nap... A jegy ott van a zsebemben... nézd meg... Egyedül voltam G... barátoddal és a feleségével. Beszéltem velük, mindent megmondhatnak... Láttam, hogy ölik meg a hat bikát és nem mozdultam meg a helyemről és egyenesen hazajöttem.

- De hát akkor miért mondtad?

- Hogy megverj engem, Mateo. Ha érzem az erődet, imádlak, imádlak. Nem tudhatod, milyen boldog vagyok, mikor miattad sírnom kell. És most gyere. Gyógyíts meg hamar.

*

És így tartott ez, uram, viszonyunk végéig. Mikor látta, hogy hamis bevallásaival nem jut célhoz és hűségében mindenképp bízom, mindenféle ürügyet talált ki, hogy naponta dühre gerjesszen engem. És este ugyanakkor, amikor minden nő azt mondja: “Úgy-e mindig fogsz szeretni?" nekem a Conchita szájából ezt kellett hallanom (és ez, uram, nem merő kitalálás, hanem az ő szavai).

- Mateo, úgy-e megint meg fogsz verni? Ígérd meg, hogy jól elpáholsz. Ölj meg! Ígérd meg, hogy meg fogsz engem ölni!

De ne higgye uram, hogy ez a különös kedvtelése volt az ő jellemének az alapvonása. Nemcsak vágyott a büntetésre, hanem imádta magát a bűnt is. Rossz volt, de nem a vétkezés gyönyörűségéért, hanem mert öröme tellett benne, hogy valakivel rosszat tegyen. Az életben az volt a szerepe, hogy bajt hintsen és nézze, hogyan nő meg a gonosz vetése.

Mindenek előtt féltékeny volt oly mértékben, aminőről fogalma sem lehet önnek, uram. Minden barátomról és mindenkiről, aki körülöttem élt, olyan híreket terjesztett és ha kellett, olyan sértőn viselkedett velük szemben, hogy szakítottam a környezetemmel és csakhamar egészen magamra maradtam.

Ha csak meglátott egy nőt, akármilyent, dühös lett. Elkergette valamennyi cselédemet a mosogató leánytól a szakácsnéig, bár jól tudta, hogy még csak szóba sem állok velük. Aztán ugyanígy zavarta el azokat a szolgálókat is, akiket ő választott ki. A rendes szállítóimat újakkal kellett felcserélnem: a borbélyomat azért, mert szőke volt a felesége, a könyvárust, mert a leánya barna volt, a szivarárusnőt azért, mert ha beléptem az üzletébe, mindig érdeklődött, hogy hogyan vagyok. Lassanként leszoktam a színházba járásról is. Hiszen ha körülnéztem a nézőtéren, úgy-e, ez csak azért volt, hogy gyönyörködjem valamelyik szép nőben és ha a színpadra tekintettem, ez biztos jele volt annak, hogy beleszerettem egy színésznőbe? Ugyanebből az okból a nyilvánosság előtt sem mutatkoztam Conchitával. Ha valakinek köszöntem, ezt szerelmi üzenetnek tekintette. Nem volt szabad metszeteket néznem, nem volt szabad regényt olvasnom, nem volt szabad Madonna-festményekben gyönyörködnöm, mert Concha rögtön azzal vádolt, hogy szerelmes vagyok a metszetbeli nőbe, a regény hősnőjébe vagy a Madonnába. És mindig engedtem neki, hiszen annyira szerettem. De micsoda sorvasztó küzdelmek árán!

Ugyanekkor, mikor a saját féltékenységével gyötört engem, az én féltékenységemet is ösztökélte olyan eszközökkel, amik eleinte kitalálások voltak, de aztán valódiak lettek.

Megcsalt. És gondja volt rá, hogy ezt mindig meg is tudjam és ebből láttam, hogy nem annyira a maga izgalmára, mint inkább az én fölizgatásomra kereste ezeket a kalandokat. De végül is ezt nem fogadhattam el mentségnek erkölcsi okokból sem és valahányszor megjött különös kalandjaiból, én bizony nem készítettem el a védőiratát, amint sejtheti, uram.

Csakhamar már azzal sem elégedett meg, hogy hűtlenségének nyilvánvaló bizonyítékait bejelentse. Meg akarta ismételni azt a vasrács mögött való jelenetet, ezúttal színlelés nélkül. Úgy bizony. Gondos előkészületeket tett, hogy hűtlenségén rajtacsípjem.

Egy reggelen történt. Későn keltem föl és láttam, hogy Conchita már nincs mellettem. Az asztalon levél volt, benne néhány sor:

“Mateo, te már nem szeretsz engem!

Fölkeltem az ágyból, mialatt te aludtál és találkoztam a kedvesemmel, X hotel, 6. ajtó. Ha akarod, ott megtalálhatsz és megölhetsz, az ajtó nincs elzárva. Reggelig fogok mulatni. Siess hát. Ha szerencsém van, épp jókor fogsz jönni.

Imádlak

Conchita."

Elmentem oda. Ó Istenem, micsoda órát éltem át! Párbaj lett a dologból. Nyilvános botrány. Talán hallott is ön róla...

És ha meggondolom, hogy mindez azért történt, hogy “magához láncoljon"! Ennyire elvakíthatja a nőket az, amit a férfiak szerelméről gondolnak!

Amit abban a hotelben láttam, azontúl mint valami elidegenítő fátyol lebegett köztem és Conchita között. Ahelyett hogy fölkorbácsolta volna vágyamat, ahogy Concha remélte, a jelenet emléke egész lényén valami gyűlöletes és kiirthatatlan vonást hagyott, amivel át is maradt itatva.

Mégis visszafogadtam őt, de a szerelmem örökre meg volt sebezve. Egyre sűrűbb lett köztünk a civódás, egyre keserűbb, egyre durvább. Valami vad makacssággal csimpaszkodott bele az én életembe. Tiszta önzésből és egyéni szenvedélyből. Alapjában véve romlott volt a lelke és nem is sejtette, hogy másként is lehet szeretni. Mindörökre és mindenféle módon meg akart fogni az ölelő karja bilincsével... Végül is elmenekültem.

*

Hirtelen történt ez egy napon és olyan jelenet után, ami ezerszám akadt a mi életünkben, de ezúttal megtörtént, mert már elkerülhetetlen volt.

Egy kis kosárárus gitana jött fel a kerti lépcsőn és káka meg nád leveléből font kosarait kínálta megvételre. Csupa jószívűségből vásároltam tőle valamit, amikor látom, hogy Concha hirtelen rátámad a leányra szitkozódva, hogy itt volt már a múlt hónapban is, hogy biztosan mást akar nekem kínálni és nem a kosarait, hogy a szeméből látni, hogy mi az igazi foglalkozása, hogy csak azért jár mezítláb, hogy a lábikráját mutogassa és hogy nem szégyelli-e magát, hogy így jár házról-házra rongyos szoknyában szeretőkre vadászni. Mindezt hallatlan sértések kíséretében és fennhéjázó hangon mondta Conchita. Aztán kikapta a leány kezéből a kosarait, széttörte őket, rájuk taposott... Elgondolhatja, uram, hogy zokogott és reszketett a szerencsétlen kisleány. Én természetesen megfizettem a kárát. Ebből házi háborúság lett.

A rákövetkező családi jelenet nem volt sem erősebb, sem kiadósabb, mint a többi, de döntő volt... máig sem tudom, miért.

- Elhagysz engem egy cigányleány miatt! - mondta Concha.

- Dehogy miatta. Elhagylak a béke kedvéért.

*

Három nap múlva Tangerben voltam. Oda utánam jött Conchita. Karavánnal elutaztam az ország belsejébe, ahol már nem üldözhetett és hónapokon át nem kaptam hírt Spanyolországból.

Mikor visszaérkeztem Tangerbe, Concha tizennégy levelét találtam a postán. Gőzhajón Itáliába utaztam. Oda még nyolc levele jött utánam. Aztán békét hagyott.

Sevillába csak egy évi utazgatás után tértem meg. Conchita akkor már hét hét óta felesége volt egy hóbortos, különben jó házból való fiatal embernek, akit egyébként Concha szemmel látható sietséggel menesztett Bolíviába.

Utolsó levelében ezt írta nekem Concha Perez:

- Csak a tied leszek, ha nem, akkor - akárkié.

Azt hiszem hogy most rajta van, hogy megtartsa ígéretének második felét.

*

Mindent elmondtam, uram. Most már tudja, hogy kicsoda Concepcion Perez.

Számomra az életem kettétörését jelentette az, hogy az utamba akadt. Nem várok már tőle semmit, csak azt akarom, hogy elfelejtsen. De a tapasztalatomat, amelyet oly keservesen szereztem, szívesen átadom annak, aki veszedelemben forog. Ne csodálkozzék tehát uram, hogy fontosnak tartottam, hogy önnek mindent elmondjak. A farsang tegnap meghalt, a valóságos élet újra kezdődik és én csak föllebbentettem egy pillanatra egy ismeretlen nő álarcát.

*

- Hálásan köszönöm - felelte André komolyan és megrázta Don Mateo mindkét kezét.

 

[45] 45 Cerveceria = sörház.

[46] 46 Por un caminito muy clarito = Nagyon világos utacskán át. A “clarito" szó itt, mint a magyar “világos" szó is, kétértelmű.