Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb

Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Regény a spanyol életből
VIII.
Amely fejezetben az olvasó már kezdi sejteni, hogy ki a báb ebben a történetben.

Vége várhatatlan két reggel, két nap és két éjszaka következett. Boldog voltam és szenvedő és nyugtalan. Azt hiszem, hogy amaz ellentétes érzések közül, amik akkor bennem egyszerre dúltak, az öröm kerekedett felül, valami zavaros, csaknem fájdalmas öröm.

Elmondhatom, hogy a negyvennyolc órai várakozás alatt százszor is magam elé varázsoltam, hogy mi fog történni: az egész jelenetet, szavaival és még csöndjeivel együtt is. Akaratom ellenére gondolatban eljátszottam szerepemet, amely a közel jövőben várt rám. Láttam magamat és láttam őt, amint karjaim közt van. És negyedóránként ugyanez a jelenet mindenféle hosszadalmas részleteivel együtt elsuhant a kimerült képzeletem előtt.

*

És ütött az óra. Járkáltam az utcájában és nem mertem megállni az ablaka alatt, mert féltem, hogy hírbe keverem és mégis idegesített az a gondolat, hogy az ablaküveg mögül les engem és fojtó izgatottságomban még meg is várat.

- Mateo!

Végre magához hivatott.

Életemnek ebben a pillanatában tizenöt éves voltam, uram. Húsz szerelmes év, ami mögöttem volt, elfoszlott, mint valami futó álom. Tökéletesen azt éreztem, hogy először sietek egy nőhöz, hogy ajkam az ajkára tapasszam és hogy érezzem, amint fiatal, meleg dereka ráhajlik karomra egész súlyával. Egyik lábammal egy sarokkőre hágtam föl, a másikkal a kigörbült vasrácsra és így léptem be hozzá, mint valami színpadi szerelmes és megöleltem őt szorosan.

Mellettem állt, test test mellett és átadta magát nekem és ugyanakkor lázadozott ellenem. A fejünk, amelyet ajkunk kapcsolt össze, együtt hajlott le a vállunkra és orrlyukunk kitágult és a szemünket lehunytuk. Soha még oly tisztán nem értettem meg, mint ebben a szédületemben, ebben a megfeledkezésemben és öntudatlanságomban azt, hogy mennyi igazat mondanak az emberek, amikor “a csók mámoráról" beszélnek. Én már nem tudtam, ki vagyok, kik vagyunk, hol vagyunk, mi lesz velünk. A jelen olyan túlságos volt, hogy egészen elnyomta a jövőt és a múltat. Az ajka az enyémen vonaglott, a teste szinte lángot fogott a karjaim közt és éreztem a szoknyáján át, amint teste gyöngéden, szemérmetlenül és forrón hozzám simul.

*

- Rosszul vagyok - mormolta. - Könyörgöm, várj... Félek, hogy elesek... gyere a patioba [30] velem, el akarok nyújtózni a hideg gyékényen... Türelem!... Imádlak!... de az imént csaknem elájultam.

Feléje mentem egy ajtónak.

- Nem, nem ez. Ez a mama szobája. Erre gyere. Vezetlek.

*

A fehér patio fölött a csillagos ég négyszögű darabja uralkodott elfutó, violás felhőivel. Az egész emelet szinte csillogott a hold fényében és az udvar többi része bizalmas, jótékony árnyékba merült.

*

Conchita keleti módon elnyújtózott a gyékényen. Leültem melléje és ő megfogta a kezem.

- Barátom - mondta - fog-e engem mindig szeretni?

- Még kérded!

- Meddig fog szeretni?

Irtózom ezektől a kérdésektől, amiket minden nő elmond és amikre az ember nem tud mást felelni, mint súlyos közhelyeket.

- És ha már nem leszek olyan szép, akkor is szeretni fog?... És ha öreg leszek, egészen öreg, akkor is szeretni fogsz? Mondd, szívem. Még ha nem is mondasz igazat, tudni akarom, szükségem van rá, hogy megerősíts engem. Tudod, ma estére ígértem, de még egyáltalán nem tudom, hogy lesz-e hozzá bátorságom... Még azt sem tudom, hogy megérdemled-e. Ó, Szent Anyám! ha csalódnám benned, Mateo, azt hiszem, rámenne erre az egész életem. Nem olyan leány vagyok én, aki elmegy Jánoshoz vagy Mihályhoz és Mindegy Józsefhez. Utánad nem fogok mást szeretni és ha elhagysz engem, olyan leszek, mint a holt.

Az ajkába harapott elfojtott zokogással és a szeme a messzeségbe merült, de szája körül mosoly fakadt.

- Megasszonyosodtam hat hónap alatt. Már nem tudom bekapcsolni a tavalyi nyári fűzőmet. Kapcsold ki ezt és meglátod, milyen szép vagyok.

Ha erre egyenesen megkértem volna, akkor bizonyára megtagadta volna tőlem, mert valamit már kezdtem sejteni, hogy ebből a pásztorórából sohasem lesz nászéjszaka. Nem nyúltam hozzá. Erre ő közeledett felém.

Sajnos! azok a keblek, amiket a telt fűzőből kibontottam, az Ígéret földjének almái voltak. Hogy van-e még ilyen szép kebel, nehezen hiszem. Még magát ezt a keblet sem találtam később hasonlónak ahhoz a formájához, amelyet ezen az éjszakán láttam. A keblek élő lények, gyermekkoruk és hanyatlásuk van. Erősen hiszem, hogy érettségük tökéletes fényében láttam őket ezen az éjszakán.

*

Conchita eközben a két keble közül kivette a scapulariumot, [*] amelynek a szövete még új volt és ájtatosan csókolgatta, de félig lehunyt pillája alól a szeme sarkából leste a megindultságomat.

*

- Tetszem magának?

A két karommal újra megöleltem.

- Ne, ne, mindjárt.

- Mi baj?

- Nem vagyok jól. Ennyi az egész.

És bekapcsolta a fűzőjét.

Szenvedtem. Könyörögtem hozzá, de most már szinte nyersen szorítottam a kezét, amellyel védekezett. Becézni és megrúgni szerettem volna egyszerre. Az a csökönyössége, amivel vonzani és egyben távoltartani akart engem, azok a fogásai, amik már egy álló esztendő óta tartottak és amik ebben a döntő percben - amikor mindennek a végső megoldására készültem - csak még fokozódtak, próbára tették még az én szerelmes, türelmes gyöngédségemet is.

- Kicsikém - szóltam hozzá - te játszol velem, de vigyázz, én nem hagyom magam!

- Így vagyunk? Akkor nem leszek máma a magáé, Don Mateo. Holnap!

- Nem jövök többé vissza.

- Vissza fog jönni holnap.

Dühösen föltettem a kalapomat és elmentem azzal az erős elhatározással, hogy nem fogom többé viszontlátni Conchitát.

*

Erős volt az elhatározásom egészen addig az óráig, míg el nem aludtam, de az ébredésem annál siralmasabb volt.

És micsoda nap!... Emlékszem rá.

Valami belső hang intett, hogy ne mozduljak és mégis a Sevilla felé vivő útra tértem rá. Ellenállhatatlan hatalom vonzott feléje. Úgy éreztem, mintha akaratom egészen megszűnt volna. Nem tudtam tovább kormányozni a lépéseim irányát.

Három lázas és válságos órán át bódorogtam a Calle Amor de Dios nevű, a Szerelem istenéről elnevezett utcában, amely ama utca mögött van, hol Conchita lakott és hányszor nekivágtam, hogy átfutom azt a húsz lépést, ami tőle elválasztott... Végül összeszedtem magam, csaknem futva a szabad mezőre menekültem és nem kopogtam be az imádottam ablakán...

De micsoda szánalmas győzelmem volt ez!

*

Másnap Conchita jött el hozzám.

- Mert maga nem akart eljönni hozzám, én jöttem el magához - mondta - És még meri mondani, hogy nem szeretem?

Uram, én a Concha lába elé szerettem volna vetni magamat.

- Gyorsan - szólt - mutassa meg a szobáját. Nem akarom, hogy ma is azzal vádoljon, hogy nem törődöm magával. Vagy talán azt hiszi, hogy én nem vagyok türelmetlen? Nagyon meg volna lepve, ha tudná, hogy mit gondolok magamban!

*

De amint belépett a szobámba, magához tért:

- Nem - mondta - nem itt. Nagyon sok nő volt már ebben a csúnya ágyban. Nem való ez mozita [*] számára. Menjünk más szobába, a mi szobánkba, ami soha ne legyen a másé. Jó?

Megint eltelt egy óra várakozással. Ki kellett nyittatni egy másik szobának az ablakait, újra megágyaztatni, kisepertetni...

Végre minden kész volt és fölmentünk a szobába.

Bár ezúttal biztos voltam a sikeremben, mégsem volt bátorságom, de legalább remélni tudtam.

Hiszen maga Conchita jött el hozzám, nálam volt, egyedül és védtelenül az érzéseimmel szemben, amiket pedig jól ismert. Valószínűtlennek tartottam, hogy el mert volna jönni anélkül, hogy legalább gondolatban meghozta volna azt az áldozatot, amit szavai szerint föl akart nekem ajánlani...

*

Amint egyedül voltunk, letette a mantilláját, [*] amely tizennégy tűvel volt a hajához és a derekához tűzve, aztán egész egyszerűen levetkőzött. Megvallom, hogy ahelyett hogy segítettem volna neki, inkább késleltettem ezt a hosszadalmas műveletet és vagy hússzor félbeszakítottam a munkáját, hogy az ajkamat ráillesszem a mezítelen karjára, kerek vállára, kemény kebelére, barna nyakára. És elnéztem, mint tűnik, emelkedik elő a dereka fokról-fokra a fehérneműje közül, meg voltam győződve, hogy végül is enyém lesz ez a lázadó fiatal bőr.

- No ugy-e, megtartottam az ígéretemet? - kérdezte és dereka köré szorította az ingét, hogy karcsú formáit feltüntesse. - Húzza le a rolót, iszonyú világosság van ebben a szobában.

Szót fogadtam és eközben ő némán belefeküdt a széles, mély ágyba. A szúnyoghálón keresztül láttam: ködfehér volt, mint valami színpadi jelenés a fátyolfüggöny mögött...

*

Mit folytassam, uram? Sejtheti, hogy ezúttal is pórul jártam és ki voltam játszva. Már említettem önnek, hogy ez a leány a leggonoszabb nő, kit valaha ismertem és kegyetlen ötletei túlmentek minden elgondolható határon. De még mindig nem ismeri őt, uram. Csak most, ha majd figyelemmel kíséri az elbeszélésemet, fogja apránként megtudni, hogy kicsoda Concha Perez.

Tehát eljött hozzám, hogy odaadja magát, amint mondta. Szerelmes szavait, fogadkozásait már elmondtam. Az utolsó pillanatig úgy viselkedett, mint szerelmes ártatlanság, aki meg akarja ismerni az örömet, csaknem úgy viselkedett, mint az újdonsült fiatal asszony, aki az urának átadja magát, mint valami fiatal nő a nászéjszakán, nem tudatlanul, elismerem, de mégis megindultan és komolyan.

Hát kérem ez a kis nyomorult nő, mikor odahaza felöltözött, magára húzott holmi nadrágot, kemény és erős vitorlavászonból, amit a bika szarva sem tudott volna fölhasítani és amely övben és a térde fölött olyan erős és bonyolult zsinórokkal volt befűzve, amik minden támadást lehetetlenné tettek.

És erre bukkantam rá legszilajabb vágyam tetőpontján, a kis gonosztevő pedig nyugodtan így szólt:

- Őrültségemben el tudnék menni, ameddig Isten akarná, de nem addig, ameddig az emberek szeretnék.

Egy pillanatig haboztam, hogy ne fojtsam-e meg, aztán - megvallhatom szégyen nélkül is - a két kezem közé temettem könnytől ázott arcomat.

Amit megsirattam, uram, az az én édes ifjúságom volt, amelyről ez a gyermek bebizonyította, hogy visszahozhatatlanul összeomlott. Vannak sértések, amiktől a férfiember huszonkét éves kortól harmincöt éves koráig meg van óva. Nem tudtam elhinni, hogy ha tíz évvel fiatalabb lennék, Conchita ugyanígy bánt volna velem. Az a nadrág, az a gát a szerelem közt és köztem, olybá tűnt föl előttem, hogy ezentúl ott látom majd minden nőn vagy legalább is, hogy minden nő szeretné, ha rajta volna, mielőtt megölelném.

- Menj! - mondtam a nőnek. - Mindent megértettem.

Erre Conchita egyszerre megijedt és most ő karolt át két kis erős karjával, amiket csak nehezen tudtam magamról lefejteni és a szájamat kereste és szólt hozzám:

- Szívem, hát nem tudnád szeretni azt, amit neked adok magamból? A tied a keblem, az ajkam, a forró térdem, az illatos hajam és az egész testem, ha megölelsz és az ajkam, ha megcsókollak. Mindez neked nem elég? Hiszen te nem engem szeretsz, hanem csak azt, amit megtagadok tőled. Amivel minden nő tud szolgálni. Miért követeled ezt épp tőlem, aki megtagadom? Azért-e, mert tudod, hogy érintetlen vagyok? Vannak mások is, akik még ártatlanok, sőt még Sevillában is vannak. Esküszöm, hogy vannak Mateo, én is ismerek néhányat. Alma mia, sangre mio. [*] Szeress engem úgy, ahogy én akarom, csak fokonként és légy türelemmel! Tudod, hogy a tied vagyok és a te számodra őrzöm meg magamat. Mit akarsz még többet, szívem?

Megegyeztünk abban, hogy nála vagy nálam fogunk találkozni és minden úgy lesz, ahogy ő akarja. Viszonzásul egy ígéretemért Conchita beleegyezett, hogy soha többé nem fogja magára ölteni rettenetes vászonpáncélját, de mindössze ennyi volt az, amit tőle kaphattam, úgy, hogy az első éjszakán, amikor nem viselte a páncélt, kínszenvedésem, ha lehet, még nagyobb lett.

És így görnyesztett engem ez a gyermek fokról-fokra mindinkább a rabigájába. (Nem szólok azokról az örökös pénzkérésekről, amikkel minduntalan megszakította a beszélgetésünket és amiknek én mindig engedtem - de ha el is tekintek ettől, az embert a viszonyaihoz mindig valami érdek fűzi, amely önmagában elégséges). És én így minden éjjel karjaimba zártam egy tizenöt éves leányt ruhátlanul, egy leányt, akit hiába neveltek apácák, mert lelki tulajdonságai olyanok voltak, hogy éppenséggel nem keltették föl az emberben a testi erkölcsösség gondolatát. És ez a leány, aki egyébként olyan szenvedélyes és tüzes volt, hogy többet kívánni sem lehetett volna tőle, úgy viselkedett velem szemben, mintha egyenesen a természet tiltotta volna meg neki, hogy a csábításoknak engedjen.

Volt-e a leánynak mégis valami elfogadható mentsége az ilyen komédiára? Mentségére semmi ok sem forgott fönn, tehát nem is volt. Ezt majd ön is látni fogja később. És én eltűrtem, hogy így az orromnál fogva vezessenek. Ne tévessze meg önt, fiatal francia barátom, az, amit regényekben olvasott, a félszüzességről, a mi fürdőhelyeink flörtjeiről, amikben talán önnek is személyesen része volt. A mi andalúziai nőink a szerelemnek ezt az elkényszeredett fajtáját nem szeretik, szükségét ennek nem érzik. Csodálni való szeretők ők, de sokkal fejlettebb érzékük van, semhogy el tudnák őrület nélkül viselni a félszerelmet. Conchita közt és köztem nem történt semmi, de semmi... hangsúlyoznom kell, hogy semmisem. És ez teljes két hétig tartott.

A tizenötödik napon, miután előzőleg ezer durot [*] kapott tőlem, hogy kifizethesse az anyja adósságait, üresen találtam a házukat.

 

[30] 30 Patio = a spanyol ház belső szökőkutas udvara.

[*] Scapularium = Két darab, megszentelt szövetből készült vállruha, amelyet apácák és vallásos nők viselnek a ruhájuk alatt.

[*] Érintetlen nő.

[*] Mantilla = hosszú selyem vagy csipkeszalagból való tipikus fejviselete a spanyol nőknek.

[*] Én lelkem, én vérem!

[*] Duro = körülbelül 5 korona értékű pénzdarab. A “perra" a régi paranak, a duro a piasternek felel meg.