Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám
Mint a testi koporsómba,
Három angyal fejem felett,
Egyik megőriz engemet,
Második szemem lezárja,
Harmadik éltemet várja.
Este, ha elmegyek a kávéházból,
Hol minden füst, bánat és ócska arany
S a tükörablakon a nagy éj átvilágol,
Amelynek setét, vad és vigasztalan
Partjain millió arany szökőkút lángol
S néha, mint egy arany kés, leszalad
Egy hullócsillag és az éj siket testébe ver égő sebet:
Ó, akkor megrendülve én életem vérző, mély cirkuszát látom
S hogy ki vagyok s hogy két lábam velem merre szalad
És hol talál testemnek boldog pihenőhelyet.
Talán két lábam hazavisz, hol vetve vár reám az ágyam,
Sír a tükör s mint mániás, bús agg, pöröl a falióra.
Mit mondjak, honnan jöttem én? Mily bánatok hideg sarában
Hurcoltam fázó csontjaim, míg hazaértem virradóra.
Mily tájak, messzi városok, mily óceánok partján jártam,
Mit vert a szívem, amikor apámat a sírig elkisértem
S ha párnámon elalszom én s ezüst sálat vet rám a hajnal,
Mért vár reám türelmesen a holdtalan, mély éjszakában,
Mért fut velem hallgatagon az ájult, vak álomvidéken...
Fejem felett, mint feszület, mért figyel az idegen Angyal.
Talán a várost elhagyom, hol esztendőkön át a szégyen
Sárga hullámverése mart és sárga lett szívem és arcom.
Utazni viszem életem az országúton, mely a télben
És hegyre fel és völgybe le és az agyagos folyóparton
S a vad pusztában csavarog, hol farkasbogyó ér a dérben
S aludni fáradt testemet setét falusi istállóba
Hurcolom, hol vad kocsisok birkóznak vérszínű itallal
És vért könyez a mécsvilág s bús állatok között az éjben
Fejem a gőzös, zizegő szalmára hajtom nyugovóra
S szívem verését figyeli a titokzatos, néma Angyal.
Vagy talán a téli vihar egy régi bordélyházba vet be,
Hol fullasztó, setét meleg, vad illat és rothasztó kéjek
És lángolás és közönyös bús női húsok kadáverje
És selymek, tükrök, tolvajok és rekedten daloló részeg
Cimborák között, Istenem! hogy vágjak grimászt életemre,
Hogy mosolyogjak, mit tegyek, mit feleljek a zongorának,
Ha kérdi ő, mért hallgatok, hallgatok hamuszínű arccal.
Mit mondjak, hogy mit keresek, hajózok itt a céda éjek
Dúlt vizein s ha álmosan leejtem nehéz szempillámat,
Setét álmaim mért lesi komoran az idegen Angyal.
Ó, egyszer, bolond éjszakán, útak és telek elmaradnak
S mint régen, félős kis fiú, ágyamba én csöndben lefekszem.
Mint seprő a bor fenekén, megmaradtam magam, magamnak,
Nem akarok már semmit és hogy merre jártam, elfelejtem,
A messzi országútakat, amelyek komoran szaladnak,
A hajókat a tengeren, italt, nőt, vonatot az éjben
S a szirénákat, amelyek a ködben búgnak hosszú jajjal.
Ágyamban kinyujtózom én s mire az árnyak elhaladnak
És ismét megvirrad: holtan mosolygok a reggeli fényben
És visszamosolyog reám setéten a harmadik Angyal.