Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám · / · Pierre Lou˙s: A nő és a báb
Ezeket a szavakat olyan biztonsággal mondta, hogy meghökkentem. Mi motoszkálhatott ebben a kihívó és lázadó gyermekfejben?
-
Mit jelentett elszánt viselkedése, őszinte és talán becsületes szeme, érzéki ajka, amely azt mondta magáról, hogy megközelíthetetlen?
Mindezen csak töprenghettem, de tökéletesen átéreztem, hogy ez a leány nagyon tetszik nekem, hogy boldog vagyok, hogy viszont láthattam és hogy mindent el fogok követni, hogy beleláthassak az életébe.
*
Megérkeztünk a házuk kapuja elé, ahol egy gyümölcsárus rakta ki épp a kosarait.
- Vegyen nekem mandarin-narancsot - szólt hozzám Conchita. - Odafönn majd megkínálom magát is vele.
Fölmentünk a lépcsőn. A ház nyugtalanító hatással volt rám. Az első ajtóra névjegy volt szögezve, női név, foglalkozás megjelölése nélkül. Fölötte virágárusnő lakott. Oldalt zár ajtó, amely mögül nevetés zaja hallatszott. Azt kérdeztem magamban, hogy ez a kis lyány nem visz-e föl engem valami egészen közönséges találkahelyre? De elvégre a környezet nem bizonyít semmit, a sevillai dohánygyári leányok nem válogathatják meg a lakásukat és nem szeretem az embereket megítélni az utcájuk táblája alapján.
A legfelső emeleten Conchita megállt a fakorlátos pihenőn és az öklével háromszor döngetett egy barna ajtón, amely nehezen nyílt ki.
- Mama, engedj be - szólt a kis leány. - Egy barátom van itt.
*
Az anyja - törődött fekete nő, akin azonban némi szépség nyoma még megmaradt - kissé bizalmatlanul nézett végig rajtam. De abból, ahogyan a leány kitárta az ajtót és hívott maga után, mindjárt láttam, hogy ki az úr ebben a putriban és hogy az anyakirályné lemondott az uralkodásról.
- Nézz ide, mama, tizenkét narancs. És itt van még egy Napóleon-arany is!
- Jesszus Mária! - mondta az öreg nő és összekulcsolta a kezét - Hogyan kerested meg ezt?
*
Gyorsan elmondtam neki, hogy kétszer találkoztam a leányával, a vonaton és a dohánygyárban és a szót tovább úgy vittem, hogy bizalmasabb legyen hozzám az asszony.
Csak úgy áradt belőle a szó.
Az asszony - legalább így mondta - özvegye volt egy mérnöknek, aki Huelvában halt meg. Férje halála után visszatért Sevillába, de sem nyugdíjat nem kapott, sem egyéb jövedelme nem volt úgy, hogy négy év alatt szerény életmódjával is fölemésztette azt, amit a férje megtakarított. Aztán elmondott egy történetet, akár igaz volt, akár csak költött, de legalább hússzor meg kellett hallgatnom és mindig ezzel a siránkozással végződött:
- Mit tehettem mást? Mesterséget nem tanultam, csak házat vezettem és a Boldogságos Szűzhöz imádkoztam mindig. Házmesteri állást ajánlottak, de sokkal büszkébb vagyok, hogysem szolgáljak. Minden nap a templomban vagyok. Inkább csókolom a kórus kőkockáit, mintsem hogy söpörjem a bejárót és csak várom, hogy a Mindenható megsegítsen az utolsó pillanatban. Két nő, aki egyedül él, annyi mindennek van kitéve. És csábításnak sincsenek híjával, ó uram, csak hallgatniuk kellene reá! Gazdagok volnánk, a leányom meg én, ha a rossz útra térnénk. Öszvéreink és ékszereink volnának. De a bűn sohasem hált meg nálunk. A lelkünk egyenesebb mint Szent János ujja és bízunk Istenben, aki megösméri az övéit ezer közül is.
*
Conchita, míg anyja beszélt, a falra szögezett tükör előtt pasztellező munkát végzett a két ujjával és rizspor segítségével kicsi, túlságosan barna arcán. Aztán megfordult, arcán a megelégedés sugárzó mosolyával és nekem úgy látszott, mintha az ajka átszellemült volna.
- Ó, uram - kesergett az anyja - micsoda gond az nekem, mikor látom reggel, hogy a leányom a gyárba megy! Micsoda rossz példákat lát maga előtt! Milyen csúnya beszédeket hall! Azok a leányok nem tudnak pirulni, caballero. Az ember sohasem tudhatja, honnan jönnek, mikor reggel a gyárba lépnek és ha a leányom hallgatott volna rájuk, már rég elkerült volna a szemem elől.
- Miért engedi, hogy a gyárba járjon?
- Mindegy. Mert uram, úgy van a dolog, hogy ha két munkásnő tizenkét óra hosszat van együtt, akkor tizenegy és háromnegyed óra hosszat arról beszélnek, amiről nem kellene, az idő többi része alatt pedig hallgatnak.
- Ha csak beszédig jutunk, akkor nincs nagy baj.
- Aki A-t mond, az szeret B-t is mondani. Higgye meg, uram, nem annyira a férfiak szeme, mint a nők tanácsa rontja meg a fiatal leányokat. Én nem bízom a legszentebb nőben sem. Néha, aki olvasót pörget az ujjain, ördögöt bújtat a szoknyái ráncai közé. Se öreg, se fiatal nő nem kell barátnőnek, ezt szeretném elérni a leányomnál is. És ott a gyárban van neki ötezer barátnője is.
- Ej, hát ne menjen többé a gyárba - szakítottam félbe az öreg asszony szavait.
A zsebemből két bankjegyet vettem elő és letettem az asztalra.
Fölkiáltások. Összekulcsolt kezek. Könnyek. Nem mondom tovább, ön úgyis kitalálja, mi következett. De amikor a sikoltozásoknak végük volt, az asszonyság lehajtotta a fejét és bevallotta, hogy a kis leányának mégis csak vissza kell mennie a gyárba, mert hát ez a pénz csak a tartozásaik megfizetésére elég, vagy még arra sem és tartoznak a háziúrnak, a fűszeresnek, a patikusnak, a zsibésnek. Egyszóval, én megdupláztam az ajándékomat és mindjárt búcsút is vettem tőlük, mert szeméremből vagy talán számításból nem akartam rátérni ezen a napon a magam érzéseire.
*
Másnap - mit tagadjam? - még tíz óra sem volt, mikor az ajtajukon bekopogtam.
- A mama elment hazulról bevásárolni - mondta nekem, Conchita - Isten hozta, kedves barátom.
Rám nézett, aztán elkezdett nevetni.
- Úgy-e, milyen erkölcsös vagyok, ha itthon a mama? Mit szól hozzá?
- Csakugyan.
- De ne higgye, hogy ez belém van nevelve. Szerencsére, én magam neveltem magamat, mert szegény édesanyám képtelen lett volna rá. Tisztességes nő vagyok és anyám el is dicsekszik vele, de ha kikönyökölnék az ablakon és intenék a járókelőknek, anyám épp olyan elragadtatással mondaná: ;"Qué grazia!" [*] Én azt csinálom reggeltől estig, ami nekem tetszik. Az én érdemem az, hogy nem teszem meg mindazt, ami az eszembe jut, mert az anyám bizony nem tartana vissza semmitől, akármilyen szépen prédikált is maga előtt.
- Akkor hát, kisleány, ha jelentkezne a “novio", akkor először is magával kellene beszélnie?
- Velem. Tud tán valakit?
- Nem.
*
Ott ültem előtte a fából való karosszékben, amelynek a balkarja le volt törve. Szinte látom magamat, háttal az ablaknak, a napsugár kévéje mellett, amely csíkokat vetett a padlóra.
*
Hirtelen felült a térdemre, a vállamra tette a két kezét és szólt:
- Igaz?
Nem feleltem.
Ösztönszerűen átöleltem a karommal és az egyik kezemmel magamhoz húztam a bohó kis fejét, amely úgy elkomolyodott. De ő megelőzte az én mozdulatomat és égő ajkát hirtelen rátapasztotta a számra és mélyen a szemembe nézett.
Ilyen hirtelen természetűnek, kiszámíthatatlannak, ilyen érthetetlennek ismertem mindig. A gyöngédségének a vadsága megrészegített, mint az ital. Még jobban magamhoz öleltem. Éreztem, mint süt át ruháján lábának kerekded formája.
- Nem - mondta. - Nem. Nem. Menjen.
- De csak veled. Gyere.
- Magával menjek? Hová? Magához? Barátom, erre ne számítson.
Újra átöleltem, de ő kibontakozott a karjaimból.
- Ne nyúljon hozzám, mert kiáltok és akkor nem látjuk többé egymást soha.
- Concha, Conchita, kicsikém, mi bajod van? Nézd csak, én eljöttem hozzád, mint a barátod és szóltam hozzád, mint valami idegen nőhöz, egyszerre csak az ölembe vetetted magadat és most te vagy az, aki vádolsz!
- Én megöleltem magát, mert nagyon szeretem magát, de maga engem nem fog addig megölelni, míg belém nem szeret.
- És te azt hiszed, hogy nem szeretlek, gyerek?
- Igenis, azt hiszem. Tetszem magának, örül nekem, de nem én vagyok az egyetlen, ugye-e, caballero? Fekete haja sok nőnek van az utcán és szép szeme. A dohánygyárban is vannak épp olyan csinos nők, mint én és akiknek ezt meg is lehet mondani. Menjen hozzájuk. Ha akarja, a címüket is megadom. De én: én vagyok és San Roquetól Trianaig csak egy ilyen “én" vagyok. És én nem akarom, hogy úgy vásároljanak meg engem, mint valami babát a bazárban, mert ha engem egyszer megszöktetnek, nem talál meg többé senki.
*
A lépcsőházból lépések hallatszottak. Concha az ajtóhoz ment és kinyitotta azt az anyjának.
- Ez az úr eljött, hogy érdeklődjék irántad - mondta a kislyány - úgy látta, hogy rossz színben vagy és azt hitte, hogy beteg vagy.
*
Egy óra múlva távoztam, nagyon idegesen, nagyon bosszúsan és úgy éreztem, hogy soha többé nem jövök vissza.
Ó, visszajöttem! Nem is egyszer, hanem harmincszor. Szerelmes lettem, mint valami kis diák. Ön ismeri ezt az őrületet. Többet mondok: ismeri ezt ebben az órában is, amikor beszélek önhöz és megért engem. Valahányszor elmentem tőle, így szóltam magamban: “Huszonkét vagy húsz órám van holnapig" és alig győztem várni ezt a végevárhatatlan húsz-huszonkét órát.
Lassanként az egész napot náluk töltöttem családiasan. Segítettem őket a kiadásaikban és még az adósságaikban is, amik szörnyű nagyok lehettek, ha abból ítélek, amibe nekem kerültek. Ez különben csak dicséretükre válik és nem is suttogott róluk semmi rosszat a környéken senki. Könnyű volt meggyőződnöm róla, hogy csakugyan én vagyok a legelső barátja ezeknek az egyedül álló nőknek.
Igaz, hogy nem nagy fáradtságomba került az, hogy bizalmasuk legyek, de férfiember fönnakad-e azon, ha valamit könnyen ér el? Egy gyanús körülmény óvatosságra inthetett volna, de nem ütköztem meg rajta: értem ez alatt azt, hogy velem szemben semmiféle titkolózás vagy feszélyezettség nem volt a házban. Bármely pillanatban beléphettem a szobájukba. Concha, aki mindig érzelmes, de mindig tartózkodó volt, nem csinált nagy dolgot abból, hogy akár öltözködésének is tanújává tegyen. Gyakran találtam reggel az ágyban, mert későn kelt fel, amióta nem volt semmi dolga. Az anyja elment hazulról, ő meg visszabújt az ágyba és hellyel kínált meg maga mellett, a keresztbe font térdei közelében.
Beszélgettünk. Concha kifürkészhetetlen volt.
Tangerben láttam arabs nőket hazai viseletükben: az arcukat alul és felül fátyol fedte, amely csak a szemük vonalában volt nyitva, de a szemükön keresztül beleláttam a lelkük mélyébe. Ez a nő nem fátyolozott el semmit, sem az életét, sem a teste formáit és mégis úgy éreztem, mintha fal emelkednék kettőnk közt.
*
Úgy látszott, hogy szeret. Talán szeretett is engem.
Még ma sem tudom bizonyosan.
Minden könyörgésemre csak az volt a válasza, hogy “majd később" és nem tudtam megtörni. Ha azzal fenyegettem, hogy elmegyek, azt felelte: “Menjen". Ha azt mondtam, hogy erőszakkal teszem magamévá, visszavágott: “Nem fog velem bírni." Elhalmoztam ajándékkal, elfogadott mindent, de azzal a hálával, amelynek határai vannak.
Mégis ha beléptem hozzá, a szemében láng gyúlt ki, amely egyáltalán nem volt mesterséges tűzijáték.
*
Éjjel kilenc órát aludt és ebéd után három órát. Ezenkívül nem csinált semmit. Csak azért kelt föl, hogy megint elnyújtózzék a hűvös gyékényen, két párnát a feje alá, kettőt a dereka alá tett. Sohasem tudtam rávenni arra, hogy valamivel foglalkozzék. Sem tűt, sem valami játékot vagy könyvet nem vett a kezébe attól a naptól fogva, amikor az én hibámból kimaradt a gyárból. A háztartás gondjai sem érdekelték, az anyja takarította a szobát, az ágyakat, a konyhát és minden reggel fél órát töltött azzal, hogy megfésülje az én kis, még mindig álmos, kócos barátnőmnek a nehéz, dús haját.
Egy álló hétig ki sem mozdult az ágyból. Nem azért, mert betegnek hitte magát, hanem mert rájött arra, hogy ha haszontalanság az utcán kóborolni ok nélkül, még hiábavalóbb dolog akár három lépést is tenni a szobában és ott hagyni az ágyat a gyékény kedvéért, ahol a ruha csak feszélyezné kényelmében. A mi spanyol nőink mind ilyenek. Aki látja őket az életben, a villogó szemüket, a csillogó hangjukat, a mozdulataik fürgeségét, azt hiszi, hogy mindez örökösen forrongó nyugtalanságukból fakad, ámde odahaza, mihelyt egyedül vannak, az életük egyenletes lassúsággal folyik, amely igazi nagy gyönyörűségükre szolgál. Lefeküsznek a pamlagra a lefüggönyözött szobában és álmodoznak ékszereikről, amik lehetnének, palotáikról, amikben lakhatnának, ismeretlen szeretőikről, akiknek a súlyát oly szívesen éreznék a keblükön.
És így telnek-múlnak az óráik.
Concha egészen spanyol volt a mindennapi élet kötelességeiről való fölfogásában. De hogy a szerelemről való fölfogását milyen országból merítette, azt nem tudom. Tizenkét heti kitartó udvarlás után a szemének mosolyában ugyanazokat az ígéreteket és ugyanazokat az ellenkezéseket olvastam ki, mint kezdetben.
*
Végül egy napon, mikor már nem bírtam tovább az örökös várakozást, amely minden pillanatomat lekötötte, az életemet a három hónap alatt egészen fölzavarta, üressé és meddővé tette - félrevontam az öreg asszonyt a leánya távollétében és őszintén, sürgető hangon beszéltem vele.
Megmondtam neki, hogy szeretem a leányát, és hogy az a szándékom, hogy az életünket egyesítsük, de könnyen érthető okokból nem mehetek bele hivatalos formákba, ellenben el vagyok határozva arra, hogy mély és kizárólagos szerelmem részesévé teszem és ebből nem érezhet ki semmiféle sértő szándékot.
- Azt gondolom - mondtam végül - joggal hihetem, hogy Conchita szeret, de nem bízik bennem. Ha nem szeret, nem akarom rá kényszeríteni, de ha csak az a baj, hogy habozik, akkor beszélje rá.
Hozzátettem, hogy én viszont nem csak jelen életéről fogok gondoskodni, hanem biztosítani akarom a jövőjét is. És hogy ne legyen kétsége az ígéretem őszintesége felől, átadtam az öreg asszonynak egy nagy csomó bankjegyet és rábíztam, hogy anyai tapasztaltságával nyugtassa meg a gyermekét, hogy csalódás nem fogja érni.
*
Meg voltam rendülve, jobban mint valaha és így mentem haza. Ezen az éjjelen semmit sem tudtam aludni. Órákon át járkáltam a házam “patio"-ján [*] végig a csodálatos és máris hűvösödő éjszakában, amely azonban nem tudott megnyugtatni. Szünet nélkül terveket kovácsoltam a jövőnkre nézve, amelyet csak rózsásnak akartam elgondolni. Napfölkeltekor három bokor virágait vágattam le és a virágokat elszórtam a fasorban, a lépcsőn, a tornácon, hogy Concha lábai elé bíbor és sáfrány szőnyeget hintsek, míg hozzám ér. És őt láttam magam előtt szememmel mindenütt, hol egy fának támaszkodott, hol padon ült, hol a gyepszőnyegen hevert vagy az erkélyen könyökölt és a napfényben fölemelte a karját a gyümölcstől roskadó fa-ágig. A kertem és a házam lelke szinte átalakult, átidomult az ő teste formáihoz.
Az elviselhetetlen várakozás éjszakája és a végtelennek tetsző reggel után végre tizenegy óra tájban levelet hozott a posta, benne néhány sor írás. Ma is tudom az egészet kívülről, amint sejtheti.
A levélben ez volt:
“Ha szeretett volna engem, akkor tudott volna várni. A magáé akartam lenni. Maga azt kérte, hogy engem eladjanak magának. Soha többé nem fog látni engem.
Tíz perc múlva már lóháton ültem és még nem ütötte el a delet, mikor Sevillába érkeztem, a hőségtől és szorongástól félig ájultan.
*
Viharsebesen mentem föl a lépcsőn, hússzor kopogtam.
Néma csönd.
*
Végül ugyanazon az emeleten mögöttem kinyílt egy ajtó és valamelyik szomszédasszony hosszasan elmagyarázta, hogy a két nő reggel elment hazulról a vasút felé, velük voltak a csomagjaik, de még azt sem mondták meg, hogy melyik vonattal utaznak el.
- Nem volt velük senki?
- Senki.
- Férfi nem volt velük? Egészen bizonyos?
- Jézuskám, én még más férfit nem láttam a társaságukban, csak az urat.
- Nem hagytak üzenetet a számomra?
- Semmit sem. Azt hiszem, haragudnak önre.
- De vissza fognak-e jönni?
- Tudja a jó Isten. Nekem nem szóltak semmit.
- A bútorokért kell, hogy visszajöjjenek?
- Nem. Bútorozott lakásban laktak. Ami az övék volt, azt magukkal vitték. És most már, uram, valahol messzire járnak.
[*]
[*]
[*]