Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Figyelő

Bárdos Artúr: Feiks Alfréd

Együtt kerültünk ki Párizsba. A Toulouse-Lautrec első, posthumus kiállítása volt akkor. És akkor virágzott ki igazán a rue de Rome csodája, a Duran-Ruel kollekciója, ami nekünk akkor Mekka volt és Lourdes volt és főként: Párizs... Persze, nem 1873-at írtak már akkor, tehát nem az impresszionizmus forradalmi évszámát, de azt hiszem, az impresszionisták eleven hatása éppen akkoriban, az új század legelső éveiben, forrott ki legforróbbá és legtermékenyítőbbé. Talán, mert akkor tellett be az a bizonyos harminc év, amelytől babonás esztétikusok számítják minden forradalom igazi beérkezését, vagy talán csak, mert akkor voltam húsz éves és Párizsban először.

Azóta Feiks Alfrédnél is jobban jelentik számomra ezt a kort és ezt a Párizst: Feiks Alfréd képei. Még pedig nemcsak a közös emberi és művészi élmények közvetítése, hanem benső, leglényegesebb tartalmuk és legdöntőbb művészi szándékaik révén is. Ezek a képek az impresszionisták nagy képeinek és általában más képeknek nemcsak olyan hatását mutatják, aminő az előadás, a kifejeződés módjában tulajdonképpen minden fiatal festőt nagy, kereső kortársaival összefűz. Feiks Alfréd képeinek ama nagy képek nemcsak ideáljai, hanem inspirálói, sőt egyenesen sujet-i is. Nem utánozzák Manet, Monet vagy Sisley képeit, hanem azt az élményt adják, mellyel e képek egyike-másika a művészt - Feiks Alfrédet - megajándékozta. Hiszen - és ez jellemző - Feiks vérbelien impresszionista képeinek vannak egészen más, az impresszionistáktól nagyonis távol álló megtermékenyítői is, például: Guardi, vagy Watteau, vagy Goya, aki utóbbi magát Manet-t is - még pedig kissé hasonló módon - megtermékenyítette.

Feiks Alfréd képeinek ez a sajátossága legföljebb gyanúba keveri, de alapjában véve csöppet sem csökkenti eredetiségét. Éppen, mivelhogy az ő számára a más képe több, mint példa, mert sokszor egyenesen sujet, éppen ezért van joga nyíltan emlékeztetni más képekre. Az a megállapítás, hogy a művész nem közvetlenül a természettől, hanem a természetet közvetítő művészettől nyeri - szekundér - impresszióit, nem jelentheti azt, hogy művészete is szekundér-művészet. Az ő számára a más képe az a jelenség, ami más számára a közvetítetlen természet. Ahogy aztán ő ezt a művészi jelenséget egy másik művészi jelenséggé - a magáévá - átéli, átformálja: olyan fokban és értékben - de önálló értékben - produkálódik az ő művészete. Ehhez még csak azt kell hozzátenni, hogy Feiks Alfréd nem tudatosan választ ki egy-egy meghatározott képet a maga témájául. Nem áll eléje, hogy lefesse. De ő a természet elé se állana oda, ha témául közvetlenül egy természet-részletet választana ki magának. Azt is csak jól megnézné és csak a vízióját vinné magával az atelier sajátos világosságába, vagy még inkább homályába.

Valami különös, szinte vizionárius, homály vagy ha úgy tetszik: clair-obscur a Feiks-képek levegője. Mégis a legszínesebb, a színben leggazdagabb képek közül valók. Számtalan tónus, végtelenül sok finom átmenet gazdag harmóniái azok is, melyek a távolból mintha csak két szín különböző fokozataiból állnának össze. Első pillantásra a szemlélő nem is érti, csak érzi nagy szuggesztív erejüket. Nagy és teljes szuggesztió árad a Feiks Alfréd legtöbb vásznáról, és ez a szuggesztió az, amit csak a művészet és csak eredeti, az egyéniség nedveivel teljes művészet adhat.

Alig tudok impresszionista festőt, aki, az ecset véletlenjeinek minden misztikus varázsával is, tudatosabban és készebben hozza elénk impresszióját. Sokszor már a fantázia rovására is szolgál ennek a legkulturáltabbak közül való festőnknek a döntő impressziót kihámozó, nagy tudatossága. És itt ismét egy nevet kell leírni: a Monticelliét. Hozzá nemcsak előadásban, hanem ebben a tudatosságban is hasonlít Feiks Alfréd. De ez az összehasonlítás neki csak javára szolgálhat. Az ő biztonsága - persze itt nem a dolgozás módjáról, hanem mindig már az eredményről, tehát a kész képről van szó - sosem hideg eltökéltség, mint a Monticellié. És sosem modorosság. Feiks Alfréd csupa meleg líra és kifejezésmódja szinte mindig újra születik meg, minden témájához.

Egyike legküzdőbb és legfejlődésképesebb művészeinknek. Bizonyos, hogy nem fog itt megállapodni. Az elmélyülés lehetőségei megvannak benne. Fejlődésének iránya, azt hiszem: több eleven vonatkozás a természettel. Kevesebb kép és több stúdium.