Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám
Évek előtt mutatkoztunk be egymásnak a képviselőház újságírói karzatán. Horgas orrú, hegyes szakállú szőke feje, zsidós vagy "fajmagyaros" Szemere Miklós-os arca az első pillanattól érdekelt. Sajnos, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az ifjú parlamenti tudósító szépírói tollat is forgat. Helyrehozhatatlan kár. Ha "A porban"-t, amely nyolc év előtt jelent meg először egy napilap hasábjain, már akkor ismerem, a huszonkét éves regényírót a nem sokkal idősebb kritikus fiatalos lelkesedésével üdvözlöm. Sajnálnom kell magamtól, hogy Török Gyuláról nincs ily üde emlékem s restellnem előtte, hogy csak most, pár hónapja ismertem meg benne az írót. (Ha le nem foglalná az ember életének jó idejét a politika! Ő, úgy veszem észre, szerencsésebb csillagzat alatt született: már régen nem látom a parlamentben.) Bocsánat e kis lírai kitérésért s még csak annyit, hogy ha kétkötetes regényéről s novelláskönyvéről tán kritikusabb szemmel is fogok beszámolni s az elismerés tompítottabb lesz: gondoljon arra, hogy ma mégis kénytelen vagyok úgy olvasni a dolgait, mintha tegnap s nem is nyolc év előtt írta volna.
*
Stílje még nem kész. Nyelve még nem az az élettől duzzadó nyelv, amelyre rá lehetne mondani, hogy senki másé, az ő lelkéből lelkedzett. Kifejezéseiben sincs még vulkanikus erő. Szavai, - akár mint regénye főhősével íratja, - igénytelen, elkoptatott kis szavak, oly egyszerűek, mint egy szürke kavics. És mégis megremegtetik a szívünket. Minden attól függ, hogyan mondjuk ki...
Kikhez járt iskolába? Az itthoniak közül természetesen Jókaihoz. Kritikusai némelyike orosz levegőt szimatolt regényében. Ahhoz sokkal könnyedebb: falusi Hamletjét a lét vagy nemlét problémája jobbadán csak Oféliája szerelmes szívén keresztül érdekli. Friss invenciója Guy de Maupassantra emlékeztet. (Egyik novellájában a csúf leány két fiútestvérével udvaroltat magának nyilvánosan, hogy így tegye féltékennyé s hódítsa meg azt, akit kinézett magának. Másik novellájában egy illatszerekkel utazó férj hazaérkezvén, holtan és slafrokban talált feleségét menyasszonyi ruhába öltözteti, arcát kisminkeli a maga és a gyászoló nép őszinte elragadtatására.) Más témái Anatole France elmaradhatatlan hatását tükrözik egy nagykulturáltságú ifjú lélekre. ("Katonák a hegyen": Caesar harminckét katonája elméláz a táncosnőn, akit előző estén sorban öleltek, némelyik már holtan. "Árva Péter": az ifjú szerzetes, aki ébredő szerelmével szörnyű tusát vív s lopva végigcsókolja Mária viaszarcát, állán a kis gödrét. Vagy a "Porcellánok", amint élőkként beszélgetnek.)
Legszebb novellája a "Ketten hazamennek". Egy szabadult fegyenc és egy rokkant katona beszélgetése, ahogy hóhullásban otthonuk felé tartanak. Gyöngyszeme az újabb magyar novella-termésnek.
De France hatását egyébben is észreveszem: bölcselkedő hajlamában. Mikor érzi, hogy szentimentálissá válhatnék, úgy segít magán, mint a kis gyerek, aki a szemébe toluló könnyeiről grimace-szal akarja elterelni a nagyok figyelmét. Érzelmes helyzeteket sokszor cinikus, csúfondároskodó szavakkal vág el. De mindig szivet takar velük, s szándékosan diszkrét, talán mert koránérett önfegyelmezettsége úgy ítéli, hogy a feltörő férfias zokogások ideje még nem érkezett el. Lírája még nem érett a pátoszig. Alakjai is nagyobbára vagy innen vagy túl vannak a férfiúi koron: fiatal diákok vagy öreg diákok. S ha malíciája France-t, kedélye Dickens-t juttatja az ember eszébe. Meleg, aranyos kedély, kissé már a bájos groteszkségig is hajló: ez a legsajátabb írói erénye s ezt senkitől sem lehet tanulni.
A kompozíciónak viszont olyan mestere, hogy még ha mai életkorára gondolok, akkor is tűnődnöm kell: hogy tanulhatta ily fiatalon? Ebben legnagyobb íróink közt máris elöl jár. Már az első oldalakon leköti a teljes figyelmet. S alakjait s alakjainak egymáshoz való viszonyát komprimáló erejével úgy tudja exponálni, mint ahogy a bimbóban is benne él már a nyilandó rózsa minden szirma. (Ez természetesen csak művészi technika kérdése: az író megírhatja regényét s az expozíciót gondosan utánasűrítheti, az olvasó azonban mégis csak azt érzi, ha visszalapoz emlékezetében, hogy milyen simán, zökkenő nélkül és messzire tekintően tudta az író végiggondolni történetét.) Meseszövő ereje is lefegyverez. Amellett megveti az olcsó sikert s nem dolgozik meglepetésekre, szokása a jövőről el-ellebbenteni a fátyolt, elárulni a történendőket. Ebben már-már modorossá is válik.
Regény- és novella-alakjai még erősen konvencionálisak. Egyik típusuk az erőstestű és szimplalelkű vasgyúró, másik a gyengetestű és gyenge akaraterejű komplikáltabb lélek. Gyönyörködik a hím izmaiban, de aztán szereti megcsúfolni a véznább ügyességével vagy egy mindennél nagyobb úrral: a puszta véletlennel.
Fiatal nő-alakjai passzívak, tűrők, odaadók. Legközelebb állnak a szivéhez a vékonybokájúak és összenőtt szemöldökűek.
De minden alakját nemre és korra való tekintet nélkül megértően formálja, nem ellenszenvezik egyikkel sem s ahol nagyon ellágyulna, ott szigorú objektivitását az olvasó előtt sokszor sietve, szinte gyermekesen igazolja, hirtelen hűvösebb atmoszférába emelkedik.
Regényét - ha címe után kellene ítélnem - társadalmi regénynek tervezte. Nem lett belőle az.
Regényíróink mintha most fedeznék fel a Széchenyi Magyarországát, amely még mindig ott van, ahol az ő idejében volt. A "Hitel" gyilkos soraira gondolok: "Egy cseppet sem nehéz jobb utakat, műveltebb mezőket, kiesebb vidékeket, serényebb kereskedést, vígabb falvakat, tisztább városokat, jobb vendégfogadókat, nagyobb kultúrát, kiterjedtebb s több oldalú tudományt, értelmesebben berendezett kúriát vagy kastélyt, nemesebb patriotizmust, több közlelket, polgári erényt, kevesebb sárt, port, nádat, korlátlan partú vizeket, értéktelen lapályokat, bozótot, kevesebb egoizmust s egyrészről a legalaptalanabb hiúságot, másrészről a határnélküli hajlékonyságot, alattvalók iránti dölyföt, elöljáró előtt porban csúszást, kevesebb előítéletet, balvéleményt, tudatlanságot, féktelen betyárságot magunknak képzelni, mint amilyen s mennyi valósággal találtatik honunkban..." S a mai író-nemzedékre gondolok, melynek tán nincs is számottevő tagja, kit a magyar por- és sárváros problémája ne izgatott volna.
"A porban" nem a par excellence magyar társadalmi regény. A pusztuló magyar dzsentriről és a paraszt-osztály meg a zsidóság regeneráló erejéről találok benne néhány éles és találó megfigyelést. De nem találom meg benne a főtémát: a porváros fullasztó hatását egy világvárosokat járt, kulturált, kétkedő lélekre, bármennnyire is igyekszik erről a főhős meggyőzni. Csak a hipochondriájáról győz meg.
De "A porban" nem is tisztára pszichológiai regény. Ahhoz nem eléggé tanulmányszerű. S ahol az írónak nem futja a pszichoanalízisből, ott milieu-rajzzal toldja meg. Kender Pál apjától öröklött akaratgyengeségben szenved, amolyan nyugvópont egy fáradt nemzetség történetében, sorsa a porváros nélkül is beteljesedett volna. Végzete felé a környezet csak azért lendíti, mert e környezetben áll anyja, egy lenyűgöző akaraterejű, nagyratörő, földéhes asszony, a regény legkészebb, hatalmas alakja, akit gránitból mintázott impozáns erővel Török. De a főhős nem keresi az összeütközést városával, anyja szoknyája mögött él, végzetéből hiányzik a tragikai elem. S ahol mégis összeütközésbe kerül a porvárossal - nem akar párbajozni -, ott makacssága egészen következetlen.
Következetlen öngyilkossága módjának s idejének megválasztásában is. Minden lépésében a végletekig gyengéd azok iránt, akik szeretik és akiket tisztel, a halál képzetét egyre csak - szinte az unalomig - a nyomtalan eltűnésben jeleníti meg, hogy ne fájjon senkinek, és végül a legdurvább módot és időt választja: mellbe lövi magát felesége áldott állapotának utolsó napjaiban. Ezt is meg lehetne ugyan magyarázni pszichológiával: a pohár csordultig telt s az energiátlan lelkek számára is elérkezik a pillanat, mikor az elfojtott indulat féketvesztve robban. De az író adós maradt a magyarázattal.
Ágotai Manó bácsi vajszívű, öreg-diákos alakját és a báránykatermészetű Ágotai Marikát mégis felejthetetlenekké sikerült tennie számomra. Zsidó-alakjait s vasgyúróját kevésbé, sablonosak. Spángli Kató úgy él az emlékezetemben, mint egy foszladozó felhő a nap búcsúzó sugaraiban: ebben a percben még rózsaszínű és aranyos, aztán fehér s végül tompán szürke lesz. Nem tudom a színét megőrizni, Spángli Katót nem tudtam a lelkéig kiismerni. De azt író talán éppen így akarta... Az Ágotai-falu kissé groteszkül ható rajza s a regény nehány jelenete elragadóan szép. (Egy nem kódexszerű párbaj a kukoricásban Kender Pál és a vasgyúró közt, Kender Pál nászútja, találkozása és utolsó csókja Katóval.)
És mind-egészben úgy érzem Török Gyula regényének ízét, mint a leányajkét, mely először illetett férfi-szájat. Kissé ügyetlen még, de könnyes-szemű és megindítóan bájos.
*
Huszonötéves korában új regényt írt egy kevés példányszámú folyóiratba. Osvát Ernőtől hallom, hogy a "Zöldköves gyűrű" több mint "A porban" s hogy rövidesen szintén megjelenik könyvalakban. Ritkán vártam türelmetlenebbül valamire, mint Török Gyula második regényére.
[+]