Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
Gyuszi kinyitotta a szemét. Az első tekintete mindjárt a másik ágyra esett. Üres volt. Egy-két pillanatig azon töprengett, mikor osonhatott ki a szobából Linus és fájt neki és bosszantotta, hogy ezt nem vette észre. A gyenge, vékony függönyön át a reggeli nap derűje ömlött be, kibámult az ablak egy résén, aztán megütötte a fülét Jóskának a mindinkább élénkebbé váló ébredezése.
Nem tudta, szóljon-e néki, elárulja-e nagy, kínos és rettenetes titkát, azt, hogy csak néhány pillanat kellett hozzá és ő azalatt a néhány pillanat alatt más lett, mint ami az elmúlt napokban volt és ami egész életében volt. Férfi lett, egész biztosan határozott és erős férfi lett belőle, olyan, amilyen a Marci volt... Vajon meg kell-e ezt mondania Jóskának és van-e annyi esze Jóskának, hogy ezt kiolvassa a szeméből, leolvassa az arcából, és észrevegye a mozdulatain.
Nem mozdult. Kinyújtózkodva, hosszan, kényelmesen feküdt az ágyban Jóska összekuporodva, háttal feléje mozgolódott. Úgy érezte, hogy ezen az éjszakán rövid lett néki az ágy és most, ahogy izmai feszültében a szokottnál erősebben kinyújtózkodva, hátát a ruganyos matracra szinte rászögezve feküdt, meg volt róla győződve, hogy ezen az éjszakán megnőtt, kicsiny termete sudárrá serdült, most már nem lehet vele csúfolkodni, nem mondhatják néki, hogy a kis öklömnyi Gyuszi, mert ő Kedves Gyula gimnáziumi tanuló és talán a bajusza is kinőtt már. Ha nem is akkorára mint amilyen a Marcié, de mindenesetre észre lehet venni, hogy az ajkán finom, lágy bajuszszálak virultak ki, mint egy virág felső szirmai... De Linus, Linus, - hirtelen újra őrá gondolt, és csodálatos, érthetetlen félelem kezdte a szívét összeszorítani. Hátha megharagudott rá, igen, s többé nem fog vele szóba állni, vagy megbántotta, megsértette, és ő most már egész életében érezni fogja ennek a sértésnek kiengesztelhetetlen, sötét súlyát. Így gondolta Gyuszi az ébredés első mámorában, mert az agya kóválygott, a tiszta érzései és gondolatai mellé zavaros és kuszált, bántó és idegesítő szemrehányások és marcangolások vegyültek, szabad volt-e ezt, lehetett-e, milyen arccal áll ő még egyszer Anna néni elé és mit mond otthon és szabad-e erről egyáltalán beszélnie...
Jóska hirtelen felült az ágyban. Öklével kitörölte a csipás szemét, Gyuszi felé fordult, valamit értelmetlenül mormogott, majd tisztán kérdezte.
- Ébren vagy, Gyuszi?
- Ébren vagyok.
- Én már régen ébren vagyok, - mondta Jóska, - de nem akartam néked szólni, mert gondoltam valamire.
Most Gyuszi is hirtelen felült, rámeredt a fiúra és fojtott, remegő hangon kérdezte tőle:
- Mire gondoltál?
Megrémült, mert az jutott eszébe, hátha észrevett valamit Jóska és csak alattomosságból, ravaszságból nem szólt semmit, most csak tartogatja magában a nagy titkot, hogy néhány pillanat múlva kirohanjon és mindent kitálaljon a nagymamájának, Marcinak és Linusnak, aztán átszaladjon a segédjegyzőhöz és annak is elárulja, hogy Linus hűtlen lett hozzá.
Miközben ezt gondolta, belemeresztette a szemét a Jóska szemébe, de ezekben az álomittas, csendes és kifejezéstelen szemekben nem volt a világon semmi, csak a gyermeknek a tétovasága és elrévedezése valamibe, amit éppen most akart közölni Gyuszival, hogy talán megfejtesse vele.
- Mire gondoltam? - mondta Jóska... Képzeld, azt álmodtam, hogy újra kimentünk a cigányok közé és ott a sok piszkos, pállott, ronda nő között találtunk végre egy olyant, amilyent a Szalmási talált a patacsi erdőben. Mondhatom, nagyon szép volt. De nem ezt akartam mondani, hogy milyen szép volt a cigánylány, hanem azt, hogy te elkezdtél velem erőszakoskodni, azt mondtad, hogy te idősebb vagy mint én és ha már ilyen szép cigánylányt találtunk, akkor néked van először jussod rá. Szóval nagyon szemtelen voltál.
Gyuszi megkönnyebbülve kérdezte:
- Na, aztán mi történt a cigánylánnyal?
- Semmi. Mert, amíg mi ketten vitatkoztunk és feleseltünk, közben odajött a bátyja vagy az ura, vagy a szeretője, nagy balta volt a hóna alatt, ettől aztán mind a ketten megijedtünk és visszasompolyogtunk a faluba. No és most itt kezdődik az, amin már régen gondolkodom, tudniillik az úton, ahogy egymás mellett ballagtunk, magam se tudom miért, egyszerre csak az a gyanúm támadt, hogy te elkaparintottad előlem a cigánylányt, én ezért nagyon megharagudtam rád és el kezdtünk verekedni.
Gyuszi elnevette magát.
- Nagy csacsi vagy te Jóska.
- Hát nem tudom, mi lehet ennek az álomnak a megfejtése. De van a nagymamának egy régi álmoskönyve, majd abban megnézem.
- Ezt okosan teszed, legalább megtudjuk, van-e itt egyáltalában szép cigánylány.
Jóska együgyűen kérdezte:
- Ez is benne van az álmoskönyvben?
- Azért álmoskönyv, hogy benne legyen.
Jóska leugrott az ágyról, gyorsan magára kapkodta a ruháit, megmosakodott és kiment a kis szobából.
Gyuszi egyedül maradt. Még szeretett volna az ágyban nyújtózkodni, de sok ideje nem volt, össze kellett csomagolni a kis egyetmását, tizenegykor jött a vonat és azzal kellett hazautaznia... Még szeretett volna itt egymagában töprengeni és önmagával beszélgetni az éjről, amely kicsiny élete legédesebb és legszerencsésebb éjszakája volt. Felült, önkénytelenül is megsimogatta a bajusza helyét, bizony ott egyetlenegy szál bajusz sem mutatkozott. A tekintete újra a másik ágyra esett, még látta a kicsiny vánkoson a finom kis mélyedést, ahol Linus feje pihent és az egész ágyon, a paplanban, a lepedőben, az ágy sárgás, kopott színében és mindenben, ami ez az ágy volt és amit eddig soha észre nem vett, valami rendkívülit, magasztosat és istenit látott. Lassan, óvatosan, mintha bujkálnia kellene, átsiklott a másik ágyba, dióbarna fejét ügyesen beleillesztette a vánkosnak abba a gödrébe, amelyen Linus feje pihent, magára kapta a lágy paplant, amely édesen és szerelmesen tapadt rá, mint az az egyetlen csók, amelyet a leánytól kapott... No, ha most véletlenül benyitna ide valaki és itt látná őt Linus ágyában, még gondolhatna valamit és még talán rá is jöhetne arra, hogy... Ledobta magáról a paplant és kiugrott az ágyból. Öltözködni kezdett.
Sokáig cihelődött és forgolódott, a cipője fűzőjével babrálgatott, amíg rendesen be tudta fűzni, a gallérjával bíbelődött, amíg ügyesen rá tudta illeszteni az ingére, mosdás közben majdnem felhőszerűen csapódott a hab fiatal és megizmosodott mellére, amely ebben a pillanatban, ahogy derékig meztelenül állt a mosdótál előtt, valóban nem látszott már olyan gyerekesnek, horpadtnak és fejletlennek. Egyszerre csak a tükörre esett a tekintete. Amint meglátta magát a tükörben, a karja lehanyatlott, a térde remegni kezdett, mert arra gondolt, vajon észre fogják-e venni rajta, meglátszik-e az arcán, a szemén, a homlokán, a haján, a fülén, a száján és az orrán az elmúlt éjszaka... Határozottan úgy látta, hogy a tükörből egy egészen mást arc tekint vissza rá, mintha most látta volna életében először ezt az arcot, ezeket a vakmerő és bátor szemeket, ezt a dacos szájat és ezt a különös, duzzadt nyakatamely tegnap és tegnapelőtt még Marci szerint csak nyomorúságos kis gerdáncsnyak volt... Gyötrő félelem, lenyűgöző izgatottság fogta el, hogy fog ebből a házból kiszabadulni, hogy fog innen elmenekülni, mert a világ minden kincséért sem maradt volna itt tovább és ha neki ajándékozták volna az egész falut és minden kincsét ennek a falunak és a legdrágábbat, ami a Bükkyék házában csak található és amire ő valamikor epedve gondolt, - nem, még akkor sem maradt volna itt tovább... Lázasan gondolt a vonatra, amely már elindult valahonnan és most dübörögve és huhogva közeledik a kicsiny állomás felé, megrázkódik, megáll és ő gyorsan, csókokat is alig váltva, besiet a harmadik osztályú kocsiba, hogy aztán ne lásson többet semmit abból a tíz napból, amit itt eltöltött és azokból az emberekből, akik között itt élt...
Most tökéletesen és lesújtóan érezte, hogy a szeme és az arca el fog árulni mindent, hiába minden diákos ravaszsága, mert a Marci körmönfontsága, lóvásárokon és kocsmákban megedzett tapasztaltsága túl fog járni az ő ostoba kis titkolódzásán. Legjobban szeretett volna kiugrani az ablakon és valahogy poggyásztalanul, búcsútlanul lesurranni az állomásra, igen, szeretett volna innen elillanni, megszökni és majd valami fantasztikus levélben elbúcsúzkodni rokonaitól, otthon talán arra is volna kedve, hogy ezt a levelet hekszameterekben írja meg... De Linus, Linus, - nem, ez mégis gyávaság és ripőkség volna tőle, nem, őt még egyszer kell látnia, igen, még egyszer meg kell ragadnia a kezét és talán meg is kell néki valamit köszönni, vagy talán ha nem is kell megköszönni néki, talán egy hálás tekintettel, szemének egy szelíd simogatásával kellene a tudtára adni, hogy... Teljesen összezavarodott, hol valami pipogya és tetten ért szamárnak, hol meg az éj diadalából és mámorából vitézül és büszkén kikerült hősnek képzelte magát, összevissza kuszáltan, részegen, szédülten és szégyenkezőn kavarogtak az érzései, ahogy még szünetlenül és egyre bámulta magát a tükörben, és ahogy lassan-lassan megenyhült vonásaiban végre ráismert önmagára, Kedves Gyulára...
Künn zsongott és élt a falusi reggel, gyenge harangszó, erős és lágy hangok, kolomp- és kocsizörgés, kacagás és a kecske mekegése,... mindezek körültáncolták Gyuszit, törékeny alakját, amint a reggel káoszából végül egyebet sem hallott, mint a kecske mekegését, a kecske mögé képzelve a Pajtás Lina kisasszony komoly és szigorú alakját ahogy a ház cselédeivel szemben viselkedett, hogy féljenek tőle... Biztosan megfejte már a kecskét és bevitte a reggelit a szövetkezeti boltba, ahol Laci bácsi hosszú pipaszárral a szájában, a krajcáros vevők között régi és rossz tréfákkal tolván előre a napot, szokása szerint hálásan csókolta meg a fogadott lányt, aki sohasem feledkezett meg róla és most is, mint rendesen, elhozta a kecsketejet, talán jót tenne száradozó tüdejének... De vajon a csók közben nem merült-e bele a mai reggel jobban a Linus szemébe és nem olvasott-e ki abból valami rejtelmeset, csodálatosat, olyat, ami tegnap még nem volt benne?... Gyuszi kicsiny kezével, amely formás és finom volt, mint egy reszkető vadgesztenyefa-levél, tiltakozón intett, nem hitte, hogy az öreg, elvénhedt Laci bácsi szemének a sugara olyan mélyreható lehetne...
- Gyuszi, Gyuszi! - hangzott kívülről Jóska hangja, - mit csinálsz ott benn, gyere már reggelizni, még lekésel a vonatról.
- Jövök már, - kiáltotta kifelé Gyuszi és most rideg és metsző volt a hangja.
Még egyszer belemerült a tükörbe, aztán sarkon fordult, még utoljára átkefélte magát, még egyszer megfésülte a haját, még utoljára, ami előtt ebből a drága és mézédes szobából kisietett volna, akart magán valamit változtatni, az agya még mindig ahhoz a gondolathoz tapadt, hogy ma reggel valami kifordított, valami rendetlen és meg nem szokott van az egész lényén.
Kinyitotta az ajtót, szép lassan maga után húzta. Amint a másik szobán áthaladt, szembe találkozott Jóskával. Gyuszi hidegen és érzéstelenül mérte végig a fiút.
- Gyuszi, tudod-e mi történt? - kérdezte izgatottan Jóska.
Gyuszi megijedt ettől a kérdéstől, de azért nem árult el semmit sem magából.
- Nem tudom.
És úgy tett, mint aki tovább akar menni.
- Várj csak no. Marci megszökött...
- Marci? - hüledezett Gyuszi.
Eszébe jutott, hogy Marci tegnap egyetlenegyszer sem nézett feléje, nem érdeklődött iránta, él-e, hal-e, csak hagyta, hogy lázban, izzadtan fetrengjen az ágyban.
- Ő, ő erősítgette Gyuszi, de nem ám egyedül. Hanem... Hát te erről nem tudsz semmit.
- Semmit sem tudok.
- A vonaton Linussal együtt megjött Tercsi...
- A felesége? - dadogta Gyuszi.
Leszegte a nyakát és gondolkodott... Eszébe jutott a reggel amikor megérkeztek és Marci hirtelen ott hagyta őt az udvaron a szürke lóval együtt. Akkor érezte meg, vagy akkor vette észre, hogy itt a felesége...
- Persze, mondta Jóska.
Gyuszi ebben a pillanatban végleg megnyugodott. Látta, hogy Jóska nem tud semmiről semmit. De Marci, Marci!... Hogy történhetett ez? És hogy ezt Linus sem mondta! Fájt neki, hogy búcsútlanul kellett elszakadnia Marcitól, pedig vele mennyi sokat akart még ma beszélni! Mennyi mindent akart még neki mondani! Mindent meg akart ő neki mondani, mert hisz ő volt az egyetlen ebben a házban, az egyetlen, Marci, a férfi, akitől annyit tanult, aki annyi merszre buzdította, s akit ő jobban szeretett mindenkinél a világon! Még talán...
Nem tudta a gondolatait befejezni, mert Anna néni duzzadt alakja tűnt fel a szoba ajtajában.
- No Gyuszi, jobban vagy már?
- Köszönöm néni, nincs már semmi bajom.
- Látod, ebből te is sokat tanulhattál, máskor ne bízd magadat Marcira...
És boldogan, vidáman nevetett.
Künn a széles folyosó kis asztalán már megterítettek a reggelihez. Gyuszi ott ült az asztalnál és a konyha felé pislákolt. Linus volt ott, Linus szemébe akart nézni, de amire a szemének a sugara odaért a lány alakjához, Linus elkapta a fejét és Gyuszi már csak a haja alól kifehérlő nyakát és a hátát látta. De csak egy pillanatig bámult oda, aztán elkapta onnan a tekintetét, gyorsan behabzsolta a reggelijét, beszaladt az istállóba, a lovakat kereste, de azok már nem voltak ott, csak a kis kecskét látta az istállóban, amint a maradék szénát jóízűen rágcsálta. Odaugrott a kecskéhez és gyorsan megsimogatta. Megfordult, most megint észrevette Linust, ő is az istállóba jött, talán éppen át akarta lépni az istálló küszöbét, de hirtelen mást gondolt és megfordult. Megint csak a hátát látta... Gyuszi ott állt a kis kecske mellett, valamit akart mondani, a torka elszorult, s amire hirtelen lehunyt szempillái fölemelkedtek, Linus már megint eltűnt előle.
Megint a Jóskát látta maga felé szaladni. Gyuszi kelletlenül indult elébe s mikor összetalálkozott vele, fanyarul mondta hogy szeretne még itt maradni, de otthon várják és a balatoni kirándulásról senkinek a kedvéért sem mond le. Tavaly is körüljárták a diákok a Balatont, Fonyódtól Siófokig gyalogoltak, ott áthajókáztak Balatonfüredre és Füredtől Tihanyon át, ahol kipróbálták a híres apátsági visszhangot, a zalai parton végig lejutottak egészen Keszthelyig.
- Vígy magaddal, - kérlelte Jóska s ezt olyan hangon mondta, mint aki a másikban különb és nálánál nagyobb fiút lát, valakit, aki már nem is fiú, hanem férfi, akire rábízhatná a sorsát.
- Nem bánom, - felelte Gyuszi, de a válaszában benne volt a visszautasítás... A nagyanyád úgyse engedné meg.
- Gyere, itt a főtisztelendő úr.
Gyuszi nem volt kíváncsi a főtisztelendő úrra, de azért követte Jóskát. Bement vele a szövetkezeti boltba. Linus a pult mellett állt, holmi apróságot csomagolt be egy parasztasszonynak, de amikor Gyuszi belépett, hirtelen megfordult és a kis fűszeres fiókok között keresgélt gyömbért, vagy magyarborsot, vagy köménymagot. Gyuszi mereven nézett a kis fiókok felé, amelyeken rég elhalványult kis keskeny táblákra volt fölírva, mit rejtegetnek magukban. A kis táblák körül kotorászott Linus az ujjaival, amelyek most úgy zakatoltak és kopácsoltak, mint a harkály az erdő csöndjében. Csak az ujjait látta, a fénylő fekete haját és a gömbölyű vállát, amint az erőlködésben meg-megrándult...
- No, amice, hát hallom, hogy elutazol, - mondta a plébános és hosszú, fehér, eres kezét odanyújtotta Gyuszinak. Hát tudsz-e már jól görögül olvasni?
Gyuszi most nem akarta a maga tudományát fitogtatni, de azért udvariasan azt felelte a plébánosnak, hogy görögből is egyese volt... Egyre Linus hajladozó alakján járt a tekintete. Kipp-kopp, a kopogás egyszerre csak megszűnt, Linus lehajolt a pult mögött s miközben a plébános Gyuszit examinálta, szép lassan az utca felé vezető ajtón kiosont. Gyuszi csak akkor vette észre, amikor kipirult arca felragyogott a szeme előtt egy pillanatra, sebes tovasuhanásában az üveges ajtó mögött.
- Hát remélem, jól érezted magad közöttünk, kis fiam, - mondta a plébános, nem árt az ilyen városi gyereknek a falusi levegő.
- Köszönöm, nagyon jól, - mondta Gyuszi és áradozva kezdett beszélni a faluról, az aratásról, a koránkelésről, a koránlefekvésről, az est csöndjéről és a falusi éjszaka titokzatosságáról... Most áradt, ömlött belőle a szó, mintha egész bensejét ki akarta volna tárni, mintha meg akarta volna mutatni a szívét s mindenáron meg akarta volna győzni a kételkedő plébánost, hogy milyen kitűnően érezte magát.
Az arca kigyúlt, a szeme szikrázó fényben lángolt, zengőn és boldogan beszélt és amint az öreg kehes bácsi és a duzzadt néni is köréje telepedett, nem tudta magát türtőztetni, kitört belőle az, ami fojtogatta és harsogva és derülten mondta:
- Ó, az én Marci bátyám, haragszom rá, hogy itt hagyott, csak lenne még itt a házban egy ló, nem bánom, ha olyan is volna mint a sárga, a bikás ló, én fölülnék rá és utána vágtatnék... De nincs időm, mindjárt itt lesz a vonat s el kell mennem, s isten tudja, mikor látom őt újra s mikor foghatom meg a kezét. Mert valamit szeretnék neki mondani, amit meg akarok néki köszönni, azt nem mondhatom meg másnak, csak néki, csak Marcinak...
Az öregek boldogan hallgatták és jólesőn bólogattak.
- Derék legény vagy te, Gyuszi, mert ha te nem vagy nálunk, akkor Marcinak nem jutott volna eszébe a kirándulás és talán most is nyomorultan és boldogtalanul kóvályogna... De most, ha van esze az asszonynak...
- Hát hogy ne volna esze, - mondta a plébános.
Így telt el az az egy-két óra, Gyuszinak indulni kellett, besietett a kis szobába, ott a holmija már teljesen rendben volt, a kezébe kapta kis utazótáskáját, a karjára vette vékony felöltőjét, aztán sorban elbúcsúzott mindenkitől, térült-fordult, keringett maga körül, már repülni szeretett volna, szállni-szállni, el, messzire innen s a vágyban megdobbant a szíve, öreg emberek csókja pernyedt el az arcán... Linustól még nem búcsúzott el.
- Linus, Linus, - kiáltotta Jóska. - Gyuszi megy már, bújj elő!
Valahonnan, a tyúkólak mögül lelkendezve szaladt be Linus, hosszú szempillái ráborultak a szemére, aprón, szaggatottan lélegzett, szinte zihált, mintha nagyon messziről és halálfáradtan rohant volna ide. Megragadta Gyuszi kezét, megszorította, de azért olyan félszegen és sután állt a fiú előtt, a fejét rázta, mintha a tekintetével nem akart volna találkozni, de amikor érezte, hogy most senki nem néz feléjük, hirtelen felszegte a nyakát, tágra nyitotta ki a szemét, belemeredt a fiúba, a szeme most lángolt, égett, boldogságot sugárzott és az ajka hosszan és forrón tapadt a fiú reszkető szájára...
- Szerencsés utat szívem, - rebegte Linus.
Gyuszi már ott kalimpált a lépcsőkön, kis táskáját meglibbentette, azok onnan a kis házból kedvesen integettek feléje, Jóska, mint a hűséges kutya, ott loholt mellette. Elindultak, siettek a kis állomás felé. Körülöttük minden friss, élő és virágzó volt, a teli élet zengett és muzsikált a faluban, a réteken, a mező tarka-barka virágain, a sudár jegenyéken, a porzó kocsiúton, az eke alatt felmálló, zsíros göröngyökön, a madarak gondtalan rebbenésében, a távoli erdő alig hallható mormolásában, a kis malomárok lassú és ernyedt csobogásában, minden meztelenül és titok nélkül tárta ki az élő és viruló életét és Gyuszi ebben a csodálatos nappali fényben és világosságban nem érzett egyebet, mint a maga kifejlett és megizmosodott életét, a gyönyörű éjt s harsogva, önkívületben, zúgón szerette volna Marci csúfolódására odavágni:
- Hát látod, nem haltam meg tőle.