Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
Most végtelen csönd borult a házra. Mintha mindenki, aki még ébren volt, lábujjhegyen osont volna, mintha kinn az istállóban is arra ügyeltek volna az állatok, hogy esti nyugalmában és álmában senkit meg ne zavarjanak. Még egy csöndes, ártatlan ajtónyikorgást se lehetett többet hallani, és ámbár Bükkyék háza a falu kellős közepén állt, semmi, de semmi a világon nem hatolt be a falu zűrzavarából a becsukott zsalugátereken és lezárt ajtókon keresztül. A szövetkezeti bolt mélyen szunnyadt, a kis kecske sem mekegett, az öregek is elcsendesedtek, még csöndesebbekké váltak, mint amilyenek a számukra nehézkesen tovasodródó, szürke napok halk unalmában voltak. Itt mintha mindenki az élet szomorú estje felé járt volna, s ők ketten már nem igen látták, hogy körülöttük a fiatalok élnek, élni akarnak.
Benn a kis szobában levetkőztek a fiúk. Még gyertyát sem gyújtottak, a félhomályban pontosan ütődtek ki a szoba és a szoba bútorainak körvonalai, nem kellett attól tartaniuk, hogy valamibe beleverik a fejüket. A nagy csöndben ösztönszerűen csak benső, alig hallható sugdosás támadt közöttük, s ha a jókedv gyorsabb iramban robbant ki belőlük, az is csak elfojtott nevetésben, a kis szobából alig kihullámzó kacagásban nyilvánult meg, ildomosan és jól nevelten. Jóska volt az élénkebb és fiatalabb, Gyuszi az idősebb és elmélyedőbb. De azért gyerek és naiv volt mind a kettő, s ami a gyerekségükön túl már az érettség felé hajló forró érzés vagy érő érzékiség fölsihederkedett a szívükből az is, mint a sima tó tükrén a csendesen, langy széltől felborzolt hullám, észrevétlenül és gyorsan simult el bennük.
Puha, meleg fehérség áradt ki az ágyacskákból, amelyek tulajdonképpen kicsinyek voltak, mintha gyermekek számára készültek volna, ejnye, talán valamikor ebben pihent kislány korában Anna néni, vagy talán Laci bácsi, ámbár nem valószínű, hogy az ő megnyúlt termete még ifjonti voltában is elfért volna a rövid kis ágyak valamelyikében.
- Ebben a másik ágyban ki alszik? - kérdezte Gyuszi.
- A Lina, - felelte Jóska.
- A Lina? - ismételte meg halkan Gyuszi.
Ijedten és gyorsan bújt bele az ágyba, Jóksa mellé, kinyújtózkodott, az utazástól kifáradt tagjainak jól esett a hűvös takaró képzelt nyirkossága. Mintha hideglelős borzongás szaladt volna végig a gerincén... Valamire gondolt, nem tisztán, valamit kérdezni szeretett volna Jóskától, de csak a vacogást érezte, a fogai is összeverődtek és ezt mindenáron titkolni akarta Jóska előtt.
Jóska mindebből nem vett észre semmit, fojtottan és gyorsan fecsegett, csacsogott össze-vissza mindenről, iskolai élményeiről, a szemfüles tornatanárról, aki mindig kileste a diákokat, különösen a nagyobbfajtákat, hol, merre mászkálnak estelenként, miféle titkos útjaik vannak és hol szokták zsebpénzeiket elpocsékolni.
- Volt a nagyobbak között, talán a hetedikbe járt, én nem ismertem, mert régen volt, - suttogta Jóska, - alighanem úgy hívták, hogy Szalmási, ezt aztán kicsapták az iskolából. Nagy betyár volt a Szalmási, tudniillik megismerkedett egy cigánylánnyal és képzeld, Gyuszi, egyszer vasárnap felkullogott a cigánylánnyal az iskolába, megmutogatta neki a tantermeket, meg az osztálykönyveket, aztán kisétált vele a patacsi erdőbe, azt mondják, nagyon szép volt az a cigánylány, nemsokára aztán ki is csapták... Tudott az mindenféle nótát, kuplét, indulót, olyan mulatós gyerek volt az, amilyen ritkán akad, aztán táncolni is tudott, ivott is, látod, mi nem vagyunk ilyenek, pedig mégis csak a Szalmásinak volt igaza...
- Igaza volt? - rázkódott meg Gyuszi az ágyban.
- Hát persze, - erősítgette Jóska, bár maga sem tudta megmagyarázni, miért volt igaza Szalmásinak.
Néhány pillanatig egyikőjük sem szólt, de mind a ketten másra gondoltak. Jóska egy kuplén törte a fejét, egy-egy sora kiesett az agyából, Gyuszi pedig a másik ágyra gondolt, amely szótlanul, tisztán lapult meg az estben, amelynek a levegője váratlanul forróvá sűrűsödött össze körülötte, a káprázó szeme előtt, a kigyúlt képzeletében és kitüzesítette a kis szobát és minden bútorát.
- Eszembe jutott, ide hallgass Gyuszi, tudod-e ezt a kuplét?
Halkan, idétlen hangon dudorászni kezdte az ízléstelen és zagyva szamárságot.
Csinos zongoramesternek
Tantványa a kisasszony
Mindig egykettőre játsznak,
Ha a mama nincsen otthon.
Belevágnak egyszerre-egyszerre
Kilyukadt a selyemkendő közepe, közepe, közepe...
Jóska a dal végén ravaszul nevetett, mint aki a nevetésével is el akarja árulni, hogy érti, amit énekelt és éppen azért énekelte, hogy Gyuszival is megértesse.
- A selyemkendő? - motyogta Gyuszi.
- Az, az, az, a selyemkendő, a hm, hm, hm... Mert úgy is lehet énekelni, hogy a selyemkendő helyett csak hümmög az ember.
- Butaság, - jegyezte meg Gyuszi. Ezzel fejezte ki, hogy a Jóska kupléja nem nyerte meg a tetszését. De annál jobban izgatta a Szalmási nevű diáknak az esete, mert az ő emlékezetében is voltak ehhez hasonló történetek és ámbár nem akarta újra elismételtetni Jóskával a már hallott történetet, mégis önkénytelenül azt kérdezte, hogy itt, a falu közelében vannak-e cigánylányok.
- Ujjé, de mennyi! - mondta Jóska diadalmasan, - ha akarod, holnap lemehetünk a falu szélére és megnézhetjük őket és ha tetszik, válogathatunk belőlük.
- Az jó volna, - hagyta helyben Gyuszi, - de nem veszik-e majd észre?
- Dehogy is veszik észre, - nyugtatta meg Jóska. Mi majd egész nap kószálunk, bejárjuk a falut, a réteket, a kiserdőt, délben hazajövünk, bekapjuk az ebédet, délután folytatjuk a játékot, egész nap nem hederít ránk senki, nem is ér itt rá senki avval törődni, a nagymama beteg, a Laci bácsi nem mozdulhat ki a boltból és a Linának más a dolga...
- A Linának? -...
- Neki, igen... és éppen, ha akarod tudni, a Lináról is tudok valamit, - árulkodott Jóska.
Gyuszi hirtelen felült az ágyban. A fejét egészen odahajtotta Jóska szájához, hogy egyetlen hang se osonjon el értetlenül a füle mellett.
- Mit tudsz a Lináról?
- Semmit, - mondta Jóska, mintha meggondolta volna magát.
De Gyuszi megragadta a kezét és elszorult, könyörgő hangon biztatta, hogy mondjon el csak mindent, mert ezt neki okvetlen tudnia kell.
- Hát nem bánon, - kezdte el Jóska, - de esküdj meg, hogy senkinek meg nem mondod. Se a nagymamának, se a nagypapának, se Linának.
- Hogy képzeled ezt Jóska? Csak nem teszed fel rólam?
- Mert ez nagyon regényes...
- Éppen ezért meg kell mondanod. Esküszöm...
- Tudniillik van a faluban egy gazember, a segédjegyző, úgy hívják, hogy Gyertyánfy Pista. Ez is olyan Szalmási-féle alak, részeges és biztosan ezt is kicsapták az iskolából.
- Már régen itt van? - rebegte elkeseredett hangon Gyuszi.
- Talán egy éve.
- Mondd, mondd!
- Én csak annyit mondok, amit tudok, de ezt se tudom biztosan. Én azt hiszem, hogy a Gyertyánfy leveleket ír a Linának és a Lina is leveleket ír a Gyertyánfynak és azt is láttam, hogy a Gyertyánfy megállt az istálló ajtajában, amikor a Lina a kecskét fejte és azt is tudom, hogy amikor Lina fölment a padlásra, akkor a segédjegyző ott állt a padláslépcsőn, de hogy utána ment-e vagy nem, azt nem tudom, de azért egész biztos, hogy utána ment... Isten bizony!...
- Szeretik egymást? - kérdezte unszolón Gyuszi.
- Én nem tudom, szeretik-e egymást, én csak azt tudom, amit láttam.
- De hiszen abból, hogy szeretik egymást, nem láttál semmit, magad mondod, - próbálta megvédeni féltékenyen a fogadott lányt Gyuszi.
- Abból nem láttam semmit, mert azt, hogy Gyertyánfy fölment-e a padlásra a Lina után, azt én nem láttam.
Sokáig nem szóltak egymáshoz. Gyuszi szívében dúlt érzések kavarogtak, fájt neki, amit az imént hallott, hitte is, nem is hitte. Felfortyanó gyűlölet fogta el a segédjegyző ellen, aki levelet mert írni Linának és a padlásra is utána osont... Semmi közöm hozzá, - nyugtatta meg magát a következő pillanatban és ámbár még sok mindent szeretett volna Jóskától kérdezni, de nem merte remegő száját kinyitni, mert féltette Linát, önmagát és valamit, ami, mint apró sziporka hunyorgott benne életre kelőn anélkül, hogy még tisztán tudta volna, él-e ez a sziporka, vagy csak hamvadozik...
Meglökte Jóskát, aki már félálomban nyújtózkodott.
- Hallod-e?
Jóska fáradtan mondta:
- Hát ha te is úgy akarod, elmehetünk holnap a cigányok közé és estére megverhetjük a segédjegyzőt.
Megfordult és a következő pillanatban horkolni kezdett. Gyuszi még ébren volt, de az agya már csak tespedten kapaszkodott bele az aznapi élményeibe. A segédjegyzőre és Linára gondolt... Ejnye, vajon mikor fekhetik le Lina? Fülelt, neszelt, mintha suhanást hallott volna, az erőltetett, feszült figyelésben végre teljesen elbágyadt és pár pillanat múlva ő is elaludt.