Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám
Talán fehér kígyóval álmodt
Utolsó éjen, anyád, veled áldott,
Hogy ferdék s feketék a szemeid.
Hogy ily ferdék s feketék szemeid
S úgy jelennek meg húnyt pilláimon, -
Idézve őket messze tőled itt, -
Mint kútak mélylő, hideg tükre von.
Vagy tán vörös macskával álmodt
Utolsó éjen, anyád, veled áldott,
Hogy hajad aranyrozsdaszin.
Hogy a hajad ily aranyrozsdaszin,
Mint távol vörös cserje a havon,
Mellyel fagyos szél játszik odakinn,
Mint szivemmel, itt, fásult fájdalom.
Cica, hisz oly fáradt az én szivem,
Hogy furcsa szépséged terhül vigyem,
Hisz csupán kísértetek e tusák,
Rossz vér idézi s makacs hiuság.
Mondjad Cica, mint vegyem vissza,
Mindtől, a régi, félénk, tiszta,
Suhanc epedést s mind az éjeket,
Mindtől, a reszketeg gyönyört s rekedt
Susogást s feslett játékot s vad kacagást,
Ifjuságom, mint vegyem vissza lásd,
Mint vegyem vissza teneked?