Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle

Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
VIII.

Egyszerre csak úgy érezte, hogy nagy bágyadtságában és kimerültségében újra elaludt, de amint meghallotta Jóska éber horkolását, észrevette, hogy tulajdonképpen még mindig ébren van. A szemét lehunyta, teljesen elhagyva magát, terült el az ágyban és ő is mindenáron aludni szeretett volna. De mennél többet gondolt most az alvásra, annál több hangot, több neszt, több zördülést vett észre, mintha láthatatlan gnómok furcsa, bolondos játéka kezdődött volna el, finom csilingelés, lassan elszálló harangszó, ideges topogás, mély sóhajtozás: mint kísértő, lidérces képek rajzottak föl gyötrődő elméjében, gyermekes és megfejthetetlen félelmet keltve benne, mert hisz egész biztosan tudta, hogy a szobában nincs idegen és a szomszéd szobában az öregek alszanak...

Alszanak! A sötétben elmosolyodott, amikor erre gondolt, hogy a másik szobában Anna néni és Laci bácsi alszik. Bizony, ők kíméletlenül és környezetükkel semmit sem törődve, aludtak. Gyuszi csodálkozott, hogy csak most hallotta meg azt az egészen furcsa, majdnem állatias horkolást és hörgést, amely a másik szobából verődött be az ő szobájának a nesztelen csendjébe. Soha életében nem hallotta még, hogy valaki ilyen zengőn, messzire hatón, harsogva tudjon horkolni és nem értette meg, hogy ha Anna néni horkol így, hogy tud attól a bácsi aludni és hogyha a bácsi vékony és senyvedt tüdejéből szállnak fel ezek a hangok, hogy tűrheti el még álmában is Anna néni ezt a harsogó zajt. Fülelt, szerette volna pontosan megállapítani, hogy kettőjük közül melyik az, aki ilyen lármával, szinte mennydörgésszerűen zúgja át az éjszakát, valahogy mégis arra lyukadt ki, hogy Anna néni lehet a lármás alvó, szegény, felfújt, beteges, dagadt néni, még álmában is dagadtan és puffadtan ad magáról életjelt... Ezek miatt ugyan történhetik itt bármi a világon, felgyújthatják a házat, kifoszthatják a szövetkezeti boltot, ellophatják a kis kecskét, ezek nem ébrednek föl, ezek a nappali munkáért megkövetelik az éjszakától, hogy ne háborgassa őket, hagyja őket úgy pihenni, ahogy talán évtizedeken át megszokták.

Szerette volna Jóskát fölkelteni. Valósággal kétségbeesett azon, hogy most már az egész éjszakát át kell virrasztania, legalább Jóskával szeretne még egyszer beszélni, akármiről, talán a fecsegés közben mégis álom szállna az ő szemeire is. Önkénytelenül megrúgta a lábával a szomszédja lábát, de az meg sem mozdult, aludt tovább, csöndben, mélyen, mit ahogy az elmúlt éjszakákon együtt szoktak így aludni és soha nem hallották, mi történik körülöttük. Gyuszi nem értette meg, hogy soha erre a rettenetes horkolásra nem ébredt föl és most is csak azért hallja, mert ébren van... Mintha a láza már rég elmúlt volna, testét frissnek és ruganyosnak érezte és a fűzfa ütötte sávok sem sajogtak már... Óh, ezek az áruló kegyetlen foltok! Hogy faggatta Linus, mondja meg néki, miért, mitől van ez, milyen gyengéd és kedves volt hozzá, mennyire sajnálta, hogy ápolgatta. De hogy mondhatta ő volna meg, minek a rút és gyalázatos emlékei ezek a sebhelyek, hogy árulhatta volna el a bosszúálló segédjegyző férfiatlan és galád orvtámadását. Mert az a támadás igazán férfiatlan volt!

És erre a gondolatra az elmúlt néhány nap történetének egész borzalmas raja és sokasága sorakozott föl előtte, mintha eddig semmit vagy egyáltalán nagyon keveset élt volna életében és amit igazán élt, azt csak ezalatt a néhány, gyorsan tovasurranó nap alatt élte, amióta idejött a falura. Otthon, iskola, tanárok, kujtorgás, verekedés a tornaórán, latin és algebra, leselkedő tornatanár, tánciskola, egész kicsiny múltja, - édes istenem, mik voltak mindezek ahhoz képest, amin itt olyan váratlanul és összefüggéstelenül kellett átrohannia. De mintha mégis összefüggtek volna egymással azok az események, amelyeknek hőse volt. A segédjegyző, akit orrba vágott s aki aztán megverte őt, az éjszakai dáridó a falusi kocsmában, a púpos cigányprímás, a sok ital, Marci duhajkodása, a nyári zivatar, az éjszakai vándorlás, kocsitörés, lovaglás, láz: alig néhány nap alatt s mintha egyik dolog a másikból folyt volna s mintha mindennek egy valaki vagy valami lett volna a forrása, a megindítója, az elintézője, talán Marci, talán Marcinak a felesége...

Mégis elaludt, mert amire újra gondolkodni tudott, észrevette, hogy valaki bejött a szobába. A szíve verése majdnem elállt hirtelen döbbenetében, de aztán meg olyan hevesen és lármásan kezdett kalapálni a szíve, hogy attól félt, hátha meghallják odabenn s az öregek, ha másra nem, erre az őrült szívdobogásra mégis fel fognak ébredni... Soha nem vette észre eddig, mikor feküdt le Linus, de most érzi, tudja és az enyhe sötétségben látja, hogy Linus ott áll csendben a másik ágy mellett és vetkőződik. Most a cipőjét veti le és rendesen, ahogy eddig is tette, az ágy lábánál helyezi el. Most lehúzza a harisnyáját és összegyűrve odaveti a cipők mellé... Most leveti a szoknyáját... Gyuszi ebben a pillanatban úgy érezte, hogy ő azonnal felül az ágyban és megköszöni Linusnak, hogy olyan végtelenül jó volt hozzá. Milyen jóság volt ez! Nem olyan, mint az anyáé, nem olyan, mint a testvéré, ez egészen más volt... De mégsem mozdult meg, nem mert vagy nem tudott, félt, hogy Linus megriadna és megharagudnék, hogy ennyire megijesztette. Úgy tett, mintha aludnék. Ugyanúgy lélegzett, mint Jóska, szép csendesen, szabályosan, egy, kettő, egy, kettő... mégis olyan lázasan és szokatlanul emelkedett a melle az erőltetett lélegzéstől... Linus fölsiklott az ágyra. A takaró megmozdult, kezével kissé megpaskolta a vánkost és a paplant is, aztán nagyot sóhajtott és azután nem történt semmi...

Gyuszit égette, lázította valami, hogy lehet az, hogy kilenc éjszakán át egyetlen egyszer sem vette észre, hogy Linus itt alszik mellette, amire Linus esteli munkáját odakünn elvégezte és fáradtan, a napi munkától bizonyára rettenetesen kimerülve, álomra hajtotta a fejét, addigra ő már Jóskával együtt régen aludt. Hogy lehet az, hogy egyetlen egyszer sem tökélte el magában, hogy ébren marad, kilesi titokban, mikor fekszik le Linus, nem, erre nem gondolt soha s ha talán be nem vallottan, mégis gondolt erre, a sötétben ráhulló álom mindig erősebb volt, mint ez a gondolat... De most itt fekszik mellette, most a karját mozdította meg, mintha a kezével az arcához nyúlt volna, most meg a lába mozdult meg... A kicsiny lába véletlenül odaért az ő lábához, aztán gyengén, óvatosan elhúzta onnan... Gyuszi szűz vére fellobbant, addig soha nem érzett érzés parázslott át a testén s ez az érzés a fellobbanó vérétől tüzes, unszoló és marcangoló volt. A karját kihúzta a paplan alól és a paplan fölött tartotta néhány pillanatig. Jóska jobbra horkolt tőle, Linus pedig balra feküdt, alig egy arasznyi távolságban... Most újra megmozdult Gyuszi karja, egy végtelen csöpp pillanatig a levegőben lebegett, aztán lassan átsuhant a másik ágy felé és mint egy hirtelen lecsapódó szárny, ráhullott Linus mellecskéjére...

A leány mozdulatlanul feküdt, a melléből felszakadó sóhaj forró és izgató unszolásként hatott Gyuszira. Csak ott tartotta a kezét puhán és ruganyosan, szinte elomlón, mintha nem is egy kéznek az érintése lett volna, hanem mély, láthatatlan és kimondhatatlan köszönet, amelyet Linus iránt érzett. Köszönet, semmi egyéb. Vagy lehetett-e ez más, gondolhatott-e Gyuszi az önkénytelen és tudattalan megérésnek ebben a lázas pillanatában másra, mint arra, hogy hálával és köszönettel tartozik Linusnak figyelméért és jóságáért...

Mégis hogy lehet az, hogy ő most itt fekszik és Linus is itt fekszik, holott ezt határozottan és tisztán érezte, hogy néki nem volna szabad itt feküdnie, ezt nem kellett volna megengedni, hogy ő ebben az ágyban aludjék, ilyen rettentő közelségben valakihez, amikor az a valaki éppen Linus... Eddig soha nem érzett félelem fogta el Gyuszit, minden párolgó tagja remegni kezdett, mint az útszéli nyárfa levelei az eső verésében. Hideg borzongás szaladt végig a gerincén, a fogai is belevacogtak. Mi történhetett vele, nem tudott róla számot adni, az éj csöndjében elvesztette nyugodt és tiszta ítéletét, valami vakmerő bátorság tört ki belőle, amint forró testtel, égőn és újra visszatért lázban feküdt Linus mellett, de amikor a gyengéd érintésre a másik testének a közelsége tüzes áradatban ömlött feléje, majdnem teljesen elvesztette az eszméletét. És Linus szótalan volt, a világért sem nyitotta volna ki a száját, a lélegzése is törtebb és szakadozottabb lett, mint amilyen azelőtt volt, talán ő is azt érezte, amit Gyuszi, attól remegett és azt akarta, amit a diák, csak várt és remélt tűrőn és türelmesen, mellecskéjén egy tiszta, de forró kéz érintésétől kissé elkábultan, talán ő is közel állt már az eszméletlenséghez. Olyanok voltak, mint két virág, amely szerelmesen és bódultan hajol egymásra az érlelő és tikkasztó nyárban, vagy két ifjú vad, amely elbújva az erdő mélyén szepegve és titkon szimatolja, szürcsöli és sóhajtja be egymás illatát.

A keze még mindig ott pihent. Várt. Most határozottan azt érezte, hogy Linus meg fog szólalni, azt fogja mondani, látod Gyuszi, ez nem szép tőled, ezt nem vártam tőled én nem vagyok a cirkuszi Pompadour és nem vagyok cigánylány és nem vagyok olyasféle, mint aki után a falu sihederjei szaladgálhatnak, én Pajtás Lina vagyok, nincs senkim, csak két nevelő szülém tisztes jósága és nincsen semmim és senkim a múltban és a jelenben is csak a kis kecske, amelyet minden este meg kell fejnem... Ezt, vagy ilyesfélét várt Gyuszi, de Lina nem szólt semmit még csak hátat se fordított néki, pedig csak gyenge, alig észrevehető mozdulatába került volna, és az ő keze visszahanyatlott volna a paplan alá.

Hogy történhetett, Gyuszi ott volt Linus ágyában. Egymás mellett feküdtek, lélegzetüket elfojtva, remegőn, ijedten és mégis mintha mind a ketten arra neszeltek volna, figyeli-e őket valaki az éjszakában, tudja-e, látja-e, hogy ők ketten egy ágyban fekszenek... De most hirtelen Jóska is horkolni kezdett és körülöttük a zengő horkolás, semmi egyéb, tudattalan és ájult éjszaka vette körül őket, amint egymás mellett, egymáshoz simulva feküdtek az izzó csendben az izzó párna és parázsló lepedő lángjaitól körülcsókolva. Két kar tárult ki a sötétben, nem lehetett látni, kinek a két karja volt ez és ez a két kar odafonódott egy omló, puha derék finom vonalaihoz és így feküdtek együtt néhány pillanatig vagy talán sokkal tovább, - az életnek ebben a szilaj és erőszakos lángjában ki tudná a pillanatokat vagy a perceket megszámlálni?...

Tíz pillanat, vagy húsz pillanat, vagy egy örökkévalóság?... Gyuszi fülében mintha csendes és zsongító muzsika zendült volna föl, egész kis testén kimondhatatlan édesség ömlött végig, csodaszép hangok szálltak, egy soha nem látott és el nem képzelhető liget minden buja virágának az illata terjengett is körülötte, minden, amiről eddig még nem tudott, ami legszebb és legáhítottabb csak fölmerült valaha kíváncsi és kutatgató lelkében, amit eddig csak szótalan könyvek néma soraiból érzett kisugározni, amit csak titokban, elrejtett szavakból és felnőttek kapkodó sugdosásaiból érzett ki, vágyak, amelyek még tegnap zöldellőn és éretlenül fakadtak föl, teli szívében és verejtékes fejében mindez mint valami csodálatos, rózsaszínű, megfoghatatlan felhő bontakozott ki az első gyönyör ittas és szédült eszméletlenségében...

- Vénusz, oh milyen szép volt... - suttogta Gyuszi, de nem tudta folytatni, mert Linus ajka rátapadt az ő szájára. Frissen, mint a most kifakadt virág, édesen, mint az eper és forrón, mint a deli nap...

- Te mafla, - kiáltotta Jóska álmában és lerúgta magáról a paplant.

Mind a ketten megborzongtak, Gyuszi a következő pillanatban már ott volt a másik ágyban. Gyorsan magára húzta a paplant, Jóskát is betakarta, csöpp józansága, mi rémületében kinyílt az agyában, csak arra ösztökélte, hogy most Jóskára figyeljen, igazán alszik-e, vagy pedig csak tetteti magát. De Jóska nem mozdult többet, néhány pillanat múlva újra horkolt...

Gyuszi bágyadtan, de boldogan feküdt a nagy csöndben, nem mert erősebben lélegzetet venni és Linus lélegzetét sem hallotta. Gondolkodni akart, gondolataiban még egyszer fel akarta habzsolni azt a néhány pillanatot, gondolkodott, töprengett, aztán nehéz fátyol borult az agyára, szemére, a nevető szívére és szép csendesen elaludt.