Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb

Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Regény a spanyol életből
X.
Amely fejezetben Mateo váratlan látvány tanúja lesz.

Egész éjszaka az erődfalakon bódorogtam. A fáradhatatlan tengeri szél hűsítette a lázamat és a gyávaságomat. Ó, éreztem, hogy gyáva vagyok ezzel a nővel szemben. Pirulnom kellett, ha reágondoltam és magamra. Magamban vadul szidtam és gyaláztam énmagamat. És sejtettem, hogy másnap is csak rá fogok szolgálni erre a saját fejem mosására.

Az után, ami köztünk történt, csak három közt választhattam: vagy ott hagyom, vagy erőszakkal kényszerítem, vagy megölöm.

Én a negyediket választottam: megalázkodtam.

*

Minden este ott ültem azon a helyen, hol először, mint valami megfenyített gyermek, csakhogy láthassam, csakhogy várhassam.

Ő lassanként megszelídült. Ez azt jelenti, hogy nem haragudott már rám azért a sok gonoszságért, amit velem tett. A színpad mögött nagy fehér terem volt, hol a táncosnők mamái és nővérei várakoztak, bóbiskoltak. Conchita megengedte, hogy én is ott lehessek és ez különös kegy volt, amit a táncosnők csak a szívük választottjának engedtek meg. Finom kis társaság volt, mondhatom.

Az az idő, amit ott töltöttem, életem legsiralmasabb óráit jelentik. Hiszen ön ismer engem, én sohasem éltem ilyen csapszéki életet, nem könyököltem söntések asztalán. Elrémültem magamtól.

Perezné asszonyság is ott volt, mint a többi mama. Úgy tett, mintha semmire sem emlékeznék, ami a Calle Trajanoban történt. Ő is hazudozott? Bántam is én! Meghallgattam a bizalmaskodásait, fizettem a pálinkáját... Ne beszéljünk többet erről, kérem...

*

Örömnek csak azt a néhány percet számíthatom, amit Conchita négy tánca juttatott nekem. A tánc alatt ott álltam az ajtóban, amely színpadra nyílt és ama pár ritka mozdulat alatt, amikor Concha hátat fordított a közönségnek, az a futó illúzióm volt, hogy ilyenkor csak nekem táncol arccal.

A flamenco nevű táncban aratta legfőbb diadalait. Micsoda tánc ez, uram! Micsoda Tragédia! Maga a szerelem, három felvonásban: vágy, szédület, gyönyör. Soha színpadi mű nem tudta olyan erővel kifejezni a nő szerelmét, mint ennek a három táncfelvonásnak a bája és vadsága. Conchita páratlan volt ebben. Tudja-e, uram, milyen dráma van belesűrítve ebbe a táncpoemába? Nem, ezt csak az érti meg, aki látta. Azt mondják, hogy nyolc év kell hozzá, míg valakiből jó flamenca lesz, ami azt jelenti, hogy a mi spanyol nőink gyors hervadása mellett már csak akkor tudják jól a táncot, mikor már nem szépek. A mi legjobb “bailariná"-inkat [*] ismeri. Egyik sem tökéletes a “flamenco"-ban, mert ebben a kimerítő táncban, amely tizenkét percig tart, - nem talál az operában balerinát, aki tizenkét percig tartó variációit elvállalná - a táncosnő egymásután háromféle szerepet játszik el, amiket semmi sem fűz egybe: a szerelmes nőét, a drámai szendéét és a tragikáét. Tizenhat évesnek kell lenni ahhoz, hogy a második változatot megcsinálja valaki, amelyben most Lola Sanchez a hullámos vonalak és lenge mozdulatok valóságos csodáit viszi végre. Harminc évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki a dráma végét eljátssza, amelyben La Rubia a ráncai ellenére is minden este kiváló.

Conchita az egyetlen nő, aki magához méltó tudott maradni a súlyos feladat egész ideje alatt.

Még ma is látom magam előtt, amint előre és hátratáncolt kis pillangó lépésekkel, amint a karját fölemelte és alóla oldalt pillantott, aztán amint lassan, a törzsének és csípőjének mozgása közben lebocsátotta a karját, ami mögül előtűnt két nagy fekete szeme. Látom törékenynek, látom lángolónak, látom szellemesen ragyogó vagy epedőn könnyes szemét, látom amint sarkával dobbant a színpadi deszkán vagy egy karmozdulata végén pattint az ujjaival, mintha hullámos vonalban nyújtózó karjaiba az élet ujjongását szeretné belevinni.

És látom, amint kimegy a színpadról az izgalom és fáradtság lázában, ami még szebbé tette. Bíborvörös arca verejtékes volt, de a szeme csillogott, ajka remegett, fiatal keble pihegett és testéből szinte túláradt az eleven, élő ifjúság.

Káprázatos volt.

*

Egy hónapig így éltünk egymás mellett. Ő megtűrt engem a színpadi emelvénye hátsó zugában. Még az a jogom sem volt, hogy a színpadi ajtóig kísérjem és csak azzal a föltétellel volt szabad megmaradnom a helyemen, ha nem teszek neki semmiféle szemrehányást sem a múltra, sem a jelenre nézve. Ami a jövőt illeti, nem tudom, hogy efelől hogyan gondolkodott. Nekem magamnak a világon semmiféle megoldás nem jutott eszembe, amivel ez a siralmas kaland végződhetnék.

*

Tudtam homályosan, hogy az anyjával együtt lakik Cadiz egyetlen külvárosában, a plaza de Toros közelében egy nagy fehér és zöld színű házban, amelyben még más hat bailarina családja lakott. De hogy mi történik ilyen női tanyán azt még elgondolni sem mertem. Pedig a mi táncosnőink nagyon szabályozott életet élnek: este nyolc órától reggel ötig színpadon vannak, hajnalban végképp kimerülve érkeznek haza, lefeküsznek és alusznak - sokszor egyedül - egészen három óráig. Így csak estefelé lehetne némi idejük a kicsapongásra, de félnek az anyaságtól, ami rájuk nézve csődöt jelent és különben sem szívesen tetézik a verejtékes éjszakáik fáradtságát más természetű fáradalmakkal.

*

És mégis némi nyugtalansággal gondoltam Conchitára. Volt két barátnője, két nővér, akik együtt laktak a testvéröccsükkel és ez bejárt a szomszéd nőkhöz is, akik féltékenykedtek rá, aminek magam is többször tanúja voltam.

Morenito [*] volt a férfi neve. Az igazi nevét sohasem tudtam meg. Conchita meghívta asztalunkhoz, az én költségemen jóllakatta és az én cigarettáimat dugta a szájába.

Türelmetlen mozdulataimra csak a vállát vonogatta vagy fagyos válaszokat adott, amiktől meg jobban szenvedtem.

- Morenito az egész világé. Ha szeretőt választanék, az annyira az enyém volna, mint a gyűrűm és te tudnál róla, Mateo.

Elhallgattam.

Egyébként a Conchita magánéletéről való hírek úgy tüntették fel őt, mint akit nem lehet megközelíteni. És nekem nem volt nagyobb vágyam, mint hogy én is ilyennek tartsam őt, mert nem akartam hitelt adni, már csak az iránta való bizalomból sem, az alaptalan szóbeszédnek. De nem is közeledett feléje egyetlen férfiember sem azzal a különös pillantással, amely elárulja, hogy a nő az előző éjjel az övé volt.

Voltak miatta szóváltásaim olyan férfival, akinek kétségkívül az útjában voltam, de soha olyannal, aki azzal kérkedett volna, hogy ismeri Conchitát. Próbáltam néha a barátnőit faggatni. De mindig ezt felelték: “Mozita ez a leány. És jól teszi."

Arról, hogy hozzám közeledjék, szó sem esett. Conchita nem kért semmit. Nem is engedett meg nekem semmit. Amilyen vidám volt valaha, olyan komoly természetű lett most és alig beszélt valamit. Mit gondolt magában? Mit várt tőlem? Kárba veszett fáradtság lett volna a szeméből mindezt kiolvasni.

Semmivel sem láttam tisztábban ebbe a kis lélekbe, mint a macska kifürkészhetetlen szemébe.

*

Egy éjjel az igazgatónő intésére lement a színpadról más három táncosnővel és fölmentek az első emeletre, hogy siestát tartsanak, amint Conchita állította. Voltak ilyen órái, amikor távol volt, de nem gyanakodtam reá, mert bármennyire hazug és hamis volt is Concha, minden szavát elhittem.

- Ha nagyon sokat táncoltunk, - magyarázta - kis időre lefektetnek bennünket. Mert különben elaludnánk a színpadon.

Ő tehát ezúttal is fölment az emeletre és én, hogy kissé levegőzzek, fél órára ott hagytam a mulatót.

Mikor visszajöttem, a folyosón utamat állta egy táncosnő, aki kissé együgyű nő volt és ezen az éjszakán valamelyest be is volt csípve. La Gallega volt a neve a táncosnői közt.

- Túlságosan hamar jöttél vissza - mondta nekem.

- Miért?

- Conchita még mindig fönn van.

- Megvárom, míg fölébred - feleltem. - Engedj csak utat.

A táncosnő szemmel láthatólag nem értett meg engem:

- Míg fölébred? - kérdezte.

- Természetesen... Miért kérded?

- De hiszen nem alszik.

- Nekem azt mondta, hogy aludni megy...

- Azt mondta neked, hogy aludni megy? Vagy úgy!

El akart hallgatni. De akárhogy erőlködött és akárhogy szorította össze ajkát, mégis nevetnie kellett.

Én elsápadtam:

- Hol van Conchita? Tüstént mondd meg nekem - kiáltottam és megszorítottam a karját.

- Ne szorítson úgy, caballero. Conchita odafönn magamagát mutogatja az “inglés"-eknek. [*] Nem tehetek róla, bíz' isten, hogy kikottyantottam. Ha tudtam volna, nem szólok egy szót sem. Én nem akarok haragot senkivel, jó leány vagyok, caballero.

Ki hitte volna! Megmaradtam nyugodtnak. Csak hirtelen elkezdtem fázni, mintha valami pincei hideg levegő csúszott volna a ruhám és a bőröm közé. De a hangom nem remegett.

- Gallega, kérlek - mondtam neki - vezess föl engem oda.

A fejét rázta.

Újra szóltam:

- A világon senki sem fogja tudni, hogy veled beszéltem. Vezess gyorsan... az a leány az én noviám, [*] érted?... Jogom van hozzá fölmenni... Mutasd az utat!

Egy Napóleon-aranyat csúsztattam a kezébe.

Egy perc múlva ott voltam egyedül a mulató belső udvarának az erkélyén és az üvegajtón keresztül, hol álltam, pokolba illő látvány tárult elém, uram.

*

A mulatóban egy másik, kisebb tánchelyiség is volt, erős világítással, dobogóval és két gitárossal. A dobogó közepén Conchita ruhátlanul és más három mezítelen nővel együtt járta eszeveszetten a jota nevű táncot két angol előtt, akik a nézőtér mélyén ültek. Conchita nem volt egészen mezítelen, de több volt, mint mezítelen. Hosszú fekete harisnyák, hosszúk mit a tricot szárai, kúsztak föl a lábán a térdén jóval felül és a lábán kis kopogós cipő volt, amely kattogott a dobogón.

*

Nem mertem a táncát félbeszakítani. Féltem, hogy megölöm.

És, ó jaj! ilyen szépnek még sohasem láttam őt, Istenem! Nem a szeme, nem a keze járt többé, hanem az egész teste volt olyan kifejező, mint az arc, kifejezőbb, mint az arc és a feje a nagy haja burkában fölöslegesnek látszott ezúttal. Mosoly ült a csípője ráncában, pirulás volt a derekának hajlásában, a keble úgy látszott mintha előre tekintene két nagy, merev fekete szemmel. Még sohasem láttam ilyen szépnek.

A ruha hamis ráncai csak zavarják a táncosnő kifejező eszközeit és bájainak külső vonalát meghamisítják. De ott a teremben fölfedeztem, hogyan születnek a tánc mozdulatai, borzongásai, a táncosnő karjának, lábának, hajlékony testének és izmos lágyékainak mozgásai mindig ugyanabból a látható forrásból, amely magának az egész táncnak a középpontja: a táncosnő kis fekete és barna tónusú hasrészéből.

*

...Bezúztam az ajtót.

Tíz másodpercig mereven néztem Conchitát és átkoztam magam, mert éreztem, hogy nem tudnám megölni: mindössze eddig terjedt az akaraterőm. De most semmisem tudna visszarettenteni a gyilkosságtól.

Sikoltozással fogadtak. Egyenesen Conchához mentem és kurtán, szárazon így szóltam hozzá:

- Gyere velem. Ne félj semmit. Nem foglak bántani. De rögtön gyere, mert különben baj lesz!

Eh, dehogy is félt tőlem! Háttal nekitámaszkodott a falnak és kétfelé kitárta a karját:

- Nem megyek innen el - kiáltotta - ahogy Krisztus nem ment el a kereszttől. És nem fogsz hozzám nyúlni, mert megtiltom neked, hogy egy tapodtat is előbbre gyere. Hagyjon magamra, igazgatóné. A többiek is menjenek ki. Nincs szükségem senkire, én majd egyedül végzek vele.

 

[*] Bailarina = táncosnő.

[*] Morenito = a kis barna.

[*] Inglčs = angol. - Ezzel a szóval jelölnek meg Spanyolországban minden idegent.

[*] A választottam.