Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 6. szám · / · Füst Milán: Nevetők

Füst Milán: Nevetők
I.

Felsőbb gimnazista koromban volt nékem egy barátom, B. A., akivel együtt töltöttük, kószáltuk át kamaszkorunkat.

Titkosan éltünk. Ha együtt láttál volna bennünket estefelé nyájas olvasó, az alkonyodó pesti utcán, abban az órában, mikor már leszállt a homály, de a lámpákat még nem gyújtották fel: veszélyes két alaknak néztél volna bizton, - amint szótlanul, zsebre tett kézzel s zordon egykedvűséggel bandukoltunk egymás mellett - s nem tudtad volna elképzelni sem, mily távoli, elzárt és titkos az a világ, melyben most e két ifjú sétál. Nem kellett beszélnünk,hogy értsük egymást - s ha beszélni akartunk, sem magyarul tettük: - egymásra villantak szemeink s például csak annyit mondott egyikünk:

- Feleki! -

amelyből megérthette a másik, hogy itt egy épp oly utálatos személyről van szó, mint bizonyos Feleki nevű egyén, akiről bizony már elfelejtettem, ki is volt. S akkorra már mindketten megmérlegeltük pillantásainkkal a közénk vetődött idegent s már tudtuk is mi a teendő: - hajigáltuk, ha tolakodott, nevettünk, ha tudákoskodott s megvertük, ha fölényes mert lenni.

Soha életemben nem fogok már úgy nevetni, mint akkor. Semmiségeken, amiket ma észre sem vennék, mi úgy tudtunk nevetni, hogy végül kapunak kellett dőlni, le kellett ülni a járdára, el kellett egymástól menekülni, hogy meg ne repedjünk. S akkor is még napokig kísértett a “nagy röhögés" s mi nem mertünk egymásra nézni, úgy belefáradtunk már.

Reggelente például, iskolába menet, rendesen találkoztunk egy idős úrral, - ki tudja, hol porlad már szegény, - aki ugyanakkor igyekezett szép nyugodtan, mérgesen és pocakosan valahova, talán a hivatalába. Egy nap észrevettük. Másik nap már a kajla, öreges bajuszát vettük vizsgálat alá. Találgattuk, mi lehet. Végül is megállapodtunk, hogy hegedűtanár S ettől fogva beszédünk rendes tárgya lett a hegedűtanár - és ami fő, senki sem érthette, ha délután egyikünk megszólalt:

- Jól nézett ma ki az öreg.

S elkövetkezvén a tél, az öreg úr pompás télikabátot húzott: egy rendkívül furcsa ruhadarabot. Perzsa-utánzat volt a szövetje, valami bodrozott posztó, amit legfeljebb bélésnek lehetne elképzelni s - mintha az öreg még gőgösebben sétálna azóta. Tanakodtunk, mi itt a teendő: miképp lehetne tudtára adni, milyen nagy majom őkelme ebben a télikabátban. Lehetetlen terveket forgattunk még akkor is, mikor már az öreg úr befordult a sarkon és méltóságos lassúsággal, mint egy hajó úszott felénk. Rögtön komoly arcot öltöttünk, mintha alázatos és jól nevelt ifjak volnánk s valami álnok tisztelettel néztünk dióbarna szemeibe. Éppen abban a pillanatban, mikor összeértünk vele s kettéváltunk, mint a hullámok, hogy elszülyesszük őt hátunk megett, valaki mély, basszus hangon megszólalt:

- Szép télikabátom van!

Az öreg körülnézett, én kővé meredtem, barátom pedig nyomtalanul eltűnt. Vérvörös hullám csapott a fejem fölé s el voltam készülve mindenre, mert - rögtön megértettem a helyzetet. De nem történt semmi. Az öreg oly ostoba volt, vagy úgy el volt merülve gondolataiba, hogy nyilván azt képzelte, hogy hallucinált - s szórakozott arccal ment tovább. Barátom pedig, mint egy hadvezér lépett ki egy ház kapujából, ahová a kritikus percben nyílsebesen befordult volt - s azzal rögtön le is ült a kapualjba s két könyökére hajtva fejét elkezdett majdnem hivatásszerűen nevetni: s én ugyan nem jóízűen, de mint az elkábult bolond vele.

Hogyan is indult ez a furcsa barátság, melyet én egészen véletlenül kezdtem s aztán oly alárendeltje lettem, hogy befolyását néha, némely indokolatlan cselekedetemben még ma is érzem. Barátom kétségkívül igen különös ember volt. A gimnázium második osztályától jártunk együtt. Míg én már az elején eminens voltam s a feltűnést kerestem, - ő csendes, szürkekedvű gyereknek látszott, alig vették észre. A klikkek nem vették fel tagjaik közé, senkinek barátja nem volt s kezdetben még gúnyolódni is mertek rajta. Én, isten tudja mért, már régen vonzódtam hozzá, beszédbe elegyedtem néha vele, - azonban oly furcsa, vagy közönyös válaszokat adott, hogy ott hagytam. Egyszer például egy egész más irányú kérdésemre szórakozottan azt válaszolta, hogy mi volna, ha valaki a patkányokat kitanítaná mindenféle mutatványra.

- Ezen gondolkodol? kérdeztem megvetőn.

- Te, ez volna muris! Én megpróbálom, felelte s a szemei úgy csillogtak, mint a kártevő, rossz gyerekeké.

Mégis úgy látszik, tovább munkált bennem valami furcsa nemesség: vágyódtam arra a nyugtalan élvezetre, amit akkor érez az ember, ha nagylelkűnek, jótevőnek mutatkozik, türelmesen és nagylelkűn beszédbe elegyedvén valami értelmetlen rabszolgával. Később az a gondolat is mindjobban ingerelt, - milyen alázatos és rendíthetetlen hívőt szereznék pártom számára, - mert akkoriban a lovag-utcai gimnáziumban nagy versengések voltak néhányunk közt egyesületi állásokért, hírnévért, - ha ezt a szegény kiközösítettet magamhoz fölemelném. Úgy vélem most, hogy igazi érzéseim álarcban jelentek meg akkor előttem, hogy mindez csak leplezéséül szolgált az egyszerű igazságnak: vonzódtam ehhez az emberhez s izgatott hallgatag közönye, mert többet sejtettem meg benne, mint amit mutatott.

Hogy mennyire így volt, bizonyítja az a meglepetés, amit váratlanul szerzett - s főként, hogy a meglepetés pillanatában, világosan emlékszem, ezt éreztem: lám igazad volt, mikor többre tartottad!

Tizenhat évesek voltunk s az Andrássy-úton sétáltunk: ez a séta is egyike volt “nagylelkű kísérleteimnek". Kezdetben iskolai mozgalmakról beszéltem neki, pártokról, tanárokról, - tanulókról, akiket megvetettem s ő mindezt tájékozatlanul és érdektelenül hallgatta. A beszélgetés megakadt s én már bosszúsan azon gondolkodtam, mint hagyhatnám itt ezt a szamarat, mikor egyszer csak megszólalt:

- Olvastad ma az Esti Újságot? (Akkor még ez a lap járta.)

- Te újságot olvasol? kérdeztem meglepve.

- Hogyne, már régen, - felelte.

- No és érdekel? És apád engedi?

- Igen. - Szóval nem olvastad. Pedig ma érdekes.

S azzal vett egy Esti Újságot s egy hirdető oszlophoz támaszkodva felolvasott egy hírt.

Belgiumban történt, hogy egy ember a bátyját, aki a majorátus ura volt, bezárta a pincébe és befalazta, hogy a vagyont megszerezze. Tizenöt évig egy kötélen eresztett le neki ételt. A bezárt ember tizenöt éven át nedvesítette s a körmeivel vájta a falat, végül feljutott a világba holdfényes éjszaka. Elvadultan, térdig érő szakállal, hunyorgó szemeivel egyenesen a konyhába ment. Vett egy kenyér-kést és a hálószoba felé tartott. Csak egy ember aludt az ágyban, abba gondolkodás nélkül beledöfött. Az öccse felesége volt. - Ma volt az ügyben a tárgyalás a “befalazó" felett. - (Ki tudja, melyik ügyes hírlapíró találmánya volt az egész.)

Úgy látszik a dolog barátomat nagyon érdekelte, mert sokáig beszélt nekem róla. Kezdetben inkább szórakozott udvariassággal hallgattam. Ő azonban az oszlophoz dőlve egyre hevesebben magyarázott: hosszú alakja begörbült, csontos ujjai magyarázat közben, mint a saskarmok záródtak. Öreges, hideg szemeinek élénksége még ma is előttem van. Kezdtem rá figyelni.

- Mit gondolsz, mondta, nagyobb lett volna-e bűne, ha megöli? - Nem tudtam mit felelni: a dolog készületlenül talált.

- Mit gondolsz, folytatta, mért nem ölte meg? Mért falazta be egy pincébe? Talán sajnálta? Szó sincs róla!

- Ennyire érdekel? - kérdeztem meglepve már értelmes mondatai miatt is.

- Ez alábbvaló lelkületű, mint a gyilkos, folytatta ő hevesen, mert ez gyáva volt ölni. Ez félt a lelkiismeret mardosásaitól... - gondolkodott. - Hiszen világos, hogy sosem akarta kiengedni, - örökre befalazta és így nagyobb szenvedést okozott neki, mintha megölte volna...

- Ohó, - kiáltottam közbe már azért is, mert hallgatásom miatt félteni kezdtem fölényemet.

- Várj csak, folytatta ő. Mit választanál te, - ha elítélnének arra, hogy egész életedben... egy fürdőkádban kell ülnöd?

- Te? kérdeztem idegenkedve.

- Én hát!...

Úgy látszik, nagyon tetszett neki az ötlet, mert elkezdett hangosan kacagni. Előregörnyedt és hosszan nevetve, - ingerkedve, szinte sértőn nézett a szemembe. Látva kedvetlenségemet, (zavarban voltam) még jobban nevetett s elkezdett a mutatóujjával bökdösni. - Egy ideig tűrtem, aztán nagyot csaptam a kezére. - Sétáltunk.

- Biztos, hogy van a halálnál nagyobb szenvedés is, mondta gondolkodva, - legalább is sok ember inkább öngyilkos lesz, hogysem kínszenvedését elviselje. Aki tehát ilyet tesz, többet tesz, mint a gyilkos és ha bíró volnék, halálra ítélném.

- Akartál te már öngyilkos lenni? kérdeztem tőle elmerengve.

- Hát te?

- Én már többször, feleltem kesernyésen.

Na látod, folytatta diadalmasan - és nem volt meglepve. - Sokan akarnak csekélységek miatt is öngyilkosok lenni, - pedig nem tudják, nem nagyobb szenvedés-e a halál... Mi csak az életet ismerjük: nem igaz? - De viszont bezárva lenni egy pincében - brr! talán még én is megfojtottam volna magam a második hónapban... No de ez a pasas kitartotta... Nagy állat lehetett...

- Mért mondod ezt? kérdeztem bambán.

- Aki tizenöt évig vájja a falat, mint egy vakondok... s ismét nevetni kezdett. - De viszont kivájta. Ki is jött. És ki tudott volna e szabadulni, ha megölték volna? Nem maradt-e fenn számára, hogy egyszer mégis csak kibújjon?... - Roppantul mulatott és utánozta, hogyan dughatta ki a befalazott a fejét... Látod, te majom, ezt mondanám, ha én volnék a védő...

Elnémultam, - le voltam forrázva. Ez sokkal okosabb, mint én, gondoltam kínlódva és vörösen “nagylelkűségem" miatt. Gyötrelmes aggodalom szállott meg, hogy talán belémlátott és primitív leereszkedéseim mögött meglátta “szándékaimat."

- Milyen okos fiú vagy te, mondtam lemondón és fanyar mosollyal. - Erre azonban nem felelt. Tovább beszélt, úgy látszik elemében volt.

- Tudja a fene, hogy döglik meg az ember, mondta hirtelenül. - Elképzelted már, hogyan fogsz meghalni?...

- Ezen csak nem töröm a fejem, feleltem józanul.

- Pedig ezen törhetnéd, mondta komolyan. Néha napokig ezen spekulálok. - Nem volna nagyszerű eltalálni? Mondd nem szeretnéd eltalálni, - már most, hogy is lesz? Nem furcsa, hogy egyszer csak, mint a béka, fel fogok fordulni... És feküdni fogok, de meddig?... egy napig, ötven napig... százezer napig... az örökkévalóságig... Elképzelted már az örökkévalóságot? - Abba meg lehet őrülni...

- Tényleg, ezen már én is gondolkodtam, - mondtam mosolyogva és mohó örömmel, hogy legtitkosabb szégyenlett érzéseimet más is ismeri. - De ő nem figyelt rám.

- Hát még azt eltalálni, hogy hogyan lesz! - mondta halkan és bizalmasan. - A körülményeket... Az már egész valószínű,hogy mint szegény ember fogok meghalni... Két év előtt még azt gondoltam, hogy öngyilkos leszek... s ebben annyira hittem, hogy egészen aszerint éltem... Marhaság! Utoljára azt gondoltam, hogy a végén engem valaki mégis csak nagyon be fog csapni... s ez épp akkor lesz. Mert, tudod, annyit játszom evvel... Hagyom a gazembereket, hogy azt higgyék, buta vagyok... Én csalogatom őket magam után... “Csapjál be, te édes, drága"... S mikor már majdnem ott vagyunk, akkor rávágok ám... de egyszer meg fogom járni, meglátod, egyszer tényleg nagyon be fognak ám csapni... No de ez mindegy... S ez épp akkor lesz. Mert tudod az ember a végin nagyon meggyengül... Nem bírja már keresztülvinni a dolgot... El fogom veszteni a pénzemet, aztán zálogba teszem majd a holmimat... Talán valami kórházba is bemegyek megdögleni... de megunom... Előbb azonban felpofozom, mindenesetre felpofozom azt, aki becsapott...

- Megőrültél, kérdeztem iszonyodva. Egész történeteket csinálsz? ... Ebbe' reménykedel?... Te őrült!

- Sokféleképp gondoltam, de meglátod, ez a helyes, ... - Így lesz, - mondta határozottan, a homlokát ráncolva és igen elkomolyodott.

Aztán elhallgatott s némán mentünk egymás mellett.

Sétáltunk s én kissé kényelmetlenül éreztem vele magam. Ő már lecsillapult s a szemei ismét felvették szürke kifejezésüket, - sajátságos volt ez, mintha villanylámpát oltottak volna el benne.

Sokáig sétáltunk. Késő este volt már s mi még mindig kinn jártunk a messzi ligetben. Valami nehéz szürkeség vegyült a sötétségbe. Fáztam, borzongtam a magánytól.

- Jó volna villamoson menni, - mondtam neki halkan. Van pénzed? - Adj kölcsön egy hatost. - Neki sem volt.

- Minek kell ehhez pénz, mondta, - gyere csak, - s már húzott magával.

Nem ült fel az első villamosra, hanem várt.

Kivárt egy olyan kocsit, mely zsúfolásig megtelt, - s mi egy ideig valóban nyugodtan utazhattunk. Azonban nagy bajunkra a Köröndnél sokan leszálltak. Válságos pillanatok következtek: a kalauz a közelünkben járt s egyszer már élesen ránk nézett. Én lehunytam a szemem, mintha aludnék, de szerencsétlenül épp abban a pillanatban nyitottam föl kémszemlére, mikor fölénk hajolt. Már éppen kérni akarta a jegyet. Ebben a nehéz pillanatban barátom oly óriásit ásított bele a kalauz arcába, hogy a könnyei kicsordultak - s utána szórakozottan még morgott is valamit. Meg voltunk mentve. Mozdulatlanul ült aztán lehajtott fejjel s mikor ujjongva lehajoltam mellé, láttam, hogy felém kacsintva sunyít s nyelve hegyét kidugja szája szögletén.

- Nagy gazember vagy, súgtam oda neki.

Nem felelt, csak a nyelve hegyit dugdosta ki-be egész gyerekesen s oly hangokat hallatott hozzá, mintha zokogna.

Későn értünk haza.

Az események felizgattak, aznap nehezen aludtam el. Nem szóltam senkinek új barátomról s kezdetben csak titkon érintkeztem vele - tanulni akartam tőle, mert éreztem, hogy érettebb, mint én. De alig nyilatkozott meg többé: inkább kamaszos tréfákon törte a fejét, titkos csínyeken, amiken aztán halálra nevettük magunkat. - Lassankint felvettem egyes tulajdonságait: az iskolába például mogorva arccal állítottam be - mint aki igyekszik kellemetlen kötelességein minél előbb túllenni, - mert valami egészen mással van elfoglalva. Megtanultam kószálni - s mintha mézes kenyerem lett volna, egy napig sem bírtam nélkülözni mulatságainkat. A titkos érintkezésből rövidesen elválhatatlan, szoros barátság lett, mindenki láttára és mindenki ellenére s megkezdődött egy furcsa, új élet.

*

Először is elkezdtem újságot olvasni, bárhogy szidtak is érte szülőim. Aztán tudomásul vettem tőle, hogy én hiú majom vagyok, aki csak magammal és “vacak iskolai dicsőségemmel" foglalkozom. Ez a bírálat az első percben oly sértőnek tűnt, hogy majdnem szakításra vezetett. Emlékszem, el is határoztam, hogy nem érintkezem vele többé. Ilyet még nem igen merészeltek nekem mondani. De, mintha valami csábító mérget szedtem volna: nem találtam a helyemet, üresek voltak az óráim s oly tűzzel rohantam el hozzá harmadnap, mintha minden perc az üdvösségtől választana el.

Kószáltunk... Két hosszú, tétlen legény, mint a szél fiai. Sétáltunk. Fölültünk villamosokra egészen céltalanul, csak azért, hogy zónázzunk.

Kószáltunk... Sétáltunk. Bementünk az üzletekbe s aztán úgy tettünk, mintha semmise tetszenék.

Aztán nagyobb vállalatokba fogtunk. Magával vitt például, hogy álljunk bosszút egy papírkereskedőn, akit ő már rég utál. - Én megbeszélés szerint előre bementem és képeslapokat nézegettem, ő később jött be és egy levélborítékot vett. Letett egy koronát. A pénzét ott hagyta s mintha nem ismerne, ő is oda állt mellém és nézegette az albumot. Figyeltem - igaza volt barátomnak, - az asszony nem vette le többé szemét az ott felejtett pénzről, mikor pedig Andor elment, előbb a fali órára nézett egyik szemével felém sandítva, figyelem-e, aztán gyorsan besöpörte. - A. rövidesen visszajött. Halkan beszélt. Félénken, mintha kettőt se tudna számolni, alázatosan bejelentette, hogy itt felejtett negyvenkilenc krajcárt. Csend lett. - Halkan és nagy buzgalommal adta elő a történetet is: ő egy kicsit odaállt, “a mellé a fiatal ember mellé" képeslapokat nézegetni...

- Maga itt nem hagyott semmit, - határozott végre az asszony, megmérve őt szemével, - különben is, utólagos reklamációk nem vétetnek figyelembe. Már közbe akartam szólni, mikor hallom:

- Maguk csalók! mondja barátom szelíden, szinte jósággal, mint egy bizonyítékot - s aztán hirtelen ordítva hozzá teszi: - Bitang! Már sokszor becsaptál!

Az asszony elnémult.

- Én eddig csendben voltam, nem szóltam semmit, - de én is láttam, gazság! kiáltottam vérvörösen a jóleső izgalomtól.

- Én az igazgató úrnak viszem a borítékot... Jól van... hazudta barátom fenyegetve - s ennek meg is volt a hatása. Az asszony gyötrődve visszaadta a pénzt, bár előbb tudtunkra adta, hogy ismeri az ilyen összebeszélt tolvajokat... Csak nem akar skandalumot csinálni... Közben vörös lett a kíntól és sírva is fakadt.

Napokon át volt miről beszélnünk.

Egy délután elküldtek valahová s én a körúton bandukoltam szórakozottan, egyedül. Egyszer csak mintha valamelyik hirdetőoszlop mögül a barátom vigyorgó arcát látnám egy pillanatra kibukkanni. Odasietek - sehol, senki. Tovább megyek. A másik hirdetőoszlopnál ugyanez a játék. - Aztán semmi. - Két hét múlva kiderült, hogy egész délután a nyomomban járt.

Így éltünk.

Plakátok előtt órák hosszat ácsorogni haszontalanságokról beszélgetve, telefirkálni azokat, napokon át sakkozni, - mindezt akkor tanultam meg. Az iskolát egyre jobban elhanyagoltam: a tanárok már csudálkozva kezdtek rám nézni s egy-egy szomorú pillantásukon halálig elkeseredve nem egyszer elhatároztam, hogy újra kezdek mindent - s elhagyom ezt a nyomorult, üres és szórakozott életet, de nem lehetett többé. Azelőtt sosem mentem volna iskolába készületlenül, ő azonban megtanított, hogyan lehet tíz perces szünetekben, vagy a tanár magyarázata alatt készülni, - óriási drukkok közben, - hogyan lehet a mások dolgozatát másolni, bliccelni - s aztán sápadtan nagyokat nevetni, ha az ember ép bőrrel “kimászott." Nem volt soha többé nyugodt a lelkiismeretem. S mert éppen jó és lelkiismeretes fiú voltam azelőtt - annál jobban szenvedtem. De beszélgettünk, jártunk, nevettünk megint, - s ez mindent elűzött. Éreztem, hogy más fajta vagyok, hogy nem nekem való ez az élet, - de úgy látszik mégsem voltam másfajta, - vagyis ilyen is tudtam lenni. Lesoványodtam. Néha este holt-fáradtam érkeztem haza, üresen a sok beszélgetéstől, sétától és nevetéstől. Már csak a régi hírnév tartott fenn. S elkezdődtek otthoni nagy kínjaim is: észrevették a változást s egy ideig szigorú, hallgatag szemmel nézték. Később apám, nyilvánvaló célzattal elhívott, jöjjek vele sétálni: s ma is emlékszem, hogy égett a talpam a türelmetlenségtől, - hogy óhajtottam már repülni, - nehogy elmulasszak valamit, valamit, amitől már rég irtóztam - s behunytam a szemeimet s hagytam, hogy apám szavai mint a kereplés zúgjanak el a fülem mellett.

- Darálj csak, darálj csak, darálj csak, mondtam magamban, érezve, mily gyalázatos vagyok.

Apám úgy látszik mindent észrevett: - mert egy szót sem szólt ügyeimről, hanem egy idő múlva sóhajtott s ridegen, szinte tuszkolva mondta:

- Eredj csak, eredj...

Tudom, állva maradt és terhes tekintettel utánam nézett: ezt a pillantást éreztem a hátamon s bizonytalanul imbolyogtam tőle. Szerettem volna sietni, de szégyelltem. Türtőztettem magam és lassan mentem tehát, mihelyt azonban az első sarkon befordulhattam, irtózatos futásba kezdtem, csakhogy zúgjon a fejem s a szívem és mindent elfelejtsek. Aztán hirtelen megálltam s ott álltam sokáig, torz mosollyal, megmeredt lélekkel, mozdulattalan. Elviselhetetlen volt! - S mégis, mint egy mulatóhelyre, lehajtott fejjel hozzá siettem később, hogy annál kicsapongóbb kedvvel folytassam szórakozott kedvteléseink, örökkévalóságnak, méretlen időnek tetsző sorát.

*

S folytattuk, mint a forgószél. Barátom, azonban, úgy látszik, inkább mértéket tartott, míg én a züllésbe egészen beleszédültem. Ő néha mégis tanult s ha féltékenyen érdeklődtem ez iránt, rejtélyesen mosolygott. Megtudtam például, hogy reggelente korán kel és dolgozik. Ez a titka elkeserített, - próbáltam utánozni, de fura életmódomtól úgy ki voltam merülve, hogy lehetetlen volt korábban kelnem. Régi barátaim, látván változásomat lassan elidegenedtek. Én magam is most már egészen más szemmel néztem őket: kölykös szorgalmuk, önző tetszésvágyuk, éretlen élelmességük visszatetsző volt.

Otthon mindjobban szenvedtem. Anyám minden kedvessége és figyelme, mint az élő szemrehányás ingerelt, - aminthogy volt is készséges és hű szemeiben valami néma és aggódó szomorúság. Egy nap, mikor különös gonddal elkészített uzsonnámat hozta be, - kedvenc fiának, oly düh fogott el, hogy, mihelyt hátat fordított, földhöz vágtam az egészet. Anyám megmeredve állt helyén, aztán szinte önkívületben a felháborodástól lassan elém lépett és felpofozott. Úgy látszik egész bánatát magára szabadította evvel a kitöréssel a szegény, jóságos - mert utána napokig sírt. Én pedig sápadtan, ziláltan rohantam el azonnal a barátomhoz s ott lihegve adtam neki elő az esetet. Tudom, hogy sem válasza, sem érdeklődése nem elégített ki. Mindenkitől elhagyatva, talajt vesztve és tehetetlen fájdalommal álltam ott: akkor éreztem az első nagy méregcseppet a szívemre ereszkedni.

Sétálni mentem s ma először hónapok óta - egyedül. Gondolkodni akartam. Elhatároztam, hogy, ha még lehet, visszatérek a régi útra. De undorodás és keserűség fogott el, ha arra gondoltam, hogy kilátástalan küzdelemre vállalkozom: jó híremnek vége, - az önképzőköri állásokat betöltötték - s most e rövid idő alatt, ami még hátra van, elölről kezdjem? Az is fojtogatott, hogy - barátom, mintha megváltozott volna, szabadabb és beszédesebb viselkedésű a fiúk közt s hogy egyre jobban kedvelik, - míg tőlem már mindenki elhúzódott. Úgy látszik, nem is veti meg őket oly nagyon! Eszembe jutott az is, hogy vannak, - kétségtelenül vannak még előttem is titkai, holott én gyanútlanul és teljesen kiszolgáltatom magam neki. Hiszen nem egyszer elment hazulról s mikor kérdeztem, hol volt, nem adott felvilágosítást. Egyszer három napig nem volt látható s kérdésemre azt felelte, hogy ügyeit kellett elintéznie. - Milyen ügyeket? kérdeztem. Nem felelt. - Ej ha, titkos ügyeid vannak? folytattam fanyarul. Erre sem felelt. - Egy megjegyzésére is emlékeztem, mely arra engedett következtetni,hogy szerelmes valakibe. Mohón kaptam a szenzáció után, de elhárította.

Sokáig sétáltam össze-vissza beszélgetve magamban, - estefelé pedig visszamentem hozzá. Merengve és cigarettázva ült az ablak mélyedésben. Az ablak nyitva volt s hosszú finom feje, cigarettát tartó ujjai mintha reszkettek volna a világos tavaszi levegőben. A kora tavaszi szél átjárta a szobát, - könyvei szétszórva, asztalon, díványon, földön hevertek. Csokoládét harapdált és szippantott hozzá s azt mondta, milyen finom a csokoládé íze cigarettafüsttel. Nem voltam ugyan dohányos, de most én is rágyújtottam. A szomszédból egy valcer tört hullámait lendítette felénk a szél. Mily szép egy ilyen valcer, gondoltam, mennyi bánat van lendületében s szenvedélye is mily finoman szomorú. Mintha valaki a távolból üzent volna nékem: “S mégis, ha elzüllesz is, ha meg is kell halnod, - én magamhoz szorítlak... S mert meg kell halnod: magamhoz szorítlak s nem engedlek többé magános utadra..." Így szólt hozzám a zene. S ami különös benne: nem azt éreztem, hogy e szavakat én küldöm valami szépséges, szomorú leányzónak, hanem azon képzelegtem, hogy nékem üzeni a valcer hullámain át az elképzelt, csudálatosan szép zongorázó: egy megváltó, szelíd és biztosléptű leány. S máris egy rajongó, távoli és halálos szerelem ködképe jelent meg a szívem előtt. - Szemeim könnybe borultak.

Ó furcsa, bolondosan furcsa, érzelmes kor!

Apámról beszélgettünk s ő inkább kérdezett. Ráncolta a homlokát, mintha erősen gondolkodnék s közben erősen dohányzott.

- Hát te hogy vagy a szüleiddel? kérdeztem tőle melanchólikusan, bár a beszélgetéstől kissé felmelegedve.

Erősen alkonyodott. Barátom egy ideig hallgatott s aztán, mintha rászánta volna magát valamire, így szólt:

- Én utálom az apámat.

Emlékszem rá: mintha fejbevágtak volna.

Ez volt az első szabad szó, mely fülemet érte, mely “felszabadított" s a kritika jogát uszította rám oly erővel, hogy elbódultam bele. Az első szó, mely rögtön, amint elhangzott, nagy világosságot gyújtott a szemeim előtt: hogy a szeretet nem kötelező s agyamba tolult, mint a kiszabadult csorda, minden ellenzéki érzésem és gondolatom, amit az elfogult nevelés karámba szorított eddig. - Szomorú, vad következményei voltak ennek az egy szónak, - bár sose hangzott volna el: mert két hét múlva egészen nyíltan azzal állottam szegény szülőim elé, hogy nem szeretem őket többé. Mind a kettő könnyezett. Apám bölcsen, szelíden azt felelte, hogy a maturáig lakjam náluk, a magam érdekében is - aztán próbáljak életet, világot a magam lábán másutt. Elkeserítettem őket, szegényeket s éppen életük utolsó évében, - hiszen egy év múlva halott volt már mind a kettő.

Talán kár is volt minderre kitérnem.

Egyszóval: barátomnak ez a kijelentése megrendített.

- Mért utálod, kérdeztem halkan és sápadtan.

- Mert önző és zsarnok, felelte lassan s erősen dohányozva. Azt hiszi, hogy még mindig kölyökkel van dolga s úgy bánhat velem, mint egy szivarcsutakkal. No de majd... - legyintett és elhallgatott. Később gondolkodva folytatta:

- Ha még egy olyan rohamom lesz, mint a múltkor, - akkor majd úgyis meggondolja a dolgot...

- Neked rohamaid vannak? - kérdeztem már egészen gépiesen.

- Igen, igen, ha éppen érdekel... felelte bosszúsan s elvörösödött. - Te majom,... folytatta s már nevetve nézett a szemeimbe, aztán lábait ültében az asztalra rakta s elkezdett hangosan énekelni.

*

Valóban, barátomnak néha furcsa rohamai voltak, ezt később magam is tapasztaltam. De erre majd még rátérek.

Egyetemi hallgatók voltunk, én jogász, ő pedig a műegyetemre járt. Viszonyaim azóta teljesen megváltoztak. Szülőim elhaltak, nővéremmel és bátyámmal (akik házasok voltak), rossz viszonyban éltem, - kicsi húgommal pedig, aki a nővéremnél nevelkedett csak lopva az utcán szoktam találkozni. - Úgy látszik, megsejthette az áldott kis lélek, hogy rosszul megy sorom, - (vagy talán a beszélgetésekből értesült), - mert egyszer összegyűjtött pár forintját mindenáron rám akarta tukmálni. Nagyon megszerettem e pillanatban. Oly szép és szomorú volt kis arca, amint lopva rojtos nadrágomra pislantott! Nem fogadtam el pénzét, - de hálából születésnapjára a felső leányiskola hatodik B osztályába hordárral egy kis kézimunkakosarat küldtem neki, teli mindenféle színes selyemmel, mert tudtam, hogy szenvedélyesen kézimunkázik.

Leckeadásból tartottam fenn magam, - s ami időm maradt, azt gondolkodva elheverésztem. Az egyetemre nem jártam, - minden dolgomat elhanyagoltam. Fejem fölött rövidesen teljesen elsötétült az ég, - egyetlen reménysugár fénye hatolt csak át hozzám: ha sikerülne íróvá lennem. De ez az ábrándkép is csak ritkán keresett fel: legtöbbnyire evés közben jöttek bátrabb, néha harcias reménységeim, - ilyenkor gondoltam arra, mint fogok fellépni a világban s nem egyszer hangosan tárgyaltam valakivel, - aztán letettem a kést, villát s nem csináltam semmit.

Így, - elhagyottan heverészve egyre sűrűbben gondoltam a halálra. Sokszor gondoltam arra is, hogy nem lesz belőlem semmi, el fogok zülleni - s egy este fektemben a meglepetéstől fel kellett ülnöm, mikor az villant eszembe, hogy ennek barátom az oka. - Lehet, gondoltam apatikusan sóhajtva és visszahanyatlottam. Másképpen indultam, annyi bizonyos!

Ami a barátomat illeti, ő szorgalmasan tanult. Mintha megváltozott volna: igen komolyan foglalkozott stúdiumaival és szakmájában nagytehetségű fiatalembernek bizonyult.

Senkim és semmim sem volt, - nyomorúságomban mindenki elhagyott s magam is, mint a beteg állat visszahúzódtam mindenkitől, (-rokonaim nagylelkű “megmentési" kísérleteit undorodva rúgtam vissza-), egyedül ő volt az, aki rongy szobámnak, ha hosszabb időközökben is, de állhatatos látogatója volt. Ez igen meleg érzéseket keltett bennem iránta s bár irigyeltem és szorgalma miatt ellene valami gyűlöletféle lappangott bennem, - mégis ünnepszámba ment, ha kinyílt az ajtó s keretében őt láttam belépni. Hány csengetésre ugrottam fel, - hátha ő jön és kiragad, - ha percekre is, - nyomorult szenvedéseimből.

Régi jó-kedvünk már csak néha lobbant: ilyenkor is alig csapott addig a szertelenségig, mint régen. Rendesen bort hozatott előbb, - de csak reggel felé sikerült annyira elvesztenünk az eszünket, hogy az utcán hajnaltájban lézengő embereket megszólítsunk, vagy hogy hangosan svédül beszélgessünk a pályaudvarok körül, egy kikombinált nyelven, mintha tanácstalan idegek lennénk.

Akkori életéről voltaképpen keveset tudtam. Néha sokáig nem jött el s ilyenkor gyakran voltam azon a ponton, hogy én megyek el hozzá, - de ha szép hónapos szobája jutott eszembe, melynek költségeit atyjától “erőszakkal kicsikarta", - annyira el voltam keseredve, hogy inkább megfúltam az egyedüllétben, semhogy felkeressem.

Egyszer, mikor hosszabb ideig, talán hónapokig nem láttam, furcsa dolog történt. - A Teréz-körúton volt abban az időben egy szép cukrászda és én gyakran engedtem meg magamnak az egyetlen luxust, hogy este felé vacsora helyett e jól világított helyiségben néhány süteményt egyek. - Aznap este egy fiatal leányka volt a cukrászdában, - azt is nézegettem, a csinos környezet is jól esett, - amíg ennek a kirándulásnak is az nem lett a vége, mint mindennek az én akkori életemben: hogy fuldokolva a keserűségtől, szinte őrjöngve a magános bánattól, avval a szándékkal ugrottam fel, hogy most rögtön megölöm magam, vagy úgy belevágom a fejemet megint a falba, mint a múltkor egyszer... szóval valami nagyot akartam elkövetni. Kirohanok az ajtón s íme, - a barátomat látom szembe jönni. - Mintha mázsa esett volna le a szívemről: karjaimat boldogan feléje tárom, - s mi történt. Ő gyorsan felém jött és csontfogójú botjával kétszer erősen fejbevágott.

A fájdalomtól elkábultam s oly erős indulat öntött el rögtön, hogy rá akartam rohanni. Ez mégis csak hülye, ostoba vicc. Ilyen nem csinál épeszű ember. Míg a kalapomat felvettem a földről, ő már messze járt, de nyúlánk, elegáns alakja még látszott a járókelők közt. Utána futottam s hevesen megragadtam a karját. Ő rám nézett, aztán közömbös arccal lefejtette ujjaimat karjáról és szótlanul vállat vont, mintha nem ismerne. A szemei felhősek és vörösek, a tekintete szomorú. A csodálkozástól, sértődöttségtől és tájékozatlanságtól nem tudtam hova legyek: ott álltam egy helyben, ő pedig biztos léptekkel ment tovább és befordult egy ház kapuján. Sokáig sétáltam ott, várva őt, hogy komolyan megmagyarázzam neki: ilyet már nem szabad csinálnia. Ez már nem mulatság, ez már valami egyébbel határos... Azonban hiába vártam két órán át, nem jött. Ekkor hangosan nevén neveztem azt, amit eddig óvakodtam kimondani: ez az ember vagy gonosz, vagy őrült.

Hazafelé mentem, az eseten gondolkodva s éreztem, hogy nem tudom megtorlatlanul elviselni, amit ma velem tett. Egész éjjel nem aludtam s többször oly düh jött rám fektemben, hogy kiugrottam az ágyból. Az eset érthetetlen volt. Igaz, voltak perceim, amikor elmosolyodtam, arra gondolva, hogy tréfa az egész s ő kénytelen volt két órán át egy lépcsőházban ácsorogni, - de végleges elhatározásom mégis az volt, hogy a legkomolyabban kérdőre vonom. Reggel korán kelve, rögtön elmentem a lakására.

Itt is különös dolgokat kellett tapasztalnom. A konyha felől zörgettem, mert a csengő rossz volt, - s kérdésemre a cseléd azt felelte, hogy itthon van, de még ágyban fekszik, mikor pedig kijött a szobájából, azt mondta, hogy már elment hazulról, úgy látszik sok a dolga.

- Hiszen még csak fél nyolc, mondtam az órámra nézve s e percben gyanús reccsenést hallottam az előszobaajtó mögött, mintha valaki hallgatóznék.

- Igen, úgy látszik, sok a dolga az ifiúrnak, ismételte a cseléd.

- Bemennék a szobájába, egy pár sort akarok neki írni, - mondtam, - nincs kedvem itt ácsorogni a konyhában.

A lány habozott. Aztán elszánta magát és így szólt:

- Előbb egy kis rendet csinálok - s besurrant az előszobába.

Mi van itt? gondoltam zúgó fejjel s a vérem a fejembe tolult. Nem akarnak beengedni? Itt kell instanciáznom a konyhában? Bementem az előszobába.

Barátom szobájából még egy hang hallatszott. Valaki azt mondta: igen! Ő volt-e, nem tudtam megállapítani. Végre bejuthattam. A szobában össze volt már csapva az ágy s a mosdóból ki volt öntve a víz, - a levegő szellőzetlen.

A cseléd magamra hagyott.

Ösztönszerűen körülnéztem: a szobának nem volt több kijárata. - Friss füstszag, az asztalon gallérok és aprópénz, egy szíj, - férfias holmik s közöttük egy halványlila női írású boríték. - Egy ideig zavartam álltam, aztán leültem, de avval a bizonytalan érzéssel, mintha valahonnan néznének, - s egy pillanat múlva- mint a kinyilatkoztatás oly világos lett előttem, hogy barátom egész biztosan benn áll a szekrényben. Haboztam, ne menjek-e oda s ne vágjak-e valamit a fejéhez, - azonban az indulatos latolgatás közben majdnem elnevettem magam. Már fel akartam kelni, hogy efféle furát műveljek vele, mikor valami fogva tartott. Nyugtalan voltam: ez amilyen őrült, megint brutalitásra vetemedik. Elővettem egy névjegyet s azt írtam neki, hogy holnap reggelig elvárom s ha nem jön, segédeknek adom át az ügyet. Írás közben groteszk ötleteim támadtak: hogy egész egyszerűen s a legtermészetesebb hangon beszélgetni kezdek vele a szekrényen keresztül, - aztán az, hogy eltöröm szeme láttára néhány holmiját, - például finom borotválkozó tükrét s egy csomó dolgot zsebre vágva távozom, - talán erre majd csak jelentkezik a barma. Ismét majdnem elnevettem magam, de aztán elkomorodtam, mert átvillant az agyamon, - hogy ez egész határozottan veszélyes ember s amilyen hibbant, még feljelent lopásért és bajba kerülök. Egyszóval határozottan bátortalanná lettem: az ütések még ott sajogtak a fejemen s nem éreztem biztonságban magam.

- Eh, egyen meg a fene, kiáltottam dühvel, oda dobtam a levelet s bevágva az ajtót távoztam.

Elég volt nekem ebből az őrültből.

Az egész nap nyugtalan várakozással telt el.

Néha elmosolyodtam, arra gondoltam, hogy visszaadom a kölcsönt: most majd én megyek a szerkénybe, - de nem volt szekrényem. Tárgyaltam is a háziasszonnyal, nem lehetne-e egy napra szekrényt beállítani.

Azonban nem jött el. Másnap reggel elmentem az egyetemre, ott fogtam magamnak két lovagias arcú ifjút s elküldtem őket hozzá.

Ami az ügyet magát illeti: nyugodt voltam, hogy nem fog párbajig jutni a dolog. Majd csak elneveti magát, - ha ugyan végleg meg nem őrült.

De mekkora volt megdöbbenésem, mikor este a segédeim kijelentették, hogy hajlandó fegyveres elégtételt adni s hogy megnevezte segédeit. Nyugodtan rámosolyogtam a két ifjú-úrra, azonban a szívem majd szétszakadt izgalmában. Sietve elköszöntem tőlük s rohantam egy iramban haza! Otthon leültem és nyomorúságomban sírni kezdtem.

Hol veszek pénzt? Rokonaimtól? - akik így hagynak tengődni? - inkább elpusztulok! Legalább addig húzni kell a dolgot, míg az előlegeket a tanítványaimtól kicsikarom. De miből fogok a jövő hónapban élni? Párbajozzam, - én, kinek életemben se' volt fegyver a kezemben?

Undok, undok gazember kezébe kerültem. Tréfát eddig feszíteni nem lehet - s ez nem is lehet már térfa. - Mi lelte ezt az őrültet? Istenem segíts meg!... Soha még látni se' akarom többé! - Csak nem akar megalázni?... Ártottam néki valaha? Inkább ő... ő az oka talán mindennek. Szegény, szegény szülőim! - s ismét sírtam. - De vigyázzon! A tréfát megkeserülheti! - Vigyázzon! Célozni találok... S majd felvetett az indulat, mikor láttam magam fegyverrel a kezemben, pontosan a szíve felé lőni... Igen, célozni fogok! s ezt tudtára adatom segédeimmel, - ne gondolja, hogy komédiázni állok ki, hogy van kedvem, pénzem és időm... ebben a nyomorult, piszkos életben... ilyen meghibbant butaságokra.

Ó bár megölne! Minek élek? Ily nyomorultan, szegényen és elhagyottan? - Egészen, szégyenletesen ellágyultam s órákon át ott szenderegtem az asztalon könnyeimben. Valahogy félálomban az a biztos érzésem volt, hogy mégis tréfa lesz az egész, - hiszen világos, hogy csak tréfa lehet... mi ketten, ok nélkül kiálljunk?... Hátha összebeszélt ez az őrült a segédeivel is, hogy tréfáljanak meg és tegyenek vak töltést a fegyverbe... S hátha, - s ez volt álmomban a legédesebb pillanatom, - hátha párbaj után odajön s mosolyogva megadja a pénzt is, amibe került... s megölel... s mikor ezt álmodtam, oly gyengéd érzéseim voltak, mintha édesanyám vett volna ismét ölébe... s ő vigasztalna, hogy csak tréfa az egész, minden, az egész életem...

Estefelé ébredtem fel a rideg szobában. Lementem sétálni. Enni nem tudtam s egész éjjel hánykolódva fetrengtem, újra és újra elgondolva az esetet és látva kettőnket mindenféle módokon párbajozni. Egy pár nemesebb mozdulatot is tervbe vettem. - Következő napom azzal telt, hogy előlegeket hajszoltam, - de hiába, a tanítványaim mind szegény emberek gyerekei voltak. Mindössze öt forintot tudtam tőlük szerezni, még ötöt Annuska, a húgom adott. A fáradtságtól kábultan mentem ki késő délután a városligetbe s a lövöldékben megpróbálkoztam a célzással - s meglepően jól sikerült. A segédeimet igyekeztem elkerülni, nehogy rám szakadjon az iszonyat. Este azonban nagy nyugtalanság fogott el ismét, nem bírtam el a bizonytalanságot - s elmentem a találkozóhelyre. Már nem voltak ott, elkéstem. Ziláltan szaladgáltam aztán az éjszakai utcákon, - nem tudtam hova legyek.

A legabszurdabb gondolatok váltakoztak bennem, - folyton az kísértett például, hogy megszólítok egy idegen, jól öltözött urat s pénz kérek tőle. - A gondolatot, hogy pénztelenségem miatt meg kell majd alázkodnom, elviselhetetlennek éreztem. - Később mind határozottab alakot öltött az a terv, hogy a barátomat diszkvalifikáltatni fogom - s kutattam múltjában, nincs-e benne “megfelelő" folt... Majd ismét biztosra vettem, hogy galád tréfáról van szó - s ez valószínűleg már ki is derült, - az urak bizton jót nevettek s jól mulattak együtt, - én meg itt kínlódom. Fel kellene keresni a segédeket. - Bementem a kávéházakba s mintha keresnék valakit, körülnéztem s többször fel s alá jártam az asztalok közt, azzal a homályos, lehetetlen reménységgel is, - hogy hátha valamelyiket véletlenül itt találom. Az emberek beszélgettek. Néhol zene szólt. Ismét az utcán voltam.

A zsebemben kotorásztam s íme, két papírdarabot fogtak ujjaim. A ma szerzett tíz forint volt. Valakit megszólítottam az utcán, gépiesen elkísértem s átadtam magam életem legfelejthetetlenebb, legzavartalanabb mámorainak. Mintha tengerbe, egy szebb életbe merültem volna el.

Reggel hatkor teljesen pénztelenül, üres fejjel és zakatoló idegekkel felkerestem az egyik segédet lakásán.

Mint kiderült, ösztönöm jól választott a kettő közül.

A konyhán zörgettem, nem mertem még ilyen korán csengetni.

Beléptem a szobájába. - Parfümös füst-szag s az a rendetlenség, amit oly sokszor tapasztaltam élni tudó ifjaknál.

Természetesen még ágyban volt s bár csodálkozott látogatásomon, de korántsem mutatott bosszúságot, - sőt, minden törekvésével azon igyekezett, hogy ne érezzem kínosan magam. Ez megnyugtatott s alázatos zavaromat is föloldotta. - Felült az ágyban s elég frissnek látszott.

- Tegnap vártuk a kávéházban, mondta, de nem jött.

- Mi történt? kérdeztem halvány reménnyel.

- Még nincs döntés - felelte kellemes hangján. Bízza ránk magát teljesen kolléga úr! - Testi sértés, folytatta kis szünet után - muszáj verekedni - s komikus, gyerekes grimaszt vágott, mint aki sajnálja, hogy ebben a szószban kell hagynia engem.

- Tehát nem kopó, mint a segédek rendesen, villant fel bennem.

- Legjobb lesz pisztoly, - kevesebb a komédia, - mondta.

Szóval - vége. Nem tréfa, nem ám, - gondoltam. Nem baj, nem baj, ismételtem magamban gépiesen. Nyugodtan és nagyon lassan beszélni kezdtem.

- Csak azért jöttem fel, mondtam kissé sötéten, mert szívességre akarom kérni. - Szünetet tartottam. - Kérem, adja tudtul az ellenfélnek, segédei útján, hogy ne komédiázzon... majd odakinn... mert én célozni fogok... - s ez utolsó szavak tompán hangzottak el a derengésben.

- De az istenért, - kiáltott derülten és biztatón, - még nem tartunk ott kedves kolléga úr!

- Nem? mondtam felcsillanó szemmel.

- Hiszen még a fegyvernem sincs megállapítva! - Bár hiszen kétségtelen, hogy a pisztoly lesz legalkalmasabb... Tud vívni? kérdezte kis szünet után.

- Hogyne, mondtam mély hangon s ismét valami sötétségbe éreztem magam lassan aláereszkedni. Hallgattunk.

- S mondja kedves kolléga úr, - szóltam nehezen, - mikor - lehet - tudniillik, mikor állunk ki... Mert pisztoly tényleg a legjobb...

- Holnap, esetleg holnapután reggel már túl is lehet rajta... mondta és nevetett.

- Hm! Tehát még egy nap... gondoltam. Megköszöntem felvilágosítását s indultam kifelé. Az ajtóból azonban, magamnak is váratlanul visszafordultam.

- Még nincsen pénzem... - mondtam az exhibició rettenetes, meghibbant mosolyával.

Nem az történt, amit vártam. Azt vártam, hogy a jómódú fiatalember meglepetésében fölül az ágyban, végigmér és kiutasít. Ő azonban nagyon nyújtózott, kócos, nagy haját felborzolta és kedvesen, pajkosan nevetett, - mintha valami egészen természeteset hallana.

- Kinek van ebben a keserves világban, mondta jókedvűen. - Blattoztunk - mi? Hónap közepe van, - fene egye meg!

- Igen, kaptam a szón s valami igen keserű gondolat suhanhatott át rajtam nélkülöző életemről. Mégis, éreztem, hogy már felnyílt előtte a szívem s hogy megszerettem ezt a kedves, nyílt embert. - Kétségtelen, tudja, hogy szegény vagyok. - Leültem az ágya mellé.

- Nézze, mondtam oly őszintén s alázatosan, ahogy még magam sem gondoltam el a dolgot eddig. - Én szegény ember vagyok s leckeadásból élek... s e szavaknál majdnem elöntött a könny, - intézzük el a dolgot békésen...

- Ugyan ne vedd a dolgot olyan fene komolyan. - Szervusz - s kezet nyújtott az ágyból. Nem kell úgy begyulladni. - Ha kell pénz, majd szerzünk. Nézd, az én apám államtitkár, még sincs soha egy vasam.

- Remélem, nem vagy gyáva! - Semmi az egész!

- Nem, feleltem őszintén.

- Nahát. Pénzt majd kerítünk. Most pedig menj aludni, azaz hagyj még egy kicsit aludni. - Kilenckor úgyis jön a mama felkelteni és - prédikálni. - (Savanykás arccal nézett rám.) - Háromig muriztunk az M. kávéházban...

- Hiszen ott is kerestelek! szóltam élénken.

- Igen?... No szervusz! - S a fal felé fordult.

- Te pajtás... - még azt akartam neki mondani, hogy mégis próbálja meg talán... De resteltem. - Inkább elmegyek, gondoltam.

Most ő szólított vissza s a fal felé beszélt a dunnából:

- Te - ki az a pasas?

- Ki?

- Akivel ez az ügyed van?

- A legjobb barátom, tört ki belőlem.

Erre felült az ágyban.

- Nahát, marhák vagytok. - És mért ütött meg?

- Fogalmam sincs, - hisz ismered az esetet!

- Csak úgy, megütött?

- Fogalmam sincs... esküszöm!... A cukrászdából jöttem...

- Ne beszélj!... Talán beteg!... No majd csinálunk valamit. - Gondolkodott. - Á mit! Békés elintézés, - mondta ki döntően. Kölöktempó! - Szervusz! - S újra, végérvényesen befúrta magát dunnájába. - De a fejét még egyszer felemelte: - Bár nem ártana kicsit az orrára koppantani, te! - mondta s kérdőn nézett rám. - De úgy látszik szemeimből nem olvasott ily irányú biztatást.

- Na szervusz! - szólt egy árnyalattal kedvetlenebbül, - majd elintézzük.

- Szervusz! - Köszönöm, - bocsáss meg... dadogtam s lassan kimentem a szobából. - A lépcsőházban még megálltam, hogy boldogabb levegőt szívjak be mélyen.

*

Még ma sem értem egészen, - mi volt ez az ügy: tréfa volt-e, komoly-e, - ugyan barátom később egyszer úgy tüntette fel, mintha “hecc" lett volna, nekem azonban ma is az az érzésem, - hogy valami rohama lehetett akkor este, mikor a cukrászdából kijövet találkoztunk s hogy, - szégyellte ezt tudtomra adni Szegény feje, talán helyt is akart állni érte, - hogy elvegye a büntetést természetadta hibájáért.

Tény, hogy abban az időben sokat és komolyan gondolkodtam róla, vajon B. A. épelméjű-e? S ha tréfa volt is, - az a rabiátus ingerültség, amellyel végrehajtotta, az ellenállhatatlan kényszernek az a lendülete, - (amelyet fiatalkorunkból én is ismerek, mert rám is átragadt) - mellyel ily keserves csínyeket gátlás nélkül és könnyedén végbevitt: mindez, valamint a régi, görcsös nevetések emléke, szemének különös kifejezése akkor este, - mindezek csak támogatták az iszonyú gyanút. Azonban kétségtelen: hogy gyanúmról mindig szívesen megfeledkeztem, ami nem volt nehéz dolog, - hiszen a fiatalkor nagy élet-áradata, mint a pelyhet vitte tovább szemeim elől.

Az ügyet persze békésen intéztük el. A tárgyalások alatt, mint új barátomtól értesültem, ellenfelem mindvégig flegmatikus maradt, úgy látszott, nem sokat törődik az egésszel és teljesen szabad kezet hagyott nekem, - intézzem, ahogy jónak látom. A békés elintézésre is hajlandó volt. A legkomolyabb hangú iratban kijelentették segédei, hogy felük nem akart sérteni, a dolog félreértésen alapul. Tréfáról, megbánásról szó sem esett.

Természetesen elhatároztam, hogy soha többé szóba nem állok vele. Nem is vágyakoztam erre: az eset annyira erkölcstelennek tűnt, hogy undort éreztem és megdühödtem, ha rágondoltam. Megcsömörlöttem tőle, - idegzetem teljesen jóllakott evvel az emberrel. Nem óhajtottam őt többé látni, meguntam, nem voltam rá kíváncsi. Különben, - lehet, hogy jól is esett haragudnom rá: hiszen egész életemben különös hajlandóságom volt a sértődöttségre - szinte örültem, ha jogosan haragudhattam, - tudja isten, valahogy mindig nagyobb élvezet volt, mint szeretni.

De találkoztam még vele - s erre sok minden emlékeztet.

Egy évig nem is láttam. Ezalatt az én sorsomban változás állott be. - Először is egy jó nevű élclap fogadott munkatársai közé - s különös ötleteim elég gyorsan híveket szereztek nekem. - Egy irodalmi folyóirat is alakult akkortájban, az első, mely hajlandó volt összeköttetés nélküli emberek számára megnyitni kapuit, - itt is próbálkoztam s némi sikerrel. Volt olyan hónap, amikor még húsz koronát is megkerestem költeményeimmel, - de nem ez volt a legfontosabb, hanem hogy kiemelt a semmiből, megmentett a pusztulástól, fölemelt a porból, - a hiúságomat s önérzetemet legyezgette s ami a legfőbb, - igazolta s örök időkre szentesítette semmittevő életmódomat: - mindezt a siker tette, az isteni siker.

Még csak menedékem volt - nem volt még kényszerem a művészet. - Aminthogy, ki tudja, kellett-e íróvá lennem: nem az ő hatása-e - s hogy én lettem-e akkor író, vagy ő?

Tény az, hogy akadt nem egy ifjú és mohó bolond, aki már a nevemet is ismerte, - megismerkedtem nem egy leereszkedő nagysággal, akiknek messziről köszönhettem. Ezekről naiv iskolatársaim, (ők most udvarias alázattal húzódtak felém), nyilván azt hitték, hogy egytől-egyik jó barátaim. (Természetes, ha egy lapba írunk!) S én nem igyekeztem felvilágosítani őket. - A segédemmel pedig, - (aki ma is jó barátom, dr. K. A., neves ügyvéd) - igen szoros barátságba kerültünk: ő jó összeköttetéseivel néhány előkelőbb leckeórát szerzett, - az egyetemet, persze, mint aki előtt más, nyílt pálya áll, habozás nélkül ott hagytam. Annuska büszke volt rám - s ugyan nem gondoltam rá, de bennem lappangott, hogy íme, rokonaim előtt is rehabilitálva vagyok. Emlékszem, rábíztam Annusra, hogy szónokoljon nekik rólam s szórakozottan hallgattam, ha a kedves sugárzó arccal mesélt felolvasásairól. A svihák nagyokat tódított persze: hogy már segédszerkesztő vagyok, hogy I. H.-nak, híres írónknak egy csapásra jó barátja lettem s hogy a tavasszal együtt lapot fogunk alapítani... stb. - Húsvétkor már egy nekem igen nagy összeget sikerült egy írói klubban elkártyáznom, - egyszóval mozgalmasabb és jobb idők következtek.

Hej, szerelmes is lettem akkoriban, (mint akinek rendben a szénája - s megengedheti magának végre-valahára ezt is) - s nagyon el voltam foglalva szerelmemmel, míg egészen bele nem gabalyodtam. Egy énekesnő volt szegény s én sokáig kínlódtam vele, míg kiszabadultam körmöcskéiből, - de ez megint egy más történet.

Minden rendben lett volna, csak azt nem tudtam, mit szól mindehhez B. A.? Biztosan tud a dologról, - hisz Budapest oly kis társadalom! Nem tagadom, arra számítottam, hogy majd véletlenül találkozunk s tervezgettem is, mint fogok még egyszer fölényes biztonsággal arcába nézni, - föltétlenül szükségem volt erre, mert úgy éreztem, hogy e nélkül minden sikerem hiányos és nem kielégítő. Mert: fölényt, - ha lappangott is, - mindenkor éreztem felette, - azt a kiirthatatlan előkelőséget, amit egy törzsökös jó tanuló érez gyönge iskolatársa felett - húsz évvel az iskola után is. Azonban ő fölém kerekedett - s most, úgy éreztem, itt megint az igazságos idő!

Már arra is gondoltam, hogy felkeresem s nagylelkűen úgy teszek, mintha mi sem történt volna, - de mégis idegenkedtem ettől. Közben néhány ifjú irodalmi rajongóval ismerkedtem meg s az egyikről megtudtam, hogy mérnök. Rögtön B. A. felől érdeklődtem. Kiderült, hogy igen jó barátok, együtt végeztek.

- Az Andor, mondta, bolondos egy fiú, - de igen kiváló ember. Hatodik, - vagy hetedik találmányát... talán egy hete, hogy benyújtotta... Sok pénze lesz!

Ez a jó hír, megvallom, kissé lehűtött, - különösen a pénzre vonatkozó rész, mert csökkentette kiválóságom értékét. Tovább érdeklődtem.

- Összeférhetetlen és izgatott természet. Különben jó fiú. A szegényebb diákokon még ma is segít.

Ez a hír megint nagyon megütött. - Mi? Segít a szegényeken?

- Mióta? - Hisz nem gazdag? - És, ha jól tudom ő már végzett.

- Mindig segített. És néha még most is bejár a műegyetemre - ... összeszedi a fiúkat... Pedig ő már kinn van... Kitüntetéssel végzett... Már első éves korunkban is hányszor ebédeltek vele... Néha öt pengőt is kiadott egy ebédért a Majovszkynál... - folytatta új ismerősöm hévvel, ki nyilván azt hitte, szívességet tesz, ha dicséri barátomat.

Keserű lett a szájam íze. Ez az ember látott engem nyomorogni, - hányszor nem volt ebédem! - és soha eszébe nem jutott, hogy felajánlja segítségét, - ha csak a végsőkig kényszerítve én nem kértem tőle. Úgy látszik, Istenre bízta. - Sóhajtottam és továbblapoztam lelkembe a számadások könyvét. Nem baj, - gondoltam és tudtam, hogy még egyszer össze kell találkoznunk. Aminthogy így is lett.

Kora tavaszi este volt s én éppen a körúton álltam az N. Y. kávéház előtt és az eget néztem. (Milyen más szemmel néztem ifjan a felhőket!) - Olyan színe volt, amilyennek még sosem láttam, - nyilván valami ismeretlen és irtózatos atmoszférikus jelenséggel kellett kapcsolatban lennie, - a mély violaszín alap napnyugat felé világos zölddé finomodott, - középütt világos kéken rojtozott, koromfekete, terhes felhők - s az egészből valami különös fény, világosság-féle szűrődött az utcákra, mely habossá, könnyűvé, szinte túlvilágivá varázsolta a várost. Igen messzire el lehetett látni az utakon a nagy borús tisztaságban - s ez, valamint a levegő könnyűsége nagyon izgatott érzéseket, döbbeneteket okozott, - biztosra veszem, hogy sokan azt hitték, most lesz a világ vége.

Én az eget néztem s be akartam vésni örökre emlékezetembe e nagyszerű látványt. Egészen elmerültem az erőfeszített, kényszerű figyelembe, - reszketve, hogy változik, elmúlik, mielőtt végleg felfoghattam volna. Ideges gyorsasággal szívtam a habos levegőt, mintha tüdőmmel is vizsgálni s elemeire bontani segíteném e tüneményt - s a kezeimet dörzsölgettem, mert fáztak. A sok fölfelé-nézéstől már a nyakam fájt s szédelegtem, - egy gyerek nekem jött, majdnem felbuktam. Egyszerre valaki egy újjal megérintett. Rögtön, mielőtt még ránéztem, tudtam, hogy ő az. Valóban B. A. volt.

Meglepetésemben, zavaromban, szégyenkezésemben az öröm oly kitörésével fogadtam, hogy még ugyanabban a pillanatban megbántam s elkomorodtam. Kuszáltan beszélhettem egy ideig s aztán, - ma is szégyellem, - már néhány perc múlva ki is rukkoltam vele:

- Remélem tudod, hogy írok? - s rögtön elvörösödtem.

Ő csodálkozva nézett rám - nem tudta. Ez is döfésnek számított: - egész biztosan tudja!... gondoltam. Végre dühös zavaromban, - mint aki hirtelen kardot ránt, elhatároztam, hogy nem alakoskodom tovább, elintézem a múltkori ügyet és szakítok vele egyszer s mindenkorra.

- Mindenekelőtt magyarázd meg, kérlek, mi volt az a múltkori őrültség... vagy minek nevezzem... Nem is értem, hogy állok veled szóba...

- Ugyan mit törődöl még most is vele, mondta kedvetlenül.

- Nem óhajtom a dolgot ily könnyen elintézni, mondtam ingerülten. Légy szíves, magyarázd meg, - ha ugyan lehet, - különben...

- Különben? kérdezte fáradtan mosolyogva.

- Különben ajánlom magamat, kiáltottam a szemébe.

- Ugyan ne légy oly gyerek - mondta szomorúan. - Még most sem érted? - Úgy látszik igazán rosszul sikerült...

- Rosszul sikerült, feleltem epésen, - bár fogalmam sincs, hogyan kellett volna sikerülnie... Ezt talán légy oly szíves...

- Hát... hecc volt, no... mondta kelletlenül s a földre nézett - s e pillanatban feltűnt nekem csendes szomorúsága.

- Hecc?... Tudod, hogy ez a tréfa... Mit is mondjak?... Majdnem az életembe került, folytattam nagyot tódítva a dolgon s szándékosan felidézni próbálván haragomat, mely e tódításra rögtön elpárolgott... Azt is tréfának tervezted, hogy megszakítsuk az érintkezést?...

- Nem én szakítottam meg, felelte egykedvűen s elmerülve.

- Nézd Andor... te beteg bolond... hát hogy képzeled?... Nekem kellett volna odamenni... Bocsáss meg Andorkám, hogy megbántottalak? Vagy mi az isten?... Te őrült!... Párbajra viszed a dolgot?... Nem szégyelled?

Már mosolygott.

- Látod... ezt még én se hittem, hogy oda fog jutni a dolog... de ha igen, annál pompásabb... mondta s a szemei ravaszkásan kezdtek fényleni. - Hát nem pompás, hogy mi párbajozunk!...

- És ha agyonlőttelek volna?... Mert akartam!...

Hangosan nevetett.

- Nem sikerült volna pajtás. Legfeljebb te kaptál volna egy karcolást...

- Én? - Hátha te?

- Te, te, pajtás, mondta a régi ingerkedő hangon a szemembe mosolyogva. - Te kaptad volna azt pajtás, ismételte.

- Szóval képes lettél volna kiállani, kiáltottam újabb szemtelensége által ingerelve. - És tudtad, hogy szegény ember vagyok... Meg kellett alázkodnom...

- Annál gyönyörűbb, mondta élvezőn s a szemei gömbölyűn, elégedetten ragyogtak befelé.

- Komolyan végigvinni, - egy krajcárom se volt, - még ebédre se - érted! - míg te dúskálsz a jómódban... s a kisujjaddal sem intesz, hogy megértsem, miről van szó... Közönyösen, mint az állat, nézni, hogy döglik a másik... - Kiabáltam. A járókelők visszafordultak.

- Az épp a vicc, - mondta, de már erőltetve. - Különben... akarta folytatni s nagyon elkomolyodott.

- Gazember vagy, kiáltottam magamból kikelve s ott hagytam az utcán állva s elrohantam.

Alig mentem azonban húsz lépést, magamnak is váratlanul visszafordultam s zavart, bosszús mosollyal mentem felé.

Ő még ott állt szétvetett lábbal, lehajtott fejjel és komoran gondolkodott.

- Eh mit, marhaság az egész!... kiáltottam nyersen nevetve és belékaroltam. - Gyere, beszélgessünk.

*

Akkor este sokat beszélgettünk, - az időjárás kissé kótyagossá tett, - igaz hogy magunk is hozzájárultunk egy kis Salvator-sörrel. A levegő könnyű és őrjítő, az utcák szélesek és tiszták az égi lehelettől: minden szertelenségre, pajkosságra és kicsapongásra tanított. Éjszaka már duhajon énekeltünk a Damjanich-utcán, míg egy komor rendőr mély basszusa, - mint, a föld alól, - rendre nem intett. - Közben mindenféléről beszélt, oly nyíltan, mint még soha. Beszélt munkáiról, egy új transzformátorról, amin most dolgozik, - még azt is érintette, hogy talán meg fog nősülni - s azt is hozzátette, (- e pillanatban igen elkomorodott, -) hogy már régen szerelmes. Igen megtisztelt nyíltsága, szeretettel, szinte buzdítva néztem a szemébe, de nem firtattam tovább a dolgot. Sörözés közben aztán ő maga kezdte megint, hogy van ám valami, ami az ő egész életét elkeseríti, - s itt felfelé ráncolta a homlokát s úgy hangsúlyozott, mintha egy pontosan megjelölhető és változhatatlan bánatra gondolna... Van. Ő már régen szerelmes, de... S egy pár percig kalandozott a “de" körül, aztán abbahagyta. Előttem pedig homályosan már ott állt ez, a “de" s eliszonyodtam. Emlékeztem, hogy kollégája valamire burkoltan célzott, amit akkor mindjárt nem értettem s csak később világosodott meg bennem olyaténképpen, mintha Andor valami nagy bajt szerzett volna magának... A fiatalember akkor homályosan fejezte ki magát. Csak nem igaz a dolog? Rettenetes volna!

Újra kezdte, úgy tett, mintha mégis rászánná magát baja elmondására, én azonban észrevettem, hogy egy másik panaszáról beszél. Még jobban el akarta palástolni az igazit. - Nem tud mostanában éjjel aludni, csak nappal, mondta, - ha éjjel elalszik, iszonyú érzésekre ébred.

- Valami a fulladáshoz hasonló, - de megdöbbentőbb érzés, - szédülés és félelem - irtózatos félelem... folytatta s aztán bosszúsan elhallgatott. - Hallgattunk egy ideig. - Kissé mereven nézett körül.

- Én is szerelmes vagyok, kezdtem bárgyún, de rögtön megundorodtam az önvallomástól és vörösen elhallgattam.

Ő komolyan rám nézett s nem szólt rá semmit.

Tekintetem előbb talán elárulhatta gyanúmat és aggodalmamat, mert nehéz hangulat lett úrrá fölötte s nem igen tudtunk felmelegedni többé. Valami szenvedélyes bánat nehezedett fölénk s bárhogy próbáltam könnyed beszélgetéssel elűzni, - nem sikerült s csak a duhaj ének tudta később a mélységbe visszatemetni.

Ettől fogva elég sűrűn találkoztunk ismét, még sűrűbben, mint egyetemi éveink alatt. Megismerkedett munkáimmal és láthatóan érdekelték, izgatták. Igen értelmes és jó olvasómnak bizonyult.

Kétségtelen, hogy B. A. az utolsó időkben nagyon fejlődött. Modora egyszerűsödött és szabaddá vált - s ez egész lényét világosabbá és áttekinthetőbbé tette előttem. Csak most tisztázódott, hogy mennyire becsülöm és ragaszkodom hozzá, hogy egy hűvös és fölényesebb férfiasságot szeretek benne, a férfi érett tüzét, melyet magamban nélkülöztem a melynek közelségébe menekültem, - mintha így részese lennék.

Úgy képzeltem s jól megtudtam érteni, hogy a nők szeretik.

Oly nyugodt volt, oly biztosan állt a lábán, mintha az élet az ő kezében volna, - rá lehetett támaszkodni s én viszont egész életemben még nőben is a támaszt kerestem.

Akkoriban elég gyakran jártam vele társaságba is: fiatal mérnökök és vállalkozók közé - s erősen figyeltem, megint tanulni akartam tőle.

Kissé elhamvadt arc volt már akkoriban, elszánt megjelenésű, biztos modorú, angol ruhás fiatalember. Tekintete tapasztalt és elfoglalt tekintet, - a kenyérkeresőké, - sokszor éles, - és nem égő, kíváncsi és hiú, mint az enyém. Mikor leült és ételt rendelt, - már akkor is azt érezhette a megfigyelő, hogy ez az ember csak fontos dolgokkal van elfoglalva. Sokszor órákig hallgatag és komoly volt, - sokszor vidám: ilyenkor szívesen nevetett, - frissen és röviden s szája olyan volt, mint a kisfiúké. Nyájasan nézett körül olyankor is, ha a társaságon türelmetlenség, vagy idegesség borzongott végig, - s ha minden elsimult megint, - odaadással evett tovább. Mindig és mindenkihez valami fölületes kedvességgel fordult, - s észrevettem, hogy még a férfiak is az ő kedvéért beszélnek, azok is tetszeni akarnak neki. - S mégis, bizton tudom, hogy a lelke sohasem volt jelen.

Sokat ivott. Hallgatag természetességgel emelte poharát, bátran s nem várva biztatást, mint én. Úgy látszott, mindent megenged már magának, ami örömet okoz, a pillanatnak élni megtanult s nem igyekszik zsugorin félrerakosgatni élvezőképességét valami nagyobb, talán nem is létező eljövendőért, mint én, ki a kis örömök iránt lenézést és gyűlöletet éreztem még akkoriban is.

Ismét diadalmaskodott fölöttem, - s én ismét nagyon megszerettem őt, s talán teljesen el is felejtettem, mennyire öntudatos, mennyire vigyáz minden mozdulatára. Biztosan nem gondoltam rá, hogy talán mindezt ő éppen úgy tudja magáról, mint én, hogy talán ő ilyennek akar látszani. Eltűnt a szemem elől mindaz, ami zavarhatta volna benyomásomat s a sok emlék, mely tanúskodott róla, hogy itt mélyen rejtett kutakból furcsa vizek patakzanak.

Most már világosabban látok.

*

Világos előttem, hogy oly emlékek számára, melyekhez nem nyúlunk, a tegnap nem a fizikai tegnap, hanem az a nap, mikor utoljára idéztük fel őket. - Ki ne csodálkozott volna már az idő múlásán, mikor egy halottjának valami mondása jutott eszébe, - melyet már majdnem feledett, s mely most úgy cseng a fülébe, mintha nemrég hallotta volna. - Ami itt következik, azt eltemettem magamban, - nem akartam többé rágondolni, - s most, hogy felidézem ismét mély rejtekeiből: mintha egy tegnapi történetet mondanék el.

Nyár volt ismét, egyike azoknak a pesti fülledt, elviselhetetlen nyaraknak, mikor az ember meg akar fulladni, mert úgy érzi, hogy levegő helyett épp oly meleg vízpárát szí be, mint amilyen eltikkadt tüdeje. - Akkor már hozzászoktam volt új hivatásomhoz, s ahhoz a dicsőséghez, hogy gyönge karakterű, művészkedő lények, - akiket megvetettem, - bizonyos tisztelettel beszéltek velem, s ahhoz is, hogy vagyonos rokonaim szomorkásan mosolyogtak anyagiakban reménytelen elfoglaltságomon... s hogy a felsőbb írói kaszt észre sem vett... s hogy a reménységek, melyeket sikereimhez fűztem, nem teljesedtek be... Már ismét körül mertem nézni, s kezdtem nagyon unni az életemet: már megtudtam látni, hogy vannak, akik sokkal jobban élnek nálam, hogy szegény vagyok: íme itt kell eltikkadnom Pesten, míg mások üdülnek és szerelmeskednek.

Kissé irigykedve B. A.-ra gondoltam.

Este tíz óra lehetett. Épp a forró N.-Y kávéházban álltam egy asztal mellett és alig nézve le hozzá, egy teljesen ostoba, de nagy tudományú emberrel vitatkoztam: úgy mint barátom szokta, - türelemmel, végtelen nagy türelemmel, - bíbelődve, - szinte játszatva idegeimet: nem hurrogva őt le, nem gorombán, nem ütve őt pofon, - hanem szelíden és csendesen, néha lehunyva szemeimet a lassú kéjtől, hogy íme: türtőzetem magam... nem törődöm a súlyos nyomasztással, mely agyamra mint ólom nehezedik... íme, itt unatkozom és kínlódom vele s nem bántom őt, holott reszket minden tagom a dühtől... sőt barátkozom vele, holott útálom és jóságosan nézek szemeibe, holott legszívesebben megölném.

Irodalmi kérdésről volt szó... s jól emlékszem, néki volt igaza. Máskor talán éppen én mondanám ugyanezt... Egy higgadtabb álláspontot védett... Mégis vitáztam, - sőt éppen ezért... mert sohasem akartam ostobákkal egy véleményen lenni... mert az úgy sem lehet egy vélemény soha... Csal! Csak okosnak látszik... meg kell őt vakarnod!... s kibújik a barom... S az ilyen összhang ellen ágaskodik minden idegem...

Én álltam és halkan beszéltem, az ostoba ember pedig ült és igen hevesen magyarázott. Az idegeim feszültsége éppen elérte határát, - mert emberem már fölényeskedni kezdett s én már éreztem, hogy arcom lassan vörösödik... Már csak a pillanatra vártam, mikor csattan ki belőlem a néki váratlan igazság, mikor adom tudtára, halkan, tompán, izgalmamat megfojtva s szédülve a fékezett gyönyörűségtől, hogy én őt egy nagy tudományú, de teljesen ostoba embernek tartom... s íme, e kritikus pillanatban váratlanul barátomat, B. A.-t látom belépni a kávéházba. Ő is rögtön meglátott, s felém tartott. Gyorsan és röviden közölte velem, hogy engem keres s kért, jöjjek vele azonnal, fontos közlendői vannak. Meglepve fürkésztem arcát: színe ólomszürke, szemei homályosak és vörösek. A cukrászdai jelent jutott eszembe. - Az utcán gyorsan ment s én nyugtalanul és nehezen követtem. A körút és Kerepesi-út sarkán hirtelen megállt és gondolkozva meredt maga elé. Tépdeste a kesztyűjét.

Oly szórakozott volt, mintha temetésről jönne.

- Mi bajod? kérdeztem aggódva és panaszára gondoltam.

- Semmi, mondta határozottan és tisztán. Ez a hang megnyugtatott, belém fészkelte magát s mint érv hatott az egész este folyamán. - Hirtelen megfordult és megfogta a karom.

- Gyere be velem ebbe a kávéházba, mondta most már sokkal bizonytalanabbul.

Bementünk az E. kávéházba. Itt zene szólt. Barátom a legtávolabbi, elhagyatottabb részébe ment s egy fülkét foglalt el, előbb azonban idegesen körülnézett, mint aki nem tűr embereket a közelében. - Próbáltunk jól elhelyezkedni, - sehogy sem ment. A zene zavart, a levegő fülledt volt. Sokáig ültünk, sört, majd konyakot ittunk s én vártam. Barátom arca egy pillanatra sem élénkült fel többé, - fáradt és apatikus közönyben merült el s úgy tett, mintha gondolkodnék, de én láttam, hogy felületesen és lomhán csak képeket vonultat el a szemei előtt s azokat nézi. Én újságokat és folyóiratokat olvasgattam.

Egyszerre leteszem a lapot, mert horkolást hallok.

Barátom szemben velem nyitott szájjal, hátra csuklott fejjel aludt. Nem kellett felkeltenem, - mikor ránéztem, abban a pillanatban fel is ébredt. Megrázta magát, megviselt, szenvedő szemeit megdörzsölte és cigarettára gyújtott. - Oly levert volt, mintha gyászolna.

- Mi bajod? kérdeztem nagyon nyugtalanul.

- Már három napja alig aludtam, mondta felállva, rekedten s láttam, hogy e pillanatban elsápadt, szédülve dülöngél és ájuláshoz van közel a gyengeségtől.

- Ülj le, kiáltottam rá és felemelkedtem, hogy segítségére legyek.

- Megöltem valakit, hörögte s e pillanatban ájultan vágódott el a földön.

Egy óra felé járhatott az idő - a cigányok már elhallgattak. A kávéház néptelen volt, csak a biliárdozók koppanó lökései élénkítették a gyöngült zsibongást. Ezen a részen éppen senki sem járt és világítása sem volt oly éles. Az első kábulat után egy másodperc alatt átjárt a biztos kezű tevékenység villanyárama, - fölültettem az ájult embert. Míg vele foglalkoztam, beteges gyorsasággal kerengtek bennem a gondolatok. Avval tisztában voltam, hogy a kijelentés nem szó szerint értendő, de biztosan valami nagyon komoly ügyről van só. Apjára gondoltam, akit már rég nem említett. Aztán váratlanul az jutott az eszembe, hogy biztosan hallucinál, - ki van merülve, az egész csak idegeinek valami iszonyata lehet, hisz tudom már, hogy nem egészséges idegzetű ember. Közben többen jöttek felénk, akik a zuhanást hallották. Józanul és energikusan intézkedtem. Egy pincér meg egy úr lefektették a pamlagra s a ruháját kezdték bontani, mely át volt ázva a ráömlött pohár víztől. Egy orvos is akadt. Apapír-pénzes tárcáját magamhoz vettem, nehogy a zavarban lába keljen. Mielőtt eltettem, ösztönszerűen kinyitottam. Egy női arckép tűnt szemembe ezzel az aláírással: Mela.

Egy félóra múlva kocsin hazaértünk. Ruhástul azonnal lefeküdt. Rimánkodva kért, maradjak nála, de ébren s hagyjam egy órát aludni s akkor keltsem fel. Rögtön elaludt.

Én égő lámpánál ültem egy ideig s azon gondolkodtam, mi volna, ha eloltanám a lámpát. Végig futott rajtam a hideg: sötét szobában, egy alvó mellett ébren ülni... s még valamit éreztem emellett, amit nem tudnék megmagyarázni. Aztán lábujjhegyen sétálni kezdtem. Ekkor, hogy megmozdultam, borzongott át rajtam az első iszonyat s felkavarta a gyomrom. Az a női arckép, amit láttam, mintha mondott volna, elárult volna most valamit. Ha behunytam a szemem, rögtön elém állt, de bólogatva s rövid idő múlva már oly hányásinger jött rám, hogy magam is majd elájultam. - Eh! - jutott eszembe a szabadító gondolat, - hazamegyek s nem törődöm tovább a dologgal. Nem tartozom senkinek semmivel, - különösen ilyen nehéz szolgálatokkal! szükségem van az erőimre. -Rossz előérzetek és eljövendő terhes órák súlya nyomasztottak már előre. Elhatároztam, hogy megyek. Megnéztem az órám, még csak most volt egy óra. Az ajtó felé tartottam s épp abban a pillanatban, mikor feltettem a lábam a küszöb-lépcsőre, (szobája mélyebben feküdt, mint az előszoba), pokoli gondolatom támadt s elöntött a szégyen és a düh, de rögtön utána megelégedést is éreztem, hogy oly józan tudtam maradni s nem mutattam nagy izgatottságot. Visszafordultam s elhatároztam, hogy maradok s végigjátszom a bomlott tréfát. De most megfogom táncoltatni!

Kétségtelen, hogy ez bomlott agyú ember s a valóság, a kényszerű tréfa s a beteges beleélés határai elvegyülnek benne. Vagy talán megőrült! S a hideg futott végig rajtam.

Kegyetlen, hideg kézzel nyúltam hozzá s megráztam. Nem akart felébredni, szinte védekezett az ébredés ellen. Ez megint megdöbbentett: ismertem ezt az állapotot. Végre kuszáltan, gyűrötten, félig még alva feltápászkodott. Teljesen önfeledten, komikus grimaszokat vágva nyújtózott néhány percig és - sosem felejtem el a pillanatot, - nyújtózás közben hirtelenül megsemmisülten tört össze, mint akire rászakad az egész valóság. Tátott szájjal bámulhattam rá. Ő pedig megöregedve a bánattól leült, nem mint aki gyötrődik, hanem, mint aki gyászol s irtózatos, száraz és pokoli fájdalom sütött a szeméből.

Ott ült szótlan. Aztán váratlanul hanyatt dobta magát a dívánon és halkan, - mintha félne, hogy felébreszti a szomszédokat, - sikító, hörgő, gargalizáló zokogásban tört ki. De a könnyei nem folytak.

- Mi van veled, az isten áldjon meg, szóltam magamon kívül.

Tovább sírt, most már búgva és könnyei is bőven megeredtek. - Hagytam sírni s közben, - bámulatos az ember önvédő ösztöne, - egészen hidegen gondolkodtam. - Ez már még sem lehet csekélység, állapítottam meg. Jobb lesz, ha itt hagyom: ebben már nem akarok részt venni. S hirtelen ravasz ötletem is támadt: elcsalom őt magammal, az utcán könnyen lesz elválni s lenn egyszerűen azt mondom, hogy elfáradtam, hazamegyek.

- Gyere sétálni, szóltam hozzá gyengéden.

Felültettem, - ellenállás nélkül hagyott magával mindent tenni. Közben szepegve sírt. Az előszobából visszafordult a felsőkabátjáért, mert fázott. Feltűrte a gallérját. Mély szánalom öntött el.

- Mi van veled, drága, jó barátom, mondtam neki az utcán és belekaroltam. Erre a meleg hangra megint sírni kezdett, de most hangtalanul rázta.

- Mi történt veled, ismételtem keserves izgalommal. Lassan és bódorogva ment mellettem egy ideig. Aztán összeszedte magát és kissé megnyugodott.

Majdnem hajnalig sétáltunk így együtt s közben elmondta, hogy mi történt vele.

*

Már a városligetben jártunk.

- Mit csinál az apád, kérdeztem, hogy végre szóra indítsam s a néma gyötrelemnek véget vessek. Legyintett a kezével.

- Hát az öcséd?

- Jól van, felelte tompán.

- Hát, mi bajod? kérdeztem szinte türelmetlenül.

- Már mondtam, hogy megöltem valakit, súgta majdnem a fülembe s oly világos következetesség volt a hangjában, mint a maniakusokéban. Ledőlt egy padra.

- Ugyan ne őrjöngj... kiáltottam magamon kívül. Mi az isten csodája van veled már megint... Hallucinálsz?... Egy ideig úgy viselkedik, mintha megjött volna az esze... Vagy bolonddá akarsz megint tenni?...

Megfogta a kezem s égő szemeivel az arcomba meredve nagy megerőltetéssel suttogott:

- Ne hidd, hogy őrült vagyok. Nézd, nagyon jól tudom, mit beszélek...

- Hangosan beszélj! - ordítottam rá, mert nem bírtam el ezt a hangot.

- Megöltem a Melát! - mondta súgva és bólintott hozzá, mint a gyerekek, vagy az őrültek, ha bizonyítani akarnak.

Erre a névre, mintha villám járt volna át, úgy éreztem, igazat mond. Ott ült és reszketett. Teljes erőmből megráztam.

- Ébredj már fel, te őrült, ébredj már fel... ordítottam s majd hogy meg nem vertem. Hagyta magát. Eleresztettem.

Ott álltam mellette s én magam sem voltam egészen eszméleten.

Megfogtam a fejét. - Tüzelt.

- Te beteg vagy... mondtam neki s közben alattam is megingott a talaj. Le kellett ülnöm.

-Meghalt, meg! felelte fahangon, szinte delíriumban s ismét bólintott.

- Kicsoda? kérdeztem reménytelenül.

- A Mela.

- Ki az a Mela?

- Már beszéltem róla neked, mondta elég értelmes hanghordozással. - Sosem beszélt róla.

- Mikor halt meg? kérdeztem, mintha elmebeteggel beszélnék s elfogadnám rögeszméjét. - Körülnézett.

- Tegnap volt egy hete, - július tizenkettedikén... délután négy órakor... vasárnap... mondta, mintegy hévvel és sóhajtott utána.

- Mit csináljak... mit csináljak... ismételte apatikusan s kinyújtva két karját a kezeit gyötörte.

Teljesen csendes éjszaka volt körülöttünk. A liget egy tisztásán ültünk, - ott, ahol én boldogabb hajnali időkben vizsgákra készültem. Most egyenletes erővel terült el rajta a holdfény. Még nagy ritkán néhány egymásba bogozott szerelmespár vonult el előttünk. Szédültem. - Távol a fák nagy árnyékai s a Stefánia-útról az agyamba, mint a tűszúrás beható vékony, egész vékony lámpasugarak - s az ő talajtalan hangja, mely a nyakamon bizsergett - mindezt nem bírtam el tovább: éreztem, hogy segítségért kell kiáltanom.

Hallgattunk. Végül én felálltam s a végső elszántság keménysége csengett ki a hangomból. Részvétet nem éreztem, csak nagy hideget a szívem körül, - sőt az utolsó pillanatokban egész hidegen állt elém ismét az a lehetőség, hogy komédiázik.

- És mit akarsz tőlem?

- Azt akarom, hogy te is tudd! - szólt gyorsan és mohón s a szemembe nézve megfogta a karomat. Tekintete lázasan égett rajtam s az érintésétől majdnem önkívületbe estem. Azonban ez csak egy másodperc ezredéig tarthatott, mert magamhoz térve rögtön tisztázni tudtam magam előtt helyzetemet. Nyugodt mozdulattal vontam el a karomat s így szóltam:

- Azt akarod, hogy én is részes legyek benne?

- Azt! válaszolta ugyanoly mohón és habozás nélkül.

Ez a butaság ismét megdöbbentett. Ennyire nyíltan és ostobán, vagy ennyire ravaszan csak őrült beszélhet.

E gondolat nyomán furcsa, beteg ravaszság derűje járta át egész testemet.

Anélkül, hogy számot adtam volna magamnak róla miért, - ennek az egész estének története tárgytalanul üresen és teljesen valószínűtlen képekben állott egy pillanatra a szemem elé: a sok mozdulat, mimika s kettőnknek sokféle, - ülő, fekvő, álló helyzete, s evvel egy időben mint guruló üveggolyók, halkan, indokolatlan belső nevetés indult meg bennem, mint egy apró gombolyag, mely hömpölyög s útjában lavinaszerűen nő. Tréfásan csilloghatott a szemem s a nyers kacajt alig tudtam visszafojtani, míg a vállára tettem a kezem s brutálisan így szóltam:

- Te... te!... csapd be az öregapádat!

S mintha belülről tolta volna valaki kifelé: keserves indulattal csapott ki belőlem valami pokoli jókedv. Elkezdtem nevetni, bele a szemébe, kíméletlenül, azonban egyre csökkenő erővel, - mert a megszokott visszhang nélkül. Ő nem nevetett. Ismét apatikusan ült és sokáig nem lehetett szólásra bírni.

- Na, na mi van? kérdeztem erőltetett jókedvvel.

Nem felelt. Jó ideig szótlanul ültünk s én üres aggyal bámultam magam elé. - Messzi a fák közt egy füttyöt lehetett hallani. Megráztam magam, - fölálltam és sétálni kezdtem. Próbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Megint csak mindenféle mozdulatok kápráztak a szemem előtt és szavak töredékeit mondogattam magamban. Aztán hirtelenül szomorúság vett rajtam erőt. Homlokommal neki dőltem egy fának s éreztem, hogy a szívemre nagy és álmos bánat nehezedik. - Már későre járhatott.

- Te... szóltam hozzá s ekkor láttam, hogy ismét elaludt. Feje lefelé bóbiskolt s arcát eltakarta kalapja.

Ekkor lábujjhegyen elmenekültem, nem törődve vele többé.

Már a liget elején jártam, mikor - mintha ráébredtem volna józan eszemre - nagy döbbenet állított meg, - Jézus! - gondoltam. Mit csinált ez az ember? - s elöntött a vér. Irtózatos! - Mi történhetett? S én itt hagyom, kinn a ligetben egy padon... mi vagyok én? Gazember lettem én is? - Hisz kirabolhatják... megölhetik...

Bámulatos volt: mintha két emberből lettem volna összetéve - rögtön egy másik hang is indult belőlem kifelé, egy ravasz és kíméletlen hang, mely csak velem törődött s amelyen nem tudtam uralkodni. Meg akart nyugtatni.

- Jó volna megnézni, ott van-e még? Mert ha nincs ott, akkor világos!... - szólt s hangja kiejtése olyan volt, mintha szegény anyámat hallottam volna.

- De ha ott van! - fenyegetett egy harmadik valaki belülről. S a rémülettől újra meg kellett állnom erre a gondolatra.

Futni kezdtem visszafelé.

Mindenütt derengő csend. Körülöttem senki. A lépteim zaja is elhalt.

Ugyanabban a helyzetben ülve találtam, még mélyebben előresüllyedt felső testtel. A kalapja leesett. Megráztam.

Megint nehezen ébredt - s mint a kényeskedő gyermek, elkezdett beteg hangon nyöszörögni, siránkozni. Engem most először rázott meg a valódi iszonyat, - mint az orkán kavarta fel egész belső részemet s felébresztette minden idegem.

- Itt irtózatos baj van, - hallatszott belülről.

- Mi van - beszélj hát!

- Gyilkos! Gyilkos! kiáltott halkan s eszelősen mintegy segítségért.

- Gyere haza, gyere! Felállítottam s a kabátjánál fogva sietve vonszoltam magam után.

(Folyt. köv.)