Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb
A mérték betelt.
Most már tisztán láttam ennek a romlott kis léleknek a fenekére. Úgy lóvá tettek, mint valami diákot és ez inkább megzavart engem, semmint lesújtott volna.
Kitörültem a múltamból a gonosz gyermek emlékét és erős akarattal rajta voltam, hogy máról-holnapra elfelejtsem. Ez azoknak a képtelen elhatározásoknak egyike, amiknek végzetes kudarcára a nők mindig előre számítanak.
Madridba utaztam azzal a szent szándékkal, hogy szeretőmül választom az első fiatal nőt, akit a véletlen elém sodor és aki meg fog tetszeni nekem.
Ez a klasszikus stratégia: az a haditerv, amelyet mindenki kitalál, de amely sohasem sikerül.
Egyik társaságból a másikba, egyik színházból a másikba mentem, hogy ráakadjak egy nőre és végül az utamba akadt egy olasz táncosnő. Izmos lábú nagy leány volt ez, aki talán pompás asszonyi állat lett volna valami hárem számára, de akiben semmiféle olyan tulajdonságot nem lehetett fölfedezni, amit az ember elvár egyetlen és meghitt barátnőjétől.
Az olasz nő minden tőle telhetőt megtett, szenvedélyes és odaadó volt. Megismertette velem Nápoly bűneit, amik nem feleltek meg nekem és amikben neki nagyobb gyönyörűsége tellett, mint nekem. Láttam rajta, hogy mindent elkövet, csakhogy megtarthasson engem magának és hogy nem csak megélhetés kérdése ez nála, hanem gyöngéd és heves erőfeszítésének más oka is van.
Sajnos, nem tudtam megszeretni! Nem találtam rajta semmi kivetni valót. Nem volt sem hűtelen, sem kellemetlen. Nem leste ki a gyöngeségeimet. Nem veszített össze a barátaimmal. Féltékenysége, bármily gyakori volt is, csak lappangott és sohasem tört ki belőle. Megbecsülhetetlen nő volt.
De nem éreztem iránta semmit.
*
Két hónapig rákényszerítettem magam arra, hogy egy fedél alatt, ugyanegy levegőben éljek Giuliával annak a háznak a szobájában, amelyet a Lope de Vega utca végén béreltem ki mindkettőnk számára. Giulia jött-ment-lépkedett előttem és nem volt számára egy pillantásom sem. Alsószoknyái, táncosnői tricotja, papucsai, ingei ott hevertek a különböző pamlagokon - nem is vettem őket észre. Hatvan éjszakán át láttam magam mellett a barna testét a túlságosan meleg fekvőhelyen, ahol azonban egészen más valaki volt jelen a szememben, mihelyt kialudt a világosság. Végül is elmenekültem és kétségbe voltam esve magam miatt.
*
Visszatértem Sevillába. A házam olyan hatással volt rám, mint valami halottas ház. Elszöktem Granadába, hol nagyon unatkoztam, aztán a rekkenő meleg és elhagyott Cordovába, a fényes Jerezbe, amely tele van borpincéinek illatával, Cadizba, a tengerbe épült házak oázisába.
Hosszú utazásom alatt, uram, állandóan velem volt a távoli szerelmemnek ellenállhatatlan erejű képe, nem fantázia, hanem valóságos varázslat, amiben szinte úgy hiszek, mint Istenben. A nagy Spanyolországban háromszor találkoztam Concha Perezzel. Ez nem lehetett a véletlen műve, én nem hiszek a sorsnak efféle kockajátékában. Kellett, hogy ez a nő visszakaparintson engem és hogy életem fölött mindaz végigszáguldjon, amit el fogok önnek mondani.
És csakugyan minden beteljesedik.
*
Cadizban történt.
Egy este bemenetem az odavaló “baile"-be. [*] Conchita ott volt. Harminc halász, ugyanannyi matróz és néhány bámész idegen előtt táncolt ő, uram.
Amint megpillantottam, elkezdtem reszketni. Olyan sápadt lehettem, mint a fehérített vászon. Elakadt a lélegzetem, elhagyott az erőm. Az ajtó közelében az első padba ültem le és az asztalra könyökölve néztem őt messziről, mintha feltámadottat látnék.
*
Örökösen táncolt, lihegve, nekihevülve, bíborvörös arccal és ziháló kebellel, mind a két kezében süketítő kasztanyettjeit rázta. Bizonyos vagyok benne, hogy látott engem, de nem nézett rám. Boleró-táncát fúriaszerű szenvedéllyel fejezte be és lábának, törzsének kihívó mozdulatával valakit célba vett a nézőközönség tömegében.
Hirtelen megtorpant, sarkával toppantott a színpadon, miközben körülötte tombolt a lelkesedés.
- ;
És a kalapok felröpültek a levegőbe, az egész terem fölállt és ujjongott. Megköszönte az ünneplést, még mindig pihegve és ajkán kis győzelmes, megvető mosolygással.
*
Tánca után az ott dívó szokás szerint lement az ivók közé, hogy letelepedjék valamelyik asztalnál, mialatt helyét a színpadon más táncosnő foglalta el. És mert tudta, hogy a terem egyik sarkában ül valaki, aki imádja őt és letérdelne előtte az egész világ szeme láttára és mert ez az ember úgy szenvedett, hogy kiáltani szeretett volna, csak azért is asztalról-asztalra ment a kegyetlen, egyik ember karjából a másikba, a szerelmes ember szeme láttára.
Valamennyien tudták a nevét. A “Conchitá"-t úgy ejtették ki, hogy borzongás futott végig rajtam a sarkamtól a nyakamig. Itatták, fogdosták a mezítelen karját és ő a hajába tűzte azt a piros virágot, amit egy német tengerész adott neki, meghúzta a haja fonatát egy banderilleronak, aki mókázott vele, gyönyörűséget színlelt egy unott képű fiatalember előtt, aki nők társaságában ült és megsimogatta egy idegen ember arcát, akit ezért meg tudtam volna ölni.
*
Ötven percig tartott ez az embertelenül ravasz és kiszámított viselkedése és minden egyes mozdulata emlékezetembe vésődött.
Az embernek ilyen emlékei vannak a múltjában.
Utolsónak hagyta az én asztalomat, mert a terem végében voltam, de azért hozzám jött. Talán zavarban volt vagy meglepetést színlelt? Ó nem, egyáltalán nem. Conchita nem ilyen fából van faragva. Leült velem szemben, tapsolt a pincérnek és kiáltotta:
- Tonio! egy csésze feketét!
Aztán bámulatos nyugalommal állta a pillantásomat.
*
Nagyon halk hangon szóltam hozzá:
- Nem félsz semmitől, Concha? Nem félsz a haláltól?
- Nem! mert először is nem maga fog engem megölni.
- És ezt a szemembe mered mondani?
- Itt is, vagy akárhol, ahol akarja. Ismerem magát, Don Mateo, úgy ismerem, mintha kilenc hónapig viseltem volna a szívem alatt. Maga nem fogja egy hajam szálát sem meggörbíteni és igaza van, mert én már nem szeretem magát.
- Azt mered mondani, hogy szerettél?
- Higgyen, amit akar. Egyedül maga a hibás.
Még ő tett nekem szemrehányást. Erre a komédiára el lehettem volna készülve.
*
- Kétszer - szóltam hozzá - kétszer bántál így velem. Amit én a szívem mélyéből adtam neked, azt úgy fogadtad el tolvaj módjára és elmentél, nem üzentél egy szót sem, levelet nem írtál és még arra sem volt gondod, hogy valakit megbízz vele, hogy elhozza nekem a búcsúszavadat. Mit tettem, hogy így bánsz velem?
És a fogaim közt sziszegtem.
- Nyomorult, nyomorult...
De ő mentséget talált a maga számára...
- Hogy mit tett velem? Maga megcsalt engem. Nem esküdött-e meg, hogy nem fog bántani, ha a karjai közt leszek és hogy én választhatom meg azt az órát, amikor a magáé leszek? Utoljára, nem emlékszik, mi történt? Maga azt hitte, hogy alszom, hogy nem tudok semmiről. De én fölébredtem, Mateo és tisztában voltam vele, hogy ha még egy éjszakát maradok maga mellett, nem alhatom el anélkül, hogy a magáé ne legyek meglepetésszerűen. És ezért menekültem el magától.
Vakmerő galádság volt ez. Vállat vontam.
*
- Ugyan mit akarsz ezzel a szemrehányással - szóltam hozzá - mikor látom, hogy hogyan élsz itt és látom az embereket, akiket vendégül látsz az ágyadban.
Conchita bőszülten felugrott:
- Nem igaz! Megtiltom, hogy így beszéljen velem, Don Mateo! Az édesatyám sírjára esküszöm, hogy érintetlen vagyok, mint a ma született és hogy utálom magát, mert kételkedni mert bennem.
Ott hagyott magamra. Néhány perc múlva én is távoztam.
[*]
[*]