Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
Néhány nap múlva csakugyan megérkezett Marci. Nem a cirkusz hozta haza, mint ahogy a szülei sejtették és kívánták, ezúttal, úgy látszik, a cirkuszi lovak nem érdekelték... Furcsa, viharvert ember volt. Nem lehetett több huszonnyolc-harminc évesnél, ámbár sokkal idősebbnek látszott, az arca olyan volt, mint a túlérett vargánya, foltos, sötétszínű, a bajusza gondozatlan, majdnem torzonborz, a szeméből zavar sokszor gyűlölet és szenvedély villámlott ki, egész valója a vásárokról-vásárokra csavargó és ténfergő, folyton valamit kergető és hajszoló, esőben tépett és viharban ázott ember benyomását keltette. Gyuszi mellette ült és hallgatta komiszkodó tréfáit, arra gondolt, hogy Marci bizonyára vállalkozik rá és a segédjegyzőt elteszi a láb alól, mert keserű kudarcát és szégyenét nem tudta oly gyorsan lerázni még mindig, szünetlenül sajgó, lüktető testéről, csak azt nem tudta, miképpen fogjon bele, hogy mondja el Marcinak a verés történetét és hogy magyarázza meg, miért támadott rá a segédjegyző orvul az esteli csöndben.
- No, te cseperkefejű, te is itt vagy? - ripakodott Marci Jóskára, amint egyre unszolta Gyuszit, hogy ne lebzseljen egész nap Marci körül. De Marci nem engedte el Gyuszit.
- Te elmehetsz, te cseperkefejű, de ez a könyvkukac, ez itt marad. Vele még beszélni akarok, de a te tudományodra nem vagyok kíváncsi.
Jóska ezen annyira megsértődött, hogy magukra hagyta őket és aznap alig lehetett ráakadni. Egyedül kószált és kujtorgott a faluban és szemmelláthatóan Gyuszira is neheztelt.
A két öreg rebbenve és kétségbeesetten sugdolózott, nem tudták, hol kezdjék el, melyik az a hang, amely a legjobban megrázza Marcinak a kérges szívét, de amíg ők tervelgettek, készülődtek, addig Linus egyszerűen, egész lényének bizsergető és közvetlen természetességével odaállt Marci elé és így szólt hozzá:
- Én úgy gondolom a dolgot, hogy én még ma vonaton átmegyek Tercsihez...
Marci az öklével belecsapott az asztalba:
- Fogd be a szádat, te mosogató dézsa!
Gyuszi elpirult. Nem tetszett néki, hogy Marci Linussal is gorombáskodik.
De Linus nem válaszolt erre a gorombaságra, hanem nyugodtan folytatta:
- Marci bácsi meg kocsira ül és utánam jön. Amire odaér, addigra én...
- Nem megyek, - mondta durván.
- Dehogy nem megy, majd Gyuszi is elkíséri...
Gyuszi félénken jegyezte meg:
- Én? Nagyon szívesen, ha...
- Persze! Aztán majd négyesben hazajövünk, úgy-e, Marci bácsi?
- Lódulj már!
A dolog ennyiben abba is maradt, de azért Linus biztos volt róla, hogy Marci még délután kocsiba ül és elmegy az elhagyott felesége után. Meg is mondta az öregeknek, azok lelkendezve és reménykedve gondoltak a nagy kibékülésre, ámbár ebédközben csak apró falusi pletykákról beszélgettek és Gyuszit sajnálták, akinek már lejáróban volt a tíz napja és készült hazafelé. Linus egyszerre csak eltűnt közülük, ebéd után érkezett ide a vonat, azzal indult a szomszéd faluba...
Marci szivarra gyújtott és megszólalt:
- Van egy bikás lovam, az isten verje meg azt a komisz lócsiszárt, aki becsapott vele, azon szeretnék túladni, azt hiszem, a szomszéd faluban megpróbálhatnám...
A két öreg szeme boldogan rebbent össze.
- Hogyne, mondta az édes anyja lágyan - menj csak édes fiam, majd akad valaki, aki belemegy a cserébe.
Jól tudta, hogy nem a bikás ló miatt készül a szomszéd faluba, de ezt Marci be nem vallotta volna... az apja is közbe kehült:
- Jobb is, ha kicseréled, mert még el találna benneteket ragadni, amikor hazafelé jöttök.
Ennél maradtak. Többet nem is beszéltek a kibékülésről. Marci ebéd után kiment az istállóba, kivezette a két lovát, befogta a könnyű kocsijába, aztán odaszólította maga mellé Gyuszit, aki kíváncsian és zavart elfogultsággal állt Marci mellett, most már maga is kívánta, hogy ha elmegy, ne hagyja itthon, mert ha már nem mehetett a vonaton Linussal, legalább Marcival szeretné megtenni az utat a szomszéd faluba.
- Hát öcskös, szoktál-e inni?
- Én? - tiltakozott szerényen Gyuszi, - hisz én csak diák vagyok.
- Ne rázd a rongyot, voltam én is diák a magam idejében, hát mi bizony föl-föl keresgettük a külvárosi kis kocsmákat, igaz, hogy az régen volt, most talán másképp nevelik a gyerekeket, mint ahogyan akkor volt divatban. Hanem ha sohase ittál még, akkor ma majd iszol, öcsém!
Gyuszi nem mert tovább ellenkezni.
- Ha csak arról van szó, én sem ijedek meg néhány litertől - mondta büszkén.
- Isten hírével - rebegte Anna néni, amikor a kocsi kigördült az udvarból.
Sokáig bámult a távozó után, könnyes szemmel és elszomorodott, de reménykedő lélekkel, hátha mégis, mégis sikerül... Gyuszit szerette volna még kitanítani, de Marci nem engedte ki a fiút a kezei közül, tudta, hogy valami összeesküvésféle készült ellene Linussal és Gyuszival, biztosan a plébános adta szüleinek a jó tanácsot, de minek ide a jó tanács, amikor nincs benne semmi hajlandóság, most is csak azért indul el, mert már nem akarja az örökös nyögést és sóhajtozást, a szótalan és panaszos unszolást hallani, ami úgy betölti a házukat, mint a kocsmát a rossz bornak a nyomasztó és kellemetlen gőze.
Sík úton vágtattak tova. Csodaszép nyári délután volt, a távoli hegyek kékesen fénylettek a csiklandozó napsugarak és az ég derűjének összeolvadásában. A rétek és vetések, kazlak és keresztek, verejtékes parasztok és munkában meghajlott fiatal parasztlányok, távoli templomtorony felcsillámló keresztje, a síneken lassan eltűnő vonat fátyolos füstje és minden, ami ebben a végtelen, meg nem zavart nyugalomban Gyuszi ámuló szeme elé tárult, oly szép volt, oly kedves, mintha még soha életében nem látta volna a kinyílt természetet, amely valósággal kelleti magát, hogy boldog, boldogtalan, jó lélek és rossz lélek, csalódott és nem csalódott, vágyó és vágyaktól megcsömörlött egyaránt újra felüdüljön szemérmes és mindig ifjú szépségében.
Gyuszi kissé görnyedten ült az ülésben. Marci csak úgy féloldalról rápislantott és ráförmedt.
- Húzd ki magad, nem ülsz most az iskolában, még púpos leszel!
Aztán belevágott a lovakba, szinte párolgott a bőrük a hirtelen ostorcsapástól. Az egyik ló rettentő iramot vett és a lassú kocogásból valóságos röpülésbe rántotta át a kocsit, Marci elnevette magát, amint Gyuszi majdnem kiesett a kocsiból, megragadta a karját és jobban maga mellé húzta.
- Ne félj, amíg engem látsz. Hanem ez a sárga itt, látod, amelyik úgy fújtat, mint a sárkány, ez a bikás ló. Most csődörnek képzeli magát...
- Mit jelent az, hogy bikás? - kérdezte Gyuszi.
- Te szamár, hát még azt se tudod? Rosszul herélték csikó korában. Ezért aztán bikás maradt.
Az út nem volt hosszú. Megállás nélkül, vágtatva érték el a másik falut. Végigrobogtak a falu főutcáján, Gyuszinak úgy rémlett, hogy Marcit itt nagyon jól ismerhetik, mintha a házakból integettek volna feléje és tovarohanásukban a szél Bükky Marcinak a nevét sodorta volna feléjük. Mintha vásár lett volna, töméntelen parasztkocsival, emeletesre felpakolt szekerekkel, loholó parasztokkal és parasztasszonyokkal találkoztak, ezek vagy készültek valahova, vagy valahonnan jöttek, de Gyuszi ezt sem akarta Marcitól megkérdezni, mert az szótalanul és feszesen, majdnem gőgösen ült az ülésben, se jobbra, se balra nem fordította a fejét, úgy tett, mintha semmi a világon nem érdekelné és csak azért jött ide, hogy megmutassa, milyen szárnyaló lovai vannak.
- Hát nem cseréljük ki a bikás lovat? - kérdezte Gyuszi.
- Ezt a lovat? - méltatlankodott Marci. - Hogy gondolod, te csacsi, hogy én ettől megválok! Szeretem én ezt a lovat, tudod, ebben a bikás lóban van valami én belőlem és bennem meg van valami ebből a bikás lóból, hidd el, hogy hasonlítunk egymáshoz, mintha egyforma volna a természetünk. Olyan ez, mintha a testvérem volna. Könnyen dühbe jön, toporzékol, ficánkol, szeret komiszkodni, meggondolatlan és könnyelmű, mondom tisztára az én vérem, oda nem adnám én ezt semmi pénzért...
Már elhagyták a falut, külső lankásokon, rossz kocsiutakon és a rétekbe hasított csapásokon röpültek tova, Marci még mindig nem állt meg, még mindig nem tervelte ki magában tökéletesen hová megy, itt marad-e, vagy megszáll-e valahol.
- Ilyenkor, - mondta Marci dörmögve, - amikor a szél körülverdesi az ember arcát és fejét, ilyenkor némelykor kitisztul az embernek az agya. Azért szeretek így rohanni.
Gyuszit már egészen összetörte az út, a kocsi rázta, egész benseje reszketett, az ujjai meggörcsösödtek, amint egy-egy zökkenőnél rémültebben kapaszkodott bele az ülés fonott vesszőibe, szeretett volna már leszállni a kocsiról, megpihenni és tudni szerette volna már, mi a célja és értelme ennek a kirándulásnak.
Marci megfordította a lovakat... Azok visszafelé vitték a kocsit, megint benn voltak a faluban. Itt már lépésben kocogtak tova. Marci mintha gondolkodni kezdet volna, hogy ott álljon-e meg a kocsival, ahol várnak rá... Gyuszi élesen kémlelődött, nem látná-e meg valahol Linus integető kezét, kedves fejét és melegen hívó szemét, talán ezektől a szemektől Marci is meglágyulna, de úgy látszik, éppen azt az utcát kerülgette Marci, ahol a legjobban és legkönnyesebben vártak rá.
- Hát nem oda megyünk? - kérdezte Gyuszi.
- Hová? - kapaszkodott bele a kérdésbe a zord ember és most enyhültebb és békülékenyebb volt a hangja.
Gyuszi mintha csak a leckéjét darálta volna el, odahajolt Marci arcához és sebesen mondta:
- Kérlek szépen Marci, én csak azt akarom mondani, hogy milyen nagy örömöt szereznél a szüleidnek és nékem és Linusnak, ha megtennéd, amit kérnek tőled, hiszen nem akarnak tőled semmi rosszat s te tulajdonképpen jó ember vagy, hiába rázod a fejedet, ezt én tudom, mert én emlékszem rá, hogy néked jó a szíved és te nem vagy rossz ember. Menjünk szépen a feleségedhez, aki bizonyára tudja már, hogy te itt vagy, vár téged és ki akar veled békülni és Linus már bizonyára megmondott néki mindent, ez az én egyetlen kérésem hozzád és ne tagadd meg ezt tőlem, én úgyis elutazom már, pajtásaimmal körüljárjuk a Balatont és én nagyon-nagyon szeretném, ha ti ketten boldogok volnátok. Úgy-e megteszed?
Marci úgy tett, mintha nem hallotta és nem értette volna Gyuszi duruzsolását. A kocsi megállt. Mind a ketten leszálltak. Ez volt a falu nagykocsmája. Marci kifogta a lovakat, megabrakolta, megitatta őket, aztán bevezette az istállóba. Gyuszi, mint az árnyék, settenkedett körülötte.
- Nini, Bükky Marci, - hallotta jobbról is, balról is. - Bükky is eljött a vásárra.
Másnap volt a vásár.
De Marci nem felelt senkinek nem igen fogadta a köszöntéseket sem s amikor ellátta a lovait, megkapta Gyuszi karját és bevitte a kocsma nagy ivójába. Ott nehéz, sűrű füst terjengett, érthetetlen, lármás zűrzavar, izgatott feleselés, lassú locsogás, kakaskodó vitatkozás töltötte be a nagy szobát. Marci ügyet sem vetett senkire, körösztültörte magát a tömegen és a zsivajon, benyitott a másik szobába. Itt már csak ketten vagy hárman üldögéltek, jobbfajta vásárosok, ezek is ismerték Marcit, kezet fogtak vele, egyet mást kérdezgettek tőle, de Marci csak úgy félvállról rázta le őket magáról.
- Ez az urak szobája, - mondta Gyuszinak.
Leültek. Marci a nagy pecsétgyűrűjével megkopogtatott egy üveget, az üveg és az arany zengő és friss hangot adott, nemsokára besomfordált az izzadt kocsmáros.
Parolázott a kocsmárossal, félrevonta a sarokba, valamit mormogott feléje, de azért Gyuszi megértette.
- Nem keresett engem senki? - ezt kérdezte Marci.
- Senki, - mondta a kocsmáros, legalább én nem tudok róla.
- Hát ha keresne, akkor nem vagyok itt.
Lassan beesteledett és mintha a szoba levegője is teljesen bepókhálósodott volna. Gyuszi és Marci megvacsoráztak, csendesen ivogattak, mindkettőjükben valami bizonytalanság volt, a várakozás és reménykedés tehetetlensége... Ott kívül is elcsendesedett a másik szoba, a vásárosok korán álomra dőltek, hogy hajnalban már talpon legyenek.
- Mi is indulunk, - mondta Marci.
Fölállt, néhány lépést tett, de ekkor kinyílt az ajtó és sugárzón, a maga falusi egészségének teljességében belépett Linus.
- Nini, Linus, - rebegte Gyuszi.
Fölugrott, melléje sietett és megfogta a kezét.
- Mit akarsz? - förmedt rá Marci.
- Ne kiabáljon, mert megijedek, - felelt kitérően Linus. Csak azért jöttem, ha hazafelé indulnának, vigyenek el engem is magukkal.
- Ezért ugyan kár volt idejönnöd, mert mi ma éjjel itt mulatunk, úgy-e Gyuszi? Innen ma egy tapodtat se teszünk.
- Hát ha itt marad, akkor átjöhetne, van ott jó vacsora...
Égő szemében tiszta könnyek reszkettek, amint szorongva leste a választ.
- Kell a kutyának! - tiltakozott Marci komiszul.
Most Gyuszi is segíteni szeretett volna a dolgon.
- Hiszen megígérted a kocsin...
- Ha akar tőlem valamit, jöjjön ide személyesen, - mondta durván Marci. - Te pedig hord el magad!
Linus haragosan fordult meg. Kitárta az ajtót. Gyuszi is, mintha követni akarta volna, de Marci megrántotta a fiú kabátját, úgy hogy az megtántorodott.
- Te itt maradsz, kölyök!
Aztán föl-alá szaladgált a szobában, hozatta a bort, ivott és Gyusziba is belediktált néhány pohárral. Aztán megint enni kezdtek, majd folytatták az ivást, csak úgy kettesben, mintha már sokszor mulattak volna együtt, a kedvük lassan-lassan kiserkedt, kinyílt, Marci csak úgy mókából, hogy Gyuszit nagyobb kedvre derítse, dobálni kezdte a poharakat és önteni kezdte a bort, amely pazarul és gőzölögve töltötte be az ivószobát. Közben be-benézett a kocsmáros, szót szóba fűzött, de Marci mindig leintette, ő Gyuszival akart mulatni. Egyszerre csak elordította magát Marci.
- Cigányt ide!
Nemsokára egy ványadt, kis fejű, púpos, feketeruhás ember tipegett be. Ez volt a falusi cigányprímás. Egymagában jött, mert két szálnyi bandája másutt vigadott.
- Parancsol a tekintetes úr?
- Hát ilyent láttál-e már életedben? - kérdezte nevetve Gyuszitól, - nézd meg ezt a szörnyeteget.
- Olyan vagyok, amilyennek az úristen megteremtett, - méltatlankodott a cigány.
- Ne pofázz! - intette le Marci.
A cigány egyre-másra húzta a nótákat és Marci egyre-másra hozatta az italt... Hármasban mulatoztak, miközben rájuk borult az éj, a falu teljesen elcsöndesedett, csak ez a panaszos cincogás töltötte be az éjszakát, Marci fel-felhördülő hangja és a diák kivirult jókedve. Forogtak, táncoltak, ölelték és csókolták egymást.
Marci énekelni kezdett. Mintha tejbe vagy mézbe mártotta volna bele az arcát, amint a furcsa dal és a furcsa hang rekedt erőlködéssel kiszállt a torkából, az arca is egészen megenyhült, megváltozott ebben a nagy és lelkes felolvadásban. Alig lehetett ráismerni. Gyuszi nevetve, figyelemmel és duruzsolva hallgatta a nótát:
Édes kedves feleségem
Ha elmész a másvilágra
A kis bundát ne vidd el, ne vidd el,
A kis bundát ne vidd el, ne vidd el...
A cigány egyre ezt a nótát húzta. Ha beleunt és másikba akart belehangolni, Marci feléje vágott egy poharat, mire a kis púpos ijedten kapott bele újra Marci kedvenc nótájába. Gyuszi először félhangon, majd egész tüdőből fújta Marcival együtt, csak úgy harsogott a szoba és csak úgy dobogott a rozoga, felpuffadt padló a lábaiknak a topogása alatt, amint a nóta ütemeire táncoltak egymással.
- Na, van-e nálatok ilyen cigány? - kérdezte Marci.
- Ilyen? - mondta sértődött megvetéssel Gyuszi. - Talán a Barcza József különb Kaposváron.
- Különb?... De annak nincs púpja.
- Az nincs neki, de jobb a hegedűje.
- Te cigány, förmedt rá Marci, talán nem is igazi a te púpod, csak azért hordod, hogy szánalmat kelts magad iránt. Veszed le azonnal a púpodat!
- Hogy nekem nincs púpom?... Már pedig ez igazi púp! - méltatlankodott a cigány.
Neki támasztotta a púpját a szoba falának és kétszer-háromszor nekiverte, csak úgy döngött belé.
- Ne bántsd szegényt, - suttogta Gyuszi, mert hirtelen megsajnálta a nyomorultat.
- Bántja a kutya! Megszokta ez már az ilyen vicceket. Aztán nincs ebben becsület, pénzért csinálja...
A cigány vigyorgott... Valamit mondani akart, de ekkor újra kinyílt az ajtó és sebtében, mintha kergették volna, bependerült a szobába Linus. Kínos csönd támadt. Marci ijedten nézett a lányra. Gyuszi elébe szaladt, de még mielőtt szólhatott volna, Linus odaállt Marci elé és mérgesen hadarta:
- Ez már igazán nem járja, Marci bácsi, fölveri a fél falut és az a szegény asszony odaát kisírja a két szemét.
- Hadd sírja, - dörmögte Marci.
- De most igazán arra kérem, ha nem törődik senkivel, se velem, se Tercsivel, legalább az édesanyjára legyen tekintettel...
- Ne keverd bele az édesanyámat! - fenyegetőzött Marci.
- Átjön, vagy nem jön át?
Gyuszi megragadta Marci kezét.
- Látod, Marci, olyan szépen kérünk mi együtt, no gyere, én majd átkísérlek, majd együtt átkísérünk.
- No nézd, még a könyvkukac is!
- Én nem várok tovább, félórán belül indul a vonat, és haza megyek, - mondta Linus. Még az állomásra lejöhet, ott találhatja őt is...
- Mondtam már, hogy jöjjön ide személyesen ő maga, ha velem akar beszélni az úristenit!
Nyakon ragadott egy üveget s úgy belevágta a plafonba, hogy a vakolat nagy darabokban hullott alá. A cigány reszketve állt a szoba egyik sarkában. Linus az ajtó felé lépett, Gyuszi követte.
- Te itt maradsz! - kiáltott Marci a diákra.
Linus nem szólt semmit, kinyitotta az ajtót és távozott. Gyuszi egész lelkével és lelke egész rémületével bámult a leány után, szeretett volna utána szaladni, menekülni szeretett volna ebből a szobából, kezdett komolyan és megdöbbenve félni a duhaj embertől, akinek se könyörgés, se szép szó, se Linus reszkető kérése nem használt, megátalkodott gonosz ember, aki talán maga se tudja, hogy mit akar.
Mintha mi sem történt volna, Marci megint rágyújtott a nótára.
A kis bundát ne vidd el, ne vidd el,
A kis bundát ne vidd el, ne vidd el...
dünnyögte hosszan, nehéz gondolatokba mártott hangon, mint akit már nem érdekel ez a dal és a lelke másutt kalandozik. Lecsapta a fejét az asztalra, a két összefont karját párnázta a homloka alá és nem szólt többet egy szót sem. Csak később dörmögte...
- Csak egyet tanulj meg öcsém, ha boldogulni akarsz az életben, az asszonyt le kell tiporni... Menjünk!
Gyuszi szédült. A gyomra kóválygott és a szeme előtt különös és zavaros képek táncoltak. Szerette volna megmondani Marcinak, hogy végtelenül rosszul van, ne vigye őt most haza, talán okosabb volna, ha itt maradnának erre az éjszakára s ha Marci nem akar már tovább a kocsmában dőzsölni, legalább azt engedné meg, hogy ő menne át a feleségéhez és Linushoz. De valahányszor kinyitotta a száját, a Marci gorombán ráförmedt.
- Hallgass te könyvkukac! Mulass te könyvkukac!
Gyuszi odatámolygott az ajtóhoz, lassan kinyitotta és lábujjhegyen átosont a másik szobába, amely ugyancsak gőzpárás és nehéz levegőjű volt a benne csöndesen alvók sűrű lélegzetétől. Senki sem szólt hozzá, meg-megbillenő léptekkel ért ki az udvarra, ott néhány kóválygó lépést tett még, de nem bírta tovább, féloldalosan nekitámaszkodott a falnak. Megcsapta az éjszaka friss, de langyos levegője, egy pillanatra kiderítette az agyát, de aztán újra irtózatos kóválygás fogta el, állt, odébb támolygott, újra nekidőlt a falnak, egész testében remegett, komiszul érezte magát, azt hitte, hogy azonnal meghal, amint benseje valósággal megrázkódott és ő szinte teljesen elhagyva magát, homlokát a tenyerébe szorítva krákogott, hörgött és néhány fájdalmas rándulással megtisztult... Egyenesen állt, körülnézett, a csillagokba fúrta a szemét, Linusra gondolt, milyen jó, hogy Linus ezt nem látta és senki sem látta, már bátrabb lett, kissé sétálgatni kezdett a ház előtt, amint belülről irgalmatlanul és fenyegetőn zúgott ki Marci hangja:
- Hová szöktél el diák? Megöllek, ha azonnal vissza nem jössz ide!
Gyuszi megemberelte magát, visszasietett a kocsmába.
Még órákig fújták ott a nótát, ittak tovább, heccelődtek a cigánnyal, felfordították a székeket, felborították az asztalt, végül Marci kijelentette, hogy most már igazán hazamennek.
Künn egymásba bújva röhögtek és nyihorásztak a lovak, mintha valami nyugtalanság fogta volna el őket, talán azt érezték meg, hogy valahonnan elindult és feléjük közeledik a nyári vihar...