Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 6. szám · / · Figyelő
Ki tudja, hogyan lesz orvosságból méreg, álomitalból halálital? Ki tudja, mi billenti meg a kristálypohár fölé karcsú üvegcsét hajlító kezet: a szófogadatlan izmok véletlen elernyedése, vagy tudatos, mindennel leszámolt elszánás? Hogy szegény Kovács Sándor, akiből az istenek zenepedagógust csináltak, nem mindig érezte jól magát a számára eleve-elrendelt életsorsban, - arra azok, akik őt közelebbről ismerték, nem egy bizonyságot találhatnak emlékeik közt. Öt-hat éve egyszer olyasmit mondott nekem, hogy Taskentben, vagy Tokióban szeretne letelepedni. Mint hallom, tragikus halála előtt pár nappal bejelentette barátainak, hogy pályát változtat: karmester, vagy orvos lesz. Sejtette tán a közeledő végzetet s a menekülés vágya vetette fel benne ezt a futó ábrándot? Ha csak tehetségén és munkabírásán áll, bizonyára meg is tudta volna csinálni a késői pályacserét. “De a halál azt mondja: csitt!" - és rejtekben maradt hajlamainak megnyilvánulásait csak pedagógiai munkásságában nyomozhatjuk ki. Tanítói módszerének tudományos alapossága, ahogyan zenét tanuló ifjú emberek testi és szellemi képességeit elemezte, ahogy a meglevő diszpozíciók fejlesztésével a hiányzókat ellensúlyozta, - egész lélektani apparátusa, orvosi elmére vall. S a született karmester szuggesztív fölényével jelenítette meg tanítványain - többnyire fiatal leányokon - keresztül saját énjét? nem: mindig a zeneköltő, a zenemű szellemét.
Főleg Bachot. A Fodor-zeneiskolában, amelynek közel tíz éven át nevezetes oszlopa volt, valóságos kis szektát nevelt az isteni mester kultuszának. De nem csak az iskolában, ahol pedagógiai kísérleteinek és újításainak tág tere nyílt, hanem mindenütt, amerre megfordult, hűséges követők vették körül a különös arcélű, kondorfejű, hol lelkes, hol parodisztikus beszédű zeneapostolt, aki a mi zenei életünkből annyira hiányzó komoly házimuzsikát ápolta és terjesztette meghitt körben, meghitt órákban. Tudatosan, néha szeszélyesen irányította híveinek és tanítványainak ízlését, érdeklődését. Egyszer Scarlattit kultiválta - és egész kis zenésztábor a francia barokk Beethovenére esküdött akkoriban. Máskor Schubert elfelejtett kottáit halászta elő, vagy Lisztet “fedezte föl", vagy Bartók - lázat szított, vagy Weiner Leóért lelkesedett és lelkesített. Egy időben elszánt freudiánus volt és “zeneesztétikai problémák" címen összefoglalt előadásai - amennyire meg tudom ítélni - értékes eredményekkel gazdagították a pszichoanalitikai tudományt. A föllépésében s abban a módban, ahogy a legkényesebb matériát, a fogékony fiatal lelkeket kezelte, formálta, volt egy kis hatáskeresés. Mintha a pódiumra termett, onnan egy karizombetegség miatt leszorult előadóművész ösztönös hiúsága a tanító és tanítvány közti viszony levegőjében keresett volna kielégülést.
Érdekes, bár kissé problematikus jelenség volt Kovács Sándor a háború előtti Pest zenei világában. Utolsó éveiben, (férfikora küszöbén) elmélyült és lehiggadt. Hivatásának kezdte érezni azt, ami addig csak foglalkozása volt. Meglátta benne azt a magasabb rendű életcélt, a maradandó alkotás lehetőségét, amire érdemes munkát, becsvágyat, mindent rá áldozni. Ez a túlérzékeny, folyton magába néző, sok ellentmondó tulajdonsággal terhelt művészlélek bizonnyal megtalálta volna a benső harmóniát abban a humánus feladatban, amelynek elméleti és gyakorlati megoldását vállalta, ha az idegrendszere idő előtt csődöt nem mond. Mi volt ez a feladat? Ha így jelölöm meg: a zenepedagógiát megtisztítani ésszerűtlen és lélektompító sablonoktól - talán keveset mondok. Kovács Sándor pedagógiai gondolata - ahogy utolsó munkáinak sorai közül kivilágít - az volt, hogy a művelt osztályok nevelési rendszerében egyre általánosabbá váló zenetanítást a jellem- és akaratképzés, az emberré faragás eszközéül lehet és kell fölhasználni.
“A személyiség átalakítható!" prédikálja növendékeinek, “Hogyan gyakoroljunk" c. könyvében. “Alakítása tőled, magadtól függ. Te tűzheted ki az átalakulás célját. Alakítsd tehát művésszé magad! Ámde jelentékeny művész csak jelentékeny ember lehet: alakítsd magad jelentékeny emberré!... Nem minden emberből lehet zongorás, de minden zongorásból lehet ember. Ember, az átlagnál különb ember kell, hogy váljék belőled, ha tanulásod minden mozzanatát kihasználod arra, hogy magadban ne csak a zenészt, de az embert is fejleszd. Ez játékodra is vissza fog hatni: a különb ember különbül játszik."
Hogy tisztes polgári szülők gyermekeiből a C-dúr skála és a Liszt-etűdök között Übermenscheket képezni lehetséges-e, - erre nézve döntő bizonyítékot a fiatalon kidőlt zenetudós nem szolgáltathatott. De annyi bizonyos, hogy a keze alatt jó zongoristák, érző és értő zenészek nevelkedtek és - végre is - talán ez a fontos. Ők rendkívül sokat vesztettek a halálával. De mi is, akik Kovács Sándort távolabbról figyeltük, gyászoljuk benne a magyar zenei kultúra egyik legnemesebb szándékú, legerősebb tudományos vértezetű bajnokát.