Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 5. szám · / · Laczkó Géza: Sey Tamás levelei
Ó, édes Istenem, mit csináljak magammal? Már napok óta úgy érzem, elhasznált, rendeltetése betöltött valami vagyok. Nem unom az életet, nem, a fájdalom, a kétségbeesés sose adna werther-i pisztolyt kezembe, de mélyen érzem céltalanságomat. Alszom, nagy néha rendesen is, eszem, mint mások, járok-kelek, mint azelőtt, de ha ide, ide, írórétem magányába vonulok, tollat fogni, betűt vetni, rágyújtani vagy hanyatt heverve nézni az eget alig van erőm. Ülök akár az éhes pápua útleírások fényképein, összegubbaszkodva, meredt szemmel, bután. Érzem, hogy valaki bennem gondolkozik, szegény gondolattalan valaki, milyen volt az ebéd, meggyfa botom kérge milyen szép sértetlen, amott egy kő a réten, pesti lapokban most novellám, cikkem jelent meg, érdekes, egyszer gondoltam valamit, leírtam s most mint valami nagy komoly idegen mű áll előttem. Ki az a Sey Tamás? Mily furcsa így a neve lenyomtatva. Figyelem az együgyűt, amint ilyen silányságok kóvályognak a fejében s még meg se vetem, nem is unom, közönyös nekem. Csak egyet veszek észre: haldokló ez a tájék. Nem is oly rég minden újnak, érdekesnek, értékes külön életet élőnek tűnt fel nekem. Most megriadok, ha a faluvá nyomorult hajdani virágzó várost meglátom hegyünk alatt. A tót csenevész, kedvetlen, beteg, sápadt óriás hangyája e vidéknek, elhagyott tárók némasága zordul szerte, a városka régi dicsősége is nyomorgásra csökkent. Augusztus húsz, István király ünnepe! Hajdan a céhek külön-külön ruháikban jelvényesen pompázó körmenetet kígyóztak a német templomtól föl a tóthoz.
Ne gondoljunk mindig arra, akinek nevét kiejteni félek, nehogy jajveszékelve vágódjam el a földön, mint az antik emberek, gyerünk körmenet-nézni.
Korai regg. Az erdő hűvös, de a domboldali szerpentinen már öldököl a nap. Elfulladva érek a templomhoz. A kis szabálytalan téren s a mellette magasabb szintre emelkedő teraszos utca vaskorlátjánál ünneplőbe riasztott kis gyerekek, gatyás hegyi tótok, lányok ácsorognak. A templom falánál a berg-banda fúvós szerszámai hevernek s egy pálinkás képű agg bányász csőszködik felettük. Bent minden zug tömve és három pap lép az oltárhoz. Elöl három bányász áll feketében: fekete nadrág, fekete furcsa szabású kabát, a vállán három-négy gyapot-hurka, vagy külön kis váll-rongy, lejjebb bársonyfolton a keresztbe fektetett két arany kalapács híme. A középső nagy zászlót tart, a két szélső selyemkendős kézzel egy-egy nagy sárgaréz kalapácsot. A padok mellett két sorban némi távolságra egymás közt más ruhás bányászok hosszú fehér gyertyákat tartanak kezükben. Felvillan a szemem. A régi szép magyar bányász ruha! Fekete csizma, paszomántos, pirosposztó nadrág, fehér vászon csukott kurta kabát, hátul a hagyományos, kerekaljú, rövid bőrkötény merevül homorún, fekete öv, benne a fehér kötött kesztyű, fekete magyar csokor-nyakkendő, hajlított fogójú vékony meggyfa-bot, amelyet menetnél vállára kampóz s alsó végénél fog negédesen, középen bevágott, karimátlan szürkés-zöld nemez föveg.
A gyertyás magyarok a szertartás titkos intései szerint kettős sorban hol kivonulnak a sekrestyébe gyorsan, ütemesen, nesztelenül, hol visszatérnek előbbi helyeikre ugyanúgy.
Ha a ministráns csenget, a zászlótartó oldalánál álló bányász nagy kalapácsával hármat koppant maga elé egy asztalra, a toronyban megszólal egy kis harang s messze, a Leányváron hármat szól a mozsár.
Nem bírom tovább, kimegyek.
A templom előtt már csoportok sorakoznak. Itt fekete ruhás, nemez fövegű bányászok, ott ugyanolyanok, de fejükön fekete tiszti sapka, itt a piros nadrágos magyarok, legelöl ünnepi rendes ferencjózsefben, de szétnyíló szárnya alól kilátszó hosszabb barna bőrköténnyel, fejükön fekete puha kalappal, karjukon szép simított, hosszúnyelű fabaltákkal mások. Sapkán, fövegen cserfalevél három.
Vége a misének, tódulnak a hívek.
Elöl három kardos, tarsolyos, sujtásos piros megyei huszár. Utánuk az akadémia tudós professzorainak, városi előkelőségeknek demokratikusan modern kara, hanyag tartású katonatisztek, zászló, berg-banda, zászló, bányászok: ferencjózsefes, egyenruhás, magyarnadrágos, egyből-egyből tíz vagy húsz.
A főúton lent a zászlók megállnak, a menet a tömeggel kisebb-nagyobb emberfoltokká vegyül, zilálódik. Vége.
Megfogyott, megcsappant muszáj ceremónia!
Akár az én, tűnt boldogságon rágódó, öntudatlan élő életem.
Mért fordul hát a világ mindenünnen tükörré szembe velem? Mért lássam mindenütt a régi nagyságból, boldogságból kikopott bamba, nyomorult jelent? Mért üljek itt a sivataggá rongyult Éden közepén, sóhajtva, betegen bólogatva, hülyén? Eldoblak magamtól, értelme száradt, bája vesztett vidék! Holnap elutazom.