Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Charlotte kisasszony
(Lengyel Menyhért történeti színműve a Nemzeti Színházban)

Lengyel Menyhért is, mint Bíró, a háborút tette új darabja hátterévé, csakhogy ő a száz év előtti időkbe, a mai háború legelső őséhez, a napóleoni háborúhoz megy milieuért. S a kém-motívumot használja fel ő is, még nagyobb mértékben, mint Bíró: nála ez mindennek a központja. Erősen kipróbált konfliktust alakít belőle: a Delila-motívumnak azt a változatát, mikor a kémnő beleejti a tőrbe a maga Sámsonát, de egyúttal bele is szeret s aztán kétségbeesik saját gonoszságán és megöli magát. Meg kell azonban adni, a régi motívumot invenciózusan, sokszor finom megértéssel díszíti fel. Ilyen pl. az, hogy a francia kémnő és a magyar inszurgens tiszt szerelmi viszonyába belekomplikálja a két különböző faj és különböző színvonalú kultúra kölcsönös érzéki varázsát, nemkülönben azok a vonások, melyek a háború örök egyformaságát éreztetik meg: a napóleoni időkben épp úgy terjedtek vegyesen az igaz és álhírek, gyanúsítások és följelentések, mint ma és épp úgy sóhajtoztak az emberek a háború vége, a maguk békés élete után. A legfinomabb vonás azonban, ahogy megmutatja a magyarok között szerzett tapasztalatok reflektálódását a francia nő lelkén: kémkedni, romlásukra jött közéjük, de minden raffináltsága sem menti meg attól, hogy hatása alá ne kerüljön becsületességüknek, romlatlan jószívűségüknek, kedves gyanútlanságuknak és természetes okosságuknak. A finom romlottságot inficiálja az egyszerű tisztaság. Nyilván az erkölcsi nívókülönbség ejti meg szívét is a magyar fiú iránti szerelemre. Néhány jó korrajzi vonás is a darab érték-számlája javára esik: a XIX. század eleji nemes kisasszonyok táncleckéje, egy-két jeleneten, szóláson megmutatva a fegyvertől elszokott magyar inszurgens urak keserves hadi készülődése, leginkább pedig a második felvonásban a magyar urak tanácskozása Napóleon proklamációján. Ez a jelenet három típusban megmutatja az akkori nemesség gondolkodásmódjának háromféle változatát, kissé sematikusan, de világosan s a történeti tényeknek körülbelül megfelelően.

Sajátságos, hogy mindezeknek a dolgoknak, amelyek a darab legjavát teszik, milyen kevés közük van a tulajdonképpeni darabhoz. Legtöbbjük csak betét-számba megy, a dráma nélkülük is lepereghetne. Amit az első felvonás Charlotte kisasszony jelleméből és helyzetéből exponál, abból vajmi kevés megy át mint élő és ható motívum a további, tulajdonképpeni cselekvénybe s ha a tanácskozó magyarok jelenetét kivenné az ember a második felvonásból, alig mutatná hézag a kivágás helyét. Jellemző, hogy azok közül a szereplők közül, akik az első felvonásban elénk jönnek, a második felvonás dereka után, mikor a dráma megindul, egy sem jut többé színpadra a két főszereplőt kivéve s a darab második és színpadilag fontosabb fele egészen új szereplőkkel folyik le.

Általában a Charlotte kisasszony technikája erősen primitív. Mindig furcsán hat rám, mikor Lengyel Menyhértről - minden új darabja után - a kritika majdnem egyhangúlag megállapítja, hogy ő a boszorkányos technikus, a színpad ilyen-olyan virtuóza stb. Nem tudom ezt másra magyarázni, minthogy a Tájfun sikere óta, amelyet - szerintem szintén tévesen - technikai ügyességének tulajdonítottak, beletették Lengyelt a “technika" felírású kritikai skatulyába, azóta minden indokoltság nélkül ott tartják. Pedig éppen technikai szempontból minden darabjának súlyos elhibázásai vannak, fölépítésük egyenetlen és ingadozó, motiválásuk bizonytalan. Jeleneteket kitűnően tud megkonstruálni, ez egyetlen technikai előnye. De minden darabjában van valami nyugtalan, szívós keresés, komoly erőfeszítés valami magasabbrendűre. Küszködő író, aki becsületes akarattal igyekszik színpadi és írói problémákat megoldani, keményen birkózik témáival. Néha ő kerül fölül a birokban, néha alul marad, innen darabjainak feltűnő egyenetlensége. A merő routinier nem tud és főleg nem akar ennyire egyenetlen lenni. Ez a küszködés becsületére válik Lengyelnek és előttem kiválóan rokonszenvessé teszi munkáját. Új darabjának első felében, minden szakadozottsága mellett a cselekvénynek, ő van felül, örömmel láttuk a győzelem felé haladását s aggódtunk érte, mikor a második felvonás közepe tájától mind alább került. A darab vége egészen belevész a konvencióba s csak a dialógusban nyilatkozó verve tartja mégis fenn. Egy dologban azonban ez a darab is fejlődést jelent Lengyel pályáján: itt érzik először lírája, ami eddig alig volt, a hangja melegebb, az okossága lágyabb és megértőbb.

Márkus Emíliát, mint mindenki, elragadtatva láttuk. A darab alkalmat ad neki művészete egész széles skálájának kifejtésére. A meggyanúsított ártatlanság attitudejében jön a színpadra, lefegyverez és megszégyenít, de ki is békít mindenkit, itt mindjárt éreztetni tudja a maga finomabb és bonyolultabb kultúrából eredt voltát. A kis lányokkal való jelenetekben, a tánc-leckén finom diszkrécióval érezteti szerepének komikusságát úgy, hogy fölénye mégis megmarad s éreztetni tudja, egészen szubtilis eszközökkel, azt is, hogy voltaképpen komédiát játszik. Mikor a lánykákat a férfiakkal való bánás művészetére tanítja, akkor meg azt sejteti, hogy a móka látszata alatt a szívéből s a tapasztalatából beszél - igazat mókázik. Ahogy a második felvonásban a színlelt szerelemből észrevétlenül átjut az igazi szerelembe, abban igazi, bonyolult és mégis természetes művészet van. A németes-franciás tört magyar beszédet is kitűnően győzi a beszédnek ez az elsőrendű művésznője. Itt furcsa problémát kell megoldania: mikor magyarokkal beszél, akkor rosszul tud magyarul, mikor a maga franciáival áll szemben, akkor tisztán kell beszélnie, hibátlanul, mert tulajdonképpen franciául, anyanyelvén szól hozzájuk. Márkus Emília ezt is úgy tudja megcsinálni, hogy senki sem veszi észre a dologban rejlő ellentmondást.