Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Figyelő
Lengyel Menyhért is, mint Bíró, a háborút tette új darabja hátterévé, csakhogy ő a száz év előtti időkbe, a mai háború legelső őséhez, a napóleoni háborúhoz megy milieuért. S a kém-motívumot használja fel ő is, még nagyobb mértékben, mint Bíró: nála ez mindennek a központja. Erősen kipróbált konfliktust alakít belőle: a Delila-motívumnak azt a változatát, mikor a kémnő beleejti a tőrbe a maga Sámsonát, de egyúttal bele is szeret s aztán kétségbeesik saját gonoszságán és megöli magát. Meg kell azonban adni, a régi motívumot invenciózusan, sokszor finom megértéssel díszíti fel. Ilyen pl. az, hogy a francia kémnő és a magyar inszurgens tiszt szerelmi viszonyába belekomplikálja a két különböző faj és különböző színvonalú kultúra kölcsönös érzéki varázsát, nemkülönben azok a vonások, melyek a háború örök egyformaságát éreztetik meg: a napóleoni időkben épp úgy terjedtek vegyesen az igaz és álhírek, gyanúsítások és följelentések, mint ma és épp úgy sóhajtoztak az emberek a háború vége, a maguk békés élete után. A legfinomabb vonás azonban, ahogy megmutatja a magyarok között szerzett tapasztalatok reflektálódását a francia nő lelkén: kémkedni, romlásukra jött közéjük, de minden raffináltsága sem menti meg attól, hogy hatása alá ne kerüljön becsületességüknek, romlatlan jószívűségüknek, kedves gyanútlanságuknak és természetes okosságuknak. A finom romlottságot inficiálja az egyszerű tisztaság. Nyilván az erkölcsi nívókülönbség ejti meg szívét is a magyar fiú iránti szerelemre. Néhány jó korrajzi vonás is a darab érték-számlája javára esik: a XIX. század eleji nemes kisasszonyok táncleckéje, egy-két jeleneten, szóláson megmutatva a fegyvertől elszokott magyar inszurgens urak keserves hadi készülődése, leginkább pedig a második felvonásban a magyar urak tanácskozása Napóleon proklamációján. Ez a jelenet három típusban megmutatja az akkori nemesség gondolkodásmódjának háromféle változatát, kissé sematikusan, de világosan s a történeti tényeknek körülbelül megfelelően.
Sajátságos, hogy mindezeknek a dolgoknak, amelyek a darab legjavát teszik, milyen kevés közük van a tulajdonképpeni darabhoz. Legtöbbjük csak betét-számba megy, a dráma nélkülük is lepereghetne. Amit az első felvonás Charlotte kisasszony jelleméből és helyzetéből exponál, abból vajmi kevés megy át mint élő és ható motívum a további, tulajdonképpeni cselekvénybe s ha a tanácskozó magyarok jelenetét kivenné az ember a második felvonásból, alig mutatná hézag a kivágás helyét. Jellemző, hogy azok közül a szereplők közül, akik az első felvonásban elénk jönnek, a második felvonás dereka után, mikor a dráma megindul, egy sem jut többé színpadra a két főszereplőt kivéve s a darab második és színpadilag fontosabb fele egészen új szereplőkkel folyik le.
Általában a Charlotte kisasszony technikája erősen primitív. Mindig furcsán hat rám, mikor Lengyel Menyhértről - minden új darabja után - a kritika majdnem egyhangúlag megállapítja, hogy ő a boszorkányos technikus, a színpad ilyen-olyan virtuóza stb. Nem tudom ezt másra magyarázni, minthogy a