Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám · / · Berkes Imre: Nem haltam meg tőle
Estefelé, amikor a nap már lassan lecsúszott a Mecsek háta mögé, mindig kiültek a folyosóra, ahol megbeszélték az aznapi dolgokat, hunyó életüket, a falusi eseményeket és egyet mást abból is, ami a nagyvilágban történt. Ilyenkor cammogott keresztül az állomáson a pécsi vegyesvonat, - a kis állomás mintegy húsz percnyire volt a falutól - és ahogy a vonat tovadöcögött, azt találgatták, ki utazhatott Pécsre, a törvényszékre, vagy ki érkezhetett meg a faluba... Köröskörül a falu esteli zaja porzott, hazafelé törtető csordák, kanászkamaszok kurjongatása, horpadt kolompok rekedt zördülése, tehénbőgés és disznóröfögés: zenebona, zűrzavar és muzsika együtt, kedves és megszokott az olyan fülnek, amely ennél szebbet sohasem hallott életében, bántó és kellemetlen annak, aki nem szereti a falut, pedig van-e valami a falun, amit ne lehetne nagyon is szeretni?... Bükky, az öreg, aszott és ifjúkora óta mellbeteg szövetkezeti boltos, hosszú pipáját meg-meglendítve szólt bele a beszélgetésbe, amely felesége és a plébános közt folyt le. Bükkyné is öregecske volt már, de éppen ellentéte az urának, talán nem volt rajta semmi a világon, ami ne lett volna dagadt. Fölfújt, elhízott, puffadt külsejű asszony volt, az arca hófehér, a haja galambősz, sötétes, bő ruha omlott el nehézkesen mozgó tagjain, amint lassú kimértséggel, minden szót külön megrágva és minden szótagot lassan meggondolva ejtett ki a száján, mintha attól tartana, hogy minden erősebb hangtól vagy indulattól megüti a guta. A plébános is vén ember volt, de a szava és az érvei elevenen bugyborékoltak, minden kenetes szemforgatás nélkül, természetesen és higgadtan magyarázgatta azt, ami történetesen foglalkoztatta őket. Egy nagyobbacska lány, Bükkyék fogadott leánya, zöldes, kopott bögrében hozta a kecsketejet, amelyet épp az imént fejt, átadta az öreg Bükkynek, az mohón kapta ki a kezéből a bögrét és pipáját letéve, szürcsölni kezdte a friss, kissé furcsa szagú italt.
- Nyomogasd meg a lábamat, Linus - mondta Bükkyné halkan, majdnem könyörgő hangon, - alig érzem már, annyira fáj.
Lina odakuporodott az asszony lábaihoz. Nem szólt, csak megtette, amire megkérték. Most, amint térdelve, derekában enyhén meghajolva, de figyelő és élénk szemét körül-körüljártatva kuporodott Bükkyné előtt, olyan volt, mint a messze idegenből ideszállt madárka a vén baglyok között, vagy az illatozó mezei virág a senyvedt kórók közelében. Fekete, kissé boglyas haja leomlott a nyakára és a homlokára, puha, nem finom, a munkában vörösre edzett keze szorgalmasan és ügyesen tapogatta az asszony fájós lábait, úgy, hogy az itt-ott föl-fölszisszent és panaszra torzulva rebegte:
- Na, ne olyan erősen, mert fáj!
Az udvar felől egy fiatal gyerek loholt befelé. Jóska volt, Bükkyék unokája, aki itt töltötte nagyszülei házában a két hónapi vakációt. Hosszú, nyurga, sápadtképű diák volt, akin nem fogott a falusi levegő, ámbár egész nap kinn ugrándozott a réteken, kergette a pillangókat, bogarászott és növényeket gyűjtött, ezzel ütötte agyon a napot. Jóska éhesen jött, hangos jó estével köszöntötte a társaságot, megállt és várt... Amikor Linus elvégezte a dolgát, Jóskával együtt bement a házba, ellátta a fiút vacsorával, felbontotta az ágyat a kisszobában és biztogatta, hogy feküdjék már le.
- Bizony, az volna a legokosabb, ha kibékülnének, - mondta a plébános. - Most már benőhetett mindkettőjüknek a feje lágya.
- Úgy kellene, csakugyan, - hagyta helyben Bükky László és fakószínű zsebkendőjével törülgette a szája szélét és igazgatta jobbra és balra néhány szál megszürkült bajuszát.
- Persze, - rebegte az asszony, - de Marci, Marci! Az úristen tudja, kire ütött az én szerencsétlen fiam... Nem lehet ővele józanul beszélni, olyan az, mint a vihar...
- Majd lehiggad egyszer, - próbálta a plébános megnyugtatni a felindult asszonyt.
- De akkor én már a föld alatt leszek.
Bükky meglóbálta a pipáját.
- A föld alatt?... Hát én mióta készülök a föld alá és lám, amióta itt van nálunk a kis Lina, s amióta a doktor a kecsketejet rám diktálta, nem látjátok, hogy valósággal megfiatalodtam.
Csontváz termetét kinyújtotta, bütykös kezével keskeny kis mellét döngetve bizonyítgatta, mennyire megfiatalodott.
- Egyet mondok én is - folytatta a plébános, - ha most hazakerül, hát ki ne engedjék addig a házból, amíg ki nem békül a feleségével... Annak is megvan a módja... Az asszonyt is meg kell egy kicsit puhítani. Itt van Lina, amilyen okos a szája és jó a szíve, ő még rá tudná venni Marcit is, az asszonyt is, hogy költözzenek újra egy födél alá. Nem gondoltak arra, hogy a maguk fogadott lánya erre milyen alkalmas lenne?...
A fogadott lányt Pajtás Linának hívták, valami nagyon távoli rokonuknak volt az árvája, örökbe fogadták, olyan félig kisasszony-, félig cselédféle volt a csöndes házban, korán kelt, későn feküdt, egész nap dolgozott, tett-vett, lótott-futott, mindenütt ott volt a szeme, ahol valamit félteni kellett a többi cselédtől, hol a konyhában, hol a kis földjükön, hol a majorság között, hol meg az istállóban tűnt fel kövérkés, szelíden fejlett, kedves kis töltöttgalamb-termete, talán tizenhatéves lehetett mindössze, erős, egészséges falusi lány volt, nem ártott neki sem a hideg víz, sem a meleg víz, nem is valami nagyon kímélte magát és amivel megbízták, azt gonddal és buzgalommal végezte... Lélek van a munkájában, - szokta mondani az öreg Bükky, - mert a kecsketej is csak azóta ízlik nekem, amióta a Linuska feji... Azelőtt undorodtam tőle...
- Bizony, a Linuska... harapta át a plébános szavát az asszony, - hogy én erre nem gondoltam! De legalább hozná haza mostanában a szél...
- Vagy az ösztöne, - mondta a plébános.
Fölállt, hazafelé készülődött. De még nem indult el, amikor az udvar felől kutyaugatás hallatszott. Valaki ügyesen ugrándozott a komiszkodó kutya körül, amely idegent szaglászván benne, mindenáron bele akart kapni a lábikrájába.
Néhány pillanat múlva egy fiatal gyerekember állt a lépcsők alatt, puha kalapját kezében lóbálta és hangos jókedvvel köszönt befelé:
- Adjon isten jó estét! Jó estét kívánok!
Felfutott a lépcsőkön, s mielőtt azok a meglepetésből fel tudtak volna ocsúdni, sorban megcsókolta őket, drága Anna nénijének szólította az öregasszonyt, aranyos Laci bácsijának az öreg szövetkezeti boltost és főtisztelendő úrnak a plébánost.
- No, ilyen meglepetést... Isten hozott, Gyuszi, - mondta az öreg.
- Gyuszi, Gyuszikám, - sóhajtotta Anna néni és örömében össze-vissza csókolta a fiú izgatott arcát.
Gyuszi a plébánosnak is kezet csókolt.
Bükkyné öccsének a fia volt, Kedves Gyulának hívták, hébe-hóba amikor el tudott szabadulni az iskolától, átrándult hozzájuk a faluba, mindig nagy öröm és szórakozás volt a számukra, amikor Gyuszi váratlanul közéjük toppant. Avas és fáradt lelkükre jó hatással volt a fiú sziporkázó kedélye, kedves beszéde, ahogy otthonról, iskoláról, könyveiről, ismerőseiről és barátairól elfogultság nélkül, szeretettel szokott diskurálgatni.
- Hát miért nem írtál? - kérdezte kissé neheztelőn Anna néni. Az embernek még a szíve is elszorul a hirtelen meglepetéstől.
- Az nem szokás minálunk, hiszen ez az igazi öröm, ami a meglepetésből sarjad, - magyarázta kissé fontoskodva Gyuszi. - Aztán amúgy is csak tíz napra jöttem, tíz nap múlva hazamegyek, nagy diákkompániát szerveztünk, egy nyolcadikos fog bennünket vezetni és körüljárjuk a Balatont.
- Jóska, Jóska, - kiáltotta Bükky, - gyere már, megjött a Gyuszi.
De Jóska helyett Linus libbent ki a folyosóra. Kíváncsian állt meg a fiú előtt, akit most látott először életében. Meleg szemével hosszan és különösen cirógatta végig a vendég kedves kis alakját, a feje búbjától egészen a sarkáig. De ez csak egy pillanatig tartott, ezt senki sem vette észre, talán Gyuszi sem, aki amikor meghallotta, hogy Linus is a családhoz tartozik, feléje indult, átölelte és bensőn, rokonilag megcsókolta. Linus visszacsókolta a fiút, aztán megfordult és távoztában mondta:
- No, akkor a Gyuszinak is kell vacsorát főznöm, szereted-e a rántottát?
-Köszönöm, nem vagyok éhes.
De erre már csak a Linus telt és vidám kacagása felelt. Ismeri ő már az ilyesmit, a vendég, amikor fáradtan megérkezik, mindig azt mondja, nem éhes, de amikor a friss, párolgó étel előtte van, akkor mohón, jó étvággyal fogyasztja el.
Egy lompos cseléd jött ki a folyosóra, bevitte Gyuszi poggyászát. Belülről kihallatszott, amint Linus ráparancsolt a cselédre, hogy az ifiúr holmiját vigye csak be a kisszobába, oda, ahol Jóska már cihelődött a lefekvés előtt.
- Hát tudsz-e jól latinul? - kérdezte a plébános.
- Tudok, tisztelendő úr. Mindig egyesem volt latinból, - felelte büszkén a fiú.
- No, mi az az ablativus absolutus?
Gyuszi minden gondolkodás nélkül magyarázta meg a plébánosnak.
- Helyes, helyes, - bólintgatott a plébános.
Aztán sok mindenről esett a szó, régi diákemlékekről, Gyuszi iskolai olvasmányairól, öreg tanárokról, Schmidt Kristóf ifjúsági iratairól, Verne Tizenötéves kapitányáról és Jókairól.
- Már Jókait is olvasod? - kérdezte csodálkozva Anna néni.
- Hogyne! Az Aranyembert háromszor is elolvastam. Nagyon tetszett nekem. Nincs annál szebb a világon.
Linus kipirultan állt az ajtóban és önkéntelenül, alig hallhatóan rebegte: Az Aranyember... milyen szép lehet az! Majd hangosan mondta:
- Tessék kérem besétálni, kész a vacsora...
A plébános indult hazafelé, Laci bácsi bezárta a szövetkezeti boltot, Anna néni Linus támogatásával betotyogott a belső szobába, Gyuszi szép lassan követte őket, leült az asztal mellé, hogy a rántottát elfogyassza. Ekkor kisietett a kisszobából Jóska, Gyuszi fölugrott, átölelte Jóskát, a két rokon fiú hosszan és kedvesen szemlélgette egymást, ebben a pillanatban nem érdekelte őket semmi egyéb, mint mindkettőjük közös dolga, az iskola. Miközben Gyuszi a vacsorát ette, eltünedeztek mellőlük a többiek és ők ketten hadarva, bolondozva, jókedvűen elevenítették fel az elmúlt iskolaév jóízű tréfáit, a szekundák körül való táncot, a rossz diákok rettegését és a jó diákok kellemetlen és komiszkodó fölényességét a többivel szemben. Jóska nehezen bukdácsolt át az osztályokon, de Gyuszi jeles diák volt, friss eszű, jó memóriájú, nem affajta biflázó könyvmoly, hanem eszes és kedéllyel teli gimnazista, aminő egy osztályban csak alig akad kettő-három.
Már sötét este volt. A petróleumlámpa csak gyér fényt hintett szét a nagyszobában. Linus újra megjelent közöttük, felbontotta a két széles, régi ágyat, az egyikben a néni, a másikban a bácsi szokott pihenni.
- Nem vagy fáradt, Gyuszi? - kérdezte Linus.
Gyuszi kissé tétován pihentette a szemét a lány arcán. Valami felszökött a torkába, krákogni kezdett, csak aztán mondta:
- Bizony, kissé fáradt vagyok.
- Mert az ágyatokat már elkészítettem ott benn... Ha akartok, lefekhettek.
A kisszoba felé mutatott, amelyből Jóska az imént kijött. Ez volt a ház legkisebb szobája. Afféle egyszerű vendégszoba, két ággyal, üveggel foltozott tükörrel, kopott mosdóval, álmosan nyikorgó almáriummal. Egy ablaka volt, amely a kertre nyílt. Itt aludt Gyuszi már régebben, amikor Bükkyéknél vendégeskedett, most újra itt fog aludni Jóskával együtt. Fölállt, hangosan jó éjt kívánt, aztán besietett a kisszobába.