Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Elmúlt az ősz... Elmúlt a tél is teljesen, de Concha emléke bennem egy árnyalattal sem lett halványabb és kevés olyan szerencsétlen, kevés olyan üres korszakra emlékeznem életemben, mint ez volt.
Azt hittem, hogy új élet vár rám, azt hittem, hogy hosszú időre, talán örökre lekötöttem számomra a Conchita szerelmes közelségét és nászunk előtt hirtelen minden összeomlott. Még csak egy igazán együtt töltött óránk emléke sem maradt a számomra, nem volt köztünk semmi kapocs, semmi végleges, semmi, semmi, ami megvigasztalhatott volna azzal, hogy ha most már nem is az enyém, de egyszer mégis az enyém volt Conchita úgy, hogy az emlékét nem vehetné el tőlem senki...
És szerettem őt. Istenem, mennyire szerettem! Annyira jutottam elkeseredésemben, hogy azt hittem, Conchitának oka van ellenem a haragra és hogy durva voltam ezzel a legendába való szűzzel szemben.
- Ha valaha fogom látni - mondtam magamban - ha az Ég kegyelme még egyszer visszahozza őt nekem, akkor addig fogok a lábainál várakozni, míg ő jelt nem ad, várakozzam bár évekig. Sohasem leszek nyers vele szemben. A leckét, amit adott nekem, megértettem. Bár Conchita tudja, hogy az ő helyzetében a hozzá hasonló sorsú leányokat havi fizetésű barátnőkké szokták megnyerni, de az ő jellemének nem felel meg az ilyen bánásmód. Próbára akar engem tenni, bizonyos akar lenni felőlem és odaadja, de áruba nem bocsátja magát. Legyen igaza, olyan leszek, amilyennek ő kívánja. De viszontlátom-e valaha?
És csüggedten tértem magamhoz.
*
Viszontláttam.
Egy este, tavasszal. Néhány órát töltöttem a Duque-színházban, hol Orejon, a tökéletes művész több nevezetes szerepében lépett föl és a színházból kimenet a csöndes éjszakában sokáig járkáltam a téren és elhagyott Alamedán.
Szivarozva fordultam vissza a Calle Trajanon, mikor hirtelen halkan a nevemen szólítottak, reszketés fogott el, most megismertem a hangját:
- Don Mateo!
Visszafordultam, de senkit sem láttam. Nem lehetett álom, gondoltam magamban és kiáltottam:
- Concha!... Conchita, hol vagy?
- ; Chito! [*] nem hallgat el mindjárt! Fölkelti a mamát.
*
A magasból jött a hang, valami rácsos ablakból, amelynek a párkánya vállam magasságában volt. És megláttam Conchitát, éjjeli ruhájában, a két karját a barna sáljának csücskei takarták, így könyökölt a vasrács mögött a márványon.
- Hallja csak, barátom, hát így bánik maga velem? - folytatta halk hangon.
Képtelen voltam rá, hogy védekezzem...
- Hajolj le - szóltam hozzá. - Még egy kicsit, szívem. Nem látlak az árnyékban. Inkább balra hajolj, ahol a hold világít.
Némán engedelmeskedett és én néztem őt szerelemtől ittasan, nem is tudom, milyen nagyon sokáig.
*
És újra szóltam:
- Add ide a kezed.
Átnyújtotta a kezét a rácsok közt és az ujjain és a tenyerén és a mezítelen, meleg karján végig húztam az ajkamat...
Megőrjített. Nem hittem a szememnek. Hát csakugyan az ő bőre, az ő teste, az ő illata és valóban ő volt az teljes valóságában, őt csókolhattam, ó! mennyi álmatlan éjszaka után!
És újra szóltam:
- Add ide a szádat.
De rázta a fejét és visszahúzta a kezét:
- Később!
Ó, ez a rettenetes szó! jaj, be hányszor hallottam már és most újra itt volt, mindjárt az első viszontlátásunkkor, mint valami vasrács köztünk!
Elkezdtem faggatni. Mit csinált azóta? Miért utazott el hirtelen? Miért nem szólt, hiszen én engedelmeskedtem volna! De így elutazni egyszerű levéllel, ilyen kegyetlenül!
- Maga az oka.
Elismertem. Mit el nem ismertem volna! És hallgattam.
De kíváncsiság gyötört. Mi lett belőle annyi hosszú hónap alatt?
Mióta van a vasrácsos házban?
*
- Először is Madridba mentünk, aztán Carabanchelbe, hol rokonaink vannak. Onnan visszajöttünk és most újra itt vagyunk.
- Maguk lakják az egész házat?
- Mi. Nem nagy ház, de nekünk így is sok.
- És hogyan bérelhették ki?
- Ezt magának köszönhetjük. A mama nagyon takarékoskodott azzal, amit maga neki adott.
- Sokáig az sem fog tartani.
- Van még miből tisztességesen megélnünk egy hónapig.
- És aztán?
- Aztán? Hát komolyan hiszi, barátom, hogy zavarba fogok jutni?
*
Nem szóltam semmit, de a szavaiért meg tudtam volna ölni.
*
Megint megszólalt:
- Nem ért engem. Ha itt akarnék maradni, annak érteném a módját, de ki mondta önnek, hogy én ragaszkodom ehhez a házhoz? A múlt évben három hétig Macarena sáncfalai alatt háltam. Ott laktam, a földön, közel a San Luis-utca sarkához - tudja, azon a helyen, ahol a
*
Suttogva beszélt és mégis úgy csengett minden szava a fülemben, mint valami égi szózat az elhagyott, holdfényes utcán. Nem is annyira hallgattam, mint inkább az ajka kettős vonalának mozgását lestem. A hangja halkan és tisztán csilingelt, mint a zárdák harangjátéka.
*
És mindig könyökölt, és a jobb keze belemerült sötét haja tengerébe, a homlokát az ujjai fogták körül és sóhajtás röppent el az ajkáról:
- Mateo, holnapután a szeretője leszek.
*
Megreszkettem:
- Ezt nem mondta őszintén.
- De ha mondom!
- Miért halasztod, drága életem? Ha akarod, ha szeretsz, akkor...
- Mindig szerettem magát.
- ...Miért nem most, ebben az órában? A vasrács, nézd, elhajlik messze a faltól. Bebújhatok mögötte...
- Vasárnap este bebújhat. Ma feketébb vagyok a bűntől, mint valami gitána. Nem akarok asszonnyá lenni ilyen elkárhozott állapotban. Elátkozott volna a gyermekem, ha ma foganna meg. Holnap meggyónom a gyóntató atyának mindazt, amit a múlt héten elkövettem és még azt is, amit a maga karjai közt fogok vétkezni, hogy előre oldozzon föl a bűn alól, mert így biztosabb. Vasárnap reggel meg fognak bérmálni a nagymisén és amikor a keblemben lesz Mi Urunk teste, imádkozni fogok hozzá, hogy boldog lehessek vasárnap este és hogy egész életemen át szeressenek. Így legyen!
Ó, tudom, nagyon különös hitvallás ez, de a mi spanyol nőink nem ismernek mást. Szentül hiszik, hogy az Ég végtelenül elnéző a szerelmesekkel szemben, akik misére járulnak eléje és hogy kitünteti őket az Ég, megóvja ágyukat, megáldja testüket, a fő csak az, hogy meggyónják neki bizalmas titkaikat. Ha netalán mégis igazuk volna, ó be hány ártatlanság siratná az örökkévaló életben egykori jelentéktelen földi életét!
- És most - szólt Conchita - menjen haza, Mateo. Láthatja, hogy a szobámban nincs senki. Ne legyen miattam se türelmetlen, se féltékeny. Meg fog itt találni, szerelmem, vasárnap éjszaka, késő éjjel. De előbb meg fogja ígérni, hogy soha nem fogja megmondani a mamának és reggel el fog menni, mielőtt anyám fölébred. Nem attól félek, hogy az anyám meglát, hiszen a magam ura vagyok és épp ezért nincs is szükségem a tanácsára sem a maga érdekében, sem maga ellen. Megesküszik arra, amit mondtam?
- Ahogy akarod.
- Jól van. Esküjének zálogául itt van ez.
*
És hátrakonyítva a fejét a vasrácson keresztül, átömlesztette rajta haja dús tengerét, mint valami illat-árt. És két kezem közé fogtam a haját, és az ajkamhoz szorítottam és az arcomat megfürösztöttem sötét és meleg hullámaiban...
Aztán ezek a hullámok kiszöktek az ujjaim közül és Conchita becsukta az ablakot visszhangosan.
[*]
[*]