Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Conchita még sohasem szólt hozzám ilyen megindult és egyszerű hangon. Azt hittem, hogy sikerült a gúnyos és gőgös álarca alól kihámoznom az igazi lelkét, amelyet oly sokáig rejtegetett előlem és új élet kezdődött a számomra, valóságos szellemi lábadozás.
(Ismeri-e, uram azt a különös Goya-képet a madridi múzeumban, amely balkéz felől az első, mikor az ember a legfelsőbb emelettermébe lép? Négy nő, spanyol rokolyában gyepes kerti térségen kifeszít a négy sarkánál fogva egy sálkendőt és nevetve táncoltatnak rajta egy embernagyságú ugróbábot...)
*
Szóval visszatértünk Sevillába.
Conchita visszanyerte gúnyos hangját és jellemző mosolyát, de én többé nem éreztem nyugtalanságot. Spanyol közmondás szerint a nő, mint a macska, azé, aki becézi. És én úgy dédelgettem Conchitát! és boldog voltam, hogy tűri!
Már meg voltam győződve, hogy Concha felém való útjában sohasem ugrott félre, hogy csakugyan ő közeledett felém először és lassanként hódított meg. Meg voltam győződve, hogy két ízben való szökése jogos volt és nem hitvány számításból eredt, ahogy gyanítottam, hanem tisztán az én hibámból, kötelességeimről való megfeledkezésem miatt történt. Még az illetlen táncát is meg tudtam bocsátani, mert az hittem, hogy kétségbeesésében cselekedett: irántam való szerelmének álma úgy érezte, sohasem fog beteljesedni. És különben is Cadizban ártatlan leány csak úgy tudja megkeresni a kenyerét, ha legalább is a gyönyör leányainak képét ölti magára.
Mit mondjak még? Szerelmes voltam belé...
Még aznap, amikor visszaérkeztünk Sevillába, kiválasztottam a számára egy palaciot [*] a Calle Lucenán a San-Isidorio parochia mellett. Csöndes, nyáron csaknem kihalt negyed ez, de árnyékos és üde tájék. Ebben a mályva és sárgaszínű utcában - amely nincs messze a Calle del Candilejotól, ahol Carmen fogadta Don Josét - boldognak láttam Conchitát.
A házat be kellett bútoroztatnom. Gyorsan túl akartam ezen esni, de neki százféle szeszélyes kívánsága volt.
Egy hosszú, végevárhatatlan hét telt el így a kárpitosokkal és bútorszállítókkal. Ez a hét olyasféle volt számomra, mint az eljegyzés hete. Concha szinte gyöngéd lett irányomban és ha még volt benne valami ellenkezés, ez erőtlennek látszott, mintha csak a saját fogadkozásáról nem akarna megfeledkezni. Nem is erőszakoltam.
*
Kötelességemnek tartottam, hogy előre letegyem azt az összeget, amelyet Conchitának mint feleségszerű szeretőnek ígértem és eszembe jutott, hogy milyen tartózkodó volt ő azon a napon, amikor kérte tőlem ezt a móringot. Számot nem említett. Féltem, hogy az ő diszkréciójával szemben nem leszek elég gavalléros és százezer durot adtam neki, amit egyébként úgy fogadott, mintha csak egy pesetát adtam volna neki.
A hét vége közeledett. Lobogtam a türelmetlenségtől. Soha vőlegény még nem várta így a násza napját. Többé már nem féltem a múltbeli kacérságától, hiszen az enyém volt Conchita, olvastam a lelkében és eleget tettem annak a vágyának, hogy boldogan akar élni és kifogástalanul. Bíztam benne, hogy irántam való szerelme, amelyet táncosnői korszakának utolsó éjszakáján nem tudott többé palástolni előttem, most már szabadon fog megnyilatkozni hosszú, nyugodalmas éveken át és hogy a teljes boldogság vár reám a Calle Lucena fehér nászi házában.
Hogy mi lett ebből a boldogságból, azt most fogom elmondani, uram.
*
Még kedvesnek is találtam Conchitának azt az ötletét, hogy elsőnek akart belépni az új házába, amely végre elkészült kettőnk fészkéül és úgy akart fogadni, mint valami vendéget, aki bújva jön, egyedül, éjnek idején.
Megérkezem: a kapu vasrácsa [*] szigorúan be volt zárva.
Csöngetek: néhány perc múlva Conchita lejön és rám mosolyog. Rózsaszínű alj volt rajta, kis vajszínű sál és két nagy piros virág a hajában. Az éles holdfényben tisztán láttam arcának minden vonását.
Mosolyogva és kényelmesen a rácskapu felé jött.
- Csókolja meg a kezemet - szólt hozzám.
A rács zárva maradt.
- Most csókolja meg a szoknyám szegélyét és a lábam hegyét a papucsban.
A hangja szinte csillogott.
És aztán szólt:
- Jól van. Most pedig menjen el.
*
A rémület verejtéke csurgott le a halántékomra. Megéreztem, megsejtettem, hogy mit fog még Conchita mondani és cselekedni.
- Conchita, szívem... Te nevetsz... mondd, hogy csak tréfálsz, csak nevetsz...
- Hát persze hogy nevetek! Ha csak ezt akarod tudni, hát igenis nevetek. Kacagok. Röhögök. Meg vagy elégedve? Teljes szívemből nevetek. Ha! ha! ha! úgy nevetek, mint még soha senki, mióta nevetés van a világon! Megfúlok, görcsöt kapok, elájulok kacagástól. Ilyen jókedvűnek még soha sem látott engem senki. Úgy nevetek mintha be volnék csípve. Nézz rám, Mateo, nézd, milyen jól vagyok.
Fölemelte a két karját és pattintott az ujjaival, mintha táncra akarna perdülni:
- Szabad vagyok! szabad! Megszabadultam tőled! Szabad vagyok egész életemre! Szabad a testem, szabad a vérem! Ó ne is próbáld meg, hogy ide begyere, mert a vasrács nagyon is erős! De azért maradj egy kicsit. Nem volnék boldog, ha el nem mondhatnám neked mindazt, ami a szívemet nyomja.
Még előbbre jött és egész közelről szólt hozzám - az arcát a két kezével görcsösen fogta - és valami vadsággal a hangjában mondta:
- Mateo,
Ha Isten akarja, most vége a kínomnak. Tizennégy hónap óta folyton menekülök onnan, ahol vagy és te mindig visszahalászol engem, mindig hozzám ér a kezed, mindig megölel a karod, a szájad mindig meg akar csókolni. ;
Úgy álltam ott mintha sóbálvánnyá meredtem volna. Ő pedig folyton ismételte:
- Menj! Nem érted?
Azután, minthogy nem tudtam sem szólni, sem menni - és a nyelvem száraz volt, a lábam jég - Conchita visszaugrott a lépcső felé és valami vad őrjöngés lángolt a szemében.
- Hát igazán nem akarsz elmenni?! - kiáltotta. - Hát nem akarsz elmenni? No jó! Majd meglátod!
És diadalmas hangon hívta, kiáltotta:
- Morenito!
*
A két karom oly erősen megremegett, hogy önkénytelenül megráztam vele a kapu vasrácsát, amelynek rúdjai köré ujjaim görcsösen csavarodtak.
Morenito ott volt. Láttam, amint jön le a lépcsőn.
Conchita hátra vetette a sálját és kitárta Morenito felé két meztelen karját:
- Ez, ez az én szeretőm! Nézd, milyen csinos! És nézd, Mateo nézd, milyen fiatal! És én ó hogy imádom!... Szívem, csókolj meg!... még egyszer... és újra sokszor!... óh be boldog az életem!... óh be szerelmes vagyok!...
És még egyéb ilyen dolgot mondott neki.
Végül... mintha azt érezte volna, hogy kínszenvedésem nem teljes... Conchita... alig merem önnek megmondani, uram... Conchita az övé lett... ott... előttem... a szemem láttára...
*
Még a fülemben zúg, mint valami halálos nyöszörgés az az örömvijjogás, ami megreszkettette az ajkát, mialatt az enyém megdermedt, és a fülembe cseng még a hangja, amint utoljára kiáltotta felém, mialatt szeretőjével fölment a lépcsőn:
- A gitár az enyém! azzal játszom rajta, akivel nekem tetszik!
[*]
[*]
[44]