Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Figyelő
“Mintha adósa volnék ezeknek a kérges kezű, gyötrődő embereknek. Mintha ők becsületes, türelmes, szerény hitelezők, én fizetni nem tudó, nagyképű adós volnék. Adós, kit felelőssége alól fel nem ment az, hogy velem együtt az egész ország, a társadalom, a törvényhozás és kormány egyetemlegesen kötelezvék." Szebb érzés magas hivatalt viselő úr kezébe aligha nyomhatott volna tollat és érzése komolyságát tanúsítja, hogy nem az írószerszámmal könnyelműen játszadozók közé tartozik, hanem érzéséből komoly munka, munkájából sok gondon átszűrt rendszeres gondolat fakadt.
A könyv igen tanulságos, értékes és ami fölöttébb fontos, nem burkolództatja mondanivalóit tudományos nagyképűségek tömkelegébe, könnyen áttekinthető és megérthető. A nagyközönségnek van szánva, sokaknak megnyugtatására, kik hasonló gondokon gyötrődnek. És az első ilyen könyv, mely a gazdasági élet egészét fel akarja ölelni, mely nem részletideákon kérődzik.
Hogy engem mégsem tudott megnyugtatni, ezt annak tulajdonítom, hogy sokban optimisztikusabban, sokban pesszimisztikusabban látok a szerzőnél. Én ugyanis nem tudom hinni és erről a szerző sem győz meg, hogy “a termelési ágak fejlődésének törvényszerűségei parancsoló erővel utalnak bennünket arra, hogy a többtermelést egyelőre másra, mint a mezőgazdaságra, nem alapíthatjuk" és hogy belátható idők elteltéig arra volnánk kárhoztatva, hogy mint szerencsésebb szomszédaink élelem- és nyersanyagszállítói, azoknak ipari gyártmányait türelemmel és hálával fogadjuk. De viszont nem vagyok elég optimista sem, hogy tisztán vagy túlnyomóan a mezőgazdasági többtermelés alapjára helyezkedve, bízni tudjak nemzeti, gazdasági életünk regenerációjában. És elvégre ez a fontos. De veszélyes a kishitűség! Különösen az ú. gazdasági törvényszerűségekkel szemben, melyben jómagam egyáltalában nem tudok hinni. De ha vannak is: a gazdasági élet nem az embereken kívül álló valami és látszólagos törvényszerűségei nem dacolhatnak egy megújhodni, egy élni akaró nemzet dolgozni akarásával. - Különben a nyugati államok mezőgazdasági többtermelése az iparosodás nyomdokában haladt, ne akarjunk mindenáron szerényebbek és türelmesebbek lenni. Persze, ne akarjunk aranyat bányászni, ha hazánk földje nem terhes vele, de viszont ne sírjunk azon, hogy a Duna történetesen nem nyugat, hanem kelet felé veszi útját.
Ha mindent meg akarnék írni, amit másként érzek, mint a szerző, vagy amit nem találok szerző könyvében, noha fontosnak érzem, akkor könyvet kellene írnom más alapokból kiindulva. És holtbizonyos, hogy hiányokban bővelkedne az is. Olyan sokoldalú, olyan mindenre kiterjeszkedő, új látókörű és koncepciójú erőfeszítésre lesz szükség, hogy minden bajt kiheverve, újból nekilendüljünk az életnek, egy szebb, többet ígérő életnek - hogy ha minden arra hivatott annyi becsületes gondot, hivalkodást kerülő tudást, átérzett tapasztalatot vinne magával a küzdelembe, mint Vadnay, akkor ne aggódjunk, mert virulni fogunk.
Könyvének első részében a jövő általános irányelveit tárgyalja. Tanuljunk, termeljünk és dolgozzunk többet. A munka fontosabb termelési tényező a tőkénél, különösen a mezőgazdaságban és ezt intézményesen kell érvényre juttatni. A második rész a termelési tényezőkkel foglalkozik külön-külön. A természet minálunk arra utal, hogy a magyar jövő kibontakozását a földművelésre kell első sorban alapítanunk. Különösen megszívlelendő, amit a természet mostohaságának kiegyenlítéséről mond: pl. völgyzáró gátak és öntöző csatornák, valamint a vízierők kihasználásának szükségességéről. Figyelemre méltóak a hazai tőkére vonatkozó észrevételei is, a fejlődést a szövetkezeti rendszernek minél általánosabb kialakulásában látja. Külön fejezetet szentel a mezőgazdasági tőkének és kiváló szaktudással röviden teljes képet nyújt. A legérdekesebbek és nagystílű programot nyújtók a munkáról szóló fejezetek, melyek kezdve a szellemi munkára a szakoktatás és szervezés terén váró feladatokkal felölelik a testi munka okszerű kihasználásának módját és feltételeit a testi munka intézményes megbecsülésének keretében. A harmadik rész a népesedési, földbirtok, forgalmi, közigazgatási és államháztartási politikák gyakorlati követelményeit tárgyalja. Különösen a népesedési politikával foglalkozó fejezet gazdag és tanulságos: a legnagyobb érték az ember. A birtokpolitikai fejezet is teljes áttekintést nyújt a kérdés egész komplexumáról, de a földhöz juttatás égető gyakorlati kérdése körül csak tapogatódzik, noha éppen erre nézve vártam volna szerzőtől megnyugtató konkrét javaslatokat. A forgalmi és közigazgatási politikai fejezetek szintén tartalmasak és oktatók, de a szerző államháztartási programja, bár egy-egy kis fénysugarat mindenhová bocsát, nem tud megnyugtatni arra nézve, vajon honnan veszi majd az állam azt a múlhatatlanul szükséges nagy anyagi erőt, mely képes lesz a züllést megállítani és praepotens magánérdekekkel dacolva, a közjó, az egyetemes nemzeti megújhodás, kiegyenlítődés, fejlődés és boldogulás föltételeit biztosítani. Pedig ez a legfontosabb kérdés, mert mindennek alapja.
Vadnay könyve így is a magyar jövő háborús irodalmának talán legértékesebb programmatikus írása.