Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb

Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Regény a spanyol életből
XIII.
Mateo hogyan fogadott egy látogatót és utána mi történt?

Annak, hogy nem öltem meg magamat akkor, amikor hazaérkeztem, kétségkívül az volt az oka, hogy feldúlt életemnél erősebb volt haragom, amely életben tartott és tanácsokat adott.

Képtelen voltam rá, hogy aludjak és ezért egyáltalán le sem feküdtem. A hajnal ébren talált, föl- és alájárkáltam ebben a szobában, ahol vagyunk, az ablaktól az ajtóig. Amint egy tükör elé érem, úgyszólván megdöbbenés nélkül vettem észre, hogy a hajam megszürkült.

Reggelit szolgáltak föl nekem a kertben egy asztalon. Már tíz perc óta ültem ott étvágy nélkül, szenvedés nélkül, gondolkodás nélkül, mikor egyszerre csak látom, hogy jön felém a fasor mélyéből - szinte álomszerű mélyből - Conchita Perez.

*

Ó, ne lepődjék meg, uram. Semmisem váratlan, ha róla van szó. Mindig minden tette - erre el kell készülve lenni - elképesztő és gonosz. Mialatt felém közeledett, aggodalmasan kérdeztem magamban, vajon mi hajtja felém, mi kísérti? Az a vágy-e, hogy még egyszer lássa diadalát, vagy az, hogy valami kalandor módon a maga hasznára hajthatja végképp az én összeomlásomat? Mind a két magyarázat egyformán valószínűnek látszott.

Conchita oldalt hajolt, hogy elbújjon egy ág alatt, összecsukta a napernyőjét és legyezőjét, azután leült velem szemben, a jobb kezét az asztalomra tette.

*

Emlékszem, hogy mögötte bokor volt és egy kis fényes ásó volt a földbe szúrva. A hosszú szünet alatt, amely ezután következett, megszállt engem a kísértés, hogy felkapjam azt az ásót, levágjam a nőt a gyepre és kétfelé hasítsam elevenen, mint valami gilisztát.

*

- Azért jöttem, - mondta végül Conchita - hogy lássam, hogyan haltál meg. Azt hittem, hogy jobban szeretsz és hogy meg fogod magad ölni ma éjjel.

Azután a csokoládét kitöltötte az üres csészémbe, belemártotta az ajkát és szólt mintegy magamagának:

- Nincs jól megfőzve. Nagyon rossz.

Mikor megitta az italt, fölállt, kinyitotta a napernyőjét és mondta:

- Gyere. Meglepetést tartogatok a számodra.

És én magamban gondoltam:

- Én is.

De nem nyitottam szóra az ajkam.

*

Fölmentünk a veranda lépcsőjén. Ő előre futott, egy ismert zarzuela dallamát énekelte szándékos lassúsággal, hogy jobban megértsem:

żY si a mi no me diese la gana
De que fuéras del brazo con él?
- ˇPués iria con él de verbena
Y a los toros de Carabanchel!

A saját akaratából belépett az egyik szobába... Uram, nem én tuszkoltam be oda őt... ami ezután történt, azt nem akartam... a mi végzetünk ilyen volt... meg volt írva, hogy minden beteljesüljön.

Azt a szobát, ahova Conchita belépett, mindjárt meg fogom önnek mutatni. Ez egy kis terem, szőnyegekkel elsötétítve és néma, mint a sír. Csak pamlagok vannak, más bútor nincs benne. Valamikor ott szoktam szivarozni. Most üresen áll.

Én nyomon követtem Conchitát. Kulccsal bezártam az ajtót anélkül, hogy meghallotta volna. Vér tolult a fejembe és elborította a szememet a tizennégy hónapi haragom, amely napról-napra gyülemlett föl bennem. Kezemmel az arca felé közeledtem és hatalmas ütést mértem rá.

*

Először történt, hogy nőt megütöttem. Utána épp úgy reszkettem, mint ő. Conchita hátra ugrott, arca ijedt volt, foga vacogott!

- Te... te, Mateo!... te csináltad ezt velem!

Szitkok fakadtak az ajkán és kiáltotta:

- Légy nyugodt! még egyszer nem nyúlsz hozzám!

Belenyúlt a harisnyakötőjébe, ahol sok nő szokott fegyvert rejtegetni, de én kicsavartam a kezéből a kést és feldobtam egy baldachinra, amely csaknem a mennyezetig ért. Azután a puszta balkezemmel megragadtam a két csuklóját és térdre kényszerítettem.

- Conchita - szóltam hozzá - nem fogsz tőlem hallani sem sértést, sem szemrehányást. Figyelj rám! Olyan szenvedést okoztál nekem, amit ember nem tud elviselni. Mindenféle kínzást találtál ki, hogy kipróbáld rajtam, az egyetlen emberen, aki igazán szeretett téged. Kijelentem neked, hogy hatalmamba foglak keríteni erőszakkal és nem egyszer, érted? hanem annyiszor, ahányszor akarlak, mielőtt az éjszaka beáll.

- Soha! Sohasem leszek a tied! - kiáltotta Conchita - iszonyodom tőled, már megmondtam. Gyűlöllek, mint a halált. Jobban gyűlöllek, mint a halált! Ölj meg hát! de előbb nem leszek a tied.

És akkor történt, hogy elkezdtem őt ütni-verni... némán... Valóban megzavarodott az eszem... Nem emlékszem, hogy azután mi történt... A szemem rosszul látott... az eszem megállt... csak arra emlékszem, hogy olyan gépiesen, szabályosan ütöttem őt, mint ahogy a paraszt dolgozik a cséphadaróval. És mindig ugyanazon a ponton találtam: a feje búbján és a bal vállán... Még sohasem hallottam oly vészes női sikoltozásokat, mint akkor.

Ez, azt hiszem, vagy negyedóráig tartott. Conchita nem szólt egy szót sem, nem kért kegyelmet és nem adta meg magát. Csak akkor hagytam abba a verést, mikor az öklöm túlságosan fájt. Ekkor elengedtem mint a két kezét.

Conchita oldalt esett, a karja előre meredt, a feje hátra hanyatlott, a haja felbomlott és a sikoltásai hirtelen zokogássá váltak. Úgy sírt, mint valami kislány. Mindig ugyanazon a hangon egyfolytában, amíg csak lélegzettel bírta. Pillanatokra azt hittem, hogy megfúl. Látom még magam előtt, hogyan rángatta a bal karját, amelyet meggyötörtem és látom, amint a kezével kihúzgálja a hajából a tűket...

Akkor igazán megsajnáltam. Csaknem elfelejtettem egy időre, hogy mi történt az előző éjjel...

Conchita kissé felemelkedett, még mindig térdelt, kezét az arcára szorította, szeme föltekintett rám... Úgy látszott, hogy nincs többé még a leghalkabb szemrehányás sem ebben a tekintetben, de... hogyan is mondjam?... valami imádásféle volt benne... Előbb az ajka oly erősen remegett, hogy nem tudott értelmes szavakat mondani... azután gyöngén hallatszott:

- Oh, Mateo, mennyire szeretsz te engem!

Térden állva közeledett felém és mormolta:

- Bocsáss meg, Mateo! Bocsáss meg! Azt hiszem, hogy én is szeretlek téged.

Először történt, hogy őszinte volt. De én még sem mertem ezt bizonyosra venni. Conchita folytatta:

- Hogy megvertél engem, szívem! És milyen jó volt! Milyen édes! Bocsáss meg mindazért, amit ellened elkövettem. Őrült voltam... Nem tudtam... Úgy-e, nagyon szenvedtél miattam?... Bocsáss meg, bocsáss meg, Mateo!

És ugyanazon a halk hangon folytatta:

- Nem erőszakkal leszek a tied. Én várlak ölelő karomba! Segíts, hogy fel tudjak kelni... Úgy-e, mondtam hogy meglepetést tartogatok a számodra? Mindjárt meg fogod látni. Meg fogod látni, hogy én... még egészen... érintetlen vagyok. Az csak komédia volt tegnap éjjel, csak azért, hogy bánatot okozzak neked... Mert most már megmondhatom, nem nagyon szerettelek mindmáig... De sokkal büszkébb voltam, semhogy egy Morenitoé legyek... A tied vagyok, Mateo. Ma reggel, ha Isten akarja, a nőd leszek. Próbáld elfelejteni a múltat és értsd meg az én árva lelkemet. Én megőrülök. Azt hiszem, hogy csak most nyílik ki a szemem. Ilyennek még sohasem láttalak, mint most... Gyere közelebb.

*

És, uram, Conchita csakugyan érintetlen volt.