Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 6. szám · / · Gellért Oszkár: Ignotus novellái és versei

Gellért Oszkár: Ignotus novellái és versei [+]
II.

Ha fentebb azt írtam, hogy mindenik novellája tiszta líra, akkor most azzal folytatom, hogy mindenik verse tiszta novella. S ezzel elérkeztem oda, ami talán a költő egyéniségének jellemzésénél is fontosabb: stílusához.

Mindenik verse tiszta novella, mi több: regény vagy dráma. Mindben történik valami és pedig hatalmas valami. A vérsejtekig ható, nyüzsgő akció.

S mindez a kifejezés impozáns erejének olyan könnyedségével, hogy akik a versíró és novellista Ignotust nehézkesnek mondanák, azoknak csak egyet felelhetek: cseveg szinte. S mindez elsőrendű művészi megkomponáltsággal.

A “Változatok" recitativo-jában egy bájos velencei emlék futamát billentyűzi végig, mielőtt a fináléhoz ér. Miért? Hogy mire fölnéz, hogy “visszagondoló hűségszegésből szeme bűnbánva térjen vissza ahhoz", akivel egész estén át szemjátékot folytatott: már csak felborított székeket lásson helyén, szedelőzködést, rohanást, nyomakodást, mert közben a hangverseny véget ért. De soha epizódibb epizódot, mint e recitativot, és soha megkomponáltabbat. Semmi sem fölösleges, semmi sem kizökkentő és a mai magyar lírában senkit sem tudok, aki verset úgy tudna befejezni, mint ő.

Mivel éri el a befejezettségnek ezt a pártalan hatását? Nem dolgozik csattanókra. De egymáshoz illeszti a sorokat és az utolsó akkorddal, az utolsó gondolattal, mint aranydróttal vagy selyemfonállal köti össze virágait. A csokor sohasem laza, sőt néha oly összepréselt, hogy ha a szálakat ki akarnók fejteni, a kötés nyomát ott látnók mindegyiken. Az aranydrót vagy selyemfonál bevágja a csokor szálait, megsebzi őket, nedvük csicsereg, véreznek.

És a csokor virágai a legtávolabb eső, legmeglepőbb asszociációk, a legrikítóbb színhatásúak. Egészen exotikus virágok mellé a magyar mező színei és illatai kerülnek. Minden sor önmagában zárt zenei vagy értelmi egész s a sorok együtt: megint csak teljes zenei vagy értelmi egységet adnak.

Szimultán fantáziájának tobzódását végig lehet kísérni legtöbb versén vagy novelláján. Szemét a hangversenyteremben lehunyja s homloka a félálom hűvösében érzi magán tovább a nő tekintetét s melegszik benne, mint a tavaszi ifjú fényben a kitelelt mező... mező: a szót és a hangot megütötte, folytatja:

Látok mezőket, sétatereket,
Partot, hegyet, fellegvárat, hajót,
Tavaszi fényt a vízen, tavaszi
Köntöst az asszonynépen, és a tarka
Sokaságban egy nagyszemű leánykát,
Vékonylábút, kurtaszoknyásat - téged!

“Hárman a szalonban" című novellájában maga is szóvá teszi “eszébe jutásainak ezt a könyvszagát." Holott alapjában nem is könyvszag ez, csak a nagy kulturáltság szárnya és béklyója.

“Éjféli misé"-jében, mialatt a nyúlpecsenye olvatag rostjaival s szőlővel eteti gyermekét, egy percre feltűnik előtte a szőlő, milyen lehet most odalenn a világ? “A homokot átitta a nedvesség, a fagyos tőkékre ráborul a köd s ennek a szegény nyúlnak vérei meg testvérei lélekszakadva futkosnak az éjszaka borzalmasságában." S nyúlról a jószágra, jószágról a gulyásra, gulyásról a gyerekére ugrik gondolata és: “A gyerek, mire elgondolkoznék az életen, maga is gyerekének él már. A tehén is borjának él, a borjú is megborjaz egyszer s a talánok, a miértek, a minekek s a tudja istenek e széthányódó kövecseit egy állandó egészbe szorítja: fölül a szürke ég, alul a sárga homok..." “Ki maga?" - kérdezi asztalbontás után, a hallban egy idegen hölgytől, akinek, úgy veszi észre, centripetálisak a mozdulatai, “két könyöke újra meg újra derekára szorul, amitől két alsó karja felfelé gyengén hajlik el tőle, mint sástól a levele s csuklója legörbül, kezeháta ernyő s ujjai virágszirmok." S már magyarázza is, hogy a japáni ember úgy issza teáját, fületlen csészéből, hogy két kezét tenyere tövében összeérteti, e fölött tölcsérformában szétgörbíti, olyan centripetális mozdulattal, ahogy istennők tartják a gyümölcsös tálat.

Vagy mikor ugyene novella-hangulatát azzal végzi, hogy nem találkozni többé: zsilip, melytől az ár nem folyhatik le... zsilip és ár... és aztán a legtarkább, szédületesen mozgóképszerű képzettársítások egész raja: “zsilip, melytől az ár nem folyhatik le, hanem duzzadva emelkedik a kőpartok között s emeli hátán a kis motorost, amiben jó volna együtt ülni és teát főzni, vízipók hamarságával átszaladva a tengeren, messze hűvös sziget felé, hol piroskötényes és facipős szőke parasztasszonyok a kezük hátát húzzák végig az orruk alatt, ha meg akarják törülni. S gyenge hollandus kávét inni hozzá, a kékcserepes takaréktűzhelyről, s kitopogni lábunkból a zsibbadságot."

“Nem muszáj valaminek értelmének lenni, hogy jelentsen valamit, csak táncoljon át idegeiden, olyan, mintha eszeden is áttáncolt volna" - írja “Őszi reggel" című önvallomásos-novellájában. “Miért komédiázzak én most, huszonnégy órám e magam számára kiszakított félórájában is értelmet, logikát, rendet, szólási pontosságot... Drót vagyok most, amin villám fut át." De ez megint csak kacérkodás, kacérkodás az értelmetlenséggel, amily elragadtatással tudott védelmére kelni Ady egy versének, holott “akasszanak fel, ha értem" írta róla -: oly lehetetlen s játékos vágy az ő számára, hogy egészen értelmetlenné válhasson. Úgy emlékszem, egy régi írónk vagy másfél évtizede írta valakivel kapcsolatban róla, hogy két rím közé ő sűríti a legtöbb értelmet.

Ma sem és én sem mondhatok mást, csak valamivel tovább fűzhetem a megállapítást, ezzel:

Éppen, mert minden zeneisége mellett a gondolat ritmusát is örökké kutatja s hajszolja, csapong oly szertelen a fantáziája s szed össze mindent a kozmoszból, - fölül a szürke ég, alul a sárga homok -, ami témája megírása közben felvillan előtte vagy megzendül benne s egymással rokon-értelmű vagy rokon-zöngéjű. S éppen ezért kozmikus költő, ha tetszik, a legmodernebb értelemben.

Mióta élek, megujult az ég
S az új egen ti vagytok új napok:
Megcsalatott vagyok s kisemmizett,
Ha tőletek is csókot nem kapok!

Ha tőletek is csókot nem kapok,
Ha meg nem újulhatok veletek -

Olyan megrázóan szép, tragikus fuvallatú versek, mint a Nádas mindig megmaradnak újaknak. Vagy az ilyen plasztikus sorok a “Változatok"-ból:

A zene felharsan s én szememet
Merőn szemedbe szegezem s a mélyét
Kutatom, bent, a csillaga mögött,
Belébocsátva tekintetemet,
Mint ahogy rézsút a mélység fölé
Nyúló lajtorja tetején vigyázva
Szigonyos szemmel néz a tonhalász
A feketén s merően mozdulatlan
Vizekbe, hogy kilesse titkukat.

Most kérnem kell, olvassák velem végig még egyszer ezt a képet, de úgy, hogy erős hangsúly essék a következő szavakra: szegezem... belé bocsátva... rézsút... lajtorja... szigonyos... mozdulatlan... Ki nem érzi e szavak értelmén és zenéjén át a végtelenség perspektíváját s e perspektívában a költő herkulesi megmarkolásait?!

Ehhez Vörösmarty kozmikus képei közt találok csak méltót.

 

[+] “Ignotus verseiből". “Ignotus novelláiból". Mindkettő a Nyugat folyóirat kiadása.